Javaslatok feküsznek a csonkaország képviselőháza előtt (1). Az egyik március 15-ét akarja nemzeti ünneppé avatni, a másik Kossuth Lajos érdemeit van hivatva becikkelyezni. Március 15-ikét 1867 óta megülték az ifjúsági és társadalmi egyesületek. Húsz esztendővel azelőtt magam is e napon elszavaltam a kassai 48-as honvédszobor talapzatán a „Talpra magyart”. Az államhatalom talán a Habsburg-ház centralisztikus politikájának ellensúlyozására engedte, sőt talán kedvezett is az ifjúság március 15-iki megmozdulásának. Komoly tényezők szükséges ellenszernek tekintették a 48-as törvények hangoztatását a nemzetet jogos aspirációban is gúzsba kötni akaró kamarillával szemben.
Írta: Gróf Széchényi György(*).
Az idők eljártak felettünk, ezek az indokok is megszűntek. Ma már érettebb ésszel és belátással, komoly történelmi időkhöz illően, csak oly eseményeket és személyek érdemeit engedhetjük törvénybe iktatni, melyek nemcsak kiválóak nemzetünk történetében, de melyek egyúttal a nemzet jövő fejlődésére is kedvező kihatással vannak. Szomorú volna, ha a 48-as évek történetének beállításában gyakran valótlan, ingatag hangulatok kártyavárát a törvény erejével szentesítenők.
Mi is történt valójában 1848. március 15-én? A párizsi és bécsi hírek hatása alatt a régi kormánygépezet bomladozni kezdett. A különösen népszerűtlen sajtócenzúra beszüntette működését. Ezen a réven Petőfi Sándor „Nemzeti dala” már cenzúra nélkül tudott megjelenni, mint a szabad sajtó első terméke. A közönség lelkesen szétkapkodta a Landerer és Heckenast-nyomda kapujában. A főváros (akkor még Pest) utcáin lelkes közönség hullámzott.
Készséggel elismerjük: az 1848 március 15-iki közönséget ideális szempontok vezették. Még azt is koncedálhatjuk, hogy a törvényjavaslat szavai szerint „lelkesen tettek hitvallást a szabadság mellett”. De teljes tisztelettel kérdjük, van-e ebben elég alapja egy nemzeti ünnepnek? Az emberek lelkesedése olyan fontos-e, hogy annak a lelkesedésnek évfordulóját örök időkig meg kell ülni, mint ünnepnapot? Eddig úgy tudtuk, hogy a nemzet történetének ama napjait üljük meg, amelyekhez valami fontos esemény és pedig részben örvendetes és dicső, részben szomorú és gyászos, de mindenesetre korszakalkotó esemény emléke fűződik. De, hogy valamely napon lelkesedtünk és lelkesedésünkben hitvallást tettünk bizonyos eszmék mellett, ez még nem teszi azt a napot olyan korszakalkotóvá.
A negyvennyolcas lelkesedő közönségben megvolt a fiatalos lendület és hév. Lelkesedtek olyan eszmékért, melyeket elméleti elgondolás alapján szépeknek, helyeseknek tartottak. Elismerjük, hogy az akkori sajtócenzúra sokszor gyűlöletes, de mindig ügyetlen és oktalan volt. A jót sikeresen elfojtotta, a rossznak meg nem tudta útját állani. Érthetők és menthetők azok, akik naiv lélekkel a sajtószabadságtól várták az aranykort. De nekünk ma, 1927-ben, hatvan évi sajtószabadságnak tapasztalata van a hátunkon. Rég tudjuk, hogy a sajtó felszabadítása hömpölygő áradatot szabadított az országra, amelyben kevés jó mellett ötvenszer annyi piszok és szenny úszkál. Nehéz küzdelemmel kell iparkodni a szabad sajtó révén néhány jó eszmét bedobni a közönség közé, amely naponta tonnányi adagokban kapja a maszlagot. Gondoljunk csak vissza az 1914 előtti állapotokra. Tisza István sajtótörvénye legalább a nyílt erkölcstelenséget száműzte a lapok hirdetési rovatából. De azelőtt már szégyenletesek voltak az állapotok. A háború alatt a sajtó cenzúra alá került, amit okos ember igazán nem sajnált. A háború utolsó szakában a cenzúrát megint könnyelműen és oktalanul kezelték. Így történhetett, hogy a budapesti sajtó nagyrésze antimilitarista, defetista propagandát folytatott, amelynek sikerült kiütni a fegyvert katonáink kezéből. Az eredményt tudjuk és nyögjük. Hazánk tehát a szó szoros értelmében áldozata a szabadsajtónak. Aki pedig néhányszor részeg volt és részeg állapotában ugyancsak megjárta, ne jubilálja meg azt a napot, amelyen először vett borospoharat a kezébe.
Kossuth Lajos emlékének megörökítését is vegyes érzelmekkel fogadja a magyar közönség nagy része. Nem akarjuk tagadni kiváló tehetségét, hatalmas szónoki képességét, sőt szándékainak jóságát sem. De általában óvni szeretnők a magyar közvéleményt egy fogalomzavartól, amely már évtizedek óta úgy látszik krónikus: lehet valaki tehetséges ember, kiváló ember, nagyszabású egyéniség, anélkül, hogy működése áldásos lenne. Hazánk lakosságának jó része ilyennek tartja Kossuthot. Világított, de nem fejlesztett, nem épített. Ragyogott, csillogott, de végül mégis bajba döntötte azokat, akik ragyogása után indultak; bajba döntötte magát az országot. Mindig pártember volt. Egy irányzatnak, egy csoportnak szószólója és vezére. Egy pártnak emberét nem szabad az egész nemzet nagy emberévé tenni, mert ez sértő az ellenvéleményre és az egész nemzet mégis csak több és nagyabb bármelyik részénél.
Kossuth Lajos neve program és zászló. A negyvennyolcas, vagyis inkább a negyvenkilences események hatása alatt ez a program körülbelül azt mondja: Magyarország bontsa fel a sokszázados viszonyt, amely az osztrák örökös tartományokhoz fűzi. Űzze el a Habsburg-dinasztiát, szakítson sokszázados fejlődésével, szüntesse meg intézményeinek még a régi korból maradt katolikus jellegét és rendezkedjék be úgy, mint azt a XIX. század első felének francia doktrinér liberális elméletfaragói kieszelték. Tehát vagy legyen parlamentáris monarchia vagy (és ez sokkal kívánatosabb az illető urak szemében) köztársaság. Ez volt a program első, közjogi része. Az állam monopolizáljon, amit csak lehet. Váljon el az Egyháztól, vegye el az egyházi javakat, hozza be a polgári házasságot, stb., stb. Ez volt a program második része. Ennek megvalósítására 48–49-ben már nem történt kísérlet.
Kossuth gyújtó ékesszólása páratlanul fellelkesítette a nemzetet, de mikor azután mindenfelől nehézségek tornyosultak és túlerő támadta meg a magyarságot, elbujdosott. Azért nem értjük a törvényjavaslat szövegét, amely Kossuth Lajosnak elévülhetetlen érdemeket tulajdonít „a magyar nemzet újjászületése, egysége, függetlensége, alkotmányos fejlődése, szabadsága és nemzeti jövőjének a nemzet erejéből biztosítása körül”.
a) A nemzet újjászületése már a húszas évek derekán megindult és annak munkásai voltak mindazok, akik a kor szükségleteinek megfelelő alkotásokat sürgették. Úgy a reformeszmék hívei, mint a konzervatív vagy fontolva haladó párt és irány tagjai. Maga a jobbágyság felszabadítása is végelemzésben nem Kossuth Lajos érdeme, aki ezáltal semmiféle áldozatot nem hozott, mert jobbágyai nem voltak, hanem igenis érdeme a magyar nemességnek, amely erre már évek óta készült és önként, minden kényszer és minden vonakodás nélkül lemondott nemesi előjogairól és kiváltságairól.
b) Ezáltal jogilag mindenesetre egységesebb lett a nemzet mint azelőtt, bár a műveltségi, társadalmi, stb. különbségeket nem lehetett és sohasem lehet törvényelőtti egyenlőséggel eltüntetni.
c) A „függetlenség” szó voltaképpen legtöbb bajunknak oka Kossuth Lajos szereplése óta. Kossuth minden tisztelője és rajongója ezt a szót olyan abszolút elméleti értelemben fogja fel, mintha hazánk egyedül volna a földtekén, mindenfelől tenger környékezné és még az időjárást is a magyar királyi belügyminiszter szabályozhatná a földmívelésügyi miniszter előzetes meghallgatása után. Már a középkor óta voltak kapcsolataink nyugat felé és ezekre a kapcsolatokra haragudott meg különösen a 48/49-es eszmeáramlat. A Habsburg-dinasztia lévén ennek a kapcsolatnak természetes cégére, az uralkodóház lett ellenszenvük cégtáblája.
1849 után is így gondolkozott Kossuth minden tisztelője. Haragjukat a 1867-es kiegyezés sem tudta leszerelni. Úton-útfélen azt hirdették, hogy az Ausztriával való közösség igazságtalan, rossz, tehát vesszen. A közös hadsereget különösen gyűlölték és ez a gyűlölet sokszor valósággal nevetséges szélsőségekre ragadta őket. Jól emlékszünk, hogy még közvetlenül a háború előtt a Kossuth eszméinek rajongói különös nyomatékkal hangoztatták, hogy a honvédséget az ország határain túl vinni nem szabad, ami a mai ágyúk korszakában annyit jelent, hogy a védősereg csak a határokig megy, az ellenség a határokig előnyomul és azután 40-50 kilométerre belő az ország területébe, elpusztítva mindent, ami ott van. Hja, mert nem szabad az ország védelmében kitolni a frontot a határokon kívül. Szerencsére a háborúban a honatyák nem kifogásolták, hogy a honvédség is inkább ellenséges földön védje a hazát, mint itthon. A négy és féléves küzdelem a Kossuth-féle eszmék eleven cáfolata volt. Az ellenség beütései Szent István koronájának területét aránylag kevéssé sújtották. Az oroszok 1914 őszén pár napra megjelentek Máramarosban, néhány hónapra (a gorlicei áttörésig) befészkelték magukat Sáros- és Zemplén megyék néhány járásába; az oláhok 1916 augusztus és szeptemberében előre nyomultak Székelyudvarhelyig. Valamennyien csakhamar kitakarodtak és a további harcok a magyar határoktól messze folytak. A háború vezetésében történtek hibák, súlyos hibák is, de azért a közös hadsereg megtette kötelességét, 1918 őszén mindenütt messze bent volt az ellenség földjén, Ukrajnában, Romániában, Ó-Szerbiában, Olaszországban. A háborút katonailag megnyertük. Amennyiben Magyarország szerepe és teljesítményei megbírálhatók, az eredmény az 1867-es Deák és Andrássy-féle koncepciót igazolta. De itt kezdődik Kossuth szellemének romboló hatása. Katonailag megnyertük ugyan a háborút, de teljesen kimerültünk. A kimerültség folytán pacifista, defetista hangulat kapott lábra. Ezt a hangulatot kívülről az ántánt szította, belül a szociáldemokrata-párt élesztette és terjesztette. Kossuth Lajos szellemi örökösei elsősorban a dinasztia elleni gyűlöletükre hallgattak. Külpolitikailag teljesen tájékozatlanok lévén, észre sem vették, hogy Anglia és Franciaország még 1918 nyarán is hangoztatták, hogy nem céljuk az osztrák-magyar monarchia szétrombolása, sem a Habsburg-ház detronizálása. Lengyelország helyreállítása, az esetleges kiegyezés Ausztria és Csehország között, Déltirol átengedése, esetleg Bosznia átadása a szerbeknek, ezek lettek volna az ántánt békefeltételei. Mindez nem érintette volna Magyarország területét. Hazánk megmaradt volna épségben, súlyos háborús áldozatai csak emelték volna presztizsét. De mindezt a 49-esek nem vették észre, nemzeti tanácsokat alakítottak, nem volt sürgősebb dolguk, mint a hadsereg és uralkodóház ellen lázítani. Az utolsó percben, 1918. október végén kötötte meg IV. Károly az olaszokkal a Diaz-Weber-féle fegyverszünetet, amely Szent István koronája területeinek épségét respektálta.
A fegyverszünet előnyeit a nemzet számára kihasználni, sajnos, már nem lehetett. A forradalmi hangulat a frontokig hatott, kiürítette a lövészárkokat. Szabad tere nyílott ellenfeleink legmerészebb területi aspirációinak.
Hogy a forradalmi hangulat széles polgári rétegeket is korrumpálni tudott, ebben a Kossuth-féle politika torz szabadságeszméje és dinasztiaellenes alaphangja a főbűnös. Megbontotta a polgári elem egységét s ezzel lehetővé tette a forradalmi eszmék elterjedését a hadsereg soraiban is, mely nem forradalom, de béke és nyugalom után vágyott, ennek elérésére azonban minden segítő-kezet készséggel megragadott – a forradalomét is.
d) A „nemzet alkotmányos fejlődése” a nemzet és a dinasztia harmonikus célkitűzésével indult meg István nádor idején. Ez az egység utóbb felborult, de Kossuth a dinasztia hibáját a detronizációval, mint még sokkal súlyosabb hibával tetézte, s az alkotmányos élet visszatérésének hosszú időre útját vágta. A minden alkotmányos életet teljesen nélkülöző Bach-korszak, mely a detronizáció visszahatása volt s így Kossuth Lajos eredménye, a magyarságot gazdaságilag is megölte.
e) A nemzet „szabadsága” pedig Kossuth Lajos eredményes munkássága folytán éppen úgy viselt rabbilincseket a Bach-korszakban, mint a „nemzet jövőjére” kiható szelleme teljes politikai és gazdasági rabságba juttatta most már területében is felaprózott hazáját. Ami pedig a nemzet jövőjének a nemzet erejéből való biztosítását illeti, ez megtörtént a 67-es kiegyezés kölcsönösen expiáló és belátó érájában Kossuth nélkül, sőt Kossuth ellenére I. Ferenc József, Deák és Andrássy mérséklete és bölcsessége folytán.
Hazánk csonka teste, gazdasági és politikai rabsága sem fogja örökké nyögni a Kossuth-politika bölcs előrelátását. Úgy hiszem, szabad ezúttal jós szerepére vállalkoznom s azt mondanom, ebben a rekonstrukcióban a Kossuth-féle eszméknek éppen oly kevés részük lesz, mint a 1867-es kiegyezésben!
Örömmel tapasztaltuk, hogy fenti igazságok hatása alatt a városi költségvetésben évekkel azelőtt megszavazott Kossuth-szobor felállítása vajmi kevés lelkesedéssel találkozott országszerte. Ennek a nyomott hangulatnak felvillanyozására volt szükséges a most benyújtott törvényjavaslat. Ennek a javaslatnak a kormány által sem agnoszkált valódi célja a legitimizmus igazának és fokozódó erejének ellensúlyozása s ezzel a nemzet egységének újbóli megbontása, ma, amikor már minden komoly tényező a legitimizmusnak úgy igazát, mint politikai szükségét, sőt külpolitikai előnyeit is belátta.
Midőn e soraimat „Videant consules, ne quid respublica detrimenti capiat!” felhívással a törvényhozás illetékes tényezőinek és a művelt társadalom figyelmébe ajánlom, azon meg-győződésemnek adok kifejezést, hogyha netalán a konzulok éberséghiányán törekvésünk ez alkalommal meg is törnék, a nemzet élniakarása ki fogja vetni törvénytárából egy történelmi valótlanságnak szentesítését, azoknak nagyobb szomorúságára, kik hangulat és közös belátás nélkül ezt ma törvényerőre emelik.
(*) Gróf Széchenyi György (1889-1938), Gróf Széchenyi István bátyjának, Pálnak a dédunokája, politikus, a Balatoni Szövetség társelnöke. 1889. május 28-án született Lábodon. Gróf Széchényi Aladár fia. Felsőbb tanulmányait a kassai jogakadémián és müncheni egyetem erdészeti fakultásán végezte. 1917 – 1918-ban Zemplén vármegye főispánja volt. Egyik alapítója és vezérigazgatója volt a Központi Sajtóvállalatnak. A kormányzóság ideje alatt 1935-től országgyűlési képviselő, 1938. augusztus 26-án halt meg Monokon.
(1) Ti.: „1927. évi XXXII. törvénycikk, Kossuth Lajos örök érdemeinek és emlékének törvénybeiktatásáról: Amikor az ország a magyar törvényhozás háza előtt közlelkesedéssel márványban örökíti meg Kossuth Lajos történelmi alakját, ugyanakkor a magyar országgyűlés is le akarja róni régóta tartozó háláját az alkotmányos szabadság, a jogegyenlőség és a magyar igazság lánglelkű, törhetetlen hitű apostola iránt. A törvényhozás ezért Kossuth Lajosnak a magyar nemzet újjászületése, egysége, függetlensége, alkotmányos fejlődése, szabadsága és nemzeti jövőjének a nemzet erejéből biztosítása körül szerzett elévülhetetlen érdemeit, valamint a nemzet lelkében kitörölhetetlenül élő és soha el nem mulható emlékezetét törvénybe iktatja.”. E mellett 1927. évi XXXI. törvénycikk kimondta „március tizenötödikének nemzeti ünneppé nyilvánítását.”.
[Magyar Kultúra 1927. november 20.]