Megosztom itt most mindenkivel egy magyar monarchista csendes kis tépelődéseit. Trónörökösünkről Habsburg Ottóról van szó. Egy könyvet olvasva (Így láttam…), amelyet ő írt a következő két idézetet ragadnám ki;
„Egy igazságos jogrendet kell kidolgozni. A jogbiztonság a politikában talán a legnagyobb érték: mindemellett feltétlenül tisztelni kell az egyéni és a kollektív szabadságot. Ez belső demokráciát jelent, tehát azt, hogy az embereknek a lehető legnagyobb beleszólása legyen az őket érintő döntésekbe. Decentralizálás nélkül nincsen valódi demokrácia. Az államot lentről fölfelé és nem úgy, ahogy a bürokraták akarják, föntről lefelé kell felépíteni.”. Ugyanakkor; „Az uralkodónak tekintet nélkül arra, hogy a királyságban vagy köztársaságban gyakorolja hatalmát, azt kell éreznie, hogy feladata kötelezettség és szolgálat, nem pedig az egyéni dicsőség keresése. Számára tulajdonképpen csak az Isten ítélete lényeges. Amit az emberek mondanak róla a halála után, az nem sokat számít. Csak a rövid távlatokban gondolkodók, a kisszerű karrierista politikusok azok, akik kezdetektől fogva azzal foglalkoznak, hogy saját maguknak emeljenek emlékműveket.”.
Mindez elsősorban zavarba ejtő és csak utána elgondolkodtató. Melyik az igazi? Melyik kinek szól? Honnan induljunk ki? Ha emellé veszem a márciusi HVG-s interjút, amelyben mindenkit óvva intett az autokráciától” és amely magyar monarchista körökben azóta is kísért, meg kell állapítsam, hogy a helyzetünk nem rózsás uraim. Tiszteletlen nem leszek Őfelségével semmiképpen sem, de ha vannak gondolataitok, akkor azt hallgatom.
Valószínűleg az lesz azonban a legjobb, hogyha a kettőt egyszerre szemléljük – bármennyire is ellentmondásos így a helyzet – és a szerint szabjuk meg Ottó trónörökösünk reális politikai arcélét.
(A bélyegképen II. Ottó örökös királyunk ex libris pecsétje.)