Írta: Buji Ferenc
A transzcendenciához való legitim viszonynak ősidők óta két alapformáját ismeri az ember: a szakralitást és a spiritualitást. S bár e két alapforma legitim – vagyis mindkettő összhangban van azzal, amit a transzcendencia puszta ténye megkövetel az embertől –, korántsem egyenértékűek. Értékrendbeli különbségük valójában abból fakad, hogy míg az előbbi kivétel nélkül mindenkire vonatkozó kollektív kötelezettség, addig az utóbbi egy szűk – elhivatottsága és képessége alapján meghatározható – csoport tagjai számára megnyíló individuális lehetőség. Némi túlzással tehát azt is lehetne mondani, hogy a szakralitás a transzcendenciának kvantitatív, a spiritualitás pedig kvalitatív vetülete.
A szakralitás a Lent analogikus összhangja a Fenttel, s ekképpen a Rend, a Törvény és a Rítus mindenkire vonatkozó világát jelenti. Ősidők óta ebben a szakrális rendben élt az ember, s még ha formái koronként és kultúránként nagy változatosságot mutattak is, bizonyos alapelvek mégis az egység pecsétjét ütötték e formákra. Legyen az az észak-amerikai indián kultúra, a muszlim szunna vagy a magyar paraszti vallásosság: ami mindegyiket jellemzi, az az élet leghétköznapibb elemeinek mélységes szakrális áthatottsága – azon elemeké, amelyek a modern ember számára immár egy merőben profán világot alkotnak. A szakralitás tehát „az égi rend földi mása”, a fenti „leképezése”, s ilyen módon mindenképpen a transzcendencia és az immanencia távolságának tudatából táplálkozik. A szakralitás alapszavai éppen ezért a pons („híd”), a pontifex („hídverő”) és a religio („összekötés”).1 A híd ugyanis nem a közelségnek, hanem a kapcsolatnak, következésképpen a távolságnak a szimbóluma: úgy teremt kapcsolatot két pont között, hogy közben fenntartja a távolságukat. A szakrális világ rendjének – a zsidó tórának, a hindu dharmának, a kínai linek – alávetett ember a transzcendenciát tisztán transzcendenciaként élte és ragadta meg: nem ismerte a transzcendenciába való átlépést, nem ismerte önmaga transzcendálásának lehetőségét. Ha mégis tudomása volt róla, akkor azt hajlamos volt blaszfémiának és szakrilégiumnak tekinteni, mint ahogy az jól látszik egyrészt a bűnbeesés történetéből, amelyben a divináció („olyanok lesztek, mint az istenek”) kifejezetten diabolikus színezetet nyer, másrészt pedig a bábeli torony történetéből, amelyben az emberek közeledése az égi világhoz („építsünk tornyot, melynek teteje az égig ér”) Jahve drasztikus válaszlépése miatt csaknem antiteizmusként, istenellenességként jelenik meg. S ha már az imént a pons, pontifex és religio szavakat említettük, akkor itt van a minden metafizikától és spiritualitástól mentes tiszta szakralitás heroikus formájának jellegzetes példája, Róma: a Római Birodalomnak ugyanis a spiritualitást az Oracula Sibyllinától kezdve a kereszténység törvényesítéséig mindvégig importálnia kellett. A szakrális világ – legalábbis tiszta formájában – egészen egyszerűen nem is ismerte azokat az eszközöket, amelyekkel az Isten és az Ember közötti távolság csökkenthető lett volna, vagyis nem ismerte a tágabb értelemben vett aszkézist. Hozzáállása az élet javaihoz és a külső világhoz nem tagadó és elutasító volt, hanem igenlő, de egyúttal megszentelő és felemelő is. Azt, ami lent volt, elfogadta lentinek, s megelégedett azzal, hogy a Fent fényében a Lent dolgait kiemelje a puszta funkcionalitás embertelen – egyszerre állatias és gépies – világából.
Ha a szakralitás a transzcendencia transzcendenciaként való tételezése, akkor a spiritualitás a transzcendencia immanenciaként való megragadása. Ez az attitűd azonban az „immanencia” fogalmának egy másik értelmezéséhez kapcsolódik, amely szerint az immanencia nem egyszerűen a földi világot jelenti, hanem az ember legbelső valóságát, mert hiszen ez az, ami az emberhez mindennél közelebb van.2 Ez az, ami egyáltalán mindenféle távolság és közelség mérésének a kiindulópontja. Sőt, ez az origó, ez az abszolút immanens pont az egyetemes spiritualitás tanítása szerint jóval túl van az ember mentális és szenzuális képességeinek hatókörén, vagyis transzcendálja azokat – de természetesen nem centrifugális, hanem centripetális irányban. Olyannyira túl van, hogy sokkal könnyebben éri el a tárgyi világ akár távoli elemeit is, mint saját alanyi középpontját – ugyanis születésétől fogva azt szokta meg, hogy lelki képességeit a keletkezés világa felé fordítsa, s nem a lét ama „világa” felé, amelyre a folytonos változás állapotában lévő tárgyi világban sosem bukkanhat rá. Márpedig éppen az emberi lény alanyi kezdete mögött rejtőzik – annak forrásaként s egyúttal ontológiai támaszaként – az a Kezdettelen, amely univerzalitásánál fogva az összes alanyi centrum, következésképpen minden egyes lény belső, mégis transzcendens metafizikai talapzata. Istennek e paradox közelsége miatt mondhatja a tizenharmadik századi szúfí, Ibn ‘Atá’-Illáh, hogy ami Istent elválasztja tőlünk, az az ő rendkívüli közelsége. Mindaddig tehát, amíg az ember a transzcendenciát kívülre helyezi, vagyis – tautologikusan fogalmazva – a transzcendenciába, s nem az immanenciába, nemcsak elválasztja magától, hanem szükségképpen megfosztja magát a közeledés minden lehetőségétől is. Egy olyan Istenhez, aki „valahol ott” van (és itt nem csak a térbeli „ott”-ról van szó), nem lehet közelebb kerülni, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy egy ilyen értelemben vett közeledésnek eo ipso nem léteznek eszközei. Mert mik is lehetnének ezek?! A Külső Isten elérhetetlen, ugyanis az ember el sem tudja képzelni, hogyan tegyen irányába lépéseket. A Belső Isten viszont elérhető, nemcsak azért, mert közel van (noha ez a közelség, mint láttuk, meglehetősen relatív), hanem azért is, mert magától értetődően adódik az az eszköz, amellyel ez megvalósítható: az aszkézis, vagyis a külső elutasítása, valamint az introverzió, vagyis a befelé fordulás. Az ember csak befelé tehet lépéseket Isten irányába.
A spiritualitás tulajdonképpen a Rend világából való kilépés, de nem lefelé (ami egyébként sem kilépés, hanem kihullás), hanem felfelé. A spiritualitás a Rend transzcendálása. Ezért a spiritualitásnak nincsen törvénye abban az értelemben, ahogy a szakralitásnak van. Aki például Indiában a spiritualitás útjára lépett – akár valamelyik jóga-ösvényt követve, akár erdei remetévé (vánaprasztha), vándorremetévé (szannjászí) vagy buddhista szerzetessé (bhikku) válva –, az fölébe került a kasztelőírásoknak (varna-dharma) és ati-varna, kasztfölötti lett (szemben a Rend alá hullott a-varnával, kasztalattival). Ahogy Keresztes Szent János írja a Kármelhegyre vezető útról szóló rajzának tetején: „Az igaz ember számára nincs törvény; ő önnönmaga törvénye.”3 Ezért a spiritualitás szférájába már nem ér el a Törvény keze. Ez már a Szabadság „sztratoszférája”, és például a hinduizmusban a végső célt ténylegesen is ezzel a kifejezéssel nevezték meg: móksa – megszabadulás.4 Ez nem azt jelenti, hogy a spiritualitás embere szabadon teheti mindazt, ami a szakralitás emberének tiltva van. Szó sincs erről! Az ő szabadsága éppen ellentétes a szabadossággal, vagy ha úgy tetszik, a liberalizmus értelmében vett szabadsággal: emez törvényalattiság, amaz törvényfelettiség. Nem az ember és Isten viszonyát szabályozó törvényeknek van alávetve – mint a szakralitás embere –, hanem közvetlenül magának Istennek. Mivel azonban úgy tapasztalja, hogy Isten közelebb van hozzá, mint ő saját maga, vagyis Isten sajátabb értelemben alanyi középpontja, mint önmaga, ezt a közvetlen alávetettséget nem rabságként, hanem éppen hogy szabadságként éli meg. A törvényfelettiségben megszűnik a Törvény heteronómiája, és az autonómia veszi át a helyét.
A spiritualitás tehát nemcsak a transzcendencia igenlése (mint a szakralitás esetében), hanem igenlése a transzcendálásnak is. Igenlése annak a folyamatnak, amely az immanencia és a transzcendencia közötti távolság fokozatos csökkentését eredményezi. Mert ahogy a szakralitás alapszava a „híd”, úgy a spiritualitásé az „út”. Ez az út azonban befelé, az individuális alanyi középpont felé és azon is túl vezet (mint láttuk, kifelé egyáltalán nem is vezet út Istenhez), mert a spiritualitás nem a „lent” és a „fent”, hanem a „kint” és a „bent” kategóriáiban gondolkozik: ami a szakralitás számára lent van, az a spiritualitás számára kint, és ami a szakralitás számára fent van, az a spiritualitás számára bent. Míg a szakralitás törvénye a hagyomány világában magától értetődően mindenkire vonatkozott – és pedig vonatkozhatott mindenkire azért, mert a neki való engedelmesség semmilyen különleges képességet nem kívánt az embertől (ám mégis integrálta egy metakozmikus eredetű kozmikus rendbe) –, addig a divináció spirituális útja egy olyan teljesítmény volt, amelyre – mint bármilyen kiemelkedő teljesítményre – szükségképpen csak kevesen lehettek képesek. A szakralitás a transzcendencia minimuma volt a hagyományos világban, míg a spiritualitás a transzcendencia maximuma.
(A fenti írás részlet Buji Ferencnek, az Ökotáj 39-40. számában megjelent A transzcendencia szekuláris és okkult degenerálódása című tanulmányából. Az itteni közléshez való személyes hozzájárulását ezúton is köszönjük a szerzőnek. A magunk részéről ennek a bejegyzésnek közzététele ezen a helyen nagyon is szándékos, hiszen sokszor érezzük azt, hogy a konzervatívnak, jobboldalinak vagy éppen csak radikálisnak nevezett politikai-, közéleti megnyilvánulások – egy merőben profán és absztrakt, de mégis talán találó kifejezéssel élve – „transzcencendencia-, és mindenfajta különösebb spiritualitás mentesek”. Továbbra is azt gondoljuk, hogy konzervatív, és így monarchista ember nem léphet fel úgy, hogy nincsen metafizikai,- vagy éppen a „transzcendensbe oltott” világképe, hovatovább szuverén léte. Elsősorban ilyen megfontolásokból kiindúlva közöltük ezt az írást most.)
(Regnum!)