Imperium és imperializmus sokféle lehet, de mindkettő nagyon csúnya szó a legtöbb mai nyelvben, amiben nagy érdeme van Lenintől kezdve a Csillagok háborúja erőfeszítésének is. A modern birodalmak építői és üzemeltetői szégyenlősen elutasítják az imperializmust. A XX. század eleji birodalom-ellenesség hierarchia-ellenesség volt, és a hierarchikus uralommal a nemzeti önrendelkezést állította szembe (vö. Wilson pontjai), ami sem logikusan és empirikusan sem valósulhat meg, de alkalmas volt a birodalmak elleni mozgósításra. A létrehozott nemzetállamok pedig erőszakos homogenizálásba kezdtek, míg a legősibb, legnagyobb demokrácia sokáig arra volt büszke, hogyolvasztótégelyként felszámolja az etnikai és vallási különbségeket. Az 1918 előtti Bécs vagy Temesvár vallási és etnikai sokszínűségét csak irigyelhetik a multikulti mai liberális demokrata hívei.
Írta: Molnár Attila Károly.
A XX. század előtt kétféle imperializmus létezett. Az egyik, amely ma is legitim, bár nem nevezi magát imperializmusnak, a felvilágosult abszolutizmus örököse: szabadság és demokrácia exportőr. John Stuart Mill, a liberális kánon fontos alakja, az India Társaságnál volt hivatalnok, és a kor más liberálisaihoz hasonlóan megengedte, sőt szükségesnek tartotta a barbár népek civilizálását. A Szabadságról című írása szerint – ó, mily ironikus – barbár népek esetében „a spontán fejlődés útjában álló kezdeti nehézségek oly nagyok, hogy ritkán lehet válogatni a leküzdésükre alkalmas eszközök között; s egy olyan uralkodó, akit a jobbítás szelleme vezet, jogosult bármilyen eszközt igénybe venni, ha ezzel egyébként esetleg elérhetetlen célt tud megvalósítani. Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A szabadság mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra, mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén tökéletesedjen.” A képviseleti kormányzatban pedig helyeselte, hogy Indiában „erőteljes despotizmus van… (mivel) ez a legalkalmasabb kormányzati forma a nép képzésére, hogy alkalmasak legyenek magasabb civilizációra.” Mill számára a Brit Birodalom az ethológia (a jellem tudománya) laboratóriuma volt, sokféle helyzettel, néppel, így nagy számú (ember)kísérleti lehetőséggel.
A liberális imperializmus szerint az imperializmus legitim, ha haladó változtatásokat hajt végre, ha missziót végez, átneveli-átalakítja a – további megkülönböztetés nélkül – „barbár” népeket. Mindez lényegében a korábbi aufklerista állam kiterjesztése más országokra, népekre. Ez a fajta birodalmi gondolat ma is él, Magyarországon is, bár hívei a magyar ugarral szemben valamely külföldi hatalmi központ erőszakában reménykednek.
Azonban van egy másik imperializmus is, amely a Római Birodalom, majd a kora újkori Brit és Habsburg birodalmak világából nőtt ki — jellemzően ilyen volt a középkori Magyar Királyság is — s amely még nem esett áldozatául a francia forradalom népszuverenitás őrületének. Ennek a Birodalomnak a ma legtisztábban élő típusa a Katolikus Egyház, amely ellenáll a többiekre jellemző hanyatlásnak és romlásnak.
E második imperializmus legfeltűnőbb tulajdonsága az univerzalizmus. Szemben a demokráciával, a birodalmi törvény közömbös a privilégiumok, hierarchiák iránt, miként a vallási és etnikai különbségek iránt is. A törvény ereje, tekintélye független a tartalmától.
A Birodalom sajátossága a méretéből fakad: sokféle mivel nagy. Nem homogén, és nem is törekszik homogenitásra, mint a nemzetállamok, demokráciák. Ez utóbbiak homogenizációt feltételeznek, azaz a mások megtagadásának gyakorlatát. A Birodalom az eltérésekre, sokféleségre érzékeny kormányzás gyakorlata. A Birodalom nem lehet egalitárius: nem csak a vallási, etnikai, hanem a kulturális és vagyoni, életmódbeli különbségek is megmaradhatnak és hangot kaphatnak benne. Nem hoz szabadságot, de megőrzi a szabadságokat. Miért is akarná ezeket irdatlan erőfeszítések árán felszámolni? Egyik csoportnak sem kedvez szándéka szerint, mindegyik csoport biztonságban élhet a többitől. A birodalomnak nincsenek tartalmi céljai: sem az üdvözítés, sem a felvilágosítás, sem az egyenlősítés nem célja, még ha lehetnek is ilyen hatásai. A jó rend és a tekintéllyel fenntartott törvények uralma áll szembe a tartalmi célokkal, mint az egyenlőség, haladás, jólét. Mindezek a jók bekövetkezhetnek és be is következtek a birodalmakban, de nem célok voltak, hanem melléktermékek.
A Birodalom a béke, civilizáció és jólét fenntartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények között, a homogenitás előfeltételezése vagy kierőszakolása nélkül. Nem civilizátorkodás. Igaz, nem ígéri a demokrácia csodafegyverét, a participációt vagy a teljes akaratérvényesítést, de mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra való tekintet nélkül.
A Birodalom annak belátásán alapul, hogy a sokféleség felszámolására tett kísérlet nagyobb bajok, konfliktusok forrása lehet, mint maga a sokféleség. Ugyanakkor a sokféle egyén és vallási, etnikai csoport csak akkor képes viszonylagos rendben élni, ha mindegyik érdekei korlátozottak. Azaz, mindenki szabadsága korlátozott, akár belátja ezt, akár nem (ez esetben kényszerítik). A kényszer, korlátozás és különbségek a birodalmi élet része, míg vele szemben létezik a kényszermentes és különbségmentes világ ősi reménye. Az újabb és újabb kísérletek kudarca e remény megvalósítására egyáltalán nem kezdte ki ezt a mindig újra kialakuló reményt.
Különbség van a gyarmatosítás és az imperializmus között; az utóbbi nem nyers hatalomgyakorlás. A nyers hatalommal, zsarnoksággal szemben a Birodalom a mindig szükséges kényszer mellett a lovagi szellem, a kultúra, a példaadás és a kormányzás művészete révén marad fenn.
A Birodalom fizikai fenntartói mellett legalább olyan fontosak a lelkiek, a habitusban létezők. A birodalmi ethosz a szolgálat, bátorság, kötelességtudat, becsület, mértéktartás, elkötelezettség, lojalitás erényeit tartalmazta. A mérlegelés, kezdeményezés, felelősség, csapatszellem habitusát. A birodalmi ethosz az úriember ethosza. E phronimoi nélkül nem lehet elképzelni a Birodalmat sem.
„Az úriember világa nem kívánja meg, hogy válasszon lázadás és behódolás, erőszak és értelem, elkülönülés és egység, küzdelem és beletörődés, bizonyosság és nihilizmus között. Ez a nüanszok világa. Minden a finom megkülönböztetéseken alapul… Semmi sem nyugodt, de a káosznak sincs jele. A rend az arányosságon, összhangon és folyamatosságon alapul, és nem az uniformitáson vagy a változatlanságon.”
A fent elmondottak — egy a sokféleségre is tekintő, de mégis egységes rend fenntartása: e pluribus unum — a Birodalom lényege: a Szent Korona-tan. A kormányzás valódi művészete a kettő — univerzalitás és pluralitás — összeegyeztetése az egyes intézményekben és döntésekben. A Birodalom gyakorlata eltér a klímától, lakosoktól, szokásoktól függően. Nincs egységes politikája, és nem is törekszik erre. Nem véletlenül a politikai gondolkodás elsősorban a birodalmakban, ahol kormányzati problémák egyáltalán felmerülnek, virágzik. A kormányzás művészete a Birodalmakban virágzott (a mai brit egyetemeken a politikával foglalkozó tanszékek neve jellemzően Government), és nem a csatlós államokban, ahol a politika inkább a lázítást (ami nem kíván sem sok tudást, sem sok körültekintést), cselszövést, puccsok sorozatát és hatékony hízelgést jelent.
A csatlósok esetében a politika nem jelent döntési problémákat, hiszen csak igazodni kell. Miként a nyers erőszakon alapuló, gyarmatosító rezsimek esetében sincsenek politikai problémák és gondolkodás, mivel ezek egy megoldást ismernek, az erőszakot. A mai magyar szakértők nem véletlenül ez utóbbit tekintik a reálpolitikának.