1848, de sokkal inkább 1849 megítélése kapcsán, még ha arra törekszünk is, hogy lehetőség szerint a háttérbe szorítsuk a politikai-ideológiai tényezőt – és elsősorban jogelméletileg vizsgálódjunk –, félretéve az eseményeket övező kötelező pátoszt, amelyet főként a baloldali-liberális történelemszemléletnek köszönhetünk, szembe kell néznünk néhány igen súlyos ténnyel és kérdéssel.
„Ki a törvényes korlátokat lerombolja, vagy az azókróli fogalmakat elcsavarja, mert személyes nézeteinek útjában állnak, az az individualismus és önhittség tanácsára hallgat; a boni civis officium abban áll, hogy mérsékelni tudjuk békétlenségünket, s nézeteinknek sikerét bármelly buzgón ohajtjuk is, soha máskép, mint törvényes úton kivívni ne iparkodjunk.”
cserneki és tarkeői gróf Dessewffy Aurél
Vizsgálódásainkat mindenesetre érdemes egy tágasabb eszmetörténeti perspektívából megkezdeni. Mi történik? Létezik egy egyre erősödő hullám a kortárs Európában (az 1830-as 40-es évekre gondolunk), amelyet nevezhetünk akár forradalmi-demokratikus érzületnek az egyik oldalról, vagy akár hierarchia-ellenes lázadásnak a másik oldalról. Ebben az időben ez az érzület a társadalom egy jelentős hányadát meghódítja.
Írta: Pető Zoltán.
A francia forradalom által elindított forradalmi hullám – az egyre aktívabb szabadkőművesség hathatós támogatásával – egyre inkább terjed. Ez a szellemiség már megnyilvánult korábban az angol polgárháborúban (mely igen kevéssé tekinthető azonban forradalomnak), az 1789-es és az 1830-as francia forradalmakban, és megnyilvánult éppígy az 1848-as nemzetközi forradalmak során is. Nevezzük a korabeli szóhasználattal egybehangzóan liberálisoknak azokat, akik e mögé a hullám mögé beállnak. Ám sok indokoltsága van a baloldali, sőt a szélsőbaloldali jelzőnek is e folyamatokkal kapcsolatosan. A liberálisoknak sajátos elképzeléseik vannak az emberi természetről, a politikai viszonyok mibenlétéről, az Egyház és az állam viszonyáról, a szuverenitásról, a legitimitásról, a parlament feladatairól és a monarchiáról. Olyan elképzelések, amelyek legalábbis kihívják az eddigieket, s úgy tűnik, hogy a kettő, az államélet kérdéseiről való klasszikus gondolkodás és az erről való liberális gondolkodás egymással inkompatibilis. Azok, akik nem liberálisok, vagy kevéssé befolyásoltak az ilyen jellegű eszmék által nyilvánvalóan ellent fognak állni a liberális hullámnak. Az is magától értetődő, hogy a bécsi udvar körei, például Metternich herceg, nem repestek az örömtől, hogy Magyarországon a liberális ellenzék ennyire hangos, és nyilvánvaló az is, hogy az uralkodó, V. Ferdinánd sem osztotta a liberalizmus sajátos elképzeléseit. Azzal viszont, hogy Magyarországra így begyűrűzött a liberális mozgalom kellett valamit kezdeni. Emellett közben szerte Európában forradalmak törtek ki, melyeket főként ez az ideológia mozgatott. Bécsben is forradalom volt, ami azért meglehetősen ijesztően hatott, még akkor is, ha nem sok vér folyt. Nyilvánvaló, hogy az udvar konszenzusra törekedett, többek között egy liberális vezetésű kormány kinevezésével kapcsolatban is.
A gróf Batthyány-kormányt az uralkodó megbízására és egyetértésével a nádor nevezte ki, vagyis e kormány kinevezését – még akkor is, ha az udvar részéről nem volt egészen örömteli és egy forradalmi fenyegetettség árnyékában történt – elfogadhatjuk legitim lépésnek. Nyilván ennek a kormánynak a politikájában számos olyan elem volt, amellyel a liberálisok ellenzéke, az 1846-ban, gróf Dessewffy Emil vezetésével párttá alakult magyar konzervatívok nem érthettek egyet. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a liberálisok programja, amellett hogy a tartalmazott néhány szükséges javaslatot a közlekedés fejlesztésével vagy a vármegyei közigazgatás korszerűsítésével kapcsolatosan, korlátozni szerette volna az uralkodó jogkörét, illetve a nemesség eltörlését is szerette volna elérni, sőt, mindezeket – legalábbis formálisan – végre is hajtotta. A kinevezés azonban megtörtént, és csak az uralkodónak volt joga kinevezni kormányt Magyarországon. Ezt a lépést pedig az uralkodó megtette.
A Habsburg-Lotaringiai ház magyarországi uralma teljesen legitim volt és semmiféle zsarnokság vagy elnyomás esete nem állt fenn – szemben azzal, amit a baloldali és „kuruc” történelemszemlélet is szeret állítani. Nem egy vak legitimizmus mondatja ezt ki velünk, hanem az, hogy Habsburg-Lotaringiai uralkodóink olyan államközi szerződések alapján uralkodtak Magyarországon, amelyek egyrészt korábbi királyaink (pl. Hunyadi I. Mátyás) kötöttek, másrészt pedig a magyar rendi országgyűlés is több ízben megerősített.
Nyilvánvaló, hogy önmagában még ez sem jelentené azt, hogy az uralkodóház uralma legitim. Lehetségesek olyan esetek, hogy egy király (vagy akár egy királyi ház) zsarnokká (tyrannus) válik, vagyis a király személye látványosan nem felel meg az általa megtestesíteni hivatott minőségnek. Ilyenkor – összhangban a középkori és antik jogi és politikai gondolkodással – nem nevezhető többé már királynak, törvényes uralkodónak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a parlamentnek vagy az arisztokráciának vagy a „népnek” bármiféle jogalapja volna eltávolítani azt a királyt, akit valakik zsarnoknak neveztek. A trónfosztás mindig egy carl schmitt-i értelemben vett „kivételes állapot”-ot hoz létre, és ilyesmire az európai történelem folyamán alig volt példa – eltekintve néhány vitatható esettől, melyek főként bizonyos antik római uralkodók ilyetén eltávolításával kapcsolatosak, vagy az angliai „rózsák harcának” szélsőséges példáitól.
Nem egy vak legitimizmus mondatja ki tehát velünk azt, hogy a Habsburg uralkodóinkat legitimekként fogadjuk el. Történelmi vizsgálódásaink során egyszerűen nem látunk olyan szintű túlkapásokat, melyek alapján a Habsburg illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóinkat zsarnokokként kellene kezelni. Komoly alkotmányos problémáról csak esetleg egyetlen uralkodó, II. József kapcsán lehet beszélni, meglehet ezt meg is kell tennünk Magyarország történeti alkotmányának elkötelezett híveként. Az esetleges túlkapások, vagy az időszakosan nem teljesen kielégítő kormányzási gyakorlat mellett is erőltetett volna azt mondani, hogy a Habsburg-Lotaringiai ház az országot ’elnyomta’ volna, vagy akár azt, hogy itt valamiféle ’felvilágosult önkényuralom’ volt, ahogyan az jelenleg például ma is szerepel Mária Terézia királynőnk kapcsán még az általános- vagy középiskolai tankönyvekben is. Több mint túlzás azt állítani, hogy a politikai magyar nemzet (lényegében a reformkor végéig a nemesség) jogait itt a sárba tiporták. A jobbágyság vagy a polgárság jogait sem tiporták sárba uralkodóink.
Sajnos a magyar történetírásban az 1848-as Batthyány-kabinet felállítása utáni időknek is egy egyoldalúan kurucos (jelentsen ez a szó bármit is manapság már) beállítása van jelen, anélkül, hogy egyáltalán hajlandóak volnának megvizsgálni a másik oldal szempontjait. Ezrek olvassák például tényként a „Szabadságharc hadtörténete” c. jegyzetet a Wikipédián, ami ehhez hasonló (poszt)marxista lózungokat állít: „1848 nyarán az udvar elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországon is visszaállítsa teljhatalmát (az olasz fronton elért győzelmeknek köszönhetően, a „hátországgal” is volt módjuk foglalkozni). A nyár vége felé felgyorsultak az események.” – Elfelejtik megemlíteni, hogy 1848. április 5-én, a kormány elutasította a király kérelmét, melyben V. Ferdinánd újoncokat kért az Itáliában harcoló cs. kir. Hadsereg számára. Ekkor a magyar kormány nem teljesítette kötelességét és nem küldött katonákat az uralkodó számára a fellázadt olasz tartományok ellen. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt leszavazta a forradalmi ellenzék. Kik is pontosan? A radikális forradalmárok, a márciusi ifjak, a Kossuth-féle szélsőbaloldali klikk, amely mintegy „forradalmi szolidaritásból” azt szerette volna, ha a ’Habsburg-birodalom’ (jelentsen ez megint bármit is számukra) szétesik, sőt azt is, ha a monarchiák, mint olyanok megszűnnek, mert akkor már a monarchiákban az emberiség, a szabadság, a „demokrácia” ellenségét látták. A Madarász-testvérek „Népelem” c. lapja például nyíltan uszított a monarchia elpusztítására. A lap a július 4-i számban közölte az Egyenlőségi Társulat 1848. június 26-ára keltezett programját:
„A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek.”
„Sőt inkább a külön kaszták merészebben ütik fel fejeiket napról napra.”
„A marczius 15-én Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki sajtótörvényei által megbuktatá…”
„A marczius 15-én Pesten kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsoni nemesek gyűlése az emberi méltósággal ellenkező census felállítása által kijátszá, és a népnek országgyűléseni képviseltetését megbuktatá.”
„A marczius 15-én Pesten kikiáltott és életbe léptetett testvériség elvét ugyanazon nemesek gyűlése a különféle osztálycategoriák fönhagyása által paralizálta.”
„A művelt Europa újjá alakulásának alapeszméi tehát, mellyeket a franczia nemzet februári forradalmakor kimondott és mi a pesti eszmeforradalomban magunkévá tettünk, a szabadság, egyenlőség, testvériség nálunk mind máig csak név, de nem valóság.”
„Az osztályuralkodás mai napig fönállván a nép folyvást politikai proletariusságban tengődik.”
Ez a túlzó, szélsőséges hangulat ragadt át a parlamenti többségre és ezért kellett lemondania az uralkodó által kinevezett magyar kormánynak is. Ezzel pedig nem csak a liberális ábrándok vesztek oda, hanem meghiúsult a fontolva haladás, a reformkori országgyűlések korszerűsítő eredményeinek beépítése is. Ezért kellett lemondania Batthyány grófnak, és ezért kellett elmenekülnie Eötvösnek, ezért borult el az elméje Széchenyi grófnak, ezért hagyta ott a közéletet Deák Ferenc 1848 után. Ezek a jelentős liberális politikusok – habár az irányvonalukkal szemben lehetnek fenntartásaink – nem vállaltak közösséget mindazzal, ahová a kossuthiánusok forradalmi tébolya vezetett. Eötvös báró konkrétan látta azt, ahogyan Lamberg grófot meglincseli a pesti forradalmi csürhe és utána hagyta el az országot.
Az uralkodó ezt követően feloszlatta az országgyűlést, és innentől kezdve a hatályos törvények értelmében (amelyet a Batthyány-kormány is elfogadott) semmi, ami az országban történt a király ellenében, az nem lehetett legitim. Főként nem lehetett elfogadható az uralkodó elleni fegyveres harc. Az Országos Honvédelmi Bizottmány lényegében egy diktatórikus szerv volt, amelynek legitimitását legkésőbb 1848 októberétől semmi sem indokolta, semmi sem garantálta, önmagát fenntartó, önmagát szentesítő végrehajtó hatalom volt, bármilyen kontroll nélkül, a forradalmi tébolyt szolgálta ki és a polgárháborús állapotok fenntartásában volt érdekelt, nem a stabilizálásban. Az intergubernális állapotból a törvényen kívüli állapotba süllyedt az ország, amelyet csak tovább súlyosbított V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József kijelölése utódjának. Ezt lehetne persze úgy értelmezni, hogy mindez az udvar rosszindulata miatt történt, úgy, hogy az udvar sem tartott be mindent, amit ígért, vagy leginkább úgy, hogy semmit sem tartott be: ahogyan a kuruc és a baloldali-liberális irányultságú történetírás többnyire értelmezi is. Ezzel kapcsolatban lehet akadémikus vitát folytatni. Mindenesetre itt egy illegitim állapot állt fent és lehetett volna ezt békés úton is rendezni, úgy, hogy a feloszlatott országgyülés befejezi működését. Kossuth Lajos és köre azonban ezt nem akarta, mert bízott a „világforradalomban” és abban, hogy a „régi rend” hamarosan elvész.
Az, hogy az uralkodóházat egy, az ország történeti alkotmánya értelmében érvénytelen országgyűlésen egyoldalúan megfosszák a hatalomtól, minden magyar jogértelmezés szerint elfogadhatatlan. Az, hogy miután a Kossuth-féle lázadókat leverték, megtorlások voltak, úgy gondoljuk érthető. A bíróságok legálisan jártak el: azok a tábornokok, akik Kossuth mellé álltak felségárulást követtek el (V. Ferdinánd ellen is és egy trónfosztó kormányt szolgálva is), ilyen cselekedetet mindenhol a világon halállal büntették akkor. Ám nyilvánvaló, hogy az ellenkező oldal is követett el hibákat és úgy véljük, hogy sem a megtorló intézkedések, sem a Magyarországot sújtó jogfosztás, az egész országra kiterjedő kollektív büntetés nem volt indokolt, hiszen nem állt mindenki Kossuth-pártján, sokan kivonultak a közéletből, mások pedig Ferenc József trónörökös/örökös király mellé álltak.
I. Ferenc Józsefet 1848. december 2-ától – tekintettel arra, hogy V. Ferdinánd lemondása törvényes volt, még ha azt a magyar kormány, valamint országgyűlés ellenjegyezni nem is tudta, hiszen legitim országgyűlési szerv nem volt ekkor az országban[1] –, hívhatjuk ’örökös királynak’, akinek viszont jogkörei a magyar történeti alkotmány szerint nem terjedtek ki arra, hogy halálos ítéleteket hozzon.
Kétséges, hogy mindaz, ami talán a szükségtelenül szigorú megtorlásokban – és itt nem is a lázadók megbüntetésére gondolunk elsősorban, hanem az ország jogfosztására – megnyilvánult, arra szüksége volt-e az az adott pillanatban. Biztosak lehetünk benne, hogy nem, tekintettel arra is, hogy az ellenforradalmi győzelem intervencióval valósult csak meg, ami az ország szuverenitását sértette, ezt akkor is ki lehet mondani, hogyha megszállás nem történt. Emellett súlyos hiba volt például gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése is, aki soha sem fordult az uralkodó ellen tettleg, lemondott, amikor azt a nádor is megtette. Batthyány, habár a liberális eszmék mellett állt, a siralomházban is elfogadta az uralkodói jogosultságát Ferenc Józsefnek, s hozzá írt kegyelmi kérvényt. A megtorlások helyett talán az udvar részéről is gyümölcsözőbb lett volna egy III. Károly király által a Rákóczi-féle felkelés idején foganatosított helyreállítási protokoll.
Érdemes volna a forradalmi mítoszon is elgondolkodni, ami a mai napig oly népszerű. Sokan elmélkednek például arról, hogy Petőfi Sándor csak egy „költő volt”, nem pedig politikus vagy politikai ideológus. Ám Petőfi mégiscsak megtestesített egy tendenciát. Lamberg Ferenc Fülöp gróf meggyilkolása nem azért történt, mert a Petőfi által képviselt politikai radikalizmus annyira súlytalan lett volna.
„Lamberg szívében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat! -”
írta éppenséggel Lamberg gróf meggyilkolása kapcsán Petőfi Sándor, azzal az éllel, ahogyan vérgőzös jakobinusok írtak a francia forradalom idején. Hogyan történhetett ez? Lamberg gróf meggyilkolása után Batthyány gróf (többször is) lemondott, de csak október 2-án adja be írásban lemondását a királynak. Úgy tűnik, hogy az események ezen a ponton lépték át azt a bizonyos Rubicont, amelytől fogva visszafordíthatatlanná váltak. Olyan elemek kerülnek a magyar politika fő sodrásába, amilyenekre korábban nem volt példa. Kik voltak például az ú.n. „flamingók”? Róluk nem sok szó esik a hivatalos emlékezetpolitika szempontjából, pedig érdemes ide idézni a forradalommal egyébként szimpatizáló Jókai Mór visszaemlékezését:
„Következnek a flamingók.
Ó, e párt igen mulatságos népekből volt összeszerkesztve! Nevét úgy szerezte: hogy prozelitái vörös tollat viseltek kalapjuk mellett, s merő tollrokonságnál fogva elneveztettek flamingóknak, mint amely maradarak szinte vörös tollat viselnek.
Sem az enthuziasták, sem a republikánusok pártjával nem akarom őket összezavarni, az enthuziastákat Kossuth személye iránti ragaszkodás tevé a forradalom résztvevőivé, a republikánusokat elvbeli meggyőződés, a flamingókat dicsvágy, haszonlesés. Az első párt föláldozta az önvagyonát – vezéreért, – a másik hazáját – elveiért, – ez a harmadik pedig iparkodott hasznát venni az áldozatoknak. Az első párt szilárd, hű támasza, – a másik alkalmatlan ellenőre, – a harmadik hűtelen szolgája a fennálló hatalomnak.
Lássuk őket közelebbről.
Ama képviselő, ki az országgyűlésen filippikát mond azon kollégák ellen, kik akadályok miatt el nem jöhettek Debrecenbe, s kinek zsebjében háromféle külföldi passzus fülel, s lakása udvarán éjjel felszerszámozva állnak a lovak, ha valami fenyegető hír nesze érzik… Ez a flamingó.
Azon terrorista, ki szüntelen guillotinról, akasztófáról, véleménykiirtásról beszél, s mikor egy követtársa által, kit jellemében megsértett, párbajra hívatik, azt feleli: hogy „neki nem elve a párbaj” s cravaillt csináltat a kihívó ellen. … Ez a flamingó.
Azon kormánybiztos, ki enorm összegeket kezel s nem számol rólok, vígan, bánat nélkül éli világát, úszik mindennemű bőségben, s mikor az előrehaladó hadsereg háta mögött egy-egy város elmarad, előveszi a hivatalnokokat érte: hogy miért maradtak meg hivatalaikban a császáriak alatt? S midőn valamelyik azzal találja magát menteni: hogy családja, gyermekei vannak, kiknek kenyeret kellett adnia, azt feleli rá nagy mérgesen: „ment volna koldulni!” éppen csak hogy azt nem teszi hozzá: „valamint én” … Ez is flamingó.
Azon hivatalnok, ki dühös dikciókat tart a hivatali inkompatibilitás ellen, s nem engedi meg: hogy egy ember két hivatalt viseljen, s mikor figyelmeztetik rá: hogy ő éppen hármat visel; „hja, annak úgy kell lenni” felel rá mosolyogva… Ez is flamingó.
Azon katona, kit ha beszélni hall az ember, azt hiszi: hogy ez mindig vérben fürdik, s kit, valahányszor ezrede csatába megy, mindig Debrecenben látni. …
Azon főtiszt, ki már negyedik rangbeli előléptetését sürgeti, s ki a csatát rendesen szekere mellől nézi…
Azon csapatvezér, ki erőnek erejével csatát kezd olyan népekkel, melyek már félig kibékültek, s mikor azok megrohanják, maga elfut, csapatját ott hagyja veszni mind… Ezek mind flamingók.
Azon demagóg, kinek világért sem az a hivatása: hogy a népet halálos ellentállásra hívja fel, hanem csupán azon ártatlan cél elérése, miszerint valamely publikus egyéniségnek, aki által valamely személyes ügyben rövidséget szenvedett, magához hasonló derék emberek által, kik sokan egy rakáson, setét éjjel és ahol semmi veszedelem nincs, mind igen bátor egyéniségek, – macskazenét adasson… Ez is flamingó.
Azon újságíró, ki rettenetes hadat indít egész Európa ellen, alkotmányokat készít a föld minden népeinek; csatarendbe állít minden addig született és még meg nem halt férfit, nyílt leveleket ír minden uralkodó fejedelemhez, bámulatos lélekjelenléttel hirdet soha meg nem történt dolgokat, egy tollvonással semmivé teszi a haza és külföld legnagyobb embereit, peremptorius izeneteket küld a hadseregre, lemennydörgi az országgyűlést és ír sok más egyéb nagyszerű dolgokat, melyeket mind – senki sem olvas… Ez is flamingó.
És végre: ama miniszter, ki előtt sok ideig senki sem jó hazafi, senki sem becsületes ember, senki sem tiszta karakter, ki vele nem egyenlő, s kire utoljára oly tények sülnek ki, miként az országgyűlés határozatából a megyei fiskus Ulászló király büntető törvénye azon cikkét kívánja rá alkalmazni, mely az ily vétkek büntetéseül karóbahúzatást rendelte.
…Ez már aztán a flamingó király.”
Mindez előrevetíti azt a kártékony politikusi típust, amelytől nem is olyan sokára a magyarság olyan sokat fog szenvedni, a hivatalos forradalmárét. Ugyancsak Jókai írja:
„Legterjedelmesebb volt ezek között azon párt, mely mindenhez, ami Kossuthtól származott, föltétlen pártolásával járult, melynek egyetlen politikai nézete, egyetlen hitágazata, meggyőződése, jellemegysége ez volt: „mindent mit Kossuth mond, tesz, ír és gondol, föltétlenül pártolni, és benne megnyugodni.” Előttük kánon volt Kossuthnak minden állítása, mely ellen argumentumokat felhozni herézisnek, hazaárulásnak tartatott.
Ezen enthuziáltaknak nagyon hízelgett az, midőn őket Kossuth apostolainak nevezték. Ezen cím mellett minden politikai nézet, minden státustani tudomány, minden kombináció háttérbe szorulhat, ide nem kell egyéb, mint hőn ragaszkodni a kimondott új tanokhoz, azokhoz egy betűt sem tenni, azokból egy betűt el nem engedni, azokat hirdetni a halálveszély közepett, s ha kell, azoknak mártírjává lenni s a vértanú kínhalált eksztázissal, gyönyörrel fogadni el.”
Akik azzal érvelnek az udvar 1848-as magatartása ellen, hogy „nem tartotta be azt, amit ígért” elgondolkozhatnánk azon, hogy milyen a politika természete a valóságban. Nyilvánvaló, hogy amint a nemzetközi forradalmi mozgalmak ereje csökken, az udvar mindent meg fog tenni azért, hogy a liberálisokat háttérbe szorítsa. Miért lenne kötelessége mindenkinek elfogadnia a liberális ideológiát? Itt nem egy „haladó-reakciós” ellentétről van szó, vagy a „történelem elkerülhetetlen irányáról.” Mi ilyenekben kevéssé hiszünk, ahogyan az ú.n. „whig történelemszemléletet” is kevéssé írja le a lényeget. Az bizonyos, hogy elsősorban egy ideológiai konfliktusról volt szó, és éppen ehhez adalék például maga a nacionalizmus akkori jelensége is, amely a liberalizmus, a forradalmak mentén jelenik meg ekkor, mint társutas jelenség. Mindkét fél a saját érdekeit követi – nyilvánvalóan –, mindkét fél azt szeretné elérni, hogy gyengítse a másikat. A legradikálisabbak pedig azt szeretnék elérni, hogy a monarchia megszűnjön vagy legalábbis a monarchikus elv veszítse el az igazi érvényét. Kossuth nacionalista (több elemében: soviniszta) demokrata volt, nem liberális, ez később megmutatkozott, és voltak még mások is, akik ebbe az irányba tendáltak, vagy, ami rosszabb, innen indultak el és még radikálisabb nézeteket vallottak. Említettük már például a Madarász-testvéreket. Nyilvánvaló, hogy ezt látta az udvar is, mint ahogyan azt is, hogy a demokrácia inkompatibilis azzal, amit ők képviselnek. Látták ezt a „kormányemberek” (ahogyan Dessewffy is hívta magát) is. Nem kellett volna liberális alapokon álló, de egyre inkább baloldali-demokrata jelleget felvevő forradalmat kirobbantani itthon (1848. március 15.). Akkor nem lett volna később abszolutizmus sem, és nyilvánvalóan nem lettek volna megtorlások sem. Egyik sem kellett volna, egyik sem volt indokolt. A reformfolyamatok lezajlottak volna március 15-e nélkül is, ezt még Kossuth is elismerte. Fontos, hogy ne legyünk naivak, természetesen mindkét fél követett el hibákat és mind a két fél arra törekedett, hogy a másikat megsemmisítse, nem pedig kompromisszumra. Ez általában így van, ezen nincs mit szépíteni. Lehet, hogy Batthyány nem, vagy Széchenyi nem, Deák vagy Eötvös nem, ők valóban nem akarták eltörölni a monarchiát, de – éppen úgy, mint más forradalmaknál is – e „girondisták” mögött már ott voltak a jakobinusaik. Lásd például Kossuthot és a tőle balra állókat. Ezek valóban „fel akarták akasztani a királyokat”. Amennyiben az uralkodó kegyet gyakorolt, és megengedte azt, hogy a szuverenitásának egy részét átruházza a magyar kormányra, a kormánynak nem szabadott volna megtűrnie olyan elemeket, mint ők. Érdemes megnézni hogyan emlékezik vissza később Eötvös báró, aki 1848-ban kormánytag volt, és az ellenzék végig támadta Eötvöst, aki az uralkodóházzal való megegyezést pártolta. Ha a liberális kormány annyira tartotta volna magát a kompromisszumos politikához, akkor vajon miért volt arra szükség, hogy támadják őt? Voltak Magyarországon kompetens, felelős politikai erők is, például a gróf Dessewffy Emil és gróf Szécsen Antal féle „fontolva haladók”, akik nem akartak semmiféle forradalmat. Úgy véljük, hogy a következményekért viselnie kell a felelősséget annak a liberális kormányzatnak, amely elvállalta a kormányzás felelősségét, még akkor is, hogyha nem a forradalmak mellett, de annak segítségével jött létre. Azért is viselnie kell a felelősséget az akkori magyar politikai elitnek, hogy hagyta magát radikalizálódni (emlékezzünk báró Kemény intelmeire, a forradalom és szabadságharc után). Az uralkodóval szembeni fegyveres ellenállást semmilyen akkor fennálló törvény alapján nem lehetett és nem is szabad igazolni, ez egy veszélyes logika, ami 1918-hoz és 1919-hez vezetett. Egyetlen alapon lehetett igazolni ugyanis: ha lényegileg tagadjuk az uralkodó szuverenitását és a népszuverenitás talajára állunk, és a forradalmi kormányzat ezt tette, leginkább a diktatórikus jegyeket hordozó Kossuth-féle bizottmány.
Kossuthot sokan tartották fantaszta felforgató elemnek, illetve demagógnak. Az (ó)konzervatívoknak ez volt a véleménye, és bizonyos liberálisoknak, pl. Széchenyinek is, de később Dessewffynek is vagy Wesselényinek is. Felesleges és torz is az a kép, amely őt a magyar nép vezéreként láttatja, aki mögött egység volt. Lehetséges, hogy sokan lelkesedtek azért, amit tett és mondott, de az ébredés a forradalmi mákony okozta álomból nagyon fájdalmas volt a nemzetnek.
[1] Magyarországon akkor nem volt olyan intézmény, aki az utódlást egyáltalán ellenjegyezhette volna, mert a Kossuth-kormányzat és annak ’parlamentje’ egy illegitim gyülekezet volt mind a magyar mind a birodalmi törvények értelmében.