A Német–Magyar Filozófiai Társaság és az Osztrák Kulturális Fórum 2015. szeptember 15-én tartott kerekasztal-beszélgetést ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában Dezső Tamás habilitált egyetemi docens, a Bölcsészettudományi Kar leköszönt dékánjának, Gerő András egyetemi tanár, a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék tanszékvezetőjének és Arno Strohmeyes, a Salzburgi Egyetem professzorának részvételével.
Írta: Fóris Ákos.
Dezső Tamás egy elsőre igen távolinak tűnő problémával, az Asszír Birodalom, mint birodalom bemutatásával kezdte a beszélgetést. Az Asszír Birodalomban minden birodalom archetípusát találhatjuk, ugyanis egyrészt ez az első birodalom, ami úgymond a semmiből – azaz nem más birodalmak romjaiból – építkezett, másrészt a legkorábbi birodalom, amiről elegendő forrás áll a rendelkezésünkre, végül ez a legkorábbi birodalom, ami megjelenik az európai kultúrkörben, még ha az Ószövetség igen negatív színben is tünteti fel. A Bölcsészettudományi Kar korábbi dékánja beszélt az isteni legitimáció kialakulásáról, ami pont abból fakad, hogy az Asszír Birodalom előtt ilyen államalakulat még nem létezett. Ez az isteni legitimáció tette lehetővé a birodalmak számára a hódítást, ugyanis nem csupán katonai-gazdasági érdekekről beszélhetünk, hanem arról is, hogy már korán megjelent birodalom missziós tudata. Ez missziós tudat abból indul ki, hogy a birodalom testesíti meg a rend világát, míg a birodalmon kívül álló világ (Barbaricum) a káoszt, a rendetlenséget. Tehát a birodalom hódítása a világ isteni rendjének kiterjesztését is jelenti. Kiemelte máig ható következményként, hogy a birodalomban való gondolkodás hozta létre a lineáris történelemszemléletet. Amint Dániel könyvének példáján bemutatta, birodalmak egymást követő sorában képzelték el a világ történetének folyását.
Az osztrák professzor arról beszélt, hogy milyen nehéz is meghatározni a birodalom fogalmát. Több lehetőséget is megvizsgálva az asztal körül ülő történészek Stephen Howe meghatározását fogadták el leginkább, ami szerint a birodalom „olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll.”[i]
Gerő András osztrák kollégájához kapcsolódva a Monarchia és a kolonizáció problémáját hozta fel. Az ELTE tanszékvezetője szerint a Monarchia alkalmas lett volna gyarmatosításra, ugyanis mind flottája – 18.000 fős legénységével a 6. volt Európában, világszinten pedig 8. –, mind kivándorló népessége – 1870 és 1914 között megközelítőleg 4-5 millió ember vándorolt ki a Monarchiából – meg lett volna, viszont a Monarchia vezetésében fel sem merült a kolonizáció. Gerő András szerint ez alapvetően meghatározta a Monarchia, mint birodalom létét. Egyrészt az Osztrák-Magyar Monarchia nem rendelkezett azzal a misszióstudattal mind akár Nagy-Britannia vagy akár még az 1830-ban megalakult Belgium is. Másrészt gyarmatok nélkül nem adatot meg az a lehetőség, hogy a Monarchia feszültségeit a gyarmatokra „exportálja”, értve egyrészt azt, hogy egy gyarmatbirodalom alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról és prosperitást hozzon, másrészt pedig lehetőséget ad arra is – amivel például a britek előszeretettel éltek is –, hogy a renitens népességet a birodalom külső területein helyezzék el. Ehhez adódott a Monarchia fennállása szempontjából végzetes közhangulat, miszerint a Monarchia népeinek politikai vezető rétege állandóan a Monarchia belső gyarmatosításától tartott, és állandóan ezt vélte felfedezni a Monarchia politikájában. Ebből is vezette le a Monarchia abbéli politikai kultúráját, miszerint „mindenki utál mindenkit”.
Dezső Tamás két ponton is vitatta Gerő állításait. Egyrészt beszélt arról, hogy a birodalmak terjeszkedésének határát – az akciórádiuszon túl – alapvetően az határozza meg, hogy mi az a távolság, ahol már a tartomány fenntartása nagyobb anyagi energiákat követel meg, mint amekkora haszna van belőle a birodalomnak. Tehát Dezső azt vetette fel, hogy inkább azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy egyáltalán megérte-e volna a Monarchiának egy gyarmatot megalapítani és fenntartani. Gerő válaszként ismételten megerősítette, hogy a Habsburg Birodalom vezetése nem is gondolkodott ebben az alternatívában, amelyet bemutatott Brazília példáján. Amikor Brazília 1822-ben elnyerte függetlenségét, a Habsburg Birodalom részéről fel sem merült, hogy bármilyen lépést is tegyen hatalmának kiterjesztésére, miközben a császárné Ferenc utolsó szent római császár és Magyarország királya lánya volt, akinek jelentőségét mutatja, hogy a brazil zászlóban lévő sárga az pont a Habsburg „schwarzgelb”-ből ered.
Az asszirológus másik ellenvetése Gerő „mindenki mindenkit utál” meghatározására vonatkozik. Dezső szerint egy birodalom igazgatásához szükségszerű, hogy a helyi elitek között érdekkonfliktus alakuljon ki. Ez a modell azzal számol, hogy a birodalomnak nem csupán egy centruma van, hanem a perifériáknak is megvannak a maguk lokális centrumai. Ezeknek a tényezőknek az ideális viszonya egymáshoz Dezső szerint az alábbi: birodalmi centrum elitje – lokális központ elitje: jó; lokális központ elitje – tartományi lakosság: rossz; egyik lokális központ elitje – másik lokális központ elitje: rossz. Ez biztosítja a centrum hatalmát, hiszen egyrészt ebben a helyzetben az adott tartomány lakossága csak a centrumtól várhat támogatást a saját elitjével szemben, másrészt a tartományok egymással nem képesek összefogni a centrummal szemben. Ez utóbbi különösen akkor érdekes, amikor egy birodalom központja az évszázadok során gazdasági-politikai központból egy adminisztratív központtá – „vízfejjé” – degradálódik, lásd például Róma esetét. Gerő viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a Monarchia azért volt érdekes, ugyanis maguk az uralkodónemzetek esetében sem sikerült fenntartani ezt a jó viszonyt és ezek az elitek is a birodalommal szemben álltak.
A beszélgetés során természetesen megjelent a birodalmak vesztét okozó nacionalizmusok kérdésköre is. A nacionalizmus alapvetően a birodalmak azon állapotához köthető, amikor a birodalom terjeszkedési határait elérve a belső területek – elsősorban jogi – homogenizációjára törekszik, mely konfliktusokat okoz. A közismert okokon és szempontokon kívül két érdekes megállapítás hangzott el a kerekasztal beszélgetésen. Egyrészt Gerő András szögezte le a Monarchia szétesésénél, hogy miközben a történésztársadalom számon tartja azokat a széthúzó tényezőket, amelyek miatt felbomlott ez az államszövetség, elfeledjük azt, hogy mennyi dologban sikeres volt a Monarchia „homogenizációja”, gondolva itt a bécsi szelet, a gulyás vagy éppen a sörfogyasztás elterjedésére a birodalmon belül. Másrészt Dezső Tamás megállapította, hogy jelentős különbség látható abban a középkorig létezett illetve a koraújkori és újkori birodalmak között, hogy mi történt a birodalom területén élő népekkel. Amíg az antik birodalmak esetében a birodalomba beolvasztott népek elvesztették identitásukat, s ez a birodalom összeomlásával sem éledt újjá (például a Nyugat-Római Birodalom megszűnésekor is az újonnan jövő germán törzsek hoztak létre „államokat”, s nem mondjuk a punok vagy a gallok), addig ez a homogenizáció az elmúlt évszázadokban nem sikerült.
A beszélgetés moderátora, Olay Csaba több alkalommal is próbálta elérni, hogy a birodalom kérdésének manapság is aktuális jelenségeiről beszéljenek a résztvevők, de a három történész alapvetően a történettudomány keretei között maradt. Gerő András első megszólalásakor beszélt arról, hogy azért nehéz beszélni az újkori birodalmakról – szemben mondjuk az Asszír Birodalommal –, ugyanis a társadalom emlékezetében még élénken jelen van, a diskurzus része, amiből nem tud kilépni a történész. Olay azon kérdésére, miszerint Amerika mennyiben értékelhető birodalomként úgy, hogy nem törekszik gyarmatosításra, Dezső Tamás úgy reagált egy francia filozófus nyomán, hogy az amerikai terjeszkedés legfőbb terepe jelenleg a világháló.
A Szekfű Gyula Könyvtárban másfél órán keresztül magas színvonalú kerekasztal-beszélgetésben lehetett része a hallgatóságnak. A három kiváló egyetemi oktató eszmecseréjének legkonstruktívabb elemét abban találhatjuk meg, hogy sikerült túllépni a birodalomról való közbeszédben általánosan bevett, a birodalmak bukásában részt vevő ideológiák magyarázati modelljein alapuló paneleken, mely alapvetően a birodalmakra csupán, mint elavult hatalomgyakorlási módokra tekint, mely a benne élő nemzetek és népek polgári jogait csorbítja. Rámutattak arra, hogy a birodalmi struktúrákban elsősorban ne egy megbukott modellt lássunk, hanem egy olyan modellt, mely évezredeken meghatározta a nyugati civilizáció gondolkodását önmagáról.
[i] Howe, Stephen: Birodalmak. Budapest, 2004. 40. p.