Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximái olvashatóak, mellyel egy sorozatot is szándékozunk indítani. Ernst Jünger (1895 – 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; „Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (…) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek„. Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait.
Itt-lét és Így-lét (*)
Az embereknek mindig is többet ért Itt-létük, mint Így-létük: a sorsvonal, annak hossza, szerencséjük és balszerencséjük többet ért, mint a sors voltaképpeni tartalma, jelentősége. A hatalom fontosabb a belátásnál, a gazdagság a jellemnél, az élet hossza annak tartalmánál és a látszat az elidegeníthetetlen önvalónál.
Az ember kudarcát kiterjeszti a környezetére is, a természetre, sőt talán a világegyetemre is. Ennek fő oka a kíváncsiság, amelyet az arcátlanság követ.
Amit az ember kieszel, ismét csak rá hullik vissza.
Néha erényeink és hibáink is visszaütnek ránk.
Annak sorsa, aki csak fedezékből hajlandó elmélkedni, az lesz, hogy túlszárnyalják.
Nem törünk ki még a legbensőbb korlátaink közül sem, így változásra sem vagyunk képesek. Bizonyosan formáljuk magunkat, de csupán korlátaink között, egy kijelölt körön belül.
Az ember az, aki megváltoztatja magát, nem az idő.
Szenvedélyeink a lázhoz hasonlatosak; meglehet, fertőzés által ragadnak meg minket, majd elhagynak és a távolságban térnek vissza.
Az ember kevésbé vágyik megértésre, mint inkább arra, hogy, ami érthetetlen számára, megvetendőnek tűnjön.
Megházasodott. Úgy vélem, első alkalommal azt tapasztalhatta, hogy olyanok vagyunk, mint a kakas a csirkeólban, a legvonzóbb nőkkel éppen ekkor találkozunk.
Egy jó fiziognómus úgy olvas az arcokban, mint (más) a képeskönyvekben. Ez az ajándék megfizethetetlen, noha elérhet egy szintet, amikor, az abszolút halláshoz hasonlóan, fárasztóvá válik.
Mindig is roppant fontos feladatnak tekintettem, hogy egy embert meggyőzzek arról: ő maga egy csodálatos létező és csodálatos erők felelős hordozója.
Az ember olyan képességek birtokosa, amelyeket zárt rendként hordoz. Nem rendelkezik felettük jobban, mint a szükségletei felett.
Miért panaszkodnak oly’ sokan arra, hogy alábecsülik őket? Ennek ellentéte még rosszabb lenne.
Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit leszakítanak.
A női energia erősebb a férfiúinál, még akkor is, ha láthatóan kevesebb. Áthatóbb, kevésbé illékony, hatékonyabb. Rugalmasabb, mégis keményebb, mint a híres acélpenge. Azonban, az acélhoz hasonlóan, nem kezdettől fogva rendelkezett ezzel az erénnyel, hanem megszerezte azt, midőn a hideg fürdőben megedzették.
A széplelkek az értelmiségi nő természetes prédái.
A bátorság alapja kétség kívül leginkább a nyugodt természet, amely az állhatatosságban, kitartásban és megingathatatlanságban ismerszik meg. Ahogyan egy ennyire minőségi elem kiemelkedik még a legsúlyosabb veszély bátorságából is, mintegy szembeszállva a beláthatatlan túlerővel.
A gyengeségnek vannak fény- és árnyoldalai; fogékonnyá tesz bennünket a jóra és a rosszra is. Amikor gyengék vagyunk az emberek, az állatok, a baktériumok és a betegségek mind ránk támadnak, csakúgy, mint a kísértések.
Az eufória tekinthető egyfajta szabadságlevélnek, amely a szellemet szabaddá teszi a természettől.
Olyan mértékben emelkedünk, amely mértékben terheinket ledobjuk.
Az igazi lustaság a paradicsomi erények közé tartozik, amelyben rajtunk kívül csupán a macskák részesülnek.
Olyanok vagyunk, mint azok a felnőttek, akik arrogánsan törnek keresztül a vásári forgatagon, keresztül az élők világán, amelyben egyedül a gyermekek a valódi emberek.
A gyermekek isnhez hasonlatosak – a világ rendben lenne, ha mi követnénk őket, ahelyett, hogy ők követik a mi példánkat.
A gyermekekben még megvan a világ-géniusz lehelete, amelyet később el fognak veszíteni.
Fordította: Németh Bálint.
(*) Forrás: Ernst Jünger – Tagseite, Nachtseite – Maximen und Gedanken aus dem Werk; Ausgew. v. Katharina Ayen; 1996.