Magyar monarchista számára ha győztes ellenforradalmat kell említenie, akkor nem kell sajnos sokáig gondolkodnia. Olyanok, amely példaértékűek lehetnek mindösszesen csak kettő volt. Az egyik a spanyol példa, élén Francisco Francoval, a másik a magyar példa, élén Horthy Miklós mellett talán a legnagyobb magyar legitimistákkal, Sigray gróffal és Lehár báróval. Franco restaurációs politikája talán önmagában is elemezhető és értékelhető számunkra, de méginkább, ha tudjuk, hogy jelentősen támogatták egymást, közösen léptek fel trónörökösünkkel, Ottóval együtt.
Ottó, örökös magyar királyként és a császári trón örököseként is, de keresztény ifjúként is a spanyol polgárháborúban a nacionalisták oldalán állt, így a Franco által elkezdett ellenforradalmat támogatta. Lényegében tehát a kommunista, republikánus és anarchista erőkkel folytatott harcot szorgalmazta Steenockerzelből is, de korábban is ezt tette (ahogyan édesanyja, a magyar királyné Zita is). Ez egészen természetes volt, hiszen a spanyol uralkodó, XIII. Alfonz (aki egyben rokona is volt a magyar királynénak) korábban a száműzött magyar királyi családnak, Boldog Károly királyunk halála után, támaszt és menedéket biztosított Lekeitioban. Éveken keresztül itt élt Ottó is, a magyar királyi család utolsó gyermeke, Erzsébet hercegnő – már a király-édesapa halála után, Spanyolországban látta meg a napvilágot. Ottót és édesanyját egyaránt elborzasztotta a köztársaságpártiak keresztényellenes politikája és a sok atrocitás, amelyet a kolostorok, papok, szerzetesek és apácák ellen intéztek, természetes volt tehát, hogy az ellenforradalmat támogatták.
Az igazán szoros kapcsolat a ‘Por la gracia de Dios, Caudillo de España y de la Cruzada’ (Isten kegyelméből Spanyolország és a Kereszt Vezére, Franco hivatalos címe) Spanyolországával a II. világháború befejezése utánra tehető azonban. 1945 után Franco Spanyolországa nem ismerte el sem az I. Magyar Köztársaságot (1946-1949), sem pedig a kommunista népköztársaságot (1949 – ), azaz a nyílt kommunista diktatúrát. Marosy Ferenc látta el a ‘királyi Magyarország’ képviseletét spanyol honban, aki ugyanúgy nagyra tartotta Horthy Miklós kormányzót, mint Ottót. Ez a fajta hivatalos képviselet ténylegesen 1949 és 1969 között működött Madridban.
Marosy, aki korábban helsinki magyar követ volt a kormányzóság idején, de kapcsolatban állt Ottóval is, aki ekkor Amerikában volt, 1946 áprilisában érkezett Madridba A spanyolok számára különösen nehéz korszak volt ez, amikor az ENSZ elítélő határozatban zárta ki annak a lehetőségét, hogy Spanyolország a tagjai közé léphessen, annak ellenére, hogy Spanyolországnak a hidegháborús antikommunista blokkban komoly szerep kínálkozott. Marosy a madridi Complutense Egyetemen kapott munkát, nemzetközi jogot oktatott, és a magyar emigránsok a kormányzó iránt lojális New York-i Magyar Nemzeti Bizottmányának alapítványa kinevezte spanyolországi képviselőjévé. A spanyol kormány számára ilyen módon ő a ‘királyi Magyarországot’ képviselte, amellyel korábban 1936 óta meglehetősen szívélyes volt a kapcsolat egészen 1944 őszéig. (A kommunista Magyar Népköztársasággal csak Franco halála után vette fel a diplomáciai kapcsolatot Spanyolország, 1977-ben.) Marosyt egyébként a „magyar érdekek spanyolországi támogatása teljhatalmú követének” ismerték el Spanyolországban és leginkább emigránsok ügyeiben járt el.
Franco és Ottó örökös király kapcsolatában a legerősebb közös pontok az antikommunizmus, a konzervatív katolicizmus és ennek társadalmi megvalósításának lehetősége volt, amelyet ekkor Ottó a nyugati kereszténydemokrata vonulat propagálásában próbált megvalósítani (ez Nyugat-Európában ekkor jobboldali politikát jelentett). Ottó tanácsait az örökösödési renddel kapcsolatosan is kikérte a Caudillo.
Az örökös magyar király 1949-es (!) Madridba költözésétől kezdve a Marosy-féle „királyi követség” élete megélénkült, és megnőtt a spanyol hatóságok magyarok iránti érdeklődése is. Ottó élvezte Szent Josemaría Escrivá de Balaguer atya (aki Franco gyóntatója is volt és az Opus Dei megalapítója) egyik legjobb tanítványának, Martín Artajo külügyminiszternek és a spanyol politikai katolicizmus, valamint a klérus más tagjainak rokonszenvét is. Franco szimpátiáját már korábban elnyerte, aki minden hivatalos érintkezés során trónörökösként, rangjához méltóan bánt vele. Első találkozásukkor Ottó megszerezte a követség működéséhez a teljes hivatalos támogatást (ezek után a „királyi” jelző nemcsak önjelölt volt már), a Spanyol Rádiónál pedig magyar nyelvű adások sugárzására kaptak engedélyt. A Caudillo Ottó iránt kimutatott bizalmának egyik leglátványosabb kifejezése volt, amikor az 1952-ben Barcelonában megrendezett XXV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson – amelyen nagy számban vettek részt vezetők a világ minden tájáról, és amely nemcsak nagy lelki találkozónak számított, hanem mindenekelőtt a konzervatív politikai katolicizmus nemzetközi összejövetelének – a magyar trónörököst a Közép-Európai Információs és Dokumentációs Központ (European Documentation and Information Centre – CEDI) vezetőjének kérte fel ő is, számos más európai keresztény politikussal együtt.
A CEDI céljairól, amelyet a trónörökös is „erősen jobboldalinak” hívott több alkalommal is, így beszélt:„Minden azzal a beszélgetéssel indult, amelyet 1952-ben a barceloniai Eucharisztikus Kongresszuson Alberto Martin-Artajoval, az akkori kereszténydemokrat külügyminiszterrel és Alfred Sanchez-Bellával, a spanyol kultúrintézet elnökével folytattam. Megállapodtunk abban, hogy olyan nemzetközi mozgalmat alapítunk, melynek fő célja, hogy Spanyolországot bevigye az Európai Közösségbe. Elnökletemmel kibővítettük a tevékenységünket. Így például szerepet kapott a szervezet Charles de Gaulle támogatásában, különösen az algériai felkelés legkritikusabb szakaszában, amely 1959-ben őt újra hatalomra segítette.”.
A központot 1953 szeptemberében hozták létre, az Egyesült Államok és Spanyolország, illetve Madrid és a Szentszék közötti egyezmények évében, és hídként, közvetítőként szolgált Spanyolország, valamint a kereszténydemokrata szervezetek között, hogy utat nyisson Franco Spanyolországával szemben ellenséges Európában. 1958-ban a központ vezetőjeként Ottó újrafogalmazta a Nyugat-Európa megerősítésére és Spanyolországnak az alakuló európai közösségekbe történő integrációjára irányuló céljait. Ottó ezenkívül egyike volt azoknak, akik befolyásolni tudták a spanyol államfőt is a dinasztikus örökölés kérdéseiben. Az egyik volt aki a trónörökösként egyértelműen János Károly mellett tette le a voksát, akivel Franco is szimpatizált hiszen János Károly (spanyol, teljes nevén: Juan Carlos Alfonso Víctor María de Borbón y Borbón-Dos Sicilias) a Bourbon dinasztia konzervatív tagjának számított.
Franco figyelmesen meghallgatta, följegyezte Ottó információit, majd sajátjaiként kezelte azokat több beszédében és politikai tárgyalása során is. Az Ottó által Franco számára készített feljegyzések – pontosabban; „CEDI-jelentések” – különböző természetű nemzetközi politikai kérdésekre terjedtek ki. Ezeket a következő témák köré csoportosíthatjuk: első helyen a kommunizmus Kínától a Szovjetunióig; a vasfüggöny, továbbá Ázsia, amelynek helyzete bizonyos mértékig az ott zajló mozgalmak alakulásától függött. Ez a földrész Franco figyelmének középpontjában állt, mert a Nyugat szemében vissza akarta szerezni pozícióját. Ebben a keretben helyet kaptak az 1956-ban kitört magyar szabadságharcról szóló információk és az erre vonatkozó spanyol reagálás. Második helyen a nyugati demokráciák, különösen Franciaország, Nagy-Britannia és Németország, az európai hatalom fontos központjainak politikai fejlődéséről szóló kommentárok álltak.
Ezekről az államokról a spanyol kormányzatnak széles körű információra volt szüksége. Az írások harmadik csoportja a Közel-Kelethez, ehhez, az arab világgal való kapcsolatoktól nagy mértékben függő spanyol külpolitika számára kulcsfontosságú területhez kapcsolódott. Végül számos információ az Egyesült Államokról, Spanyolország kezeséről, valamint a világnak a Franco-rendszeréhez való viszonyáról szólt. A hatvanas években Ottó intenzíven foglalkozott az Európában erőteljesen megjelenő kereszténydemokrácia népszerűsítésével. Annak ellenére, hogy a spanyol államfővel továbbra is fenntartotta kapcsolatait, ezek idővel ritkultak, és az örökös király eltávolodott Franco álláspontjától. Ez egybeesett annak az időszaknak a végével, amelyben még szorosak és szívélyesek voltak a kapcsolatok az 1945 előtti Magyarország képviselőivel, akiknek menedéket és szakmai előmeneteli lehetőséget kínáltak cserébe azért, hogy Nyugaton jó hírét keltsék a Franco-rendszernek. Ottó kardinális pontnak tartotta a teljes restauráció minél előbbi megvalósítását az országban, amely azonban a hatvanas évekre sem valósult meg, ezért egy fokozatos eltávolodás jött létre a Caudillo és az örökös királyunk között (annyi mindenesetre megtörtént, hogy János Károly lett a Caudillo hivatalos örököse 1969-ben).
„Elhatárolódásról” vagy „szembefordulásról” azonban soha szó sem volt sem ekkor, sem később. Ottó nagyra tartotta Franco érdemeit, amellyel stabilizálni akarta Spanyolországot és rendet teremtett a polgárháború káosza után. 1956-ban Ottó javaslatára, Franco fegyveres segítséget akart adni a magyaroknak, az USA azonban ezt nem támogatta sajnos. Diktátornak tartotta mindig is, de nem bitorlónak és ő is támogatta a hercegi cím felvételét, amelyben így pontos helye lett a Spanyol Királyságban Franconak és nem hozott létre egy új rendszert sem, így elkerülve a forradalmiság és a totalitarizmus csapdáját és a tényleges restaurációnak adott helyet (amelyről más diktátorok, mint Adolf Hitler vagy Sztálin esetében például nem beszélhetünk). Ottó maga is éles különbséget tett Franco és más diktátorok között. Egyszer évekkel Franco halála után, így fogalmazott egy interjúban a Caudilloról: „a dictator of the South American type, not totalitarian like Hitler or Stalin„.
[Sz. M.]