Az alábbi videón egy nagyon érdekes és meglehetősen tényszerű bemutató látható, hogy a Királyi Várpalota (alias „Budai Vár”, csak „Vár”) milyen „átépítésnek” és „restaurációnak” nevezett, pusztításon ment keresztül az elmúlt hatvan évben.
A köztudatban úgy él, hogy a Palotát a II. világháború alatt a súlyos harcok miatt olyan károk érték, amelyeket nem lehetett helyrehozni a legtöbb esetben. Meglehet a Palotát kirabolták legalább három fázisban (német, nyilas, szovjet) maga az épület helyreállítható lett volna. A videó pontosan bemutatja ezt, hiszen nagyon fontos részek – a Vártemplom, a Diplomata lépcső, a Lovarda, a Szarvastéri Díszkút, stb. – helyreállítható lett volna a képek tanúsága szerint, de ezért semmit sem tettek a köztársaságok, hanem módszeresen egy szociális-, és kulturális intézmények gyűjtőhelyévé alakították át az egész Várat, az adott kornak megfelelő építészeti stílusjegyekkel ellátva, a korábbi elemeket lebontva.
Ez az „építészeti racionalizálás” egy olyan szemlélet része, amely szembe ment a királyi „burzsoá” múlttal és csak egy feltételezett társadalmi funkcionalitást szolgált a hagyomány és a művészet tisztelete helyett. A munkát állami irányítással végezték el, végrehajtója az 1948-ban megalakult Középülettervező Vállalat (KÖZTI) volt, amelynek szellemi köre 1946-ban jött létre az I. Magyar Köztársaság alatt, Új Építészeti Kör néven. Az építészet nagy kérdéseit dialektikus és funkcionalista módon akarták megvalósítani az itt tömörülő építészek. A KÖZTI az állami építéstervezés központi, mindenható szerveként működött lényegében 1948-tól a köztársaságok ideje alatt, és túlélte a rendszerváltást is; 1991-tól részvénytársaságként működik jelenleg is. A Királyi Palota megkezdett „restaurációja” – valójában itt a módszeres rombolás lenne a megfelelő kifejezés – alapvetően három KÖZTI-s vezetőhöz fűzhető; Janáky István, Kotsis István, Gerő László. A munka 1948-1951 között folyt, aztán az 1960-as években folytatódott, ugyanazzal a hozzáállással, a rombolást tovább folytatva.
A videó kifejezetten torokszorító élmény, de nagyon tanulságos is, abban a tekintetben, hogy a megszokás és a beletörődés miért a magyarság egyik legnagyobb átka, amely az elmúlt évtizedekben annyira rányomta a bélyegét a magyar géniuszra. Generációk nőttek fel úgy, hogy „a Vár” csak az OSZK-t, a Munkásmozgalmi Múzeumot, bóvliárusokat, funkcionalista „modern” épületeket és különböző kiállításokat jelent és nem azt a helyet, amelyben a mindenkori felkent apostoli magyar király helye volt. Nemzedékek, akiknek értelmezhetetlen az a fogalom, akárcsak kultúrtörténeti jelleggel is, hogy „Trónterem” és akik nem látták (képen sem) az épület tetején a Szent Koronát. „A Vár” lett az a hely, ahol majdnem sikerült a múltat végképp eltörölni.
PHJ
***