A monarchiák berendezkedéséről, hatalommegosztásról való diskurzusok során gyakran előtérbe kerül Lengyelország példája, amikor az uralkodói jogkör korlátozása és a királyi hatalmat korlátozó hagyományok megtartása mellett vagy ellen érvelünk. Munkámban a lengyel „nemesi köztársaság” berendezkedését veszem górcső alá. A szállóige, miszerint „Lengyelországot az anarchia tartja fenn.” több mint egy évszázadon keresztül legfőbb érvnek bizonyult a lengyelországi központi hatalom megszilárdítása ellen. Ez az első hallásra nonszensz megállapításnak tűnő közhely, születésének korában nem volt teljesen alaptalan.
Írta: D. Fekete Balázs.
A lengyel nemesség – az ország –geopolitikai helyzetéből adódóan úgy látta, hogy a szomszédos nagyhatalmaknak nagy szüksége van Lengyelország fennállására, így jobb is, ha inkább egy gyenge ütközőállam, mint erős hatalom. A XVII. században Lengyelország Európa éléskamrájaként funkcionált, s ezt a státuszát a XVIII. század közepéig meg is tartotta, ami garanciát jelentett, hogy a nyugat-európai államok egy esetleges konfliktus esetén ki fognak állni Lengyelország egysége mellett. A másik oldalról tekintve sem volt ok az aggodalomra, hiszen Poroszország, az Orosz- és a Habsburg Birodalom sem törekedett arra, hogy közös határok válasszák el őket egymástól. A XVIII. század közepétől azonban megváltozott a helyzet: a nyugat-európai mezőgazdaság fellendülés, majd az ipari forradalom vívmányai nyomán Nyugat-Európa országai egyre kevésbé voltak rászorulva a lengyel gabona importra, ezzel párhuzamosan pedig megindult a rohamosan fejlődő Poroszország és az Orosz Birodalom expanziója. Stanislav Leszczynszky (fenti képen) már felismerte ezeket a veszélyforrásokat, de központosító reformjai megbuktak az „anarchiához” mereven ragaszkodó lengyel nemesség ellenállásán. 1768-ra Lengyelország valódi polgárháborúba sodródott, melynek csak 1772-es első felosztása vetett véget. A lengyel nemesség ezután is megosztott maradt, a konzervatívabb (!) szárny még mindig a királyt hibáztatta, a királyi központosító reformokban látta a „Köztársaság” bukásának legfőbb okát, s értetlenségük megpecsételte Lengyelország jövendőbeli sorsát: 1795-ben a Habsburg Birodalom, az Orosz Birodalom és Poroszország teljesen felosztották egymás között Lengyelországot, aminek következtében 1918-ig eltűnt a térképről. Európában a lengyelek iránt érzett rokonszenv indította tiltakozási hullám is illúziónak bizonyult, sőt a lengyel mentalitás több országban ellenpropagandát váltott ki, Lengyelország felosztását a lengyel nép anakronisztikus életvitelével magyarázták, s nem álltak meg itt: a lengyeleket a legigaztalanabb vádakkal – mint vallási intolerancia, vagy a mindennapi életet jellemző szélsőséges ellentétek létének vádjával – illették. A lengyel emigránsok pedig eleinte nem találták meg a hangot, mellyel „le lehet mosni” az őket ért gyalázkodó vádakat, ami még inkább erősítette a támadó hangnemben megnyilatkozó szerzők igazát. A következőkben Ring Éva említett munkája alapján megpróbálok választ keresni a címben is említett kérdésre, miszerint „Lengyelországot az anarchia tartja fenn.”(1).
Elsőként meg kell határoznom gondolatmenetem néhány fogalmi előfeltételét (2) , hogy munkám kellőképp megalapozott legyen. A munka címe „nemesi köztársaság” (Rzeczpospolita) megnevezéssel illeti Lengyelországot, ami alatt a következőt értjük: Lengyelországot valójában két állam perszonáluniója(3), majd szövetsége (reáluniója) a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség egysége testesítette meg, ez a kettős államalakulat a Rzecz-Pospolita, azaz Köztársaság. A „Köztársaság” államformáját tekintve monarchia, és az is maradt felosztásáig, nem az antik városállamok mintájára jött létre, semmi köze nincs az ókori köztársaságokhoz, ez maximum utólagos belemagyarázás. A köztársaság szövetséget jelent, mégpedig a különböző etnikumú (lengyel és litván) rendek egyenlőségét hivatott szimbolizálni. Az 1569-es lublini uniótól fogva, amikor Litvánia a hódításait a Lengyel Királysághoz csatolta, a Köztársaságot Lengyelországnak kezdték nevezni, míg a korábbi (litván hódításokkal kiegészített) Lengyelország a „Korona” nevet kapta (4).
A XVI-XVIII. században Lengyelország társadalma „hagyományosnak” és agrártársadalomnak is nevezhető: hagyományosnak, mert a lakosság nagy része írástudatlan volt, s agrárjellegűnek, mert a népesség 80 százaléka mezőgazdasági tevékenységből élt, mindenekelőtt azonban Európa többi államához hasonlóan, Lengyelország társadalma is rendi társadalom volt. A sajátos lengyelországi viszonyok megértéséhez azonban a rendeket külön-külön is górcső alá kell vennünk. A társadalom egyszerűsítve három rendre tagozódik: a királyra, az egyházi rendre és a nemességre. A kialakult hierarchiát a rendi alkotmány erősítette meg, amely tulajdonképpen a szokásjog, s gyakran egymással ellentétes törvényeket fellelhetünk benne, hosszú folyamat során jött létre, pillérei a Laski-statútum, a lublini unió Litvániával, az Articulum Henriciani, a Kardinális Jogok, valamint a különféle konföderációk végzései. A rendi hierarchia csúcsán a római katolikus papság állt, a társadalom mintegy 0,5 százalékát tették ki. A XVII. században a lengyelországi állami jövedelmek több mint 50 százalékát bírta. Az ortodox és az 1596-os breszti unió következményeképp nagy számban megjelent görög katolikus papság egyáltalán nem birtokolt politikai befolyást. Lengyelországban az ellenreformáció viszonylag későn, 1632-től jelentkezett, de közel sem volt olyan heves, mint Franciaországban, vagy a Habsburg Birodalomban, s az különösképpen eloszlathatja a vallási intolerancia mítoszát Lengyelország felől, hogy ortodoxok, és görög katolikusok mellett nagy számban éltek muszlimok, örmények és zsidók, karaiták és raszkolnyikok is a Köztársaság területén. A püspökök, akik csak nemesek közül kerülhettek ki, vagyonukkal arányosan szólhattak bele a politikába, a 17 főpap közül a legrangosabb méltóság a gnieznoi érsek volt, aki a király halála esetén a következő királyválasztásig a főhatalmat is gyakorolta (5).
A Köztársaság kiemelkedően magas lélekszámú, rendkívül szembetűnő sajátossága a „szlachta”, a nemesség, mely az összlakosság mintegy 8-10 százalékát képviselte. A számuk a litván, orosz és ukrán bojárok ellengyelesedése miatt egyes feltevések szerint ez a szám bizonyos időszakokban magasabb is lehetett. Ezen belül a pánok, a lengyel főnemesség számaránya 5-6 százalék körül mozgott, ami Európában szintén kiemelkedő. Az 1569-es lublini unió törvénybe iktatta, hogy „minden szabad állapotú keresztény egyenlő”, tehát elvben minden nemes egyenlő. A nemesség egyenlősége azonban csak vágyálom maradt, vagyonuktól, politikai szerepvállalásuktól függően három csoportba sorolhatjuk tagjait: Az első a jobbágyokkal és földtulajdonnal rendelkező birtokosság; a második a telekkel bíró, földjüket maguk művelő bocskorosság; a harmadik pedig a föld nélküli, mások birtokán gazdálkodó nemesek. Más országok nemességéhez hasonlóan minden nemes rendelkezett bizonyos általános privilégiumokkal, „szabadságjogokkal”: adó- és vámmentességet élveztek, törvényes ítélet nélkül nem tartóztathatták le őket, nem vethették őket testi fenyítés alá, valamint földbirtokot vásárolhattak, birtokaikon élők felett ítélkezhettek, fegyvert viselhettek, címert használhattak, hivatalokat tölthettek be és a katonai tisztségeket is csak nemesek tölthették be. A nemesi kiváltság politikai aktivitásra is feljogosított, a szlachta kollektív politikai jogait nevezzük „aranyszabadságnak”, amit minden legalább 10 hektár földet birtokló nemes magáénak tudhatott. Mivel nem alakult ki örökös főrend Lengyelországban, a szejmben minden nemes szavazata ugyanannyit ért, – elvben – bárki betölthetett mindenféle tisztséget, sőt királlyá is bármelyiküket megválaszthatták. A nemességet alanyi jogon megillette a „liberum veto” joga, azaz a korlátlan vétó joga, mellyel az egybehangzó döntések meghozását kívánták biztosítani; valamint a konföderáció joga, mely szerint a nemesség fegyverrel is megvédhette saját álláspontját. A valóságban azonban a szlachta kevés tagja rendelkezett a nemesi privilégiumok mindegyikével, amelynek fő oka a nemességen belül fennálló óriási vagyoni különbségek voltak. A bocskoros nemesek nem voltak választhatók, s a földjüket maguk művelő nemeseket a XVIII. században már megadóztatták (6).
A lengyel nemesség egyenlőségét hirdető eredetmítoszok, kulturális irányzatok, erkölcsi, politikai tételekből összeállt eszmerendszert szarmatizmusnak nevezzük. Nevét a lengyel nemesség feltételezett őseiről, a szarmatákról, egy ókori népről kapta, akik Kelet-Európában óriási birodalmat hoztak létre. A magyar nemességhez hasonlóan legfontosabb erényként a harcra készséget, a hősiességet és a puritán erkölcsöket emelték ki, s az ellenreformáció megjelenésével összefonódott a katolicizmussal, mint a lengyel nemességet meghatározó másik fontos tényezővel. A szarmatizmus továbbá kiegészült az uralkodói hatalom iránti bizalmatlanság gondolatával, ami először az 1505-ös „nihil novi” törvényben nyilvánult meg, mely a szejm beleegyezése nélkül az uralkodónak megtiltott mindennemű reform előterjesztését (7).
A továbbiakban a királyi hatalom gyengülését vizsgálom, s ezen keresztül mutatom be a Köztársaság bukásának legfőbb okát, a központi hatalom szétesését. Nyilvánvaló, hogy a központi hatalom folyamatos gyengülése nem vonja maga után az állam szétesését is, de Lengyelország esetében az anarchikus helyzet kiegészült külpolitikai tényezőkkel, és az oligarchikus nagycsaládok partikuláris tevékenységével, aminek összhatása megadta a kegyelemdöfést az egyre gyengülő „Köztársaságnak”. Most tekintsük át, mi vezetett a bukáshoz, ami előtt közvetlenül még a királyság intézményének megszüntetése is felmerült! (8) Az 1569 és 1772 közötti időszakot a lengyel nemesi Köztársaság korának tekinthetjük, a következőkben erre az időintervallumra koncentrálok. (9)
1573-tól a lengyel trónöröklési rend megváltozik, megszűnik a Jagellók uralma alatt bevett szokás, a „vivente rege”, miszerint a királyválasztás még a regnáló uralkodó életében megtörtént. Az uralkodóválasztást 1573 után csak az előző király halála után írták ki, hogy a trón birtokosa ne befolyásolhassa az eredményt. Itt jelent meg az interregnumok hagyománya a lengyel történelemben, amelyek különböző nemesi érdekcsoportok összeütközésére adtak alkalmat. (10)
Ettől kezdve a király, csak a rendi hierarchia csúcsán állt, de nem felette, ő lett az első rend, „első az egyenlők között”. 1775-ig fokozatosan csökkentették hatáskörét: noha tisztségviselőit maga nevezhette ki, tevékenységükért személyesen felelt. A szejm kötelezhette, hogy cselekedeteiről bármikor számot adjon. A lengyel törvények szerint a királynak vérrokonságban kellett állnia a Piast dinasztiával, de ettől több esetben, az úgynevezett „nemzeti uralkodók” (Wisniowiecki, Sobieski, Poniatowski) megválasztásakor eltértek. A királyválasztó országgyűlést (1576 után mindig) a hercegprímás hívta össze, Varsóban, a királyválasztáson 1669-től csak a katolikus nemesség vehetett részt, s az eredményt a nagymarsall hirdeti ki. A megválasztott személynek elsőként el kell fogadnia, majd aláírásával el kell látnia a „pacta conventát”, a lengyel nemesség szabadságlevelét, miszerint a katolikus hitet védelmezni fogja, a rendi jogokat tiszteletben tartja, az ország háborúkban elveszett tartományait visszahódítja, de hadseregeit saját költségen tartja fenn. Ezután követezhet a koronázási eskü, majd a koronázás. A király országgyűlést hívhat össze, ahol a törvényhozásban vétójoggal bír, 1496 óta azonban nem vethet ki adókat, nem üzenhetett hadat, nem köthetett békét, 1631-től nem szerezhet birtokokat saját maga, illetve családja részére, s 1641-től nem távozhat külföldre a szejm engedélye nélkül. Az 1573-ban Valois Henrik által kiadott Articulum Henriciani kimondja, hogy a királyválasztás a lengyel nemesség joga, a király a szejm beleegyezésével köthet házasságot, s vezethet hadsereget külföldre, amely egyértelműen a királyi jogkörök jelentős szűkítése volt, tulajdonképpen megteremtette a nemesi ellenállás alapjait. 1574-ben bátyja halála után Valois Henrik hazaszökött Franciaországba, hiszen ő lett a trón várományosa, ami növelte a lengyel nemesség bizalmatlanságát a külföldi uralkodókkal szemben, s a későbbiekben hivatkozási alapot nyújtott a királyi jogkör további szűkítéséhez. Ez III. Zsigmond idejében történt meg az említett 1631-es és 1641-es intézkedések formájában. Beláthatjuk, hogy Lengyelország a Jagelló dinasztia kihalását követően nem tekinthető dinasztikus államnak, de a nemesség ellenállása miatt nem tudott kialakulni az ún. „fiskális katonaállam” sem (11).
Összegezve a gondolatmenetet a következő megállapításokat tehetjük: Lengyelország a XVI. századtól a XVIII. századig drámai átalakuláson megy keresztül, a központi hatalom folyamatosan gyengül, s a Köztársaságot kívülről és belülről is hatalmas traumák érik. A XVII. században Lengyelországon végigsöprő „Potop” (12) és az egyre gyakoribb orosz támadások világossá teszik, hogy a Köztársaság válságban van. Az állam megerősítéséhez hadseregreformra, a nemesi aranyszabadság korlátozására és a központi hatalom megerősítésére lett volna szükség, de minden efelé irányuló kísérlet megbukott a nemesség ellenállásán és a korrupción, ami egy a „Lengyelországot az anarchia tartja fenn!” szállóigével igazolt ördögi kört hozott létre. A XVIII. században az Orosz Birodalom új, nyugati mintájú hadserege révén már képes volt a lengyel belpolitikát is irányítani, s kihasználni a lengyel oligarchák partikuláris törekvéseit. Joggal állíthatjuk, hogy a végső kegyelemdöfést a porosz és orosz expanzió adta meg a Köztársaságnak, de szem előtt kell tartanunk, hogy a kor országaiban a király királyi hatalommal bírt, nem volt kiszolgáltatva alattvalói kénye-kedvének, míg Lengyelországban tulajdonképpen ezt láthattuk, s ebben a nemesi „anarchiában” kell keresnünk a Köztársaság bukásának legfőbb okát (13).
JEGYZETEK:
(1) Davies, Norman: Lengyelország története, Budapest, 2006. 428., továbbiakban ld.: DAVIES 2006.;
Ring Éva: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” A nemesi köztársaság válságának anatómiája, Budapest, 2001. 9-18., továbbiakban ld.: RING 2001.
(2) Ring Éva koncepcióját követve. RING 2001. 29.
(3) Krewói unió ld. bővebben: Font Márta: A német lovagrend alkonya, Pécs, 1997. 35-36.;
(3) Niederhauser Emil: Kelet-Európa története, Budapest, 2001. 63.
(4) RING 2001. 63-64.
(5) RING 2001. 64-68.
(6) RING 2001. 69-73.
(7) RING 2001. 73-74.
(8) RING 2001. 131-134.
(9) DAVIES 2006. 139.;
Topolski, Jerzy: Lengyelország története, Budapest, 1989. 135.
(10) „Kelet-Európa” és a „Balkán”, 1000-1800 Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók? Szerkesztette: Sashalmi Endre, Pécs, 2007, továbbiakban ld.: SASHALMI 2007. 41.
(11) RING 2001.134.;
Sashalmi Endre: A nyugat-európai államfejlődés vázlata, Pécs, 2006. 128.;
SASHALMI 2007. 41-43.
(12) Özönvíz. Ld. Henryk Sienkiewicz azonos című munkáját.
(13) RING 2001. 145-146.;
SASHALMI 2007. 47. 54.;
Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, 1997. 66-73.