Néhányan vagyunk úgy talán, hogy nehezen tudunk napirendre térni a felett, ahogyan „megemlékeznek” apostoli királyainkra a második respublika kis csinovnyikjai. Ilyenkor az ember jobb idők, jobb emberei felé veti tekintetét és igyekszik elkerülni a nosztalgia ködfelhőit. A múltra legjobb, hogyha úgy tekintünk, ahogyan a jogfolytonosság szemlélete megkívánja; élő és szerves hagyományként, amelyet a tisztán népuralmi berendezkedés vágott ketté Mária Országában leginkább. Az alábbiakban – ezzel a lelkülettel – Scitovszky János hercegprímás 1856-os beszédét közöljük le, amelyet az esztergomi bazilika felszentelése alkalmából mondott el I. Ferenc Józsefnek. A beszédből az uralkodó iránti mély tisztelet olvasható ki, olyan főpap szájából, akit ekkor a magyar nemesség az ország (egyik) vezetőjének tartott, nádor híján. 1856-ban és 1857-ben is Scitovszky János átadott Ferenc Józsefnek kérvényt, amelyben kérte, hogy az uralkodó állítsa vissza a Magyar Királyság teljes, alkotmányos rendjét. Ezt Bach felségsértésnek nevezte, Ferenc József azonban átvette, igaz nem történt semmi sem érdemben ekkor még. E mellett Scitovszky harca egyébként egy éve fejeződött be ekkor, amelyben sikerült elérnie, hogy Esztergomot ne olvassza be a Szentatya az bécsi érsekségbe. Ezek a problémák azonban nem zavarták abban, hogy a legnagyobb tisztelettel és hódolattal fogadja a királyi párt Esztergomban és abban sem, hogy prédikáció németül, magyarul és szlovákul hangozzék el a felszentelési szentmise alatt a Bazilikában. A Szentkorona-tant, a dinasztiahűséget és az alkotmány őrzését a hercegprímás nemcsak vallotta, hanem gyakorolta is életében és közjogi szerepében.
„Csodálatos s valóban elragadó e jelen tünemény Fölséges császár és apostoli király! mellyen az itt összecsoportozott ezerek szemei édesen nyugosznak. Im ama szent helyen áll ma Fölséged, állnak a dicsően uralkodó háznak némely tagjai, állnak fejedelmi kormányodnak főbb hivatalnokai, állnak a magyar egyház számos főpapjai, s ezen országnak minden rangu polgárai, ott állunk mindnyájan, hol 856 év előtt sz. István Fölségednek nagynál nagyobb előde, a kereszténységnek és szelid erkölcsiségnek alapkövét letette; hol mint apostol határt nem ismert buzgosággal terjesztette az Isten országát; hol a hasonló buzgalmu Gizela királyné ajtatos érzelmeivel s tetteivel ápolta s elősegitette nagy férjének törekvéseit; itt ajánlotta őt a nemzetet az Istenanya Mária, a magyarok Nagyasszonyának oltalmába; innét mentek szét az általa alapitott tiz püspökség főpásztorai az egész magyar földre, hirdetni Krisztus evangeliomát és pedig olly sikerrel; hogy uralkodása alatt az egész pogány nemzet Krisztus keresztje előtt meghajolna, leborulna, s abban keresné legfőbb dicsőségét; szóval: e dicső király nagy tettei nyolcszáz év előtt e helyett megszentelték, megdicsőitették.
Ezekre tekintvén, el kell ismernünk: hogy megfoghatlanok az Ur itéletei! – Ime valami e várban nagy, dicső, szent volt; mind lerombolta s földulta azt 300 év előtt a Krisztus keresztjének ellensége; s neked Fölséges császár tartotta fel az ég ama dicsőséget, hogy kitünő vallásosságodnak, a katholika egyház érdekeit ápoló s pártfogoló törekvéseidnek korszakában e szent helynek három százados pusztasága s gyásza megszünjék, felséges jelenlétedben a réginek helyén emelt Isten háza fölavatassék, fölszenteltessék, s az isteni tiszteletre megnyittassék.
Nem, nem vagyok képes, Fölséges uram, e roppant sokaságnak hálaérzelmeit tolmácsolni; miért is csak azt mondom, hogy Fölségednek ez ünnepeni megjelenése uj életet ad azon ragaszkodásnak, mellyet e nemzet nyolcz század alatt fejedelmei iránt tanusitott. Be van vésve ma, s bevésve fog maradni, mig itt kő kövön marad, e dicső tette Fölségednek a nemzet szivében!
Most pedig a tisztes martyrok maradványait, kik véröket ontva tanusitották hitüket, e diszes egyházba bevivén, a felszentelés szertartását befejezvén, az uj oltáron végbe viendő első áldozat alatt esdekleni fogunk szivünk mélyéből a királyok királya előtt: hogy Fölségedet, mindenek fölött szeretet Urunkat, a Fölséges császárnét, üdvözlött honanyánkat, az egész uralkodó ház Fönséges tagjait még a kis főherczegnő Gizelát is minden mennyei áldásával gazdagitsa s népeink szeretetével boldogitsa!
Ti pedig keresztények, kedves hiveim! e szent hajlékban és mindenütt az ur Istent dicsőitsétek egész buzgosággal és a királyt tiszteljétek teljes engedelmességgel! – igy fogjátok megadni „az Istennek, mi az Istené, és a Császárnak, mi a Császáré! ugy legyen. Amen.”
Az eseményről a Vasárnapi Újság így emlékezik meg.
(Köszönet Verenának az anyagokért!)
(Regnum!)