Legalább egy hónapja gondolkodom ezen a kérdésen. Hogyan lehet megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Mindig csak egy gondolat jut az eszembe, amit még a nagyapám mondott süldő koromban: a szép az, amiről nem kell magyarázni, hogy szép. Magától értetődő.
Írta: Szávoszt-Vass Dániel.
Az elején kezdem. Általános iskolás koromban valahogy sosem értettem, hogy más barátaim miért nem tudják mi az a Pallas Nagylexikon. Ők nem nézegették benne azokat a csodálatos ábrákat? Hogy lehet ez? Ők hogyhogy nem ismernek latin mondásokat? Miért nem tudják felsorolni a 63 (+Fiume) vármegyét abc sorrendben? Nekik nem tanítottak ilyet odahaza? Nekik nem volt huszár nagyapjuk, akinek a csizmájába őszirózsákat dugtak a marosvásárhelyi leányok? Nekik nem volt. Nekik nem állt a nagyszobában Velencéből hozatott karosszékük sem, aminek a karfáján göndörhajú négerek tartották a kis puttókat. Náluk nem festmények voltak a falakon, nem állt ófelnémet tálaló a konyhában.
Nálunk igen.
Valahol ott kezdődött el a királyság iránti vágy, amikor az egykori nyaralónk nagyszobájában, mintha pókhálót bogoznánk nagyapám kiterítette a csillár alatt a nemesi címerünket. Következő emlékem 18. életévem tavasza, amikor szinte elkergettek szavazni itthonról. A fülke félhomályában nem jutott más az eszembe: Habsburg Ottót királynak. Gyorsan bedobtam, és vártam a hírekben, hátha majd beolvassák. Innentől kezdve baráti beszélgetéseken ha politikára terelődött a szó, csak annyit mondtam királypárti vagyok. Eleinte kevesen értették, mostanában már sokkal inkább tudják talán nem is akkora őrültség.
A másik ok, amiért monarchista lettem, az a kereszténység iránti csodálat. Apor Vilmos halála, Mindszenty élete, a Muhinál, Mohácsnál elesett püspökök, Márton Áron szenvedései, vagy éppen csak a Quo Vadis és a Fabiola. Eleinte nem értettem, hogy mi adott szinte emberfeletti erőt ezeknek az embereknek. Holott nagyon is egyszerű: aki nem hisz az emberfelettiben, az nem is lehet rá képes. Ők hittek benne. Ebbe az irányba indulva lassacskán rájöttem, hogy ebben a világban többé nem az a lázadás, ha minél ostobább, minél deviánsabb az ember. Mára minden a visszájára fordult. Ma az a lázadás, ha valaki 29 éves fejjel bemegy a templomba és elkezd normálisan élni. Többé nem rúg be minden nap csak úgy, nem tölti el a fél életét számítógépes játékokkal, értelmes célokat tűz ki maga elé, és aktívan segíti azt a közösséget, melybe a Jóisten belehelyezte. Mert az nem megy, hogy a saját gyengeségünkből csinálunk törvényt.
A kereszténységből pedig egyértelműen és logikusan következik a monarchizmus. „Tiéd az ország a hatalom és a dicsőség”. Katolikus ember nem állhat a népfelség elvén – ez fából vaskarika. Nem tudathasadásos állapot, hogy a templomkaput átlépve már azt mondják egyesek: a népé minden hatalom? A Szentlélek pedig Magyarországnak koronát küldött, és nem köztársasági elnököket. És a koronát sem azért, hogy aztán egy vitrinben porosodjon a japán turisták legnagyobb örömére.
A királyság a politikai és gazdasági stabilitást jelentené Magyarország számára. Nem lehetne például évente átírni az áfatörvényt, saját képünkre formálni az Alkotmányt. Egy példával élve: jelenleg egy négyökrös szekéren ül a nemzet, a négy ökör párt a szekér négy oldalára van befogva.
Mindig az erősebbik dönti el merre vonszolódik a szekér, de nagyjából egyhelyben áll, közel a széteséshez. Király kell, azaz kocsis a bakra, aki ért az ökrök befogásához! Egy királyt nem tudnak visszafordítani a komáromi hídon a határőrök. És nem kellene négyévente újra tanulni a külföldi diplomatáknak, hogy Magyarországon éppen milyen szerencsétlent sodort a sors az ország élére. A királyság helyreállítása lenne az egyetlen módja, hogy a szélsőségek sose juthassanak hatalomra. Külföldröl vett példaként képzeljük el, hogy lehetett-e volna Hitler kancellár a Német Császárságban? Vagy lehetett-e volna Kádár János Ottó király miniszterelnöke? Persze, hogy nem.
Ha belegondolok, hogy Ottó 1930-as koronázása hogyan alakíthatta volna hazánk XX. századi történelmét, mindig elfacsarodik a szívem. Sajnos vele csak utolsó útján találkozhattam Bécsben, amikor eltemettük a XX. század legnagyobb magyar politikusát. Az ő uralkodása lett volna a lehető legjobb dolog, ami Magyarországgal az elmúlt évszázadban történhetett volna.
A köztársaság a királyság mellett olyan, mint a mostani elnöki rezidencia a Sándor palotában a Királyi Várpalota tövében, olyan, mint Kun Béla Szent István tövében. Tényleg, belegondolt már abba valaki, hogy hová tűntek a nagybetűs Politikusok, amióta Magyarországon megszűnt a királyság? Jelenleg kiugrott bölcsészek és pálya- és szakdolgozat elhagyó biológia-technika szakos tanárok irányítanak bennünket, akiknek ez a jelmondata: I have no idea what I’m doing (fogalmam sincs mit csinálok)! Talán ezekről a „politikusokról” még utcát is elneveznek majd, sőt szobrot is kaphatnak, egy olyan országban, amelyben sokkal több Kossuth utca van, mint Deák, és sokkal több Rákóczi, mint Károlyi Sándor. Sajnos. Az engedetlenségnek, törvényszegésnek száz és ezer kilométernyi utcát adományozunk, aztán csodálkozunk, hogy senki sem tiszteli a törvényt.
Végül talán a legfontosabb kritikám a köztársasággal szemben, hogy az pofátlan módon még a saját maga által támasztott legitimitási elveknek sem felel meg. Ha valaki bármilyen információval tud szolgálni arról, hogy a népfelség elvén álló köztársaság bevezetéséről mikor kérdezték meg a népet, nyugodtan írja meg ide kommentnek.
Ha röviden kellett volna válaszolnom a feltett kérdésre, miért lettem monarchista, valószínűleg visszakérdeztem volna: egy magyar katolikus nemes mi más lehet, mint monarchista?