A magyar miniszterelnök leszámolt Károllyal – a New York Times interjúja Bethlen Istvánnal, 1921. október. „Le kell mondania” – mondja Bethlen gróf. – „Nem lehet megbízni benne.” Bánffy magyarázza a paradoxont: elveiktől függetlenül az elkötelezett monarchisták is a király személye ellen fordulhatnak. A párizsi nagykövetségek késlekednek a válasszal. Internálás egy dunai őrhajón – a végső döntés szombaton várható (*)
Cyril Brown tudósít
Különtávirat a New York Times-nak
Budapest, 1921. október 27.
„Károly királynak le kell mondania” – így foglalta össze Bethlen gróf magyar miniszterelnök a helyzetet abban az interjúban, amelyet ma adott nekem.
„Mi történik, ha nem mond le?”
„Akkor mindent megteszünk, hogy rábírjuk a lemondásra” – válaszolta kemény hangon, amellyel azt jelezte: ha a lemondás nem megy önként, a jelenlegi kormány kész elmenni a végsőkig, és akár erővel is megoldja a helyzetet.
„A kérdés, hogy ki legyen a király, magyar belügy, amelyet nem dönthetünk el tisztán külpolitikai szempontok alapján” – folytatta. – „Ettől függetlenül Károly jelen pillanatban nem veheti vissza uralkodói jogait. Két évvel ezelőtt a parlament törvényt hozott arról, hogy a királykérdés rendezését elhalasztjuk a bel- és külpolitikai helyzet rendeződéséig. A karlista restaurációs kísérlet megsértette a magyar törvényeket. Egy puccs volt – és mi nem tűrünk itt semmiféle puccsot. Ezért a kormány úgy döntött, fegyveresen lépünk fel Károllyal szemben. Most új helyzet jött létre, mert véleményünk szerint Károly királynak le kell mondania.”
„Ami a kérdés külpolitikai vonatkozásait érinti: az Antant azonnal ultimátumot küldött, amelyben jelezték, hogy semmi szín alatt nem fognak hozzájárulni egy karlista restaurációhoz. A szöveg körülbelül ugyanaz volt, mint amit 1920 elején kaptunk. Ezután a Kisantant hasonlóképpen deklarálta, hogy casus belli-nek tekinti, ha mi [olvashatatlan] Károlyt királyként. Ez utóbbi üzenet azonban szükségtelen volt, mert akkorra már magunk is döntésre jutottunk. Az a benyomásom, hogy a Kisantant értékelte ezt, mert Csehszlovákia újranyitotta a korábban lezárt határokat. Minden attól függött, ellenőrzésünk alatt tudjuk-e tartani Budapestet. Ha Károly király csapatai bevonultak volna, meggyőződésem, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia háborúba lépett volna.”
„A közoktatási minisztert egy tiszt kíséretében Károlyhoz küldtük. Megüzentük neki, hogy a lépéseivel háborús fenyegetettséget idézett elő – de az üzenetvivők nem találkozhattak Károllyal, csak Rakovskyval. Ő ezt válaszolta: ’Tudok róla, de nem változtat semmin.’”
„Károlynak le kell mondania, mert megbízhatatlan, mert a béke és az ország törvényes rendjének ellensége, mert azzal, hogy fegyveres erőt használt, eljátszotta az esélyeit. Számára itt nincs többé királyság. A legitimisták túlnyomó többsége osztja a kormány álláspontját.”
„Úgy hallottam, hogy Csehszlovákia és Ausztria azon a véleményen van, hogy a (Burgenlandra vonatkozó) velencei megállapodás érvényét vesztette. Mi ezzel egyáltalán nem értünk egyet. A velencei egyezménynek semmi köze Károlyhoz. Minden megy tovább a korábbi terveknek megfelelően. A kormány minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a polgárháborút, egyik üzenetet a másik után küldte Károlyhoz, Rakovskyhoz, és mindenkihez, aki befolyással lehetett a királyra. Amikor ő Budapestet fenyegette, kötelességünk volt megvédeni az országot.”
Kérdésemre, hogy várható-e már a közeljövőben a „királykérdés” parlament általi tárgyalása és rendezése, Bethlen gróf mosolyogva válaszolt:
„Előbb egy kis békére van szükségünk, hogy helyreállítsuk a rendet, és javítsuk viszonyunkat a szomszédainkkal. Csak ezután tudjuk a királykérdést ismét napirendre venni a szövetségeseknél és a parlamentben.”
„Van-e már válasz arra a kérdésre, hogy mi legyen Károllyal a lemondása után?” – kérdeztem.
„Károly király nem maradhat ebben az országban” – jelentette ki nyomatékosan Bethlen gróf. – „Felkértük a szövetséges külügyminisztereket, hogy kérdezzék meg a kormányukat, hová mehetne.”
Ezzel fejezte be a miniszterelnök az interjút. Viselkedése azt jelezte: az egész karlista válságot lezártnak tekinti – abból már csak Károly fogcsikorgatása és Zita zokogása van hátra.
Interjú a külügyminiszterrel
Gróf Bánffy külügyminiszter – a legtúlhajszoltabb és legkimerültebb férfi, akivel Magyarországon beszéltem – késő este adott rövid interjút nekem. Ha nem a külügyminisztériumban, a miniszter irodájában találkozom a diplomáciai fortélyoknak ezzel a mesterével, szenvedélyes arca és hosszú művészfrizurája alapján alighanem inkább híres hegedűvirtuóznak néztem volna.
„Mi a ma esti helyzet?” – kérdeztem.
„A krízisnek vége” – válaszolta óvatosan. A belpolitikai krízist értette ez alatt, mert a külpolitikainak még egyáltalán nincs vége – Csehszlovákiában továbbra is tart mozgósítás és a csapatösszevonás a határ mentén.
„A rend helyreállt azokon a területeken, amelyeket az utóbbi napok felfordulása érintett. Minden csendes, a csapatokat visszavonjuk a laktanyákba. A Raab laktanya állománya, amely tévedésből felesküdött Károlyra, fel lett oldva a letett eskü alól.”
„Mi a helyzet Ostenburg csapataival?” (Ezek alkották Károly király erejének magját és gerincét.)
„Egyeseket lefegyvereztünk, mások kérelmezték felvételüket a kormány szolgálatába – ami megtörtént.”
A gróf szerint tehát a belső helyzet megfelelően alakul – ezután rátért a Csehszlovák mozgósításra, amit „feleslegesnek” minősített. Reményét fejezte ki, hogy Csehszlovákia a mozgósítás gyors feloldásával hozzájárul ahhoz, hogy Közép-Európában csökkenjen a feszültség. Konkrétan nem idézhetem a szavait, de arra célzott, hogy mégiscsak van egy Népszövetség nevű intézmény.
Bizalmasan megkérdeztem, mit szándékozik a magyar kormány tenni, ha Csehszlovákia ésszerű időn belül nem vonja vissza a mozgósítást. Válasza, amelyet sajnos nem tehetek közzé, örömmel töltötte volna el Wilson elnököt.
„Mivel magyarázza, hogy Csehszlovákia mozgósítást rendelt el ahelyett, hogy a Népszövegséghez fordult volna?” – kérdeztem. A külügyminiszter alaposan megfontolta a szavait, mielőtt válaszolt:
„Azt hiszem, nem gondolták, hogy a kormányunk kellő erélyt fog mutatni a királlyal szemben a győzelemhez. A biztonság kedvéért mozgósítottak, bár szükségtelen volt, és felesleges költség.”
„Megoldódott már Károly jövendő lakhelyének kérdése?”
„A szövetségesekhez fordultunk, de eddig még nem jött válasz.”
„Mi Károly jogi státusza ma este?”
A külügyminiszter nem adott – talán nem mert – pontos választ adni, annak ellenére, hogy a magyarok számára ez a válasz rendkívüli politikai jelentőséggel bírna.
„Egy ilyen formában feltett kérdésre nem tudok válaszolni. Mondhatjuk, hogy Károly király ebben a pillanatban a Tihanyi Apátságban tartózkodik, védőőrizet alatt.”
„Király-e Károly ebben a pillanatban, vagy sem?”
Az erősen intellektuális beállítottságú miniszter ismét nem tudott igennel vagy nemmel válaszolni, hanem a következő közelítéssel írta le, hogy az ő álláspontja szerint mi Károly jogi helyzete:
„Amikor a forradalom arra kényszerítette Károly királyt, hogy elhagyja az országot, ő ígéretet tett, hogy nem fog a parlament hozzájárulása nélkül visszatérni. Kérdés, hogy amikor alávetette magát a parlament akaratának, lemondott-e Szent István koronájára vonatkozó jogairól. Más szóval, jog szerint király-e még egyáltalán?”
A szfinx sem vághatott volna el nem kötelezettebb arcot, és válaszolhatott volna ékesszólóbban – semmit.
Végül a legutolsó kérdésemre kaptam meg a régóta keresett választ, amely megvilágítja a magyar monarchia problémáját.
„A budapesti egyetem hallgatóinak nagy része a kormány mellé sorakozott fel, Károly és a legitimisták ellen harcolt a budapesti csatában. A legtöbb német egyetemista reakciós monarchista, és Károly mellé álltak volna. Hogyan lehetséges, hogy a magyar egyetemisták Károly ellen fordultak? Az Önök fiataljai lelkes republikánusok és elkötelezett anti-monarchisták?”
Bánffy gróf a következő szavakkal világította meg a magyar monarchizmus rejtélyét:
„Magyarország más, mint a többi ország; a magyarok mások, mint a többi nép. Nem lehet a magyar egyetemistákat a németekkel összehasonlítani. Számunkra a korona a királyság lényege, és nem a király személye.”
Bánffy gróf azt próbálta elmagyarázni, hogy bár a magyarok meggyőződéses, sőt már-már fanatikus monarchisták, ugyanakkor akár fegyveresen is ellene fordulhatnak a király személyének, és akár ki is űzhetik az országból.
„A britek ezt értenék” – fejezte be kötetlen interjúnkat.
A hivatalos dokumentumokban viszont továbbra is Károly a király. Szabó mezőgazdasági miniszter körlevelet intézett a minisztériumi tisztviselőkhöz, amelyben hazafias beállítottságukra apellálva kéri, hogy „ezekben a súlyos időkben” őrizzék meg a nyugalmukat és folytassák a munkát. A levél bevezetője így hangzik:
Országunk súlyos helyzetében a magyar királyi kormány minden erejével arra törekszik, hogy megmentse a hazát a minden oldalról rátörő, megsemmisítésére törekvő erőktől, amelyeket IV. Károly király visszatérése hozott ránk.
Király ország nélkül
A válasz tehát az, hogy a jó magyarok számára Károly még mindig király, de már nem uralkodó. Ország nélküli király. Ez a látszólagos ellentmondás magyarázza, hogy Budapest lakossága miért nem mutatja az izgatottság legkisebb jelét sem. A rövid ellenforradalom alatt normális hétköznapi élet zajlott a városban, miközben idehallatszott az 5 mérföldre zajló csata zaja.
Ettől függetlenül a magyarok igencsak megszenvedik Károly könnyelműségét. Túl azon, hogy valószínűleg rájuk terhelik a szomszédos országok mozgósításának költségét, Magyarország az utóbbi hat napban gyakorlatilag el volt vágva a külvilágtól. A kéthetente közlekedő Orient Expressz és egy naponta járó kis dunai gőzös volt az egyetlen módja az országból való ki- és bejutásnak. Nem lehetett külföldre postát küldeni, és szinte lehetetlen volt a táviratozás. A Csehszlovákián áthaladó 17 távirat-főkábelt elvágták, a Bécsen keresztül futó öt főkábelből kettő meghibásodott, a maradék hármat az osztrákok ellenőrzik és cenzúrázzák. Egy kicsi, túlterhelt távírda Magyarország egyetlen megmaradt kapcsolódási pontja a külvilág felé.
Az összes határt lezárták a helyi forgalom elől. A mozgósítás hírére a csehszlovákiai magyarok körében pánik tört ki, sokan az internálástól tartva evezős csónakokkal menekültek a Dunán át Magyarországra.
A nagyköveti tanács a király dunai internálása mellett
Különtávirat a New York Times-nak
Párizs, október 27.
A nagykövetek tanácsa ma reggel úgy határozott, hogy Károlyt egy brit folyami őrhajón fogják internálni a Dunán, amíg – várhatóan szombaton – megszületik a végső döntés arról, hogy hol legyen az állandó lakóhelye. A magyar kormány üzenetben jelezte a szövetségesek felé hajlandóságát Károly feltétel nélküli átadására. A Matin holnapi számában fog megjelenni egy tudósítás Jules Sauerwein tollából, október 26-i keltezéssel:
Egy mélyen királypárti nép fegyvert fog legitim uralkodója ellen, internálja és a száműzésére készül, a király arcátlan tanácsadóit pedig bebörtönzi és el fogja ítéli – ez a hihetetlen helyzet állt elő ma Magyarországon.
„Károly le fog mondani, vagy a Nemzetgyűlés leteszi. Akárhogy is, de száműzve lesz az országból – nem spanyol területre, hanem valahová máshová, ahol lesz ideje elgondolkozni azon, mivel jár az alkalmatlan időpontban elkövetett puccskísérlet a megfelelő órára való türelmes várakozás helyett.”
„Nem vitás, hogy a csata a karlisták és a kormányerők között nem volt nagyon véres. Ettől függetlenül Magyarország Károly bűnét még nagyobbnak ítéli, mivel törvényes uralkodóként cselekedett. Mint koronás király ő sosem volt letéve, de amikor 1919-ben távozott, becsületszavát adta, hogy nem tér vissza, amíg a nemzet nincs vele tökéletes összhangban. A királyi hatalom fel lett függesztve. Mindkét párt jóváhagyása kellett volna a visszatéréséhez.”
„Azzal, hogy lázadó csapatok élén Budapest ellen vonult, örökre érdemtelenné vált az uralkodásra. Aláírta az ítéletet önmaga, sőt egész dinasztiája ellen.”
Bethlen gróf – a férfi, akit Rakovszky akasztással fenyegetett, ha ellen merészel állni a királyi hadseregnek – ma reggel ezeket mondta nekem, könnyekkel a szemében.
„A helyzet teljesen világos. Károlynak le kell mondania, és örökre el kell hagynia az országot. Feltételezem, hogy Magyarország ezzel visszanyeri mozgósításba kezdő szomszédai bizalmát. Gyors döntést kértem a [szövetséges] hatalmaktól, de eddig még nem kaptam választ.”
Monarchia-ellenes zavargásoktól tartanak
Budapest, október 27. (Associated Press)
Miután teljes kudarcba fulladt Károly legitimista követőinek erőfeszítése, hogy a királyt visszasegítsék a magyar trónra, budapesti anti-monarchista zavargó csoportok egyre fenyegetőbben lépnek fel ellenük. Olyan erős az ellenszenv Károllyal szemben, hogy a napilapok ma vezércikkekben intik nyugalomra a lakosságot. Komoly aggodalmak fogalmazódtak meg az elfogott és őrizetben tartott karlista szervezkedők bíróság elé állításával kapcsolatban. Hírek szerint zavaros elemek a szervezkedők lemészárlására készülnek.
Fordította: Emma.
(*) Az itteni korabeli nyilatkozatokból kiderül, hogy a király lemondatása azonnal felmerült a Nemzetgyűlésben, amely törvényszerűbb, meglehet, nem indokolt lett volna, mint a trónfosztás, amely bekövetkezett. E mellett tisztán látszik az is, hogy a magyar kormány nem tudott, talán nem is akart szuverén politikai erőként működni ebben az időben. Megoldást az Antanttól kért a megkoronázott király kapcsán még annak személyét illetően is. A cikkekben – sajátságos módon – az amerikai cikkíró adja meg Károly királyunk státuszát (király, de nem uralkodó), mert a legitim magyar külügyminiszter sem tudott ezzel kapcsolatosan szabatos választ adni. A helyzet nonszensz volta mellett szomorú tény, hogy egy konzervatív magyar politikus (Bethlen István gróf) használja következetesen a „puccs” kifejezést a restaurációs kísérletekre, amely sem közjogilag, sem politikailag nem indokolt és nem is helyes. Érdekesség, hogy később ezt a függetlenségi szélsőjobbtól (Gömbös Gyula után szabadon) a szélsőbaloldal veszie át mint hamis terminológiát, de már „királypuccs” kifejezéssel és teszi 1945 után uralkodóvá majd a marxista történetírás, máig ható eredménnyel.