Ismét elment egy köztársasági elnök, aki most írta alá a saját alkalmatlanságát. Nem meglepő, nem újdonság, az elmúlt másfél évtizedben az államfők idehaza alacsonyan szállnak, de vihar sajnos nem lesz. Három államfő is megbukott látványosan, kettő lemondott (érdekes, hogy mind a kettővel szemben erkölcsi aggályok merültek fel), a mostani meg több hónapi megaláztatás után, amelyek inkább mujaságát bizonyították, az alkotmányosság nyűgének álcájában bizonyította ország-világ előtt, hogy soha sem volt több egy aláíró bábnál. Most komolyan minden játszótéri szint az, amikor egy kormányfő nem fotózkodik a minisztereivel az őt kinevező államfővel, aki egyébként mellett áll 2 méterrel? Reméljük, legalább a homokozólapát meglett idővel.
A rendszerváltó magyar köztársaság államfőinek sorsa és számossága nem mutatja sem a folytonosságot, sem a stabilitást, sem a nemzeti egységet. Hét megválasztott elnöke volt ennek a köztársaságnak, és négyszer volt szükség ideiglenes államfőre, mintegy 36 év alatt. Két fő szolgálta csak le a maximálisan kitölthető idejét (10 év), mind a kettő pártpolitikus volt (Göncz Árpád, Áder János). Pártpolitikusból volt még két fő, mind a kettő meg is bukott (Schmitt Pál, Novák Katalin), nem beszélve az ideiglenes elnökökről, akik mindannyian pártpolitikusok voltak, helyzetüknél fogva, lévén az országgyűlés elnökei voltak. Közülük kapásból az első a legszebb, Szűrös Mátyás volt sztálinista, aztán kádárista kommunista politikusként, az állampárt felsővezetésének tagjaként kiáltotta ki 1989. október 23-án (az 1956-os szabadságharc ünnepén, amely még egy évvel azelőtt is politikai tabu volt) a köztársaságot, amelynek több hónapon keresztül az államfője is maradt. A rendszerváltó köztársaság bölcsője igazi kis magyar politikai mimikri, a kommunista hatalom átmentésének máig fennálló szimbóluma.
Mit szólt ehhez a nép, akinek a nevében és persze akiért történt mindez? Azt nem tudjuk, mert soha nem kérdezték meg róla, ahogyan egyetlen köztársaság behozataláról sem kérdezték meg itthon (1918, 1946, 1949, 1989). A köztársasági elnökök személyéről sem kérdezték meg a magyar népet, megkapta és kész. Vagy kedvelte vagy nem, de egy biztos, magáénak nem nagyon érezte őket. Népmesék, mondókák, legendák nem születtek róluk (nyomi rockszámok talán igen), de még csak olyan nagyon bulvárcikkek vagy éppen turisztikai ajándéktárgyak se. Nem lett trademark egyetlen magyar köztársasági elnök sem, senki sem rohangászhatott azzal, hogy a köztársasági elnöknek szállít be, csinál ruhát, vagy ha meg is tette, nem sokat nyomott a latban. Kit érdekel? Egy menő rappernek, vagy mozisztárnak sokkal nagyobb itthon az ázsiója, mint az államfőnek. Még bulvártémának is sovány itthon, ha valaki köztársasági elnök.
Karizmával egyik sem rendelkezett, az ugyanis nem születik meg egy választással, de úgy látszik tíz év hivatali idő sem szüli meg. Népszerű persze lehet valaki, az olcsóbb műfaj, a legnépszerűbb talán az első megválasztott elnök, az „Árpi bácsi” volt, aki jól adta el magát, miközben kőkeményen pártpolitikus maradt, egy évtizeden keresztül képviselve, dominálva a balliberális érdekeket. De a másik oldalon is elmondható ugyanez, a konzervatív, nemzeti oldal jelöltjei is kiszolgálták a pártpolitikai érdekeket, nem az össznemzeti szempontokat tartották szem előtt, a nemzetet megszemélyesíteni pedig meg sem próbálták. Érezték talán, hogy az több mint izzadtságszagú pózolás lenne.
Pedig a magyar köztársasági elnökökkel szemben nem túl nagy az itthoni elvárás; az alkotmány, és ha elfogadjuk, hogy ez elméletileg egy népszuverenitáson alapuló politikai konstrukció, akkor a magyar nép (mármint a választók) a magyar államszervezet demokratikus, ellensúlyozott működését kell megtartaniuk, korrigálniuk, őrizniük. Ez az igazi és egyetlen politikai szerepük, hogy ellensúlyozzanak önző pártérdekeket, ne írjanak mindent azonnal alá, mérlegeljenek, konzultáljanak és aztán legalább a szuverenitás látszatát megtartva döntsenek. A végrehajtó és törvényhozó hatalom ellensúlyaiként kellene működniük, de erre de origine képtelenek. Pártok jelöltek, az esetek döntő többségében pártpolitikusokat, nem is nagyon rejtett, politikai értékrenddel. A magyar köztársasági elnökök pucéran állnak a politikai viharban, kezükben egyetlen aláíró tollal, kényszeredett vigyorral, és áporodottan integetnek mindenfajta protokolláris rendezvényen, jól vagy rosszul betanult gesztusokkal. Nemhogy karizma, de államfői jellemük sincsen. Lecserélhetők, megalázhatók, kiforgathatók, tekintélynélküli politikai bábfigurák, akik a legjobb esetben a népszerűséget hajkurásszák, a kiemelt (hivatali idejük után is járó) apanázsukat és villájukat féltik. Mindennapi emberek, varázs nélkül.
Milyen szánalmas, a nemzetet is leíró affér az, amikor egy volt államfő, miután megbukott nyugdíjas ügyvéd lesz, vagy egy magánklinika tulajdonosa, kiszuperált bizottsági tag és megbízott oktató? Hol van ebben a méltóság, amelyet folyamatosan szajkóznak, és valahol mi is keresünk egy olyan tisztségben, amelyben az egész nemzetet kell képviselnie valakinek? Ez egy életre kell, hogy szóljon, erre nevelni kell valakit, hosszú századokon keresztül felhalmozott tudást átadni, okulni, megadni a lehetőséget arra, hogy szuverén legyen a nemzetünk képviselője, aki felemel, vagy legalábbis megpróbálja ezt. A magyar államot, a magyar nemzetet képviselni nem pár éves megbízás alapján kell, ez egy kudarcos elképzelés, sikertelen is. Ennél azok a királyaink is jobbak, akik rossz uralkodók voltak. Ők legalább megbukni tudtak, patina maradt utánuk és legenda (Salamon, Rudolf, pl.). Nekünk három és fél évtized alatt hány köztársasági elnökünk volt és abból hány volt igazán jó? Hány őrködött, képviselt, és óvta a nemzetet igazán? Hányan állítanánk most vagy később példaként, hányról fogunk érdemben beszélni két sör között most, vagy tíz év múlva?
Egyről sem. Minek is tennénk? Az igényünk több és másabb most is. Sulyok Tamás mostani bukásából egy dolgot jó lenne leszűrni, a köztársasági elnöki intézmény alkalmatlan arra, hogy a magyar nemzetet és a magyar államot képviselje, ezt nem érezzük egyszerűen a magunkénak. Senki sem halna meg a magyar köztársasági elnökért állva és a magyar köztársaságért sem. A magyar köztársasági elnökök pedig eljutottak oda, hogy már lemondani sem tudnak, aláírják a saját alkalmatlanságukat, hivatali kötelességükként.
Mégis, mennyire szuverén az, az államfő, amely olyan törvényt ír alá, amellyel a hivatalában lévő köztársasági elnök megbízatása egyszerre meg is szűnik? Elképzelhetőnek tartjuk, hogy egy szuverén magyar államfő, miközben sebről beszél a demokrácia, a hatalmi ágak megosztása és a jogállamiság alkotmányos értékei tekintetében, aláírja a távozását, és aztán jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti majd, kövér apanázzsal és a felesége főzi neki a vasárnapi ebédet a polgári kiskonyhában? Egy szuverén magyar államfő ilyet vagy nem ír alá, vagy csak fegyverek kényszerében, háborús helyzetben, megszállva, vagy polgárháborús időszakban. Kisstílű nímandkodás ez, egy másodperc ember morális bukfence. A végrehajtó hatalom képviselője, a kormányfő nem mondathat le egy államfőt, ha mégis ez a helyzet (és ilyen most legalább harmadszorra van), akkor abban az államszervezetben nincsen semmilyen balansz, sőt ennek az igénye sem merül fel. Abban az országban csak az történhet, amelyet a kormány akar, illetve a kormány feje. A magyar köztársaságban az alkotmányozó, alkotmánymódosító hatalommal szemben az alaptörvény sem a köztársasági elnököt, sem az alkotmánybíróságot nem jogosítja fel a jogrend, az alkotmányos rend védelmére. Eszköztelen ebben a kérdésben, tehát igény sincsen a köztársaságban arra, hogy balansz legyen az államfő. Jól szituált demokrataként „jogsértő” (micsoda képmutatás ez egy sorskérdésben) nem akar lenni az államfő, ezért inkább beteszi a fejét a hurokba, pontosan rááll a sámlira, megnézi magát a tükörben, hogy makulátlan-e a kinézete, majd int a kormányfőnek, hogy hajtsa végre az ítéletet. Mert ez így jogszerű.
Királyságpártiként legyinthetünk erre az egészre persze, meg is tesszük, a magyar köztársaság vergődését sokadszorra konstatáljuk, most is csak kérünk egy kávét hozzá. De ez kevés, hiszen nekünk lehet szegezni a kérdést joggal; az apostoli magyar királyt több és jobb lenne? Nos, igen, mérhetetlenül az lenne.
A magyar király uralkodik és kormányoz is, nemcsak báb, nemcsak szimbolikus szerepe van. Nem kirakatmonarchia a Magyar Királyság. A magyar királynak olyan felségjogai vannak, amelyben a magyar állam hatalma és méltósága, tehát a szuverenitása jelenik meg. A felségjogoknak az alanya a magyar állam (királyság), gyakorlása azonban a királyt illeti meg, az államhatalom kezelése azonban a királyt és a magyar nemzetet együttesen illeti meg. A magyar király államszervi minőség is, egyedül, de valamely államszervvel együttesen is kifejtheti.
A magyar királynak vannak személyes felségjogai, amely a koronázással automatikusan megteremtődnek (nem választással); személye szent és sérthetetlen, felelőtlen (felelősségre nem vonható, a királyt politikai vitákba bevonni nem szabad), apostoli magyar király, királyi udvartartása van. E mellett vannak politikai és kormányzati felségjogai is, amelyben államszervként jár el. A magyar király az államhatalomnak központi szerve, nemcsak egyszerűen a megtestesítője, szimbóluma. A törvényhozói hatalomnak az országgyűléssel együtt a részese, gyakorolhatja a végrehajtói hatalmat is, a bírói hatalomnak pedig a király maga a feje, az általa kinevezett bírák az ő nevében járnak el (hiánya esetében a Szent Korona nevében). A magyar király törvényt kezdeményezhet, törvényt szentesít, törvényt hirdet ki. Az országgyűlést összehívja, elnapolja, berekeszti, feloszlatja és a felsőházba (most nincsen sajnos) kinevez tagokat. A magyar király a végrehajtó hatalom gyakorlásában is részt vesz, annak felső fokában (bíróság, hadügy, külügy) és a kormányzásban, amely nem hatósági ténykedést jelent. Ez jelenthet kiemelést (nemesség, címek adományozása), honosítást, kegyelmezést, törvényesítést, házassági akadályok alól való felmentést. A kegyelmezésben fontos, hogy a királyi kegyelem nem igazságügyi, hanem közigazgatási ténykedés, a kegyelemben részesülő elítélt marad, mindössze az ítélet végrehajtását függeszti fel a királyi kegyelem. A király személyes bírói hatalma csak a királyi család tagjaira vonatkozik, akik felett viszont a rendes bíróságnak nincsen hatalma.
Ezek mellett a magyar király trónja csak halál vagy személyes lemondása esetén nyilvánítható üresnek. Igen, az ún. „trónfosztások” ha jogszerűek is voltak (nem mindegyik volt az), a magyar történelmi alkotmánnyal szembementek minden esetben.
Mindez önmagában is garantálja, képezi a szuverenitás gyakorlásának, megtestesítésének kereteit, szinte csak arra ad lehetőséget, hogy az apostoli magyar király a nemzetet képviselje, azt szolgálja és ne a pártpolitika bábja legyen. A királyunk a trónban az örökségét látja, nemcsak egy pár éves megbízással betöltött hivatalt. A király minőséget jelent, azt feltételezi nemcsak az államfőben, hanem a nemzetben is. Alig száz éve Ferenc József királyunk lakonikusan így fogalmazta meg Theodore Roosevelt amerikai elnöknek személyesen a király feladatát; „Az én kötelességem, hogy megvédjem a népeimet a politikusaiktól.”. Lehet, nem ma volt ez, de senki nem mondhatja, hogy erre nem volna ma is igény. Inkább azt, hogy száz év alatt az igény csak növekedett, ahogyan a politikusaink hatalma is.
Illusztrációnk: DrMáriás: Sulyok Tamás búcsúszelfizik a szatyorfinggal romba döntött Sándor-palota előtt, 2026.