A tizennyolcadik század minden kétséget kizáróan legfontosabb – és egyben legtragikusabb – politikai eseménye az utókor által (talán nem minden irónia nélkül) „nagy”- nak nevezett 1789-es francia forradalom volt. A forradalom természetesen nem maradt visszhangtalan más európai nemzetek körében sem, olyannyira nem, hogy a kor egyik legszignifikánsabb brit politikus-írója Edmund Burke volt az, aki Töprengések a francia forradalomról címmel hosszas vitairatot szentelt a világrengető eseménynek.
Írta: Pető Zoltán
Burke Töprengései már nem csupán a brit konzervatív politikai gondolkodás klasszikusának tekinthető, hanem olyan vízválasztónak is, amelytől kezdve egyáltalán modern értelemben vett konzervativizmusról beszélhetünk. A könyv nem rigorózus precizitással megtervezett mű, sokkal inkább vitairat, amely megszületését elsősorban nem írója teoretizáló hajlamának, hanem a drámai körülmények különleges összejátszásának köszönheti. A mű levél-formája mellett talán éppen e körülményből fakad az a sokszor szubjektív, szenvedélyes és a politikai racionalizmust szándékosan negligáló hang, amely úgy megdöbbentette Burke kortársait s amely elhatolt még a korabeli Európa uralkodóinak fülébe is.
Burke a legnagyobb sikert III. György brit királynál aratta, aki szerint „ezt a könyvet minden gentlemannek el kellene olvasnia.”[1] A Töprengések egy sor európai udvarban széles tetszést aratott, Nagy Katalin és a lengyel király II. Szaniszló Ágost, valamint VI. Pius pápa is elismeréssel adózott Burke-nek. XVI. Lajos állítólag még a kivégzése előtt is a Töprengéseket olvasta.
Burke mintha valóban „próféta” lenne: nehéz megmondani, hogyan érezte meg már „idejekorán” a katasztrófa előszelét és jelezte szinte pontosan előre a gyászos következményeket.
„Ezt a víziót úgy lehetne legtömörebben kifejezni, hogy Burke rendet látott a világban. A teremtett világ gondosan elrendezett egész, amelyben mindennek megvan a maga eleve elrendelt helye” – írja Horkhay Hörcher Ferenc. „A Francia Forradalom eseményei azért lehettek rá olyan elementáris hatással, mert egész világnézetének alapjait támadták meg(…) a forradalomban nem egyszerűen egy politikai mozgalmat látott, hanem Isten elleni lázadást[2].”
Burke nem csak franciaországi változások aktuálpolitikai színterére válaszol, hanem könyvében sorra megtámadja azokat a premisszákat és princípiumokat is, amelyek a forradalmat előkészítő aufklérista filozófiai áramlatokban jelentek meg, mint a „természetes jogok” eszméje, a szerződéselméleti tradíció, vagy az antiarisztokratikus attitűd.
Nem utasított el azonban teljes egészében magát a felvilágosodást (Pocock például „konzervatív felvilágosodásról” beszél Burke és William Robertson esetében[3]) – ezt például ifjúkori esztétikai műve, aFilozófiai Vizsgálódás a Szépről és a Fenségesről is bizonyítja – azonban képtelen azonosulni azzal a politikai racionalizmussal, amely a felvilágosodás legtöbb jelentős szerzőjét jellemezte.
Burke védelmébe veszi az előítéletet, a tekintélyt és a hagyományt. Ahogyan közel kétszáz évvel később Gadamer az Igazság és Módszer-ben, ő is a „legitim előítéletek” jótékony voltát hangsúlyozza. Ahogyan Gadamer fogalmaz: az autoritás nem csak a vak engedelmességből fakadhat, hanem a nagyobb bölcsesség „elismerésének és felismerésének” aktusából is s ahogyan vannak káros úgy vannak hasznos előítéletek is. „Ha a tekintély érvénye saját ítéletünk helyét foglalja el, akkor az autoritás valóban előítéletek forrása. De ez nem zárja ki, hogy igazságok forrása is lehet s a felvilágosodás ezt nem ismerte fel, amikor egyáltalán minden előítéletet lejáratott.” – írja ezzel kapcsolatban.[4]
Amit Burke, a racionalista „társadalommérnökséggel” szembe állítva politics of beauty-nak, vagyis a „szépség politikájának[5]” nevez nem más, mint az elengedhetetlen hatalmi eszköz, amellyel az a civilizált kormányzat él, amely a barbarizmus helyett a „csiszolódás” útját választotta. A jó művészhez hasonlóan – akinek bizony jótékonyan „be kell csapnia” a nézőt – a jó politikus is „kegyes csalást” hajt végre: esztétikai „fátylakkal” kell eltakarnia a hatalom puszta működésének nyers brutalitását.
A politika tehát ilyen felfogásban inkább művészet (art) mintsem tudomány (science), ahogyan a francia forradalom racionalistái szeretnék azt látni és láttatni. Nem olyan egyszerű és teljes mértékben az ész törvényei szerint működő tevékenység, amelyet bárki, aki elég szorgalmas hozzá valamiféle „szakkönyvekből” is elsajátíthatna: bizonyos fokú tehetség, érzékenység, intuíció is szükséges a műveléséhez. A hatalomgyakorlás nyersességének „átesztétizálásához” pedig éppen az arisztokratikusság, a társiasság (szociabilitás) szükséges, amelyet csak a „jó társaságban,” – vagyis a társadalom felsőbb osztályainak részére „fenntartott” – klubokban és kaszinókban, a művelt nyilvánosság fórumain lehet elsajátítani.
A társadalom hagyományos vezető rétegeinek „aurája,” a feltörekvő polgári rétegekre gyakorolt „kisugárzása” éppen az ehhez hasonló eszméken nyugodott. Roger Scruton szerint a királyt és a régi nagybirtokos arisztokráciát övező különös aura éppen onnan származott, hogy a vallásos hithez hasonlóan irracionális volt, mégis az ember alapvető igényét elégítette ki, amelyben jelenvalóvá vált a létezés misztikuma, a ráció számára megragadhatatlan oldala.[6]
A középkorból örökölt intézmények és formák, amelyek minden igazi konzervatív számára kedvesek: az arisztokraták címei, a rendjelek, történelmi kosztümök és „lovagi”szertartások, a lordok udvartartásának irracionális fényűzése – vagyis mindaz, amit a „szépség politikájának” nevezhetünk, jelenvalóvá teszi a történelmet és figyelmezteti a modern kor emberét arra, hogy nem csak racionális lény.
Ennek a politikai magatartásnak és gondolkodásmódnak a brutális végét hirdette meg a francia forradalom az elhíresült „hármas jelszó” nevében: inkvizítori dühvel támadva mindent, amit nem lehetett belepréselni egy absztrakt „ésszerűség” –néha bizony igencsak irracionálisnak mutatkozó – korlátai közé.
A “haladásba” vetett optimista hit azonban hamar az ellenkezőjébe váltott: tekintetbe vesszük, hogy 1792-től a „nagy félelem” időszakától kezdve, sokan forradalom korábbi hívei közül sokan – például Németországban Novalis vagy Schlegel, Nagy Britanniában Blake vagy Wordsworth – erősödő szkepszissel kezdték szemlélni az eseményeket, s nagyon kevesen tartottak ki eredeti álláspontjuk mellett.
A francia forradalom radikalizálódásával szinte „percre” pontosan beigazolódni látszottak a Burke által előre prognosztizált események: a forradalmak általános törvénye szerint először véres terrorba, majd katonai diktatúrába fulladt. Burke még életében talán igazolni láthatta gondolkodásának helyességét, míg a forradalom egykori támogatóinak többsége végül teljes mértékben kiábrándult. A következő idézet James Mackintosh-tól Burke egyik korábbi ellenfelétől és kritikusától származik:
(…) gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat, egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel. Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem s helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.[7]
[1] Molnár Attila Károly: Edmund Burke. 41.o.
[2] Horkay Hörcher Ferenc: A gentleman születése és hanyatlása. Helikon Kiadó, Budapest, 2006. 79-80.o.
[3] Lásd: J.G.A. Pocock: The Conservative Enlightenment and Democratic Revolutions: The American and French Cases in British Perspective
[4] Hans-Georg Gadamer: Igazság és Módszer. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 313.o.
[5] Lásd: Molnár Attila Károly: Edmund Burke. Századvég kiadó, Budapest, 2000. 124-149.o.
[6] Roger Scruton: Anglia, egy eltűnő ideál. Typotex Kiadó, Budapest, 2004..140-153.o.
[7] Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról. Előszó. 73.o.