Istenben boldogult IV. Károly király lelkébe mélyen belevésődött a magyar szent korona értelme. Trónra léptekor azonnal sűrgett a koronázás mielőbbi megtartását. Lelkiismeretesen készült a nagy közjogi aktusra és mély jelentőségű szertartásra. Átgondolta, átelmélkedte annak minden részletét. Mint egy papjelölt a szentelés előtt, oly elfogult és összeszedett volt a király a koronázás előtt. Többször volt alkalmam az előkészület idején vele beszélni.
Írta: Csernoch János hercegprímás, bíbornok.
Megfigyeltem őt a próbánál és a koronázásnál. Megható volt látni a felelősségértés nehéz súlyának rányomódását fiatal lelkére. Nem a dísz, nem a pompa érdekelte. Hanem a kötelesség, amelyet Isten, a nemzet és az egyház színe előtt vállal. Méltó akart lenni arra, amire kiválasztatott. Őszintén megtartani és beteljesíteni akarta azt, amire esküt és ígéretet tett. S mivel tudta, hogy a koronázásnál nemcsak a szónak, hanem minden tárgyi és cselekvési szimbólumnak értelme van, mindent megtudni és átérteni kívánt. Viselkedése őszintén alázatos, mégis méltóságos volt.
Mikor a koronázás előtt megkértem, hogy nekem és segédkező püspöktársaimnak ne adjon költséges emlékajándékot, mint elődei boldogabb időkben tették a koronázások alkalmával, megindultan válaszolta, hogy fogadjam emlékül az ő és felséges neje egyszerű fotográfiáját, a kereteken a Szent Korona miniatus másával.
Valahányszor fogadott rövid uralkodása idején, mindig megemlékezett valamely kötelességéről, amelyet a koronázáskor vállalt és imádságomat kérte, hogy hű maradjon mindenben, amit Istennek, a nemzetnek és az egyháznak ígért.
Legutoljára 1921. okt. 28-án Tihanyban találkoztam vele. Aggódva léptem be szobájába. Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbé helytálló érveket találni. Nagyon csalódtam. A király fölött nem vonult el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéretett. Arcán a gondok mély vágásai. Ünnepiesen komoly a megjelenése; amilyen az önérzetesen szenvedőké. Helyzetével teljesen tisztában van. Nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. Ismeri a végső következményeket. De azért rendületlenül bízik és hisz.
„A kötelességemet akartam megtenni, amikor eljöttem. Mint koronás királynak nemcsak jogaim, de kötelességeim is vannak. Meg kell védenem a szent korona jogait és fényét. Igazságosan akarom kormányozni az országot, a nemzetnek adósa vagyok. Megkíséreltem mindent. Nem sikerült eddig. El vagyok készülve további áldozatokra. Életem utolsó leheletéig kitartok a vállalt kötelesség útján. Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.„
Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: „Fölajánlom életemet váltságul népemért.„
Esztergom, 1922 május.