Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanítása mellett. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem egy politikai fogalom, amelyet aktualizálni kellene bármilyen politikai világnézet számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „vallás magánügy”, ellenkezőleg, a hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak érvényt kell szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a Mennyek Országába. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, mint ahogyan ateista cselekedet azt is kijelenteni, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgában inkompetens.
Korunk válságának gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, így a világ középpontjába. Minket ez a válság egy immáron állandósult társadalmi káosz képében, arra ösztönöz, hogy minden eddiginél nagyobb nyomatékot adjunk az Igazság és a Béke iránti ragaszkodásunknak.
Az Anyaszentegyház legfontosabb letéteményei, a Jézus Krisztus istenségébe vetett hit, a transzcendens Isten szolgálata, amellyel hidat képez azon sokak számára, akik e világból Isten fényessége felé igyekeznek, a hitbeli doktrína és az erkölcsi tanítás integritása (amely független minden e földön megszerzett gazdasági vagy társadalmi előnytől), és a szentmiséken bemutatott áldozat központi, eszkatológikus missziójának a biztosítása, a szent hagyomány megőrzése, és továbbadása mellett, olyan viszony kialakítása a társadalmi rendszerekkel és ezen rendszerekben, amelyek a lelkek üdvre való vezetését szolgálják.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban csak a hierarchiában (isteni rend) való létezés szolgáljak, az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán világ (immanens), amely önmagában tökéletlen, metafizikai távlatokat és értelmet csak azáltal a spiritualitással kap, amelyet az Egyház közvetít neki (transzcendens). A bukott nyugati kultúra hedonizmusának, individualizmusának, zsigeri materializmusának kísértése, amely mellett a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetítő Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy társadalmi lobbi szintjére süllyedt. A jelenleg uralkodó liberális tömegdemokrácia törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra, a tömeges fogyasztásra, mint „társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre”, és egy „erkölcsi emancipációra” alapoz mindent, amellyel uralmát igyekszik fenntartani. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, a transzcendenciát szolgáló keretek már, a modern Európa katolicizmus-, és kereszténységnélküli, vagy egyenesen keresztényellenes tartalmak és vezérlőelvek mentén működik jelenleg.
A katolikus hívő morális feladata a respiritualizáció, a jelenleg normává emelt hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség, és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, hitéhez. A szent hagyomány egy részeként tagja Jézus Krisztusnak, Megváltójának és Mesterének, akkor is, hogyha a társadalmi berendezkedés nem ezt ösztönzi és más értékrendet kényszerít rá. Az állam soha nem tudta biztosítani azt, hogy a Paradicsom ebben az életben bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön ebben a világban. Különösek igazak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak – hanem kiválasztottalak titeket a világból -, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15, 19).
(Regnum!)