A következőkben a monarchikus hatalomgyakorlás természetét vizsgáljuk, élesen szembeállítva azt a modern diktatórikus rezsimek irányítási stílusával. Az autoritás e két fajtájának kritikus ellentétét abban látjuk meg, amit Max Weber nyomán a tradicionális és a karizmatikus autoritás különbségének is nevezhetünk. Mindez azért különösen lényeges számunkra, mert szerintünk autoritás e két formájának különbségei a kétfajta uralom jogalapjának és a jogi gondolkodás hátterében meghúzódó Weltanschauung-jának a különbözéségéből fakadnak. Az autoritás alapelve mindig különbözik a puszta hatalométól, ugyanakkor nem lehetne hatalmat elképzelni nélküle. A tekintély bizonyos formája minden politikainak nevezhető szerveződésben megjelenik, még azokban is, amelyeket a legkevésbé sem tekinthetőek autoritáriusnak, mivel ennek híján maga a politikai rend is elképzelhetetlen lenne. Az autoritásnak a dolgok egy meghatározott rendjében elfoglalt helye az, amelyből a politikai hatalomgyakorlás lehetősége származik. A legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a tekintély forrása, eredete, és miben nyilvánul meg az általánosan elfogadott elv, amely megalapozza.
Írta: Pető Zoltán.
Az általunk vizsgáltakkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a monarchiában az autoritás legfontosabb forrása és alapelve, az öröklődés princípiumával szorosan összefüggő hagyományosság-áthagyományozódás volt, amelyet általában egy transzcendentális elvvel is összefüggésbe hoztak. Ez lehetett a királynak tulajdonított „isteni” származás, (az ókori germánoknál) bizonyos esetekben magának a királynak-császárnak az istensége (Egyiptom, Róma, Japán), a keresztény kultúrkörben pedig a király „Isten kegyelméből” való uralkodása. A modern, szekuláris körülmények között fellépő diktátor ezzel szemben előbb birtokolja a puszta hatalom (erő) princípiumát, és csupán ez az, amely által tekintélyre tesz szert a követők és a tömegek szemében, még abban az esetben is, ha a diktatúra ideológiája nem lát egy szellemi vagy transzcendens rend által meghatározott „valóságot” a világban, és maga teljes egészében a fizikalizmusra és a materializmusra korlátozódik.
Az autoritásról szólva von Kuehnelt-Leddihn megjegyzi, hogy a hatalom birtokosának minden körülmények között az a feladata, hogy tevékenysége a „közös jóra” irányuljon. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az a legitim uralkodó, aki a hatalommal úgy él, hogy eközben összhangban van ésszerűség és a szeretet legfőbb követelményeivel. Egy ilyen uralkodó a keresztény kultúrkörben leitourgós theoús-nak „Isten segítőtársának” tekinthető. A korlátlan hatalom azonban, az ember „bukott” természetével összhangban, nagyon könnyen a legrosszabb következményekhez is vezethet, ezért a hatalmat mindig kimerítő vizsgálatnak kell alávetnünk azért, hogy megvizsgáljuk, eredetét, célját és a hatalom birtokosainak eredendő irányultságait. [1]
A weberi kategóriák amelyekre tanulmányunkban alkalmasint hivatkozni fogunk, a karizmatikus, a racionális és a tradicionális autoritás. Az autoritás e három formája természetesen nem minden esetben jelentkezik egymástól szoros értelemben elkülönítve (és ez különösen igaz lehet a premodernnek tekinthető történeti periódusra nézve), – sőt ezek a kategóriák nem csupán átfedhetik egymást, hanem egymásba is alakulhatnak. Alapvetően szinte minden politikai rezsim tartalmaz ebből a háromból valamit, habár az arányok természetesen változhatnak. Elég csak egy pillantást vetni például az ókori Hellász politikai térképére, hogy felfigyeljünk az adott kulturális cikluson belüli lehetséges autoritások diverzitására, a türannisz, a polisz-demokrácia vagy a „hellenisztikus modellen alapuló királyság” létezhettek egy időben, mint például Athén, Szürakusza és Makedónia esetében láthatjuk a Kr. e. V. században. De ezek a kategóriák még egy adott államalakulaton belül és egy adott időpillanatban is keveredhettek egymással, ahogyan ez Nagy Sándor monarchiája esetében is megfigyelhető. Ami számunkra fontos, az, az arányok váltakozása. Egyáltalán nem beszélhetünk például a Római Császárság koráról úgy, mintha az tisztán a karizmatikus autoritást jelenítette volna meg, – habár voltak ehhez kapcsolható elemei is, [2] – és nem beszélhetünk ehhez képest az európai középkor periódusáról sem olyan értelemben, mintha abban tisztán és kizárólagosan a tradicionális autoritás kifejeződése lenne. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a történelemben vannak bizonyos korszakok, amikor inkább az autoritás egyik formájára helyeződik a hangsúly. Ilyen értelemben a premodern éra döntően a tradicionális autoritás periódusa. Ezen belül különösen a korai és érett középkor, mint egy nagyon jellemző időszak emelkedik ki, s ezért a jelen írásunkban a hagyományos autoritásnak leginkább ezt a kifejezett formáját fogjuk tárgyalni és szembeállítani a modern diktatúrákkal, mint a karizmatikus autoritás speciális eseteivel.
Királyság a tradicionális autoritásban
Az ember történeti létének legnagyobb részét a tradicionális autoritásban töltötte, egy olyan paradigmában, ahol a vezetők hatalmának princípiuma egy olyan rendbe ágyazódott, amelyet magasabb szellemi rendezőelv mintájára képzelték el, és ahol a hierarchiák egyszerre lehettek funkcionálisak, organikusak és analogikusak. Ez a periódus korántsem ért véget egy meghatározott és éles politikai cezúrával, hanem mondhatni több hullámban, szimbolikus dátumai pedig az angol polgárháború (1640), a francia forradalom (1789) továbbá (némileg eltérő értelem szerint) az első világháború vége (1918) és az ún. „európai forradalom”, amely 1944-45 után vette kezdetét, és amelyben Magyarországon is befejezetté vált a „régi rend” felszámolása. A tradicionális autoritás legfontosabb kifejeződési formája a királyság volt, amelyet csak relatíve rövid időre és időben egymástól elszigetelten szakítottak meg más hatalmi-uralmi formák – amelyek egyébként minden kétséget kizáróan már a legkorábbi időktől fogva léteztek, és amelyeknek számos nyomát lehet találni a korai államszervezetek, államszervezési módokban és formákban is. Magának a királyságnak, az értelmezése és a filozófiája korántsem volt teljesen egységes, de minden népesség esetében feltűnő hasonlóságokat mutatott, amely az ókorban vagy a középkorban monarchiát létesített. Európában a királyság érett középkori és korai újkori felfogása a germán törzsi királyság romanizált és krisztianizált koncepciójából fejlődött ki.
A korai germán királyok prototípusa egy – néhol (az előkelők által) választott, máshol pedig örökletes törzsfő volt, amelynek politikai hatalma elsősorban három alapvető feladatban nyugodott: az előkelők gyűlésein bírói funkciót láttak el, papként (néhol főpapként) szolgáltak az áldozati szertartások alatt, és katonai vezetők voltak a háborúban. A germán király hatalma tehát nem nagyon különbözik attól a törzsi királyi hatalomtól, amelyet a kelták és a „homéroszi” görögök is gyakoroltak, alapvetően és nagy általánosságban pedig messze nem nevezhető autokratikusnak. [3]
A Nyugat-Római Birodalom bukásával kialakuló keresztény királyságokban ezek az elvek habár némileg megváltozott formában, de továbbéltek. Habár a király elméletileg már rex dei gratia illetve, vicarius dei is lehetett, – vagyis hatalmának forrása sohasem a nép, hanem Isten – már Nagy Szent Gergely is úgy határozta meg a király szerepét, mint a keresztény szolgálat (ministerium) részét. Ezt hangsúlyozta a VII. század végén író Sevillai Szent Izidor is, aki számára a királyság despotikus koncepciója, a király hatalmának önkényes gyakorlása szóba sem jöhetett. „Király leszel, ha helyesen cselekszel, ha nem, nem leszel az” – írja ezzel kapcsolatban a hispán történetíró. Ahogyan Joseph Canning fogalmaz a kora középkori germán monarchiák joganyagát vizsgálva:
„E barbár törvénykönyvek jellege mégis azt mutatta, hogy a teokratikus király korlátok között működött. Ha törvényeket adott is ki, átdolgozhatta elődei törvényeit, olyan jogi hagyomány keretei között tette ezt, ami végső soron javarészt a szokásjogon alapult. Létezett egy erős közfelfogás, amely szerint ő maga is engedelmességgel tartozott a már meghozott törvényeknek, ezt a nézetet már Ágoston és Izidor is kifejtette. A germán és – amint láttuk – a római hagyomány is szembefordult az uralkodó mindenféle önkényével, a király egy jogi rendszer keretei között kormányzott (…) egy mélyebb szinten az uralkodó és a nép között együttműködés van.” [4]
A magyarság eredendő állam- és létformája – hiszen ez korábban nem nagyon volt elválasztható – a kezdetektől fogva összemosódott, és mindig monarchikus (fejedelemség, királyság) volt. A Turul dinasztia (későbbi történetírói hagyomány szerint: Árpád-ház) uralkodói transzcendens eredettel is rendelkeztek, ezért a magyarság számára meghatározó volt, hogy ez a vérvonal a királyainkban öröklődjék is, vagy legalábbis jelen legyen egészen 1918-ig, ezért az „Isten kegyelméből” uralkodó király, aki törvényeiben – lényegében Szent István király óta – „Isten akaratát” és a mindenkori politikai nemzet ’szokásait’ rögzíti a törvényekben, a magyarság monarchikus államformájának az alapjait képezik. Szent István királyunk óta azonban nem egyfajta törzsi hagyomány alapján, hanem a római hagyományozódás figyelembevételével is, ahogyan ő fogalmaz dekrétumában; „országunkat Isten akaratából kormányozván, mind a régi és mostani császároknak példájokra”.
A középkorban az uralkodói hatalom lényege (éles ellentétben népszuverenitás későbbi doktrínájával) nem az oszthatatlansága volt, hanem az, hogy ezt tekintették annak a végső fórumnak, amely minden vita végére pontot tesz, de amelytől nem várták el, hogy a lokális ügyekbe közvetlenül is beleavatkozzon, – hasonlóan a „mozdulatlan mozgató” mintájára elképzelt Isten arisztotelészi alapelvéhez, amelyet a skolasztika is hangsúlyozott. Ez a mozgató egy olyan funkciónak felel meg, amely a mozgás oka és ura, de maga nem mozog. A minden cselekvés tőle indul ki, de maga nem cselekszik, a cselekvés felett áll, rendíthetetlenül és szilárdan, mintegy szimbólumként személye éppen ezen okból szent és sérthetetlen. E paradigmában, természetesen csak az uralkodó lehet szuverén, azonban szuverenitását hierarchikusan kölcsönözi más szinteknek és más szerveknek is, amelyek – egy neoplatonikus hasonlatot használva – az uralkodó szuverenitásának „visszfényei.” Ilyen értelemben beszélhetünk abszolút és relatív szuverenitásokról, ahogyan ez például az a hűbéri lánc ideájában is tükröződött. Egy ilyen államszervezési mód leginkább a föderáció és a föderatív birodalmiság gondolata felé irányul, ahol a részek relatív autarkiával és önállósággal rendelkeznek, és amelyhez hasonló talán a középkori germán-német (Szent) Római Birodalomban láthattunk megvalósulni az Ottók és a Frigyesek korában. Bizonyos középkori államelméletek szerint [5] a központ hierarchikus módon kölcsönzi a hatalmat az alsóbb szerveknek, ahogyan a testben a szív pumpálja a vért az attól relatív különállással bíró végtagoknak, – az államot, mint testet, mint „organikus” létezőt képzelték el, mintha az uralkodó lenne a „szív” amely a vért szétáramoltatja az egész testben. A királyra (császárra) tehát korántsem tekintettek korlátlan önkényúrként, de nem tekintettek rá nép perszonifikációjaként sem, (vagy pedig ókori keleti mintára Istenség megtestesüléséként), az Isteni és a királyi hatalom hasonlóságát az analogia entis jegyében értelmezve.
Megjegyezzük, hogy a hatalom ilyen felfogása tág teret adott a szeparatizmus gyakorlatának is, és az uralkodóknak ez komoly gondot okozott a feudalizmus évszázadaiban, amennyiben az alárendelt tartományok túlságos autonómiára tehettek szert, és az államot a szétesés állandó veszélye fenyegette. (A marxista történetírás ezt az állapotot írja le, – felettébb pontatlan, de bizonyos értelemben kétségkívül találó módon – a „feudális anarchia” címszóval.) Ennek a harcnak a nyomait láthatjuk meg Angliában a bárók Földnélküli János elleni harcában, illetve később a Simon de Monfort-féle felkelésben, szláv terülten pedig a Lengyel-Litván Választó Királyság gyakorlatában. De hasonló tendenciákra utal a Magyar Királyságban a Csák és Borsa-féle oligarchák „magánállamainak” kialakulása is a XIV. század kezdetén. Az ilyen deviációk ellenére azonban királyi hatalmat a középkor folyamán általában sikerült újra megszilárdítani (ld. Károly Róbert). Ez csak azért történhetett így, mert a királyság intézménye a korban elsősorban olyan tekintélynek örvendett, amelyet végeredményben még azok is elismertek, akik az adott körülmények között harcoltak ellene. Nem azért, mert a király a „totalitárius” zsarnokság erejével szilárdított meg és gyakorolta a hatalmát, hanem mindenekelőtt azért, mert a királyságra, mint Isten kegyelméből való dologra úgy tekintettek, – mint a jól működő állam, a jó rend és a társadalom elengedhetetlen előfeltételére.
Weber, a hagyományos autoritáson nyugvó premodern állami igazgatást általánosságban „patrimoniális államnak” nevezi. Kritikai szempontból azt is megjegyzi, hogy ha az állam teljességgel úgy működik, mint egy patrimoniális oikosz, akkor felütheti fejét az „úri” (végrehajtói) önkény, mivel a szigorú jogpozitivizmus és aRule of Law koncepciójának elterjedése előtt, ami a tradicionális autoritás hatalmát korlátozó szokásjog igencsak tágas határok között értelmezhető. A patrimoniális állam feudális nagyurai, mint patrimoniális „csúcshivatalnokok” sok esetben rendelkezhettek teljes szabadsággal (ilyen például az úriszék vagy bizonyos esetekben és területeken a pallosjog intézménye) és ezt a központtal (királlyal) szemben is érvényesítették, vagyis a feudális-patrimoniális állam erősen decentralizált volt a bürokratikus hierarchia hiányában. A szerző szerint azonban az európai középkor folyamán „a patrimoniális hivatalnokok jogállásai sztereotipizálódtak”(I.m. 221.) és ez „meglehetősen erősen érvényesült” (Uo.) szemben a keleti patrimonializmussal, – amelynek egyik legszembetűnőbb példája az Oszmán Birodalom hatalmi struktúrája volt, – ahol éppen egy ellenkező előjelű fejlődés játszódott le.
Áttérve a királyi hatalom kora újkori felfogására, és az abszolút monarchia koncepciójára, különösen fontos kitérnünk a szuverenitás doktrínájának megjelenésére és elterjedésére a XVI század végén. A szuverenitás, mint kifejezett és meghatározott politikai doktrína Jean Bodinnál jelenik meg először pontosan definiálva az európai politikaelméletben (1529-1596). Ugyanakkor Bodin természetesen nem „találta fel,” és nem is találhatta fel a szuverenitást, ahogyan azt a szuverenitás fogalmának ellenfelei és kritikusai vélik. [6] Bodin már a görög-római antikvitás politikai gondolkodására is támaszkodhatott, például Justiniánus császár törvénykönyvére, a Corpus Juris Civilis-re, amelyben megfogalmazódnak bizonyos jogi koncepciók a hatalom eredetéről, és amelyben lehet olyasmit olvasni, hogy „minden hatalom a néptől származik” de ugyanakkor ezzel éppen ellenkező megfogalmazást is. Az hogy, valami vagy valaki szuverén Bodin szerint négy dolgot jelent: övé a legfőbb hatalom, övé a végső döntés joga, döntése mindenkire nézve kötelező érvényű és független, autark, minden más közeggel szemben autonómiája van. [7] Habár a szuverenitást, mint politikai doktrínát valóban nem fogalmazták meg explicite a kora újkor előtt, azonban már jóval e korszakot megelőzően is beszélhetünk egyfajta szuverenitás-koncepcióról, amennyiben a bodini kritériumokhoz felettébb hasonlatos elképzeléseket kifejezetten a királyra értették és alkalmazták. Bodinnak ilyen értelemben semmiféle új elméletet nem kellett „feltalálnia” mindössze kimondania és mondhatni pozitív módon lefektetnie egy már potenciálisan meglévő elképzelést.
Az uralkodói abszolutizmus, bizonyos gondolkodók szerint a bodini szuverenitás-koncepció egyenes ágú örököseként a modern totalitarizmusok egyik gyökere. [8] Valójában a korlátlan hatalommal való kísérletezés még a létező „abszolutizmusokban” is inkább elmélet volt, mint gyakorlat. Robert Filmert például, az 1640-es években, aki a korlátlan és korlátozhatatlan uralkodói hatalom szószólója volt, éppen az a tény indította írásra, hogy nem látott maga körül valódi és korlátlan abszolutizmust, nem azért mert egy ténylegesen ilyen rendszer politikai ideológusa lett volna. Igazság szerint még XIV. Lajos birodalmát sem lehet abszolutizmusnak tekinteni, amennyiben abszolutizmuson totális központosítást vagy a hatalom valamiféle elvi korlátozhatatlanságát értjük. Mi úgy látjuk, hogy amennyiben ilyen értelmű abszolutizmusról szeretnénk beszélni, akkor éppen „a királyi abszolutizmus” jól-rosszul definiált periódusát követő időszakot kellene alapul venni, különösen a Franciaországgal és a francia forradalommal kapcsolatos eseményeket. A modern totalitarizmus felé tett első lépést valahol itt fedezhetjük fel, különösen Rousseau-nak az általános akaratról kimondott tézisében, és a korlátlan népszuverenitás koncepciójában, amely szintén elválaszthatatlan ettől a korszaktól, és amelynek nevében a jakobinus diktatúra lerombolta a királyságot. [9]
Modern diktatúra és a karizmatikus autoritás
A mielőtt a modern diktatúra jelenségének értelmezésébe kezdenénk, fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy szemben az általánosan elterjedt vélekedéssel, mi úgy látjuk, a modern diktatúra jelensége nem egy tágabb és „történelmi léptékű” demokratizálódási folyamatban bekövetkezett időleges visszalépésnek tulajdonítható, hanem sokkal inkább e folyamat eredményének és következményének. I. Napóleon császári diktatúrája a francia forradalomból született meg, ahogyan Hitler hatalomra kerülésének is fontos előfeltétele volt a Weimari Köztársaság válsága, Lenin és Sztálin hatalomrakerülésének pedig a cári Oroszország háborús vesztesége és februári szocialista-liberális fordulat csődje. Ezzel együtt teljesen egészében elvetjük a történelemben feltételezett elkerülhetetlen progressziót, ahogyan a „történelem végéről” vallott hegeli-fukuyamai tézist is, amelyek szerint a történelem valamiképpen a „demokrácia” i.e. a „nagyobb szabadság” felé tartana, ebben lehetnek ugyan megakadások, de alapvetően mégis minden ebbe az irányba mutat.
A karizmatikus autoritásra alapozó diktatúrák a modern korban általában forradalmi rezsimek, amelyek egy központosító, technokrata, racionalizáló és „modernista” nézőpontot tesznek magukévá. E rendszerek legmeghatározóbb vonása, hogy a diktátor, a vezér figurája, konkrét személyisége hatványozottan rányomja a bélyegét az állam egész szervezetére, a vezér bukásával pedig általában dől maga a rendszer is. Éppen azt a nyugalmat, a pozitív személytelenséget nem birtokolja a diktatúra karizmatikus vezetője, amely a hagyományos királyi autoritást olyan időtállóvá és bizonyos szempontból kiszámíthatóvá, mértékadóvá és mértéktartóvá, stabillá, és „konzervatívvá” tette, hogy az mindig képes volt felülkerekedni a természetéből adód szeparatizmuson. Amíg a tradicionális autoritásban elsősorban nem a király konkrét személye, hanem maga a királyság, mint funkció és alapelv a hűség és a rend központi princípiuma, a diktatúrában ez nem más, mint maga a diktátor. A diktátor a központosítás és a felfokozott aktivizmus megszállottja, a reform és a „társadalom átformálása” mozgatja, az új lázas keresése. Alapesete a self made man, a radikális mozgalmár, aki saját erejéből kapaszkodott fel a hatalom csúcsaira, és aki mindent meg is tesz azért, hogy a megkaparintott hatalmat megtartsa. Ő az, aki mindenbe beleavatkozik, aki mindenütt jelen van, aki mindent mindenkinél jobban tud, aki mindent felügyel és minden szálat személyesen mozgat, aki nem arisztokratikusan elkülönül, hanem plebejus módon összeolvad a társadalommal, sőt aki magát tekinti a társadalom perszonifikációjának. Mindez azért lehetséges, mert szuverenitását is a „népre” alapozza, egyáltalán nem tagadva meg a rousseaui demokrácia legfőbb alapelvét, az általános akaratot csupán más értelmet adva neki. Ő maga ez az általános akarat, és a nép ezt is látja megtestesülni a diktátor személyében ily módon legitimációs elvet szolgáltatva számára.
A modern periódusban jutottak uralomra a korlátlan népszuverenitás princípiumára alapozott államok különböző típusai, miután a hagyományos monarchiák maradványait a forradalmak és a háború véglegesen lesöpörték Európa színpadáról. Nagy-Britannia, a XIX. század megkérdőjelezhetetlen vezető hatalma az első világháború befejezésétől kezdve egyre gyengül, – nem mellékes megjegyeznünk, hogy a királyi hatalom fokozatos korlátozásával párhuzamosan – a második világháború után pedig el is veszti minden idők egyik leghatalmasabb birodalmát, eközben szocialista kormány kerül hatalomra. A meghatározó új hatalmak a kommunista, a fasiszta, a nemzetiszocialista diktatúrák, valamint a szocialisztikus tendenciájú demokráciák, mint az USA és Franciaország.
Az ezzel kapcsolatos vélekedéstől eltérően a modern diktatúrák nem valamiféle reakciót képviseltek a forradalommal szemben, hanem a demokrácia forradalmi ideológiájának valamely irányát olyan értelemben, hogy a hatalom eredetét a korlátlan népszuverenitás doktrínájából vezették le. Így beszélhettek a bolsevikok „népi demokráciáról” (habár ez a kifejezés már önmagában tautológia) a nácik „germán demokráciáról” (Göbbels) az olasz fasiszták autoritárius/totalitárius demokráciáról (Gentile) a falangisták pedig az „organikus demokrácia” kifejezést is használták. Ezek a rezsimek persze opponálták a „liberális demokráciát” azonban nem azért, mert szemben álltak volna a demokráciával per se, hanem mert elutasították a liberalizmust, mint a társadalom szövetét felbontó individualizmust.
A tradicionális autoritás „demokratikus” kritikusai előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a monarchia, különösen annak „abszolút” formája, és a modern totalitárius diktatúrák hatalomfelfogása között hasonlóság fedezhető fel. A dolog olyannyira nem áll, hogy szerintünk, ha mégis kimutathatunk valamilyen hasonlóságot, az éppen ellenkező oldalról kellene megközelíteni, éppen a demokrácia és a diktatúra modern modelljei azok, amelyek közös tőről fakadnak. Ez a közös gyökér pedig nem más, mint az egalitarizmus mítosza, amely nem kevésbé jellemző a par excellence demokratikus szocializmus gyakorlatára, mint az autoriter szocializmusokéra, ideértve természetesen a nemzetiszocializmusokat is. Ilyen értelemben megtévesztőnek tűnhet a nemzetiszocializmusok hierarchizmusa, amely valójában egy fundamentális egalizmuson alapuló ál-hierarchia, éppen úgy, ahogy a kommunista pártokban fellelhető bürokratikus egyenlőtlenség, amely lényegében a demokratikus centralizmus lenini doktrínáját fejezi ki.
Az elkötelezett demokraták szerint a totalitárius rezsimek ideológusai tévednek, vagy szándékosan hamisítanak, hiszen az általuk demokráciának (is) nevezett berendezkedések nyíltan antiparlamentáris rezsimek voltak. Azonban egy mélyebb vizsgálat nyilvánvalóvá teszi, hogy a totalitárius rezsimek „demokratikus igénye” paradox módon mégis igazolható. A parlamentarizmus eredete ugyanis nem kifejezetten demokratikus, hanem inkább arisztokratikus, a Rule of Law pedig nem a demokrácia, hanem az alkotmányosság kritériuma, amely fogalmakat semmilyen körülmények között sem szabadna összemosni. [10] Egy politikai rendszer filozófiai értelemben nem akkor tekinthető demokráciának, ha ott valamilyen formában képviseleti kormányzás és parlamentáris intézmények működnek, hanem akkor, ha a korlátlan népszuverenitás elvi alapján áll, csak ez biztosítja ugyanis a „nép kormányzását.” E kritériumnak pedig a modern diktatórikus rezsimek megfeleltek. A demokrácia alapelve semmilyen formában nem tartalmazza sem az egyenjogúságot, sem a szabadságot, per definitionem kizárólag azt jelenti, hogy abban a nép van uralmon. Az már másodlagos, mondhatni „technikai kérdés” hogy éppen ki vagy mi a népszuverenitás megtestesítője.
Számunkra most teljesen mellékes, hogy a modern karizmatikus-diktatórikus rezsimek besorolása egy bizonyos politológia általánosan elfogadott nézőpontja szerint éppen „jobboldali” vagy „baloldali” vonásokat mutatnak-e. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy e típusok között nem lehet egyenlőségjelet tenni, és éppen ez okból körültekintő megkülönböztetésekkel kell élnünk tipizálásuk alkalmával. Hogy a történelmileg legjelentősebb ilyen rendszerek közül néhányat nevesítsünk is, egyértelműen e körbe soroljuk Cromwell, Napóleon, Hitler és Sztálin és csatlósaik rendszereit, de bizonyos megszorításokkal idetartozónak véljük a Mussolini nevéhez köthetőt is. [11] Ezeket a rezsimeket összefoglaló néven az alaptípus, I. Napóleon császári diktatúrája után a bonapartizmus kifejezéssel is illetjük, értve ez alatt azt, hogy erősen központosított államot, populista retorikát és egy „erős embert” feltételeznek. Nem soroljuk ide viszont Franco, Pinochet és Salazar-rendszereket, sem az Engelbert Dolfuss nevével összekapcsolható osztrák hivatásrendi államot. Ezek a rezsimek döntően a hagyományos autoritás képviselői voltak, még akkor is, ha voltak olyan vonásaik, amelyek emlékeztettek a karizmatikus (illetve bürokratikus) diktatúrák eszközeire, vagy nem nélkülöztek egyfajta karizmatikus „vezér-kultuszt”. De még ezek között sem lehet egyenlőségjelet tenni, hatalmas a különbség például a Dolfuss-rendszer és a Franco-rendszer között, teljesen hibás módszer lenne ezeket „egy kalap alá venni,” hasonlóan a marxista áltipológia történelmietlen, és ideológiától áthatott fasizmus-fogalmához. Inkább arra a politológiai álláspontra hivatkozhatunk, amely különbséget tesz a totalitárius és az autoritárius rendszerek között, ez utóbbiba sorolva olyan rendszereket is, mint Horthy Miklós kormányzó vagy Piłsudski lengyelországi rendszere, de egyes – szerencsétlen módon „királyi diktatúráknak” hívott megerősített monarchiákat is ebben a korszakban (Román Királyság, Jugoszláv Királyság), ahol pontosan azt láthatjuk, hogy egy király hatalomköre ilyen „friss” monarchiák esetében szükségszerűen erősítésre szorul és ez nem is mindig a kívánt hatást éri el.
A modern diktatórikus rezsimek karizmatikus autoritás egy olyan formájaként születtek meg, amelyek a tradicionális vonásokkal bíró államalakulat romjain keletkezik, (némely esetben egy rövid köztársasági periódust követően) s melyben a hagyományos autoritás bírt meghatározó erővel, mint ahogyan az 1789 előtti Francia Királyságban, és habár némileg bürokratizálva és racionalizálva („parlamentarizálva”), de alapvetően még az 1918 előtti, császári Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában is. Ez utóbbiban az „uralkodói karizma” is szerencsésen megmutatkozott Ferenc József és Károly esetében, különböző jegyekben ugyan. A diktatúra karizmatikus jellege két rezsimben volt a leginkább szembeötlő, Hitler nemzetiszocializmusában illetve Napóleon császári diktatúrájában.
Napóleonnak, a „bonapartizmus” névadójának személyes karaktere Hitleréhez hasonlóan rendkívül erőteljesen rányomta a bélyegét rendszerére, azonban emberi vonásai és kvalitásai teljesen eltérőek tűntek az osztrák diktátorétól. Ez abból is látszik, hogy Metternich például „üresnek érezte Európát Napóleon nélkül”- az elismerése azonban természetesen nem a rendszernek, hanem a kétségtelenül intenzív katonai és intellektuális teljesítménynek szólt. Hitler ezzel szemben egyáltalán nem váltott ki osztatlan rajongást a konzervatívok körében, azoknak az embereknek, akiknek volt valamilyen köze az Ancien Régime világához, különösen Hindenburg (és később Luddendorff is) egyszerűen anti-arisztokratát, egy felkapaszkodott „őrvezetőt” és a parvenüt láttak benne. Erre a megvetésre Hitler anti-monarchizmusa, nacionalizmusa és egyházellenessége valamint az Osztrák-Magyar Monarchiával, mint soknemzetiségű állammal szemben érzett megvetése miatt szolgált rá. [12]
Mindennek ellenére volt valami a nemzetiszocializmus általános stílusában, a katonai jellegű hierarchiában, amely alapján a pártot megszervezték, a parancs és az engedelmesség doktrínájában, amely szinte egy szent és személytelen rítus szintjére emelkedett, ami felszínesen ugyan de emlékeztetetett az igazi arisztokratikus jobboldal „lovagi” hagyományaira. Véleményünk szerint ez volt a fő ok, amely miatt arisztokratikus- konzervatív gondolkodás jelentős képviselői is szimpatizáltak a nemzetiszocializmussal, olyanok, akik alapvetően a tradicionális autoritás világához tartoztak, és akik a modern demokráciában elsősorban a tömeg alacsonyrendű uralmát látták meg. Ide sorolható mindenekelőtt Othmar Spann, a Die Wahre Staat (A valódi állam) írója, aki egy olyan és organikus társadalomképet hirdetett, amelyet alapvetően a középkor mintájára képzelt el. Spann és a Spannkreis, azoknak az osztrák konzervatív szociológusoknak és más társadalomtudósoknak a köre, akik elégedetlenek voltak a Weimari Köztársasággal egészen az Anschluss-ig támogatták, vagy legalábbis nem támadták a nemzetiszocializmust. Spann számára csak akkor bizonyosodott be, hogy a hitleri Birodalomnak nincs sok köze a Wahre Staat-hoz, amikor maga is koncentrációs táborban találta magát. Ide kapcsolható még a porosz-német arisztokratákat tömörítő Deutscher Herrenklub is, amely a német „konzervatív forradalom” olyan meghatározó alakjaihoz köthető, és amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Arthur Moeller van der Bruck, a Das Dritte Reich írója, vagy az egyébként elsőrangú író, Ernst Jünger.
Nem szabad elfeledkeznünk az olasz „radikális tradicionalista” filozófusról, Julius Evoláról sem, aki ugyan meglehetősen erélyesen kritizálta mind a fasizmust mind a nemzetiszocializmust, de alapvetően azt feltételezte, hogy ezek a rendszerek minden hibájuk ellenére is jobbak mint a liberális demokratizmus és javíthatóságuk révén egy „tradicionális újjáépítés” alapjául szolgálhatnak. [13] Talán Martin Heidegger és Carl Schmitt nemzetiszocializmust illető szimpátiája sem nélkülözte az efféle megfontolásokat. E kérdésben azonban mindnyájuknál világosabban látott Oswald Spengler, aki Hitlert egyszerűen „tökfilkónak” nevezve, és akinek híres kijelentése „egy párt maradt, a legrosszabb” semmiképpen sem figyelmen kívül hagyható. Több konzervatív is megtapasztalta, hogy „Hitlerrel szemben a leginkább kijózanító, maga Hitler” – ahogyan egy porosz arisztokrata fogalmazott Schmittnek.
Az arisztokratikus reményekkel szemben, a nemzetiszocializmus a valóságban főként a proletár és kispolgári rétegre támaszkodott. Ebben nem különbözött más szocializmusoktól, amelyek „nemzetközi” és „nemzeti” formájukban is arra törekedtek, hogy legfőbb ellenségeiket és riválisaikat, a történelmi arisztokráciát és a nagypolgári „burzsoá” réteget eliminálják, negligálják a hatalomból. Ezt a kommunizmus esetében a fizikai megsemmisítésig elmenő üldözéssel sikerült elérni, a nemzetiszocializmus pedig részben üldözte, részben „beolvasztotta”, ezeket a rétegeket, a párthierarchiában azonban teljes mértékben alárendelve őket a hitleri doktrínának, amelynek csak engedelmes végrehajtói és funkcionáriusai lehettek, e mellett pedig új náci nemességet termelt ki, új kritériumok alapján, amelybe csak beolvadni lehetett és a korábbi viszonyrendszereket nem vette figyelembe (itt az SS különböző kreatúráira gondolhatunk elsősorban). A hagyományt megjelenítő régi elittel való leszámolás különösen élesen világít rá a modern totalitárius diktatúrákban megfigyelhető karizmatikus autoritás forradalmi karakterére. A modern diktatórikus rezsimek erőszakos hierarchizmusa nem a hagyományon nyugodott, hanem a vezéren, és egy, a vezér személyéhez hű, karizmatikus alapokon szerveződő elitcsapat kialakítására törekedett. Ez az ideológiai különítmény teljes egészében az ő figurájára összpontosított, és a régi nemességtől eltérően teljes egészében tőle is kellett függenie, éppen ez okból törve szét és törölve el a régi társadalmat meghatározó feudális gyökerű hierarchiákat. Az uralkodó és a nemesség, az vezér és a pártelit viszonya erősen eltérő tendenciákat mutat. A ténynek, hogy a rendszer kedvezményezettjei, vagyis a rendszert fenntartó elitcsoportok egészen másképpen viszonyulnak egy hagyományos típusú monarchiában a vezető személyéhez, mint a modern diktatúrákban, messzemenő társadalmi következményei lettek a későbbiekben.
A történeti arisztokráciában – habár korántsem volt hibáktól mentes, és különösen a tárgyalt periódusban már alászálló tendenciát mutatott – még ekkor tükröződött valami, aminek az elvesztése katasztrofális eredményekkel járt a többségi társadalomra nézve. Ehhez a történelmi vezetőréteghez nem csupán a földbirtok, a vagyon és a tőke felhalmozása kötődött, hanem annak a magasabb rendű politikai műveltségnek is letéteményese volt, amely túlélte a forradalmak megrázkódtatásait és jótékonyan szétsugározta egy arisztokratikus légkörű civilizáló maradványait. Mindaz, ami az Ancien Régime-ből még maradványszerűen fennállt, ekkor vált végérvényesen az ideológiai (és sok esetben fizikai) guillotine áldozatává. A történelmi arisztokrácia, amely a középkor századaitól kezdve hivatásszerűen foglalkozott a politikával, a kor viszonyai között nemcsak a legszélesebb látókörrel rendelkezett, hanem egyszerűen azáltal, hogy tagjait módszeresen, a születéstől fogva készítették fel a politikai életre egy olyan kifinomult irányítási stílust hozott létre és mondhatott magáénak, amely a hagyomány, a tudás és a tapasztalat alapelvein nyugodott, és amely nem függött a nép örökké változó kegyétől. Birtokolt tehát egyfajta autarkiát, és a szüntelen populizmus és ideológiai káosz fölött álló pozíciót. Az arisztokratikus felsőház még a korlátozottan parlamentáris rendszerekben és az alkotmányos monarchiákban is fontos elemnek számított, olyannyira hogy a képviselők felelősségének elbírálását még a korai liberális Benjamin Constant is a felsőházra bízta volna. [14] Éppúgy, mint az alkotmányos uralkodó „hivatala”, a felsőház is arra szolgált, hogy fékezze a demagógiát és gátat szabjon a többség zsarnokságának. Ezt a szerepét itthon is betöltötte az Osztrák-Magyar Monarchia és a kormányzóság időszakában is, ahol szerencsésen reformálták meg az intézményt, továbbra is a kiválóságot, a hagyományt és a származást, társadalmi státuszokat szabva meg egyetlen belépési elvként. A felsőház a mindenkori hivatalos politikai elit egyik legfontosabb fóruma volt, amely illeszkedett szerepébe a király „mozdulatlan mozgató” szerepéhez és a demokratikus túlhajszoltság megfékezésének, a kormányzó és a király mellett az egyik legfontosabb eszköze volt.
Az új, totalitárius elit azonban teljes mértékben nélkülözte mindazt, amelyet a történelmi családok magukénak mondhattak, olyan emberek kerültek magas pozícióba, akik ritkán voltak képesek egy hivatali végrehajtó szintjénél távolabbra mutató gondolatokat megfogalmazni, vagy olyan abszurd és dogmatikus ideológiák, mint például a „faji világnézet” vagy a „történelmi materializmus” hivatásos fanatikusai voltak. A totalitárius pártok vezetősége, a kommunista pártok elitje e tekintetben nem sokban különbözött a Waffen-SS vezetőitől, amennyiben a kritikai érzék hiányáról, a vak engedelmességről, vagy egyszerűen a szemellenzős politikai vonalvezetésről van szó. De a kegyetlenség, sőt a kifejezett aljasság sem állt tőlük távol, hiszen olyan politikai közeget hoztak létre, ahol az ellentétek rendezésének szempontjából teljes mértékben elfogadható módszernek számított a politikai gyilkosság, a koncepciós per vagy az internálás, e tekintetben pedig ezek a rendszerek a karizmatikus autoritás történetének erkölcsi mélypontját képviselik.
JEGYZETEK:
[1] Erik von Kuehnelt-Leddihn: Liberty or Equality. Caxton, USA, 165.
[2] E tekintetben megkülönböztethetjük egymástól a principatus időszakát, amely egyrészt karizmatikus de másrészt nagyon is bürokratikus volt, valamint a dominatust, amely egyre erőteljesebb mértékben a tradicionális autoritás irányába mozdult el ugyanakkor az előző két kategóriából is megtartott bizonyos jellemzőket. Weber szerint „a princeps (…) szabályokon nyugvó, bürokratikus illetékességgel bíró hivatalnok volt. Augustus műve volt, hogy a principátus ilyen hivatali jelleget kapott, amelyet a kortársak – ellentétben a hellenisztikus monarchiával , melynek képe minden jel szerint Caesar előtt is lebegett – úgy fogták fel, mint a Római tradíció és szabadság helyreállítását. „ Max Weber: Politikai Szociológia. Bp., Helikon, 2009. 364.
[3] Tacitus például Germania című művében megjegyzi, hogy a király politikai hatalmának erőssége megoszlott az egyes germán törzsek között és azt alapvetően a szokásjog szabályozta. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a „gothónakat” királyuk kicsit erősebben és szigorúbban uralta mint egyéb germán törzseket, de ez az uralom nem volt összeegyeztethetetlen a szabadsággal, míg a Rugii és a Lemovii törzset (a balti tenger körül) szolgai alávetésben éltek a királyukkal szemben.
[4] Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris, Budapest, 2002.
[5] E tekintetben utalhatunk John of Salisbury Policratusára, mint ezen elképzelések egyik leginkább komprehenzív összefoglalására vagy Dante Egyeduralmára.
[6] Mindenekelőtt Bergyajev és más anarchisták mint Proudhon, akik szerint maga a „szuverenitás” fogalma mint olyan fikció, ebben a világon senki sem szuverén.
[7] Lásd: A politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth Kiadó, Budapest, 465.
[8] Például Alain de Benoist értelmezése szerint. Lásd:http://www.alaindebenoist.com/pdf/what_is_sovereignty.pdf
[9] E vonatkozásokban érdekes tanulságokkal szolgálhat Alexis de Tocqueville A Régi rend és forradalom c. műve, illetve Hahner Péter cikke. Az utóbbit lásd:http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/az_abszolut_monarchiarol_mai_szemme…
[10] Ezzel kapcsolatban lásd: Michael Oakeshott. Politikai Racionalizmus. Bp., Új Mandátum, 2001. 404-405.
[11] Mussolini fasizmusát elsősorban az ahhoz köthető ideológia, illetve a vezér rendkívül karizmatikus figurája miatt soroljuk ide, és nem azért mintha egyenlőségjelet szeretnénk tenni a német nemzetiszocializmus és a fasizmus vagy a kommunizmus között. Tisztában vagyunk vele hogy az olasz fasiszta rendszerben voltak a tradicionális autoritáshoz köthető elemek is, amelyre főként magának a királyság intézményének a megtartása utal. Az olasz fasizmus minden bizonnyal más utat is bejárhatott volna, azonban a végzetszerű hitleri szövetség által egy olyan útra lépett, amely mind kevesebb teret hagyott a rendszer pozitívabb aspektusainak kibontakoztatásához és a fasiszta kísérlet végül a Salói Szociális Köztársaság baloldali formációjában konkludálódot. Sztálin és a „sztálinizmus” esete szintén magyarázatra szorul. Sztálin karizmatikus uralmának végével, a diktátor halálával nem omlott össze maga a Szovjetúnió, hanem egy hatalmi harc kezdődött, míg végül Hruscsovval egy olyan értelmezés jelent meg, amely kevéssé hangsúlyozta a „személyi kultuszt” sokkal inkább a rendszer bürokratikus folytonosságára támaszkodott. A kommunizmus esetében ezért kiemeljük, hogy kifejezetten a sztálini érára (és az egyéb sztálinista rezsimekre) gondolunk amikor a karizmatikus autoritás itt betöltött szerepét vizsgáljuk.
[12] Ezzel kapcsolatban lásd a Hitlerrel kapcsolatosan Asztali beszélgetések, illetve Küzdelem a Sátánnal címmel megjelent köteteket.
[13] Evola fasizmust és nemzetiszocializmust illető nézeteiről lásd: A fasizmus jobboldali kritikája illetve Megjegyzések a Harmadik Birodalomról című műveit. Ide kapcsolható még az a bevezetés amelyet Dr. H. T. Hansen írt a szerző Emberek és romok című művének amerikai kiadása elé. Véleményünk szerint a tanulmány Evola politikai nézeteinek egyik legkiválóbb és legobjektívebb elemzése. Lásd.:http://www.juliusevola.com/julius_evola/texts/MenAmongtheRuins.pdf Evola politikai munkásságának elemzéséhez és a jobboldali eszmetörténetben való “elhelyezéséhez” fontos adalékokkal szolgál még: Alain de Benoist: Julius Evola, a radikális reakciós és elkötelezett metafizikus (A politika Julius Evolánál) 167-212. In.: Zarathustra nyomában (Példabeszéd a jó európaiakhoz). Europa Authentica, 2002.
[14] Benjamin Constant: A miniszteri felelősségről. In.: A Régiek és a modernek szabadsága. Bp., Atlantisz, 1997. 123-142.