Válogatás a bíboros emlékirataiból.
Amikor Magyarország a háború ötödik évébe lépett, már jelentkeztek a kimerültségből származó bajok. Nagy bizonytalanság és tájékozatlanság uralkodott az országban; azután előállt az a történelmi helyzet, amikor egy liberális értelmiségi csoport a béke és a radikális forradalom jelszavait hirdetve felboríthatta a rendet. Különösen megnövelte esélyeinket Wilson amerikai elnök nyilatkozata, melyben a soknemzetiségű Monarchia népeinek „önrendelkezést ígért”. Hogy az ígéretekből mi lett, tudjuk. Az állam és az intézmények keretei azonban felbomlottak; az ország népe védtelenül állt a történelmi viharban ellenségeitől körülvéve. Így következett be 1918 októberében a teljes összeomlás. A zűrzavarban gr. Károlyi Mihály ragadta magához a hatalmat és az utca a fővárosban kikiáltja a köztársaságot. (A békeszerető király, IV. Károly, nem mondott le, csak visszavonult a hatalom gyakorlásától.)
Az októberi forradalom megingatta Szent István országának alapjait. A magyar nép többsége nemzeti tragédiának érezte azt, ami történt s mihelyt magához tért és felocsúdott, megpróbálta, úgy-ahogy tudta, helyreállítani a nemzet rendjét és egészségét. Mi is szervezkedtünk barátaimmal és munkatársaimmal Zalában. Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyőződésű nép választási harcának a vezetését a megyében.
Nemcsak a sajtóban, de népgyűléseken, a városházán és a megyei gyűléseken is megindokoltam pártunk álláspontját. A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogytak Zalaegerszegen és a megyében. Így a törvénytelenség és a terror eszközeit próbálták felhasználni ellenünk azok, akik a demokráciát és a szabad szervezkedés jogát hirdették úton-útfélen. Mivel mindig a nyomomban voltak, tudták, hogy 1919. febr. 9-én Szombathelyre utazom hivatalos ügyek elintézésére. Mikor a délutáni vonatba beszálltam, hogy visszautazzam Zalaegerszegre, két egyenruhás rendőr lépett be szakaszomba s azon a címen, hogy „szökevény” vagyok s ezért körözést adtak ki ellenem Zalaegerszegen, letartóztattak.
* * *
(A II. világháború után: )
Székesvárosomat leírhatatlan állapotban találtam. Az egyházi épületeket, a püspöki palotát kifosztották. A templomok is szenvedtek. Székesegyházamat a szovjet hadsereg egyik női alakulata fosztotta ki. Szétfejtették és széjjelvagdosták a miseruhákat, oltárterítőket és különösen a színes anyagok iránt mutattak nagy érdeklődést. Sok mindent ott is hagytak, aminek nem lehetett örülni, még amputált testrészeket is. Mindent elvittek, ami érték volt, vagy annak tűnt a szemükben.
* * *
Miután idős szüleim körében eltelt egy-két nap a viszontlátás örömében, siettem vissza Veszprémbe. Úgy gondoltam, hív az egyházmegye legtöbbet szenvedett része: Somogy a Balatontól a Dráváig. Egylovas kocsin indultam, melyet hűséges papom, Szabadhegyi Szabolcs hajtott. Itt is – még sűrűbben – romokat, leégett házakat, kifosztott plébániákat, lesújtott embereket találok mindenfelé. Most tudom, meg, hogy papjaimból 9 lett a háború és a dorbézolások áldozata. Iszkázon a szovjet katonák feltörték a templomot. Beöltöztek az egyházi ruhákba és a falun végig lóháton gúny-cirkuszt rendeztek. Egy másik faluban a fiatal plébánost azért gyilkolták meg, mert a templomba gyűjtötte az asszonyokat és a leányokat. A fiatal jegyzőnét a lakásán először 17 katona egymás után megerőszakolta s azután a ház előtt jajveszékelő 9 éves fiát agyonlőtték. A férjét, aki védelmezte, letartóztatták s mint „háborús” bűnöst deportálták.
Főpásztori utamon végig csak arról hallok, hogy a szovjet katona rabolt, eszeveszetten pusztított, ok nélkül békés embereket legyilkolt, állandóan és részegen fegyverrel a kezében tömegesen fajtalankodott. Tízéves fejletlen lányok és 75 éves idős asszonyok is voltak áldozataik között.
Mikor májusban az első, háború-utáni püspökkari konferencián találkoztunk, mind a 12 magyar egyházmegye főpásztora hasonló szörnyűségekről számolt be. Ahogy kialakult a szomorú kép, emlékeztem szerint abban legalább 50 meggyilkolt pap több százezer elhajtott hadifogoly és polgári fogoly szerepelt. Magam láttam éppen ezen a pesti utamon Budafoknál egy hatalmas tömeget, melyet szovjet katonák élesre töltött fegyverrel a kezükben csordamódra hajtottak kelet felé.
Nem kímélték a szegényeket. egyik somogyi falu határában megkérdeztem egy szegény öreg napszámost:
– Hát Bátyám, maguk is felszabadultak?
– Fel ám, a sőgünktől (süvegünktől) a bocskorunkig és most se sőg, se bocskor. Elvittek mindent.
* * *
Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin fontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt, hivatalos vonalon, a Bethlen- kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam.
Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam „Az édesanya” című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat:
»Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság, és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak. – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…«
Történelmi tanulmányaim alapján láttam, hogy a megalkuvók mindenkor csak olajat öntöttek a kereszténység ellenségeitől gyújtott tüzekre. Én mindig azokat értékeltem, akik tudták, hogy «új egyházfalók hengerelnek le régi egyházüldözőket, hogy megkezdjék diadalittasan tiszavirág életüket. És az Egyház túléli őket és térképeiket. Nem a várak és fegyverek, hanem az idő emészti meg ellenségeit. Ám az Egyháznak sohasem alkonyodik. A várfalakat a barbárok elpusztítják, az Egyházat még az időnkint felburjánzó belső emberi hibák, sőt maguk az ördögök sem tudják elpusztítani. Nincs a földön az Egyházhoz fogható. A tények szólnak itt… Üldöztetése növekedését, virulását, szilárdságát jelenti; a gyűlölet izzása és feneketlensége csak ereje félelmetességét méri és szemlélteti. Megtámadva győz, tőrvetéseken felülkerekedik, gyalázatokkal tetézve még tündöklőbb lesz… és az ő igazi húsvétja odaát következik el.»
Tanulmányaim, tapasztalataim, elmélkedéseim mélyéről szakadtak fel lelkemben ezek a gondolatok és csalódottan kellett elbocsátanom volt püspökömet, atyai barátomat. A pót-fegyházban találkoztam vele utoljára; két hét múlva halott volt. Halálát feltehetően hamis reményéből való felocsúdása okozta. Mikor a falut, melyben élt. elérte a szovjet katonaság, házában és kertjében sikoltozó asszonyokra és leányokra lett figyelmes. Siet le segítségükre az emeletről, de mikor meglátja a berúgott, emberségéből kivetkőzött hordát, szívéhez kap s a lépcső alján holtan összeesik. Háza népe felravatalozza az ebédlőben. Éjszaka a „felszabadítók” odaparancsolják a ravatal köré a falu leányait; felhordatják velük a halott miseborát a pincéből. Esznek, isznak, táncolnak és a halottas házban meggyalázzák a leányokat.
Ugyanilyen szomorú hírt kaptunk a győri püspök haláláról. Ő nagypénteken lett az orosz katonák áldozata a női tisztaság védelmében. Golyószóróval ölték meg, mikor elzárta a garázdálkodó szovjet katonák elől az utat, akik a pincéjéből az ott rejtőzködő nőket akarták elhurcolni. A jó pásztor életét adta a juhaiért.
* * *
Hogyan jöttek az oroszok? Volt 3 püspökhalál, 53 katolikus paphalál. A részeg és szifiliszes kirgiz »felszabadítók« megerőszakoltak fegyveresen 1 millió körüli nőt. Sztálin idetelepítettjei hadat üzentek Istennek, Egyháznak, a magyar történelemnek. Alakoskodva vallásszabadságot és emberi jogokat iktattak törvénybe. A választáson az orosz hadsereg támogatásával, választási visszaéléseik ellenére is nálunk kapták a legkisebb szavazatot, az új európai gyarmaton. A nemzetgyűlés, az abszolút többségi párt vezérei gyengék voltak. Az ország népe viszont nyelvre, vallásra való tekintet nélkül szembeszállt a rendszerrel. Orosz és rendőri terrorral elrabolták a katolikus hitvallásos iskolát, megszüntették az iskolai heti 2 órás hitoktatást, a közös vasárnapi templomba járást.
A kommunizmus nemcsak politikai párt, hanem legelsősorban világnézet; vallás ellen, Isten ellen, emberi lélek ellen, apostoli hitvallás ellen, Tízparancs és erkölcs ellen. Gyilkol, rabol, zsúfolja a börtönöket, a szibériai munkatáborokat. Lezülleszti az egyént, tönkreteszi a családot, csordává teszi a tömeget. Amely pillanatban valaki kommunista, abban a pillanatban megszűnt keresztény lenni. A keresztény Krisztushívő, a kommunista megtagadja az érte meghalt és föltámadt Jézus Krisztust, nem 30 ezüstért, csak egy csalásért. Hite az istentelenség, erkölcse az erkölcstelenség. Ismerem a világtörténelmet. A történelem legkegyetlenebb rendszere ez. Ezt megírtam már 1942-ben, a könyvet elkobozták, elégették, a szerzője sorsát ismeritek. Kétszer voltam kommunista börtönben, de ha kell, megyek harmadszor is.