A magyar közbeszédben egyre inkább feltűnik a kétharmados jobbközép kormányzás ideje óta, hogy a mostani miniszterelnök „királlyá akarja majd magát koronáztatni”. Ez olyan jól hangzik, lehet rajta büfögve röhögni, meg nagyokat kacsingatni egymásra; na, ugye, klassz, mi?! De persze nyilvánvaló sültbolondság az egész. Se füle, se farka, legalább annyi köze van az igazsághoz, mint amikor az előző jobbközép kormányzás idején (1998-2002) Orbánt diktátornak vizionálták egyesek. Ez azóta már nem menő kategória (Orbán=Hitler párhuzam volt a legmókásabb), vagy nem annyira, ezért újabb gumicsont kell, ami persze rémisztő. Így lett Orbán Viktor „királyjelölt” most inkább. A szomorú az egészben az, hogy „a magyar király” valami diktátorféle lenne így a magyar köznyelvben.
Nettó politikai patológia ez, persze, tudjuk. De mielőtt ellensúly nélkül maradna a webkettes nyilvánosságban ez a remek kis közvélekedés, vegyük sorra, hogy miért totális képtelenség.
A jobbközép kormány már 2000 óta megkapja a „koronaúsztató” jelzőt a baloldaltól, amiért a Szent Koronát elvitte Esztergomba az államalapítás alkalmából és ott Paskai László prímás felajánlotta azt a Szűz Máriának. E mellett persze ez a kormány egy emléktörvényt is hozott, meg bizottságot a Szent Korona köré, de itt nagyon gyorsan meg is állt, lényegében ebben is maradt azóta a dolog, az új alaptörvény sem sokkal többet tesz ehhez, csak a jogfolytonosság felszámolásának emléke fogalmazódik meg benne pontosan.
Orbán Viktor akkor lehetne-e király? Biztosan nem.
A magyar király először is katolikus, Orbán Viktor református. Dinasztia szempontjából nem állunk elég jól (az „Orbán-ház”?), de persze lehetne választott magyar király is. A magyar király pártok feletti személy, egységet képez, Orbán Viktor a pártjának a vezetője, e mellett állami szerepe eleve kizárja, hogy király lehessen belőle, hiszen miniszterelnök is. Persze letehetné a posztot, de akkor is, felmerül a kérdés, hogy ki választja meg vagy magát teszi meg? Egy nemzetgyűlés, vagy saját maga? A magyarok királya? Új titulus? Nos, ez színtiszta bonapartizmus lenne, de nem igazán lenne indokolt, mint Napóleon esetében, hiszen a magyar államnak minimális expanziója sincsen, meg amúgy is, ne már.
Szóval zérő legitimitás, zéró közjogi indokoltság (a magyar történeti alkotmány ezt nem teszi lehetővé, ez alapján Horthy Miklós kormányzó dinasztikus elképzeléseit is megfúrta Serédi Jusztinián hercegprímás, pedig azért ő közelebb volt a tűzhöz, meg nagyobb kaliber is volt ugye). Szóval Orbán a januártól életbe lépő alaptörvény alapján nem lehet király, és a jogfolytonosság helyreállítása pedig nem történt meg 1944-49 óta. De ha megtörténne is, akkor pontosan ez lenne a biztosíték, hogy tuti ne legyen belőle király. Hülyeségre mindig igény van, de ennek ugye semmi alapja, semmi értelme sincsen.
Illetve egy mégis; azt ki lehet olvasni, hogy a „magyar király” poszt a magyar népben egyfajta pusztuláson ment keresztül és míg gyermekeinknek örömmel mesélünk királyokról, a Mátyás király meséi dvd-n is többszörös kiadást ér meg, a Youtube-on pedig 100.000 alatt nincsen egy epizódnak sem a nézettsége, addig egy aktív politikus megbélyegzésére is elegendő 2011-ben a „király”, nemcsak a menő kifejezésére a szlengben. Magyar királynak lenni azonban nem szégyen és nem egyenlő a „diktátorsággal”, nem negatív politikai kategória. Ha egyenként, személyükben lehetne is kritizálni esetenként királyainkat, az ellen nyugodtan és nyíltan tiltakozhatunk, hogy ez egy negatív jelző legyen, amelyen teli pofával lehet röhögcsélni. A magyarnak király kell, elemi igénye ez, nemzeti géniuszunkból fakad. Ezer év megszentelt, organikus hagyománya mutatja ezt, nem kellene ezen annyit kuncogni, meg pellengérre állítani, inkább elgondolkodni, hogy miért is nincsen most.