Amióta az eszem tudom, tradicionalista és királyságpárti vagyok. Azon belül feltétlen és elkötelezett híve a magyar arisztokráciának. Már persze azoknak, akik megérdemlik ezt a nevet, rangot és címet: többségük pedig megérdemli.
Első nagy személyes élményem megboldogult gróf Mikó Istvánnal való találkozásom volt. „Vadászkalandok a csodák országában” c. könyvének bemutatóját volt szerencsém tartani Csíkszeredában; aztán még sokszor és sokat találkoztunk, beszélgettünk. Nem győztem tisztelni benne azt az emberi nagyságot és kitartást, hitet és erőt, amit egyetlen szóval lehet csak jellemezni: nemesség. Örökölt és szerzett, külső és belső nemesség, amely ehhez a történelmi névhez illett.
Ezt a kezdeti élményt volt szerencsém a maga intenzitásában újraélni pár hónappal ezelőtt Budapesten, amikor szinte „véletlenszerűen” bemutattak gróf Nádasdy Borbálának. Magyar és európai történelemmel testközelben élő embereknek semmit nem kell mondani a Nádasdy-névről, – majdnem elég (de csak majdnem), – ha a „fekete bégre” vagy Báthory Erzsébetre gondolunk az illusztris családból.
Magyar „Nagyasszonyokról” mindannyian hallottunk, olvastunk, ismerős a fogalom. Zrínyi Ilonától Rozgonyi Cecíliáig, és Árva Bethlen Katától Bornemissza Annáig hosszú a soruk. A nemzet történelmének meghatározó személyiségei, Hungária megtestesítői.
Nádasdy Borbála grófnő, remélem, megbocsátja nekem a majdnem tiszteletlen bókot: e nagyasszonyok egyike. Más korban, és más körülmények között az, mint nagy elődei: és nem mondhatni, könyebb korban és könyebb időkben. Az Ő sorsa a kisemmizettség, a jog- és birtokfosztás, az emigráció volt: az örök női sorssal megtetézve.
És mégis, vagy éppen ezért: azon időtlen és kortalan emberek közé tartozik, akik személyes megjelenésükkel saját teret, birodalmat teremtenek, és aki láttán azonnal kézcsókra hajol az ember, mert ez a legkevesebb hódolat, amely megilleti.
Találkozásunk után nem sokkal jelent meg a grófnő újabb könyve: A szabadság zaga. Önéletírás, memoár, válogatni lehetne a meghatározásokban: de minek? Egyszerűen csak egy küzdelmes életű, felemelt fejű ember (Nő!) sorsának erőt adó tartással és derűvel megírt lenyomata, amely után nem marad sem keserűség, sem szomorúság az olvasóban: pedig volt abban a sorsban keserűség és szomorúság is, több, mint elég.
És mégis: szép emberi sors. Szép, mert emberi, szép, mert áthatja a kitartás, a hűség, az önmagunkba és képességeinkbe vetett hit, a belső hűség önmagunkhoz, hitünkhöz, családunkhoz, nemzetünkhöz, és egyáltalán: saját kiválasztottságunkhoz.
Hazudtam: némi szomorúság azért maradt bennem. Csak azért, mert az igazságtalanság, a jogfosztottság, és a világ általános elkurvulása akkor is tény marad, ha ennek nem sikerült megtörnie a szerzőt, a Nagyasszonyt. Éppen ellenkezőleg: megedzette és felvértezte, ahogyan ez a nemes anyagokkal történik.
Ha két szóban kellene meghatároznom a könyv üzenetét, azt mondanám: „élni érdemes.” Ha háromban, akkor azt: „elvekkel élni érdemes.” És ki lehetne bővíteni azzal is, hogy mindezt örömmel, életörömmel, jól megválogatott alázattal és büszkeséggel.
Ezt kellene megtanulnunk egyszer végre, nekünk, és a többi nemzedéknek is: és jobb lenne a világ, a mi világunk.
Ezért, és ezért is, ajánlom mindenkinek Nádasdy Borbála könyvét. Olyan ajándék ez, amelyet egy magyar főrendtől kapunk: és ez nem mindennapos egy ember életében.
(György Attila – Regnum!)