„Nehogy már megszállás legyen az, amikor a szövetségesek bejönnek!” – mondja komolykodó hangsúllyal a fiatalember és elszántan megigazítja a napszemüvegét, meg az oldalán a nadrágszíjat, hogy az elkötelezett márkás póló jobban feszüljön rajta. „Balliberális maszlag ez, nem kell bevenni. Akkor a tündék is megszállták a Helm-szurdokot, igaz?” – és röhögve megveregeti a társa vállát, aki díjazza az egészet. A tündéket persze hívták és kötelességüknek érezték a katonai segsítségnyújtást, és ezért Theoden király alatt szolgáltak (és mind meghaltak a csatában ugye), míg a németekre ez nem lenne igaz, ők hajlandóak lettek volna az országunk ellen is harcolni és a mi Theodenünk (Horthy kormányzó) tiltakozott is ezért a megszállás ellen. De ez úgy látszik nem fontos, mert a képzelt bajtársiasság és leginkább a III. Birodalom rejtett (?) csodálata mindent legyőzhet, mint a bolsevizmus elleni szent harc magánvíziója is.

Írta: Bódvai László.

Van persze másik véglet is, amely szerint nagyon is hibásak vagyunk ebben a megszállás-dologban, mert a tűzzel játszottunk korábban és rémületes az, hogy egy ország nem háborodott fel azon, hogy megszállnak minket. Ebben a végletben persze agitálnak a német megszállás szobra ellen (!), annak szimbolikája miatt, merthogy nem vagyunk angyalok. Ez persze tényleg a régi kommunista teória aktualizálása; bűnös nemzet, utolsó csatlósok, szégyelljük magunkat, pfuj. Egyik térfélen sem kellene, hogy pattogjon a labda, Magyarország még mindig nem tantermekben, könyvekben, meg konferenciákon vívja meg a történelmi vitáit, ezért itt van egy szájbarágó alább azoknak, akik tétlenül nézik a dolgokat és sanszos, hogy bedőlhetnének akár a szélsőjobbos akár a korszellem aktualizált kommunista gyökerekkel bíró maszlagjának.

1. Magyarország katonai fegyvertársa volt a Német Birodalomnak, de szerződés ezt nem szabályozta és főleg nem olyan tartalommal, hogy a katonai szövetség kiterjed arra is, hogy a Magyar Királyság belügyeibe beavatkozhat a német fél. Ami történt tiszta Machtpolitik volt.

2. A megszállás kényszer volt, a magyar fél nem kérte, indokolatlannak és felháborítónak tartotta azt, hivatalosan is. Ahogyan a Magyar Királyság szuverén államként döntött a katonai szövetség mellett, szuverén államként, annak legitim vezetője – Horthy Miklós kormányzó – utasította el a megszállást a Német Birodalom vezetőjének Adolf Hitlernek, személyesen, lényegében kétszer vagy háromszor is. (A megszállásra vonatkozó terv már 1943-ban elkészült, Olaszország kilépése után elkészítette a német vezérkar Romániára és Magyarországra is a megszállás pontos tervét; Margarethe I. és II. néven. Magyarország elismerte egyébként az olasz kilépést és diplomáciai kapcsolatot tartott fenn a Badoglio-kormány vezette Olasz Királysággal, elítélte a német bábállam, Olasz Szociális Köztársaság több rendelkezését is, többek között Ciano volt olasz külügyminiszter kivégzését.).

3. A magyar királyi kormány szuverén államként cselekedett (fontolgatta nyugati katonai misszió fogadását, sürgette, hogy a magyar csapatokat vonják vissza az országhatárok mögé, honvédelemre), amelyek a Német Birodalom gyanakvását váltották ki. A magyar királyi kormány célja egyértelműen a szuverenitás megőrzése volt – ezt tudatosították a magyar diplomatáknak is az 1944 márciusában eljuttatott bizalmas üzenetben, amelyet a nyugati hatalmaknak is el kellett juttatniuk. A kormány el akarta kerülni mind a szovjet, mind a német megszállást, ennek alapját az önálló határvédelemben látta meg, amely a háború befejezése kapcsán és az önvédelem kapcsán is indokolt lépés lett volna. A nyugati támogatás azonban elmaradt (a nyugati szövetségeseknek érdeke volt, hogy német csapatokat kössenek le Délen és Keleten, így Magyarországon is, hogy a második front megnyitása lehetséges legyen számukra Normandiában).

4. A németek nem akartak magyar katonai ellenállást, főleg azért, hogy ne kelljen csapatokat lekötni és az országban és az államigazgatást ezután újraszervezni, az ország működőképes maradjon, az erőforrásokat, haditermelést mozgósítani lehessen. Német érdek volt, hogy a kormányzó ezért maradjon a helyén, a magyar csapatok felhasználhatóak legyenek a fronton. Hitler katonai és politikai fellépést egyszerre tartott fontosnak, ahogyan az erődemonstrációt is – szó sem volt így „segítségnyújtásról”, amire a magyar félnek nem is volt szüksége. Kicsit olyan lett volna ez, mint amikor a töketlen magyar vezetés beengedte a török janicsárokat a budai várba, hogy turistáskodjanak, azok meg elfoglalták 150 évre. Szerencsére ez nem ismétlődött meg, nem egyetértéssel szállták meg az országot.

5. A német követelések politikai és a katonai jellegűek egyaránt voltak (nem beszélve arról, hogy a honvédelem mindenkor egy szuverén állam belső, nemzetvédelmi ügye). A végrehajtó hatalmat irányítani akarták, egy új kormányt akartak, amely tagjainak – és a fejének is (Imrédy aztán Sztójay) – kinevezésébe beleszóltak. Az alapkoncepció sem volt az, hogy csak katonai megszállás legyen (amilyen az orosz intervenció volt mondjuk 1849-ben). A honvédelem közvetlenül a német parancsnokság alá került (ezzel az alkotmányos kormányzói jogkör is sérült), beleértve azt is, hogy a hadműveleti területen lévő magyar csapatoknak a Wehrmacht parancsolt. A haditermelést a német igények szerint alakították át és a vasútvonalakat a német katonai forgalom rendelkezésére bocsátották.

6. Horthy kormányzó azért ment Klessheimbe tárgyalni Hitlerrel, hogy a magyar csapatok hazahozataláról egyeztessen. Hitler a tárgyalásokon (három is volt) azonban fenyegető volt, semmibe vette az ország szuverenitását, felelősségre vonta a kormányzót, és kijelentette, hogy nem fog eltűrni újabb „árulást”, mint amilyen Olaszországban is történt, ezért katonai erővel fog érvényt szerezni akaratának, és ezért – megalázva Magyarországot – első körben horvát, román és szlovák katonai erőket is be akart vonni (Horthy ekkor szakította meg először a tárgyalásokat vele). Horthy a tárgyalásokon személyét is felajánlotta garanciaként, hogy az ország német szövetségben marad, csak azért, hogy a megszállást elkerülje – hiába. A kormányzó azonban visszautasította – lényegében kétszer is – annak a nyilatkozatnak az aláírását, amelyben arra utaltak volna, hogy a megszállás az ő beleegyezésével történik, pontosan arra hivatkozva, hogy ez nem valóságos és nem is alkotmányos lépés lenne a részéről, így elfogadhatatlan. Hitler a megbeszélés végén jelezte, hogy ideiglenesnek tartja a megszállást, ugyanakkor kész ténynek is, amely mindenképpen bekövetkezik. A kormányzó ezért tartotta meg a hivatalát csak, tudomásul vette így a megszállást, de semmilyen konkrét ígéretet nem tett, sem pro, sem kontra az így beállt állapottal kapcsolatosan.

7. A magyar honvédség nem állt ellen, mert erre parancsa volt (kivételt csak az jelentett volna, hogyha közvetlenül a honvédség létesítményeit, laktanyáit érné német támadás). Ennek ellenére komolyabb fegyveres ellenállás, tűzharc kialakult helyenként (újvidéki híd, Ferihegyi és Budaörsi Repülőtér, Sopron, Győr, Székesfehérvár). Átfogó fegyveres ellenállásra nem volt reális esély és megfelelő, az országban tartózkodó magyar katonai erő, hiszen még az egyharmada sem volt itthon a teljes honvédségünknek.

8. A Kállay-kormány azonnal lemondott a megszállás után, nem ismerve el ezzel a helyzetet, a támogatott (pl. lengyel) menekülteket elengedték egyhavi élelemmel a táborokból. A koronatanácson a kormányzó a magyar katonai ellenállás megtiltását azzal indokolta, hogy ellenkező esetben a román csapatok is bevonultak volna, Hitler fenyegetőzésére. Hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni az országot a háború utánra, amely reményei szerint hamarosan véget ér. A német megszállásnál rosszabbnak a szovjet megszállást tekintette, amelyet mindenképpen el akart kerülni, magyar (polgári) életeket nem akart kockáztatni. Hiba volt azonban, hogy Horthy kormányzó legalább nem vonult vissza az államügyek intézésétől (ezt megtette korábban Boldog IV. Károly király a népköztársaság törvénytelensége kapcsán, de a német megszállás kapcsán megtette ezt a dán király is). A kormányzó egyszerűen abban hitt, hogy a német megszállás rövid lesz, vagy azért mert elvesztik a háborút, vagy azért mert Hitler magától kivonul és akkor az ő feladata lesz a helyreállítás.

9. A Gestapo és más német biztonsági szervek a megszállás napján kivettek minden rendőri funkciót a magyar belügyminisztérium kezéből (élére Otto Winkelmann SS tábornok került). Két magyar királyi miniszter is börtönbe került, báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter és a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, aki a honi szélsőjobboldal ellen több rendészeti intézkedést is tett korábban. Az új német követ Veesenmayer a magyar kormány összetételére tervet, nemcsak javaslatot nyújtott be a kormányzónak már március 20-án, katonai fenyegetéssel kísérve azt (a Királyi Vár elfoglalása, a kormányzó elfogatása). A megszállás alatt létrejövő Sztójay-kormány összetételében legalább 70%-ban a németek által javasolt személyeket tartalmazott (Rátz Jenő, Kunder Antal, Jaross Andor, Endre és Baky államtitkárok, Szász Lajos, stb.), a korábbi kabinetből is csak a nyíltan németbarátok maradtak pozícióban, akár államtitkári szinten is (a kormányzó egyetlen igazi sikere, hogy Imrédy nem lett kormányfő, sem igazi siker, mert Sztójay lelkesen végrehajtott mindent, amit a megszállók parancsoltak neki).

10. A megszállás után nem igaz, hogy csak baloldali politikus kerültek letartóztatásra. A fenti miniszterek letartóztatása mellett – akik konzervatív magyar politikusok voltak, a kormányzó elkötelezett hívei – vezető katonákat (Ujszászy István, Kádár Gyula), arisztokratákat és a gazdag, befolyásos polgárokat, köztük szép számmal elkötelezett legitimistákat (gróf Sigray Antal, Csekonincs István, Gratz Gusztáv, Szapáry Antal, Baranyai Lipót, gróf Apponyi György, Bródy Ernő, Huszár Aladár, Laky Dezső, Szentiványi Lajos) is elfogtak, több esetben a felső- vagy alsóházi mentelmi jogot is semmibe véve. Háromezer főt lecsuktak, körülbelül tízezer főt internáltak, saját hatáskörben a megszálló német erők. Áprilisban megjelentek az első zsidó gettók és a zsidókat megfosztották minden – még létező – állampolgári joguktól, májusban pedig megindultak a tömeges deportálások, a magyar rendvédelmi erők segítségével. Két hónap alatt megduplázták a német megszálló katonai haderő létszámát (összesen kb. 120.000 fő).

11. A magyar gazdaság fokozott ütemben német igényekre termelt 1944 március 19-e után, sok esetben közvetlenül német irányítás alatt álltak a magyar üzemek, de minden esetben a német gazdasági hivatal kiküldöttei, tanácsadói, intézői szervezték meg a munkát.

12. A megszállás árát megfizettették az országgal, havi 200 millió pengőt. A klíringhitelünket emelték havi 80 millió pengőre, e mellett pedig 50.000 magyar ingyenmunkást kellett biztosítani birodalmi munkálatokra, a magyar határokon kívül.

13. A német megszállók beszüntették a magyar pártok működését, néhány szélsőjobboldali párt kivételével. Két hónap alatt 1900 (!) társadalmi-, vallási – és kulturális szervezetet szüntettek meg. Lényegében az összest. Betiltották a külföldi rádióadók hallgatását, általános médiacenzúrát vezettek be (ami korábban még a háború ideje alatt sem létezett itthon, csak részleges és időszakos maximum), az indexre került (nemcsak zsidó szerzők) műveit pedig bezúzatták és a könyvtárakból kiselejtezték.

14. Az állam- és közigazgatásban két hónap alatt, középvezetőkig ható elitcserét hajtottak végre, amely sokszor kihatott az állami vállalatokra is. Közjogi méltóságok egész sorát váltották le, a főispánok 70%-át (akik szintén kormányzóhűek voltak) és a polgármesterek 60%-át is, önhatalmúlag, a mandátumuk lejárta előtt, akik szintén elkötelezett hívei voltak a kormányzósági rendszernek (hiszen a cenzusos választási rendszer ezt erősítette).

15. A kormányzó hivatalában maradt (és ezzel sajnálatosan legitimizálta, ha nem is aktívan, de passzívan mindenképpen sokáig a megszállás rendszerét), de korlátozták jogosítványait. Hadúri jogait nem gyakorolhatta azonban, a tábornoki karban bekövetkezett cseréket sem tudta megakadályozni. A közélettől elvonult / elzárták, a zsidósággal kapcsolatos intézkedéseket azonban nem hagyta jóvá, de csak későn lépett fel ellenük. A passzív rezisztencia, amelyet legkésőbb két hónapig folytatott helytelen taktika volt mindenképpen.

16. Összegezve: az ország szuverenitása jelentős, nem elhanyagolható részben, intézményeit tekintve is, sérült a német megszállás esetében. A jogfolytonosság felszámolásában, amely több lépésben következett be 1949-ig, jelentős lépés volt az 1944. márciusi német megszállás és lehetőséget teremtett, főleg gyakorlati téren, a következő törvénytelen helyzet megteremtésére, a nyilas puccsra is. A németek nem szövetségesként, hanem megszállóként viselkedtek, hiszen több ponton és a politikai akaratot tekintve is, súlyosan beavatkoztak az országunk belügyeibe és operatív módon sokszor közvetlenül vagy közvetve, de irányították az országot. A magyar államiság megkérdőjeleződött aktivitásában, hatalmi intézményei ha nem is szűntek meg, önállóságuk jelentősen csorbult, a jogbiztonság, az alkotmányosság, a törvényesség érvényesülése – tehát azok az elemek, amelyek egy ország számára a szuverenitás zálogai lehetnek – akadályoztatva volt, több szinten is. Amennyiben „önálló” lépések is voltak a magyar kormány lépései forma szerint, azok mindenben a megszállók elvárt direktívái szerint történtek, amely jelen esetben inkább kollaborációnak, mint szuverén lépésnek tekinthetőek, beállt szép lassan a Quisling-szindróma. (Hasonló diagnózis kimondható a szovjet megszállás alatt működő 1945-1947-es magyar kormányokra is.)

17. És érdemes erről megemlékezni egy emlékművel? Nos, a magyar emlékezetpolitikának mindenképpen része kell, hogy legyen egy mementó az ország német megszállásáról, hiszen a szuverenitásunk elvesztése mindig figyelmeztető jel kell, hogy legyen minden magyar nemzedék számára. A művészi koncepció mindig éppen lehet befolyásolt a politikai (financiális) divatok által, de egy mementó hasznos, ahogyan a török megszállásnak, a mongol megszállásnak és a szovjet megszállásnak is kell, hogy legyen ilyen, akár több is országszerte. Az ország szégyene és abszurd közjogi helyzetünk lenyomata, hogy a német megszállás emlékművével szemben egy, a „szovjet felszabadítást” dicsőítő emlékmű áll majd, tiltott önkényuralmi jelképpel, egy olyan pusztító folyamatot jelképezve, amely atrocitásaiban, politikai és közjogi következményeiben felülmúlta a német megszállást is és a mai napig érezhető a hatása, árnyékán pedig nem sikerült átlépnie ennek a nemzetnek.

Hunyadi Mátyás „nemzeti királysága” napjaink politikai diskurzusaiban máig fel-felbukkanó toposz. Ez a kifejezés természetesen történelmietlen, hiszen nem csak Mátyás, de még Szapolyai János királyságát sem nevezhetjük nemzetinek. Mindketten egy különböző jogállású országokat, tartományokat, kiváltságos területeket tömörítő monarchia élén álltak. Csupán arról beszélhetünk, hogy személyükben egy a magyar nemesség soraiból kiemelkedő férfi került a trónra. [1] Megemlíthetjük itt a Hunyadiak havasalföldi származását, vagy azt, hogy maga Mátyás II. Mehmed szultán másodfokú unokatestvérének tartotta magát. [2] A „nemzetiség” természetesen lényegtelen volt, egy, a középkori Magyar Királysághoz hasonló összetett államalakulat legitim királya nem lehetett „nemzeti”.

Írta: Kádas István

Hunyadi Mátyást, bár személyes ambíciók is fűtötték, felismerte, hogy a török előretörés feltartóztatására csak egy nagyobb közép-európai államkonglomerátum képes. Ez természetesen nem egy egységes birodalmat, hanem különböző jogállású országok összességét jelentette, amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze. A cseh korona, valamint a szent római császári cím megszerzésére és így Zsigmond és I. Albert államegyüttesének felélesztésére irányuló törekvései ekként is értelmezhetőek. [3] Ezzel is magyarázható, hogy utolsó éveiben a „nagy ellenfél”, III. Frigyes császár fiának, Miksának ajánlotta fel a magyar trón öröklését. Felmerülhet, hogy Mátyást kötötte az 1463-ban III. Frigyessel kötött bécsújhelyi szerződés, miszerint törvényes fiúörökös nélküli halála esetén a Habsburg-ház örökli a trónt. Ez azonban csupán jogigényt jelentett, hiszen – miként Mátyás halálát követően is történt − ilyen esetekben a rendek szabad választása döntött. Azt is tudjuk, hogy Mátyás halála előtt igyekezett minél nagyobb birtokvagyont és hatalmat átörökíteni törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak. Corvin az ország leggazdagabb birtokosa lett, de trónöröklése illuzórikus ötletnek minősült. Nem csak fattyú volta tette azzá, hanem az is, hogy a magyar koronáért egyszerre három Közép-Európai uralkodó, Miksa császár illetve a Jagelló-testvérek: János Albert lengyel és Ulászló cseh király is harcba szállt, továbbá a török fenyegetést sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Corvin János megválasztása pedig akár egy négyfrontos háborúba is taszíthatta volna az országot. Sőt felvetődött a Magyar Királyság felosztásának a terve is. [4]

Ezt talán már a gondoskodó apa is láthatta. Mátyás utolsó éveiig is III. Frigyest tartotta a legveszélyesebb akadálynak Corvin János uralkodásának biztosítására, Miksa viszont kész volt kompromisszumokra, követei a magyar királynak 1489-ben személyes találkozót javasoltak Melkben. A találkozón a beteg Mátyás nem tudott részt venni, így Székely Jakab regedei kapitányt küldte követként Miksához. Székely egy olyan javaslattal érkezett Laibachba, mely szerint, ha Miksa megteszi Corvin Jánost egy a Magyarországhoz csupán laza vazallusi szálakkal kapcsolódó Bosznia és Horvátország királyává, nem csak a stájerországi és karintiai hódításait szolgáltatja vissza, hanem elfogadtatja a magyar rendekkel a trónutódlását is. [5]

Bosznia és Horvátország királyságnak terve nem volt előzmény nélküli, hiszen maga Mátyás hívta életre Újlaki Miklós bosnyák királyságát, aki szlavón bánsága idején már Bosznia és Szlavónia királyának címezte magát. [6] Mátyás az 1489-es javaslatával tehát több problémára is megoldást talált. Egyrészt a császár által biztosította volna törvénytelen fia legitimációját, aki horvát-bosnyák királyként a török ellen fordíthatta volna hadvezéri tehetségét. Másrészt Miksa trónöröklésével egy erős Közép-Európai államegyüttes jött volna létre, melyhez például a gazdag Burgundia jövedelmei is társultak volna. Ez az országegyüttes talán eredményesebben feltartóztatja a török előretörést. Miksa ugyanis már osztrák főhercegként is felismerte az oszmánok elleni védekezés fontosságát, császárként pedig a központosítás rögös útján indította el a Szent Római Birodalmat. [7]

Az sem kérdéses, hogy ebben a Habsburg Monarchiában, a Mátyás által örökül hagyott Magyarország szerepe sokkal fontosabb lett volna, mint később I. Ferdinánd polgárháború és török hódítások által megtépázott Magyar Királyságáé. Különösen, hogy Magyarországnak a Habsburg Monarchia más országaihoz viszonyított gazdasági, politikai szerepe a 16. században is jóval fontosabb maradt, mint azt a kurucos történetírás tartja. [8] Az is valószínű, hogy az Miksa Habsburg Monarchiájának központja Buda lett volna. Bécset Ferdinánd kezdte uralkodói központtá fejleszteni, Miksa Innsbruckban tartotta székhelyét, Buda viszont már Luxemburgi Zsigmond és I. Albert magyar királyok római császársága idején is uralkodói központnak számított, de I. Ulászló magyar-lengyel király, valamint II. Ulászló és II. Lajos magyar-cseh királyok is Budán rendezték be székhelyüket. I. Albert császárt és magyar illetve cseh királyt Székesfehérváron is temették el. [9]

Mátyás terve azonban meghiúsult, főként a magyar nemesség németellenességének köszönhetően. Továbbá azt sem nézhették jó szemmel, hogy a javaslat Horvátországot elszakította volna a magyar koronától. A megvalósítását ezen kívül maga Mátyás is akadályozta, azzal, hogy Alsó-Ausztriát nem volt hajlandó visszaadni Miksának. Persze a magyar rendek választása sem tűnt rossz döntésnek, mind a főurak által támogatott Ulászló, mind fivére, a köznemességet maga mellé felsorakoztató János Albert további országokkal támogatta volna meg a közép-európai uralmát. Miután pedig II. Ulászló koronázását követően kibékült a két fivér, a Magyarországot, Csehországot, Lengyelországot és a Litván Nagyfejedelemséget is lefedő „Jagelló-Európa” komoly lehetőségeket rejtett magában. [10] Ezek a lehetőségek sajnos kihasználatlanak maradtak, így fájó szívvel tehetjük fel azt az érdekes, bár történelmietlen kérdést, hogy mi lett volna, ha Hunyadi Mátyás terve megvalósul?

Jegyzetek:

[1] Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Bp., 2011. 55. p.

[2] Kubinyi András: Mátyás király. Bp., 2001. 9. p.

[3] Kubinyi András: Alternatívák Mátyástól Mohácsig. Elkerülhető volt-e a középkori Magyar Királyság bukása? In: Uö.: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete. Bp., 2007. 265. p.

[4] Uo. 267. p.

[5] Karl Nehring: Mátyás külpolitikája. In: Történelmi Szemle, 1978. 3-4. sz. 438−439. p., Kubinyi András: Mátyás király. Bp., 2001. 120. p.

[6] Kubinyi András: Mátyás király. 89.

[7] Brigitte Hamann: Habsburg Lexikon. Bp., 1990. 340−342. p.

[8] Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. 74. p.

[9] Brigitte Hamann: Habsburg Lexikon. Bp., 1990. 37. p.

[10] Kubinyi András: Alternatívák Mátyástól Mohácsig. 267. p.

Megvan a kétharmad, ez már biztos, úgyhogy csapjuk össze a tenyerünket, amíg vörös nem lesz. Mert lassan már csak az marad vörös ebben az országban, ami alapban nem gáz, csak az a ciki, hogy mindezt legkésőbb 20 évvel ezelőtt már el kellett volna végezni. Mindegy, ebbe most nem megyünk bele, helyette egyetlen dologra szeretnék most koncentrálni, nevezetesen arra, hogy marad az erős és határozott miniszterelnöki kormányzás ebben az ország, erős politikai centralizációval.

Nem, én nem fogok nyafizni, hogy ez diktatúra („viktatúra”, jajj) és hogy itthon mi lesz a demokráciával, mert az a helyzet, hogy baromira el vagyunk mi ettől szállva és azt se tudjuk, hogy milyen baller megmondóember gondolatkelevényeit büfizzük éppen vissza, amikor ezen szipogunk. Nem, nem én nem sírok azért, hogy mi lesz a demokráciával, mert az tömegszinten úgysem tud működni. Az alkotmányosság, a parlamentáris politikai élet sokkal nagyobb kincs, és az a kérdés, hogy ebben most jó-e nekünk egy erőskezű miniszterelnöki kormányzás vagy sem? Merthogy a jobbközép ebben gondolkodik az tuti.

De mi is az a miniszterelnöki kormányzás? Merthogy van, az legkésőbb minden egyszerű szavazóhoz eljutott a kampány során, amikor a miniszterelnök nem kertelt és megengedte magának, hogy egyetlen szóban összefoglalja a le nem írt (!) pártprogramot: „Folytatjuk.”. Igen, így lazán, mert megteheti. Így az beszél, akinek hatalma van és biztosra is megy. Egy erős miniszterelnök, aki olyan mint a szépségápolási cég fogyasztója;mert megérdemli.

Ha nem tűnt volna fel a jobbközép az elmúlt négy évben nem tétlenkedett és kialakította azt az államigazgatást (Magyary Zoltán Program), amelyben a magyar miniszterelnök rendelkezik a legjelentősebb formális és informális hatalommal a kormány stratégiai vezetőjeként. Javaslatára nevezi ki illetve menti fel köztársasági (brrrr) elnök a minisztereket. A miniszterelnöknek vannak miniszterei és nem a kormánynak miniszterei és miniszterelnöke. Ez azért nagyon nem mindegy, ezért innen indulunk.

Ha miniszterelnök bukik, akkor bukik minden miniszter, minden vezető kormánytisztviselő és államtitkár, meg a helyettesei, akiket ő nevezett ki, beleértve a kormánybiztosokat is. Egy egész szép rendszer húznánk le a a magyar politika klozetján. Tisztségének megszűnésével ugyanis megszűnik a magyar kormány megbízatása is. Törvényi felhatalmazással ő az általános politika meghatározója itthon. A miniszterek a miniszterelnöknek tartoznak felelősséggel, nem a köztársasági elnöknek, vagy az Országgyűlésnek. A miniszterelnököt ugyan az Országgyűlés választja, de ennek veszélyével most csacsiság lenne számolni. Ez inkább biztonsági tényező jelenleg (ide még a kétharmad sem kell, elég a több mint a fele a képviselőknek).

A legfontosabb döntések a kormányüléseken születnek, a miniszterelnök pedig jogalkotó is (rendeletek) és e mellett pedig a KIM szuperminisztériuma után most a hivatala (vagy megint újra saját minisztériuma lesz?) a magyar közigazgatási rendszer csúcsa. A miniszterek megbízatása akkor szűnik meg ha azt a miniszterelnök akarja, vagy a miniszterelnök megbízatása megszűnik.

Szóval a rendszer atombiztos. Centrális. Bebetonozott és működik, és most éppen bizonyított is. A mi kérdésünk azonban ezek után csak ennyi: a miniszterelnök mivel érdemelte ki azt, hogy ennyire ő szabja meg a kormányzást és ne más? Mitől lett szuverén a miniszterelnök ma Magyarországon? Jó-e az, hogyha a végrehajtó hatalom szuverén is egyben és egyáltalán képes-e erre a miniszterelnök?

Persze meg is válaszoljuk, mert plátói a kérdés: pozíciójából és lehetőségeiből adódóan nem az. A magyar államban kényszerszerűen lett ő a szuverén személy, ami nem a legrosszabb opció, de hosszútávon biztosan nem járható, tekintettel arra, hogy eredetét tekintve nem szuverén a személy, hiszen egy pártpolitikus. Az államigazgatási-politikai rendszerből itthon hiányzik a balansz, az egyensúlyteremtő erő, amelyre a köztársasági elnök soha nem volt képes, most sem az. Igen, teljesen mindegy ki az, mert mindig is pártjátszmák játékszere lesz.

Igen, a magyar királyra gondoltunk most, aki nemcsak uralkodott, hanem kormányzott is és nem volt pártpolitikus. Ő szuverén volt, sőt ő volt az egyetlen szuverén a rendszerben, aki egyszerre volt a része és a felette is állt annak. A nemzetet képviselte. Követni lehetett és rendelkezhetett, ha úgy hozta a szükség.

Ezt az űrt (vagy helyet?) fedezte fel a jobbközép közigazgatási reformja, amely jó érzékkel nyúlt vissza a kormányzói Magyarország egyes modelljeihez (Magyary Zoltán ebben komoly nemzetközi garancia, XXI. századi utódja Navracsics Tibor pedig elkötelezett szakminiszterként végigvitte a reformot). De a rendszer lyukas, és ha most működik is, a kifogásolható rész mindig ott fog maradni és csak hibázni kell, hogy a baller ellenzék kikezdje és megismételje a jobbközép bravúrját: azért kerülhet újra kormányra, mert a jobbközépnek túl nagy lesz a centrális politikai hatalma és ez nem menő a tömegdemokráciában. Sokakat lehet vele heccelni. Mérgesek lesznek és bizony ellene mennek annak, amire most olyan nagy lelkesedéssel ikszet húznak.

Szóval, akkor inkább a restauráció. Az a megfelelő biztonsági játék, persze nem állítom, hogy könnyű. Hosszú menetelés, de innen már el lehetne indulni.

[CS.Á.]

Létezik egy olyan kritikája a marxizmusnak, amely a demokratizmus alapján állva utasítja el a kommunizmust és a poszt-kommunizmust. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mind a jelenkor politikai gondolkozásában, mind a politikai pártokhoz kapcsolódó retorikai szinten meghatározó hangsúllyal van jelen ez a bírálat. Aki ma a „létező szocializmust” elítéli, az elsősorban arra szokott hivatkozni, hogy az a gyakorlatban megvalósíthatatlan utópiának bizonyult, s a retorika ellenére, amely egyszerre volt humanista és progresszionista, a gyakorlatban mindenhatóvá tette az államot, ideológiai kényszert alkalmazott, elnyomta, sőt, nem egy esetben a fizikai kiirtásig elmenően is üldözte az egyént. Egészen egyszerűen megsértette az „emberi jogokat” azáltal, hogy az egyént alárendelte az eszmének. Ez a bírálat ugyanakkor feltételezi, hogy a kommunizmus cinikusan visszaélt a demokráciával (vö. népi demokrácia), és gyakran egyszerűen csak„a diktatúrának” bélyegzi a kommunista berendezkedéseket, amellyel szemben az egyetlen elfogadható alternatíva áll: „a demokrácia.”

Írta: Pető Zoltán.

Kétségkívül van a fenti érvelésben valami, amely az egészséges értékítélettel bíró, de felületes szemlélőt könnyedén az egyszerű elfogadására csábíthatja: végtére is, nem tűnik-e igaznak, hogy hidegháborút a „szabad világ” és az „sztálini doktrína” vívta meg egymással? Nem győzedelmeskedett-e az előbbi és bukott el az utóbbi? Nem tűnik-e igaznak, hogy míg a nyugati típusú világ tiszteletben tartotta az individuális szabadságot, a lelkiismereti jogokat és utat biztosított az egyén szabad önérvényesítésének, a „kelet” brutálisan letörte a pluralizmust, állami megrendelésre szállította a koncepciós pereket, s miközben az ideológiai terror elviselhetetlen légkörét hozta létre, a jövő látomását az egyetlen üdvözítő hitnek rendelte alá, amely a történelem végén jön el, és amelyben az egyén, csupán a „boldog szocialista jövő építőköve” lesz?
Nem tűnik-e igaznak, hogy azok az országok, amelyek voltak oly szerencsések, hogy a második világháborút követően nem kerültek a mindent legázoló szovjet vashenger alá, jelentős gazdasági fejlődést produkáltak (ennek egyik eklatáns példája Nyugat-Németország), megőrizték a szabadságot és nem szenvedték el egy terrorisztikus államrend szörnyűségeit? Talán nem annak köszönhető ez, hogy a keleti blokk diktatúrájával szemben 1945 és 1989 között világ nyugati féltekén „valóban demokrácia” volt? Nem azon kellene-e tovább dolgozni, hogy a világ tovább menjen ezen az úton, és egyre fokozottabb mértékben juttassa érvényre a demokratizmus alapelveit, kiterjesztve azt az élet egyre több területére, elvégre nem mondhatjuk-e azt, hogy valami minél inkább demokratikus, annál inkább megfelel az „európai normáknak” egyszóval az egyetlen iránynak, amely felé a történelem, társadalom és gazdaság folyamatai mutatnak?

Ez a megkülönböztetés azonban rögvest nem tűnik ennyire banálisnak, ha például tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy az 1935-ös sztálini alkotmány papíron éppenséggel sokkal demokratikusabb volt, mint az USA alkotmánya, és a nyugat marxista érzelmű entellektüeljei évtizedeken keresztül jogosan hivatkozhattak arra, hogy a szovjet doktrína radikálisabban valósította meg lényegében ugyanazt a programot, amelyet a demokratizmus 1789-et követően kitűzött magának. A radikális baloldal szerint el kellene ismerni, hogy ahol a marxizmus uralomra jutott, kisebb ellenállással hozták létre a tabula rasat, és sokkal rövidebb idő alatt, sokkal nagyobb eredményeket értek el a „reakciós maradványok” kigyomlálásában, a „haladás” biztosításában, például a technikai színvonal gyors emelésének tekintetében, a gazdasági egyenlőség megteremtésében, a mezőgazdaság kollektivizálásában (a nagybirtok elleni harcban) vagy az „obskúrus világnézetek” (értsd: vallások) elleni küzdelemben. A marxizmus lényege szerint progresszív volt, és egyetlen harcot sem lehet megvívni áldozatok nélkül – vagyis ahol fát vágnak, ott hull a forgács is. A dolog úgy áll, hogy a haladás talaján állva éppenséggel nem könnyű vitába szállni ezzel az érveléssel.

A XIX. század elejének egyik szocialista mottója az volt, hogy „a jogok egyenlősége mit sem ér, ha a létfeltételek egyenlőtlenek,” s a létfeltételek egyenlőségét (vagyis a suum cuique arisztokratikus elvének tagadását), a kommunizmus biztosan nagyobb hatásfokkal valósította meg a nyugati típusú demokráciánál. Az állami konfiskálásokkal, a gazdagok, a nemesek, a „kulákok” és más „osztályidegen” elemek üldözésével, az előjogok ellen indított általános hadjárattal a marxizmus kétségkívül messzebb ment, mint a liberális-kapitalista demokrácia, amely a marxisták szerint lépten-nyomon kompromisszumokat volt kénytelen kötni a reakcióval. A nyugati világban, még a második, de különösen az első világháborút megelőzően volt valamelyes befolyása a hagyományos eliteknek, a „burzsoáziának”, a papságnak, az arisztokráciának és több helyen a királyság intézménye is fennmaradt (még tehetetlenségre kárhoztatva is valódi botránykő a marxisták szemében!). Az egyenlőség megvalósításának útjába tehát számos olyan akadályt gördítettek, amelyeket csak erőszakosan, és radikális módon lehetett eltávolítani.

Ha a dolgokat tágabb eszme- és társadalomtörténeti kontextusban vizsgáljuk, akkor valóban elmondhatjuk, hogy a lényeget tekintve mind a kelet mind a nyugat ugyanarra törekedett, csak különböző eszközökkel: hogy a rendekre és osztályokra tagozódó társadalmat lebontsa, és az egyenlőséget megteremtse, és létrehozzon valamit, amely esszenciális értelemben nem ismeri el többé azt, amelyen a korábbi, nem demokratikus és nem szocialista társadalmak alapultak: a hierarchia társadalmi valóságát. E nézőpontból a különbség mindössze annyi, hogy a marxizmus a francia forradalom radikális-jakobinus örökségét vitte tovább, míg a nem marxista demokratizmus megállt valahol a girondizmus közelében. De az alapvető eszmék, premisszák és értékek tekintetében nem beszélhetünk arról, hogy itt antitézisekkel állnánk szemben, és, hogy a „szabad világ” szabadsága olyan, amely végső soron idegen volna a marxista nézőponttól. Mindkét doktrína egyik legfontosabb hivatkozási alapja a francia forradalom volt, egy történelmi esemény, amelynek mélyén egyrészt felfedezhetjük a „távolság pátosza” (Nietzsche) ellenében érzett plebejus gyökerű ressentimententet, másrészt pedig egy mindenre kiterjedő és fundamentális utópizmust, amely annyira el van telve az emberi természet iránti vaksággal, hogy elég bölcsnek gondolja a common man-t arra, hogy a szuverenitás nehéz terhét a vállaira helyezze. Mintha a „paradicsomból való kiűzetés” gondolata, és a corruptio optimi pessima, amely oly szervesen beépült a nyugat hagyományába, hogy Hésziodoszon át a Bibliáig visszhangokat vet és óvatosságra int, nem lenne más, csupán az érdekvezérelt arisztokrácia és a mindenkori papi kaszt összeesküvése a „bölcs tömegek” féken tartása érdekében, nehogy véletlenül „kezükbe vegyék a saját sorsuk irányítását.” Hiszen „senki sem más!” – íme a cinikusok realizmusa, vagyis a „haladó értelmiség” örök vesszőparipája.

A francia forradalom nem megteremtette, hanem visszahozta a demokráciát, egy meglehetősen primitív társadalmi-politikai doktrínát, amelyet az emberiség mindig is ismert, de az ókori Hellász, és a törzsi demokráciák bizonyos kísérletei után úgy tűnt mintegy kiküszöbölt. [1] Köztudott, hogy a demokratizmus, vagyis a demokrácia ideológiává tétele a történelem folyamán időről-időre felütötte fejét, Athénban éppúgy, mint bizonyos középkori eretnekmozgalmakban, [2] vagy a Tábor-hegyen, a huszita háborúk alatt és Cromwell Angliájában, s örökké velünk is marad, amennyiben nem tagadjuk, hogy az emberi természet lényegéhez tartozik egy ösztön, amely azt sugallja, hogy az ember more alike than unlike, és, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze,” ezért minden arisztokrácia illegitim. [3]

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a demokratizmus és a kommunizmus esetében lényegében ugyanannak a forradalmi programnak a több szintű megvalósításáról van szó, amely lényegét tekintve maga nem más, mint a progresszió ideájának (utópizmusának?), két különböző vetülete, olyan szemlélet, amely azt feltételezi, hogy a történelemnek iránya van, és az emberiség „halad.” E nézetrendszerben persze a haladás a történelem rejtett törvénye, amely mindenütt megmutatkozik a biológiai szférától (spontán evolúció), a történelmen át (a társadalmi formák fejlődése), a gazdaságban (cserekereskedelemtől a fejlett pénzgazdálkodásig szocialista vagy kapitalista formában), vagy a természettudományok területén. E paradigmák megegyeznek abban is, hogy materialisták, és végső soron éppen ez a materializmus az, amely a haladás-elméletet megalapozza: a szelleminek, mint az anyagitól független valóságnak a tagadásával ugyanis igazolhatóvá válik az anyagi akkumuláció mindenek feletti fontosságának tételezése, és a technikai értelmű fejlettség, vagyis a „jólét” mérhetővé vált az anyagi felhalmozás mértékétől függően. A materializmus bensőséges kapcsolatban van az egalitarizmus eszméjével, amely a progresszizmus minden formáját áthatja: az anyagot alkotó atomok egyszerre „egyenlőek” és „oszthatatlanok” s minden további struktúra belőlük építhető fel, bontható ki. A materializmus szerint tehát, amennyiben az érzékelés számára megjelenő világot alkotóelemeire bontanánk, olyan végső elemeket találnánk, amelyek egyelőek, és nincs ontológiai értelemben hierarchikus viszony közöttük. Habár a materializmus csak a kommunista típusú rezsimekben lett hivatalosan is államvallás, nyugaton vagy az „emberi jogok vallása” vagy egyfajta világnézettelenség uralkodott: mindkettő szervesen kapcsolódik a francia felvilágosodás metafizika-ellenes törekvéseihez.

Egy „progresszív” gondolkodású személy mindazonáltal joggal kérdezhetné tőlünk: vajon nem egy valóban csodálatos cél-e az elnyomottságból fakadó szenvedés ellen küzdeni, s ezzel együtt nem utópikus dolog-e azt hinni, hogy a változás természetes folyamata megakadályozható? Minderre azt válaszolhatnánk, hogy ha a társadalomban megjelenő, vagy inkább „tükröződő” hierarchia puszta ténye jelentené az elnyomatás forrását, akkor már eleve azt kellene feltételeznünk, hogy a világban minden egyes elem egyenrangú, és a társadalmi hierarchia ab ovo ez okból kifolyólag természetellenes képződmény. Ha azt mondjuk, hogy aranynak végső soron éppen ugyanolyan értéke van, mint a vasnak vagy a kőnek, ennek analógiájára az embert is elképzelhetjük, mint a semmi felől a semmi felé tartó evolúciónak egy véletlenszerű állomását („zsákutcáját”), amely nem rendelkezik különösebben kiemelkedő állapottal a létezők között. Amennyiben azonban a dolgokat minőségi, és nem pusztán mennyiségi alapon szemléljük, ez az érvelés elfogadhatatlannak tűnik. Nem csupán azért, mert még a legelemibb megfigyelés is azt bizonyítja, hogy akár a molekuláris szintekig lemenően, mindenütt szerves és hierarchikus kapcsolatokat lehet felfedezni a természetben, vagy, hogy a létezés határozottan szintekre tagolódik, hanem azért is, mert a mindennapi életében valójában senki sem cselekszik az egyenlőség elveinek megfelelően. Senki sem tekinti például egyenrangúnak az aranyat és a vasat, vagy azt, aki tud, azzal, aki nem tud. (Például egy munkára való alkalmasság elbírálása esetében.) Képmutatás, vagy a tényeknek való határozott ellentmondás nélkül azt sem mondhatjuk ki továbbá, hogy az ember és ember közötti differenciálás végső soron értelmetlen vagy „erkölcstelen” dolog lenne. Kétségkívül képesnek kell lennünk arra, hogy meglássuk az esszenciális értékbeli különbséget egy ember, egy állat és egy homokszem között, [3] a rangsort, amelynek önmagában még semmiféle pejoratív jelentése nincs, s éppígy az általános „emberi méltóság” megsértése nélkül nem feltételezhetjük azt sem, hogy a puszta emberi mivolt feljogosít arra, hogy mindenkit „ugyanolyanként” kezeljünk, amennyiben el szeretnénk kerülni azt az abszurditást, hogy Arisztotelészt egy szintre helyezzük Kleónnal a demagóggal (vagy mondjuk Krisztust Júdással).

Ahogyan Othmar Spann írja:

„[…] „Egyenlősége mindannak, ami emberi arcot visel” – ha közelebbről megvizsgáljuk, csupán annyit jelenthet: „végtére is mindannyian emberek vagyunk, emberek, akik egyenlő mértékben felelnek a legfőbb erkölcsi és isteni törvény előtt.” De mi is rejlik eme egyenlőségben, mely alacsonyabb és magasabb rendűre, szegényre és gazdagra, kicsire és nagyra egyaránt érvényes? Csupán annyi, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, bűnözőt és szentet, zsenit és egyszerűt egyaránt. (…) Ez viszont semmi esetre sem jelenti azt, hogy egyenlő emberek lennének, ahogy azt sem, hogy egyenlő mértékben lennének emberek, hiszen a bűnöző a szenthez képest kisebb részben ember és nagyobb részben állat. A bűnözőben az embert tisztelni jó és helyénvaló, azonban nem helyes ugyanolyan mértékben tisztelni, mint a szentet. Hiszen egy ilyen egyenlőség éppen az emberi méltóságot sértené!” [4]

Mindezzel együtt elmondhatjuk, hogy egy nem demokratikus és nem szocialisztikus társadalomban éppenséggel arra törekedtek, hogy a társadalmi rendek a funkciójuknak megfelelően működjenek, miközben azt is feltételezték, hogy a születések vonala nem a véletlen következménye, hanem többnyire követi a szellemi és magasabb értelemben felfogott személy benső karakterét és „természetét,” amely éppen egy ilyen, és nem egy másmilyen családban akart megszületni. A rangbeli különbségek mindazonáltal elsősorban nem is a rendek, hanem a személyek között voltak találhatóak: egy dolgát rosszul végző király kétségkívül alacsonyabb rendűnek számított, mint egy kiváló mesterember, míg a nemesség, polgárság és a „parasztság” sokkal inkább a funkció, mintsem az érték szerinti elkülönítést jelentett. A régiek számára szinte teljesen ismeretlen volt aself made man eszméje, ugyanakkor minden korból hozhatunk példákat arra, hogy rabszolgákból császár vált, vagy, hogy a társadalmi hierarchia élén helyet foglaló elemek kíméletlen bukásnak estek áldozatul.

Amennyiben tehát az aranyat jobban értékeljük a vasnál, az egyenlőség, vagyis a „változás” folyamatában, amely a legtöbb esetben a kisebb ellenállás irányába tartó kiegyenlítődés (nivelláció), lehetséges egyfajta dezintegrációt és entrópiát is felfedezni, valami olyasmit, amely a természetben létrejövő fokozatokat mesterséges szintezéssel szeretné eltűntetni, s ez egy olyan jel, amely az élő szervezetben elsősorban a halál és nem pedig az élet ismérve.

Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a demokrácia és a kommunizmus hasonlóan utópikus karakterűek, amennyiben tagadják az ember sajátos elhivatottságát, és a „saját természet” szerinti létmódot. Marx ezt egy helyen kifejezett élességgel így fogalmazza meg:

„[…] A megvalósult kommunista társadalomban az ember nem lenne a cselekvés egy bizonyos területére kényszerítve, hanem minden területen fejleszthetné magát, ahol a társadalom szabályozza a közös termelést, és lehetővé teszi számára, hogy ma ezt csinálja, holnap meg azt, hogy reggel vadásszon, délben halásszon, némi munkát végezzen az állatok körül este, irodalmi kritikát végezzen az ebédek után, anélkül, hogy elkötelezze magát amellett, hogy valaha is vadásszá, halásszá, juhásszá vagy kritikussá váljon.” [5]

Az ideális kommunista társadalomban megvalósuló egyenlőség tehát előfeltételezné, hogy egy bizonyos személy mindenki másnak a munkáját is képes legyen elvégezni, mert csak ekkor lehet valójában szabad, ahogy a demokráciában is elméletileg „mindenki alkalmas mindenre.” Elméletileg, bárkiből lehetne a köztársaság elnöke, ehhez nem szükséges semmiféle különleges kvalifikáció, a születés kiválósága, inherens rang, a tudás, a képességekben és a cselekvésben megmutatkozó nagyszerűség, tehetség, egyszóval semmi, amely az arctalan tömeg szürkesége felé emelne. A demokráciában elnöknek lenni, csupán egy olyan pozíció, mint minden „dolgozó emberé,” csupán jókor kell lenni jó helyen, és leginkább: a „jó” pártba tartozni, és végső soron ez az egyetlen tényező, ami végül is döntő.

Mondják, hogy a kommunizmus kollektivizmusával szemben áll a demokrácia individualizmusa, de nem nyilvánvaló-e a mélyre hatoló tekintet számára, hogy az, amit ma individualizmus alatt értenek, csupán a kollektivizmus másik oldala, s egyáltalán, elképzelhető sem lenne az egyik a másik nélkül? Már de Tocqueville számára is feltűnő volt a születőben levő demokrácia aperszonalizmusa, hiszen az egyenlőség alapelve nem az egyszeriséget és kiemelkedőséget, vagyis a személyiséget, hanem a demokratikus értelemben felfogott felcserélhetőséget erősítette a „mindenki alkalmas mindenre” elvének értelmében.

A progresszív utópizmus legmélyebb szintje az emberi természetre irányul, a tényekkel és lehetőségekkel mit sem törődve az emberi létező végtelenbe vetített formálhatósága mellett tesz hitet: az elme az üres lap, s csak rajtunk (a társadalmon, de még inkább az államon) múlik az, hogy éppenséggel mit írunk fel erre a lapra. Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha határozottan antiplatonikus álláspontra helyezkedünk, tagadunk mindenféle innátizmust, és Feuerbach-al együtt azt mondjuk: Der Mensch ist was er isst – Az ember az, amit megeszik. Ebből a meggyőződésből fakad a progresszív rendszerekben az oktatásnak tulajdonított kiemelkedő jelentőség is, amely legyen bár „szocialista nevelés” vagy „demokráciára való oktatás” mindkét esetben a XIX. század pozitivizmusának holttestéből való táplálkozás.

A progresszív utópiák természetesen nem hoztak létre sem államnélküliséget, sem egyenlőséget, sőt az állam szerepe (amely Nietzsche szerint a „leghidegebb szörnyeteg”) az utóbbi kétszáz-kétszázötven év folyamán egyre fokozottabb mértékben növekedett. Az élet technikai feltételeinek általános bonyolultabbá válása egyre több és több terület szabályozását tette szükségessé, az állam pedig, az élet egyre több területét vonta a hatáskörébe, vagyis éppenséggel az államtól való emancipációt (amely mindig is a progresszívek egyik deklarált célja volt) szüntette meg, ami addig még bizonyos mértékben fennállt. Hasonlóan igaznak tűnik ez a szellemi értelemben vett függetlenség fokozott hiányára is, hiszen az „emancipációnak” éppenséggel nem kedvez napjainkban a modern tömegoktatás és a tömegmédia közege, amely mindenek előtt a vélemények bizonyos preformálását hajtja végre, mintegy beleverve az emberbe bizonyos vélekedéseket és bizonyos előítéleteket, attól függően, hogy éppen mi a többség aktuálisan uralkodó világnézete. Az ember minél többet, és minél kizárólagosabban hall valamit, annál hajlamosabb azt elhinni, anélkül hogy a dolgok mélyebb, a hagyományban gyökerező szemléletét magáévá téve, szüntelen revíziót és kritikát gyakorolna fölöttük, s éppen ez az elv az, amelyre a mindent elárasztó reklámok hatásmechanizmusa is irányul; a befolyásolás gépezete általánosságban az ember legalacsonyabb rendű szükségleteit célozza meg, ahogyan a pártpropaganda is a legegyszerűbb és legbutább üzenetekkel lép fel, már-már a választók bizonyos mértékű debilitását feltételezve. A dolog azonban úgy áll, hogy korunk uralkodó eszméje nem is a világnézet, hanem a világnézettelenség világnézete, ahogy a végső analízisben már maga az utópia is tartalom nélkülivé válik: nem érdekes különösebben, hogy a nép valóban uralkodik-e, amennyiben a kenyér és cirkusz biztosítva van.

Mivel valóságos irányítókra, akik a rendszer adminisztrációját ellátják, minden helyzetben szükség van, s miután a demokratikus és szocialista forradalmak elpusztították a korábbi, arisztokratikus elveken nyugvó rezsimeket, természetszerűen maguk is kitermeltek a saját elitjüket, ahogyan a kiválasztódási folyamatok, amelyek a társadalmak életét szabályozzák, a rezsimváltások dacára zavartalanul tovább működnek. Ez az elit persze már semmilyen tekintetben nem nevezhető arisztokratikusnak, sokkal inkább egy oligarchia, vagyis egy arisztotelészi értelemben vett „romlott arisztokrácia” vonásait viseli magán. A XX. század első negyedében Wilfredo Pareto és Gaetano Mosca fogalmazták meg az „oligarchia vastörvényét”: minden társadalmi formát oligarchikus karakterű elemek uralnak, és ami a történelem folyamán bekövetkezik, az tulajdonképpen nem más, mint ezeknek az eliteknek a körforgása. Az elit lehet, éppenséggel „jobb” vagy „rosszabb” de a nép semmilyen körülmények között sem uralkodik. Az állami adminisztráció karaktere minden helyzetben szükségessé teszi az alá- és fölérendeltségi viszonyok létrehozását, és az irányító személyek kitermelését, már azon egyszerű okból kifolyólag is, hogy szakmai tekintetben hozzáértők nélkül lehetetlen irányítani és kézben tartani a dolgokat, különösen akkor, ha mindez oly sokféle irányú specializációt tesz szükségessé, mint amilyen a modern állam technikai apparátusa, és – az ellenkező előjelű hitekkel szemben – a napnál világosabb, hogy nem mindenki alkalmas mindenre. A marxi megfogalmazással ellentétben, úgy tűnik, hogy éppenséggel az egyre szűkebb és szűkebb specializáció útja az, amely a demokratikus ember számára nyitottá vált, a fragmentáció és szakterületekre való betagozódás az egész szinoptikus és univerzális szemléletének hiányával párosulva.

A demokratizmus hívei, a kommunizmus „demokratikus szocialista” alapon álló kritikusaihoz hasonlóan, előszeretettel hangoztatták, hogy a kommunizmusban valójában nem következett be a munkáshatalom, hanem a funkcionáriusok és a mindenható párt által delegált különböző rendű-rangú komisszárok uralkodtak. Ez kétségkívül igaz, azonban nem jelenti azt, hogy ha a munkáshatalom valóban bekövetkezett volna, a kommunizmust valamiféle pozitívabb karakterrel kellene felruháznunk, ugyanis a kommunizmus szörnyűségei egyáltalán nem a rendszer „elitisztikus” karakterű adminisztrációjából fakadtak. A kommunizmusban a néppel négy évente kötelezően megszavaztatták a regnáló oligarchiát, hogy az elviekben népszuverenitásra helyezkedő rendszer „demokratikus alapjai” a látszat szerint ne sérüljenek.

De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a „nép” inkább uralkodik a nem kommunista oligarchiák által uralt demokráciákban. A „nép” itt éppúgy nem kovácsa a kormányzat döntéseinek, mint más kormányformákban; illúzió volna azt hinni, hogy az állam egyszeri polgárai itt nagyobb befolyással bírnak a Realpolitik mindenkori alakítására. Az uralkodó párt kiválasztása, amely a választási folyamatok tárgya, a lényeget tekintve semmiféle valóságos szabadságot nem jelent. Már a választás folyamatban sem jelenik meg valóságos szabadság, amennyiben nem szeretnénk ironikus módon szabadságnak bélyegezni a mások által már eleve felkínáltak közötti választás „szabad” lehetőségét, és amely egyrészt nem biztosítja, hogy az egyén a kínálkozó lehetőségek szűk spektrumát elutasítva valami újat teremtsen (amely valóban szabad tett volna), de nem tartalmazza még a valóságos önkormányzás elvét sem. Az egyén szempontjából jóformán semmi sem változik meg az oligarchiák négy-nyolc (vagy akárhány) évenkénti cseréjével, az egyén életére – például a valóságos autarkia fokára nézve – valóban kihatással bíró cselekvések ugyanis nem ezen a szinten dőlnek el.

Ez az illúzió azonban elég tartós és elég jól hangzó ahhoz, hogy a szabadság, a függetlenség és az önkormányzás valamiféle látszatát hozza létre az emberi elmében; az, hogy a politikusok civilként és „mindennapi emberekként” jelennek meg a közmédiában kielégítő látványt (elsősorban látványt vagyis látványosságot) nyújt Mr. Everyman számára: lám ő sem más! Minél többször találkozik szembe egy adott jelölt képével az utca embere, minél egyszerűbb és banálisabb a hozzá társított üzenet, annál valószínűbb, hogy végül is rá szavaz. Mindez egy olyan alapvető emberi ösztönre hat, amelyet Erik von Kuehnelt-Leddihn „identitarizmusnak” nevez, [6] amely a végső soron nem más, mint a csorda iránti ösztön és a kiváló, az aristoi, a „más” irányában megnyilvánuló ellenszenv. Az ember, akiben az identitarizmus eljutott a lehetséges maximumig dühödten tagad mindent, ami nálánál magasabbnak mutatkozik, a politikai rezsimek, amelyek az identitarizmusra épülnek a több és a magasabb iránti ellenszenvből táplálkoznak. „Szegény vagyok, mert ő gazdag” mondja Mr. Everyman, és az ügyes demagóg kezében a politikai siker kulcsa az irigység mozgósítása lesz.

Ahogyan a kommunizmusban nem a proletariátus, úgy a demokráciában kétségtelenül nem a „nép” uralkodik. Vajon nem kellene-e végleg az utópiák körébe utalni az olyan politikai elképzeléseket, amelyek megvalósíthatatlan előfeltevésekre épülnek, s tragikus naivitással viseltetnek az emberi természet vonatkozásában, egyszerre túlértékelve az átlagember morális és intellektuális kvalitásait (rousseauizmus), ugyanakkor aláértékelve az emberi diverzitás mértékét? Az utópia amely automatikusan és mintegy a történelem végén következik be, egy morális javulást, és egy törvényszerű haladást feltételez, amelyben így vagy úgy, de a „nagy happy end”-ben jelentkezik. Lehet, hogy a progresszívek számára nem lenne fölösleges azon is elgondolkozni, hogy mi van akkor, ha a happy end végül elmarad?

JEGYZETEK:

[1] Vö. Disraeli ismert kijelentésével, amely szerint a civilizált társadalom számára a monarchikus forma a legmegfelelőbb.

[2] Különösen a Wycliff-t követő angliai lollardoknál, a valdenseknél és legabszurdabb mértékben, az ú.n. “adamitáknál”, akik annyira ragaszkodtak az egyenlőség alapelvéhez, hogy éppenséggel ruhát sem viseltek.

[3] Különös, hogy a demokrácia egyszerre alapul az ember naiv és cinikus szemléletén, amennyiben egyszerre feltételezi az önkormányzáshoz szükséges inherens bölcsességét, és azt hogy amint hatalmat kap a kezébe, azt kizárólag a saját előnyére és mások kárára fogja használni. Vö. Oliver Wendel Holmes mondásával, aki nem tulajdonított különböző értéket egy embernek, mint egy páviánnak vagy egy homkszemnek. (Holmes az Egyesült Államok ügyésze volt.) Lásd: EKL. Leftism: From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse. AIIRLINGTON HOUSE·PUBLISHERS. New York, 1974. 206.

[4] Othmar Spann: A társadalmi igazságosságról az univerzalizmus fényében. In.: Ars Naturae II. évfolyam. 3-4. Szám 154-167. p.

[5] Idézi EKL. i.m. 126. o.

[6] Lásd. EKL. Identity and Diversity. i.m. 15.-25.

Létező politikai tőke lehet-e Magyarországon újra a revizionizmus, vagy a történelem kukájának a rothadó szegmense marad most már mindörökké? Nos, erre a választ nem mindig véleményvezérek és a nép adja meg, hanem maga a helyzet. Revizionizmus, azaz egy korábbi igazságtalan helyzet – Kárpátalja elcsatolása és az ottani magyarok elszakadása az anyaországtól – felülvizsgálata. Jelenleg pedig helyzet van; a szomszédunkban oszladozni látszik egy államalakulat. A kérdés tehát nem az, hogy hol van a revizionizmus, hanem az, hogy lehet-e aktualizálni és nyerhetünk rajta valamit? Talán most újra a délszláv háború emléke kísért és a kérdés ugyanaz a magyar politikai elitnek és a magyar nemzetnek is; megint magyarok vérezzenek egy olyan földön, amely az országunké volt, de most ne magyar érdekekért, hanem egy újabb hátrányos helyzetért, egy újraosztásért? 150.000 magyar ember és a földünk most éppen a tét, amelyre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy „Ukrajna” illetve „ukrán kérdés”. Pedig nem az, vagy nemcsak az. Nézőpont kérdése, ha cinikusak vagyunk vagy vesztesek. Egyik sem bölcs opció. Van azonban olyan perspektíva, hogy csak a saját érdekeinket nézzük: Kárpátalja. Magyar föld, magyarokkal, magyar érdek megvédeni. Nem ukrán kérdés. Nem Ukrajna kérdése. Persze plátói is valamennyire a dolog, hiszen képes lenne a mai magyar állam expanzióra és / vagy önvédelemre a gúnyhatárain túl? Tudjuk a választ és nagyon sajnáljuk, hogy így van jelenleg. De így is marad? Mindenesetre a tanulságot szűrjük le: aki egy határain ácsorgó krízisben nem tud lépni, aki a hangját sem hallatja, az mulaszt. Az pedig bűn, most éppen egy újabb történelmi bűn.

Miért nem lép a magyar állam? Mert szuverenitásdeficittel rendelkezik. Nem szuverén a döntéseiben, főleg nem a külpolitikában. Mert nem teheti meg. Nem képes rá. Az ukrán konfliktus nyűge és a tétlenség ugyanazt a mércét adja ki: nem vagyunk még mindig a magunk urai, a nemzeti szuverenitás nem állt helyre, nem lépünk. A diplomáciának különféle oldalai vannak, a beavatkozás is az egy széthulló állam esetében. A magyarokat és a magyar állam érdekeit megvédeni kötelesség, nem öntörvényű machtpolitik. Expanzió. Perspektíva. Nem lehetünk közömbösek azzal, hogy mi alakul ki újra a határainkon, úgy ahogyan a kilencvenes évek elején. [Felső bélyegképünkön ünneplő tömegek, amikor Beregszász visszatért. A másikon pedig egy mostani, friss lengyel elképzelés.]

Egy kultúra formája attól függ, hogy elitje egy valódi-e, vagyis arisztokratikus és hagyományos elit, vagy pedig egy „tradíció nélküli”, vagyis pusztán funkcionális, gazdasági és pénzügyi csoport. Az utóbbi eset igaznak tűnik a mai korra, de nem volt, vagy nem teljesen volt még így abban az időszakban, amelyben Tocqueville élt. Egyik nagy és visszatérő témája, amely a rendi nemesség „elkerülhetetlen” hanyatlásáról szól, s talán ez az a pont, amely életművében számunkra a leginkább érdekes és tanulságos lehet.

Alexis de Tocqueville, az Amerikai Demokrácia című művében egy inkább optimista – még ha egyáltalán nem naivan optimista – képet festett az emberiség jövőjéről. Azóta is legismertebb, legolvasottabb könyvében ugyanis azt sugallta, hogy dacára a születőben lévő tömegtársadalom számos már akkor is szembeszökő negatívumának,i (amelyek közül nem egyet talán éppen ő fogalmazott meg először), mégiscsak a demokrácia a „Gondviselés egyetlen útja […], amely ellen harcolni nem lenne bölcs dolog.”ii Habár, a demokráciát már ekkoriban is kritikával illette,iii számára úgy tűnt, hogy a „létfeltételek elkerülhetetlenné váló egyenlőségét” a legoptimálisabban sikerült megvalósítani a fiatal Egyesül Államokban, hiszen itt a személyes szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, az önkormányzati elvet és a „jog uralmát” sikerült valamiképpen harmóniába hozni egymással. Sokan, főleg a demokraták és a liberálisok közül, azóta is a „demokrácia filozófusaként” tekintenek Tocqueville-ra, elfelejtkezve arról, hogy nem csupán az Amerikai Demokráciát-t írta, és valaminek az elkerülhetetlenségét deklarálni, nem ugyanaz, mint helyeselni.

Írta: Pető Zoltán.

Tocqueville, a Régi rend és forradalom című művében, amelyet élete vége felé, vagyis körülbelül tizenöt évvel a Demokrácia Amerikában első kötetének befejezése után írt, úgy tűnik, egy pesszimistább (realistább?) hangot ütött meg, s ez valószínűleg nem független 1848/49 eseményeitől, de a bonapartista államcsínytől nem, amely tulajdonképpen beigazolta a demokratikus zsarnoksággal kapcsolatos előrejelzéseit, hiszen világossá vált számára, hogy a „demokrácia képes demokratikusan öngyilkosságot elkövetni.” (EKL). III. Napóleon császári diktatúrája, e tekintetben a régi rend lerombolásának logikus és elkerülhetetlen következményeként vált értelmezhetővé számára. Magával a forradalmi jelenséggel szemben is – amelyet nem egyetlen eseménynek, hanem egy elkerülhetetlen folyamatnak tekintett, elkülönülő, de egymásból következő fázisokkal – már a kezdetektől fogva rendkívül ellentmondásos hangot ütött meg. Ezt jól érzékelteti egy Paul Clamorgnak írt levele, amelyben azt hangsúlyozza, hogy politikai álláspontja „csupán az 1789-es forradalom elvei”, miközben Eugén Stoffelsnek 1836-ban a következőket írta: „Nem hiszem, hogy lenne Franciaországban még egy ember, aki nálam kevésbé lenne a forradalom híve. S nincs olyan se, aki nálam jobban gyűlölné azt, amit forradalmi szellemnek neveznek.”iv E különös ellentmondást talán még magyarázhatnánk azzal, hogy 1789-el még egyetértett, az ezt követő forradalmi eseményekkel, a jakobinus diktatúrával, és az ezzel kapcsolatos tömeggyilkosságokkal viszont már nem, de joggal feltételezhetjük-e egy olyan kevéssé naiv személyről mint Tocqueville, hogy éppen ő ne látta volna meg a 1789-es és a későbbi események közötti logikai kapcsolatot?

Ha a régi rendet leromboló forradalom menete szükségszerű volt – márpedig Tocqueville „történelemteleológiáját” tekintve ez látszik valószínűnek –, valójában itt egy belső inkoherenciát vehetünk észre, amely nem ritka azoknál a kiemelkedő szerzőknél, akik két korszak határán álltak, és e korszakok „uralkodó eszméi” különböző formákban csapódnak le bennük, de azoknál sem, akik, talán túlzott szkepticizmusukból következően, nem birtokolnak egy kellőképpen szilárd belső doktrínát. Tocqueville talán ebből a sajátos hiányból kifolyóan is lehet a mai napig hivatkozási alap a demokraták, a liberálisok és a konzervatívok számára is, ezen írásban pedig mi is megpróbáljuk levonni a munkásságából számunkra is érvényesnek tűnő tanulságokat.

A nemesség hanyatlása

Egy kultúra formája attól függ, hogy elitje egy valódi-e, vagyis arisztokratikus és hagyományos elit, vagy pedig egy „tradíció nélküli”, vagyis pusztán funkcionális, gazdasági és pénzügyi csoport. Az utóbbi eset igaznak tűnik a mai korra, de nem volt, vagy nem teljesen volt még így abban az időszakban, amelyben Tocqueville élt. Egyik nagy és visszatérő témája, amely a rendi nemesség „elkerülhetetlen” hanyatlásáról szól, s talán ez az a pont, amely életművében számunkra a leginkább érdekes és tanulságos lehet.

Alexis de Tocqueville, régi normann, aulikus arisztokrata családból származott, ősei Hódító Vilmos mellett harcoltak, apja, Louis François, Tocqueville grófja XVI. Lajos híve volt, anyja, Louise-Madeleine pedig 1794-ben csak szerencsével kerülte el a guillotine-t. Talán személyes érintettségénél fogva is különös élességgel vetődött fel számára korának egyik legégetőbb politikai kérdése, annak a rendnek a hanyatlása, amely a középkor feudális karakterű civilizációját hordozta, és amelynek így vagy úgy, de maga is gyermeke volt. A régi renddel való alapvető szimpátiája – amelynek saját bevallása szerint „szellemét” akarta megragadni – különösen érzékletessé válik a királyról írott soraiban:

„A király személye olyan érzelmeket ébresztett bennük, amelyek felkeltésére a világ azóta felbukkanó legkorlátlanabb uralkodói sem voltak képesek, s amelyek szinte érthetetlenné váltak a számunkra, mivel a forradalom gyökeresen kipusztította a szívünkből az ilyen érzéseket. Egyszerre fordultak felé az atyának kijáró szeretettel és a kizárólag Istennek köteles tisztelettel. Legönkényesebb parancsainak engedelmeskedve sem kényszernek, hanem a szeretetnek engedtek, s nemegyszer a legszorosabb függésben is meg tudták őrizni a teljes lelki szabadságot. Számukra a kényszer volt az engedelmesség legnagyobb átka – számunkra ez a legcsekélyebb. Az a legrosszabb, ha maga a szolgalelkűség késztet az engedelmességre. Ne vessük meg atyáinkat, nincs jogunk hozzá! Bárcsak úgy tetszene Istennek, hogy előítéleteikkel és hibáikkal együtt nagyságuk egy részét is visszaszerezhetnénk!”v

Az elit, amely több mint egy évezreden át meghatározta Európa arculatát a Római Birodalmat meghódító, többnyire germán eredetű, harcos előkelő réteg leszármazottja volt, ennek megfelelően az értékei is harcos (de nem szükségképpen a modern értelemben vett „katonai”) erények voltak: a becsület, a függetlenség, a parancsolás és a szabad engedelmesség, a kezdeményezőképesség és a rend tisztelete. Ezen virilis, és bizonyos értelemben antihedonista és antieudaimonista értékek, amelyek a szolgálat arisztokratikus eszményével is összefüggésben álltak, érett formájukban jelentek meg a középkor lovagságának ethoszában, szembekerülve a XVII-XVIII. század folyamán az uralomra törő harmadik rend egyre nyíltabb ökonomizmusra korlátozódó etikájával, amely a civilizációt kizárólag külsődleges értelemben, mint materiális kultúrát, jólétet, és anyagi gyarapodást tudta elképzelni.vi Ez pedig, még a legjobb esetben is csupán „műveltség”, amelynek egyik legjellemzőbb képviselője a Nietzsche-féle „alexandriai ember”, a racionalista, aki megtalálja a számításait a felvilágosodás laikus-analitikus-kriticista szellemében, de puszta teóriái már nem ismerik a tett magasabb dimenzióját.vii A nemesség ethosza, ezzel éppen ellentétes módon, éppen a tett aktusában megnyilvánuló „kvalitatív szabadság” felé volt nyitott, egy olyan szabadság felé, amely egy hierarchikus renden keresztül valósult meg, s nem egy „absztrakt szabadság” irányába, amely az atomista-materialista individualizmus mintájára, az emberi személyt is szükségszerűen atomként képzelte el, és semmilyen valós kapcsolata nincs az emberi lehetőségek magasabb dimenziójával. Ahogy egy fél évszázaddal Tocqueville előtt Burke írta:

„Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti nemeslelkű lojalitást, a büszke meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a magasztos szabadság szellemét. Oda az élet megvásárolhatatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája! Oly elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága, amely minden foltot sebesülésnek érzett, bátorságot ébresztett, miközben csillapította a hevességet, mely megnemesített mindent, amit megérintett, s melynek jelenlétében maga a bűn is levetkőzi otrombaságát, s a fele rossz kivész belőle.”viii

E színvonalesésnek persze nem kis részben magának a nemességnek a talajvesztése, megingása, hanyatlása és végül belső összeomlása volt az oka, mintha kultúrát eddig hordozó gerinc, valamikor a renaissance körül megroppant volna, s ez különösen Franciaországban, a „taláros nemesség” országában volt igazán szembeszökő. Ezt ugyan Tocqueville „történelemteleológiájával” összhangban elkerülhetetlennek tartotta, azonban szinte minden során átsüt, valójában mennyire örült neki.

„A jövő árnyai közül elég tisztán kiolvasható három nagy igazság. Az első: kortársainkat egy remélhetőleg szabályozható és mérsékelhető, de legyőzhetetlen erő ragadja magával, amely olykor lágyan, máskor rohanvást az arisztokrácia megsemmisítésére kényszeríti őket. A második: a világ valamennyi társadalma közül azok tudnak majd a legnehezebben megszabadulni az önkényes kormányzattól, amelyekben nincs már arisztokrácia, és nem is lehet többé. Végül a harmadik: a zsarnokság éppen az efféle társadalmakban fejtheti ki a legrombolóbban hatását.”ix

„Mindörökre sajnálnunk kell, hogy a törvényeknek való alávetés helyett ezt a nemességet leverték és kipusztították. Egyik legfontosabb összetevőjétől fosztották meg így a nemzetet, és olyan csapást mértek a szabadságra, amelyből sohasem fog kigyógyulni. Egy évszázadokon át élenjáró osztály, sokáig vitathatatlan felsőbbrendűségének köszönhetően büszke szívre és természetes önbizalomra tett szert, megszokta, hogy nagyra tartják, s mindez a társadalmi test legellenállóbb csoportjává tette. Nem csak férfias erényekkel rendelkezett, de példájával férfias erényeket terjesztett más osztályok körében is. Semmi sem tudja tökéletesen pótolni, s maga sem lesz képes újjászületni, címeit és javait visszaszerezheti, atyái lelkét azonban nem.”x

Tocqueville, úgy tűnik különbséget tett a szó szoros értelmében vett konkrét, a történelemben megvalósuló nemesség, és egy filozófiai szempontból ideálisan tételezett arisztokrácia között. Az arisztokrácia kifejezést, a klasszikus republikanizmus hagyományait követve elsősorban arisztotelészi értelemben használta („a legkiválóbbak – aristoi”) és egy olyan előkelői réteg értelmében, amely nem eleve adott kaszt-szerű kiváltságai miatt, hanem kiválóságának okán emelkedett ki a társadalomból. („A nemesség minél kevésbé volt arisztokrácia, annál inkább úgy tűnt, hogy kaszttá változott”) Tocqueville szerint korai középkorban ez a nemesség még nem formálódott kaszttá,xi amelynek a születés a megkülönböztető jegye. A késői feudális rendszer viszont mindenütt ilyen zárt kasztokat hozott létre, kivéve Angliában ahol korán visszatértek az „arisztokráciához” – ebből is származik az angol fejlődés, amelyre pozitívumként hivatkozik, szembeállítva a franciával.

E koncepció szerint az antifeudális forradalmak tulajdonképpen csak ott törhettek ki, ahol valójában már nem volt feudalizmus, hanem annak sajátosságai, a nemesség fokozatos önfeladásával együtt, századokról századokra eltűntek, mondhatni „felszívódtak” egy kapitalizálódó társadalomban, amely természetét tekintve a feltörekvő harmadik rendhez tartozott. A forradalom előtt, a polgárság számára éppen e tényből kifolyólag tűntek a még megamaradt feudális kiváltságok elviselhetetlennek: már nem volt a feudális úrnak „funkciója” csak az üres cím maradt meg:

„Amikor a nemességnek nem csak kiváltságai vannak, hanem hatalma is, amikor kormányoz és igazgat, előjogai egyszerre lehetnek jelentősebbek, s ugyanakkor kevésbé feltűnőek. A feudális korban, valahogy úgy tekintettek a nemességre, ahogyan ma a kormányzatra: annak a fejében, amit nyújtott, elviselték az általa kivetett adókat. A nemeseknek bosszantó kiváltságaik voltak, s előjogaik terheket róttak a társadalomra, de biztosították a közrendet, igazságot szolgáltattak, végrehajtották a törvényt, segítségére siettek a gyengéknek, igazgatták a közös ügyeket. Abban a mértékben, ahogy a nemesség mindezzel felhagyott, kiváltságainak terhe egyre súlyosabbnak tűnt, s végül már azt sem értették miért vannak kiváltságai.”

A központosítás hívei

Amit Tocqueville szerint tulajdonképpen a forradalom nem megdöntött, hanem tökéletesített, az a kormányzati gyámkodásnak nevezett tevékenység volt. Itt érhető tetten másik alapvető témája, a központosítás bírálata, amely szerinte már az Ancien Régime-ben elkezdődött. Ez a jelenség, kétségkívül a modern politika egyik legjellemzőbb jelensége, és Tocqueville az elsők között volt, aki felhívta erre a figyelmet. Mindez természetesen nem független attól a ténytől, hogy a középkor végétől egyre inkább előtérbe került a hatékonyság kultusza – amely már pőrén jelenik meg Machiavellinél, és később is megfigyelhető Morus és Bacon utópiáiban is –, tulajdonképpen a „more geometrico” szemlélettel állva összefüggésben, az államnak, mint gépnek a felfogásával, tagadva államnak, mint organizmusnak a hagyományos, antik-középkori szemléletét.

Az abszolutizmust, amely az organikus szemlélettel szemben álló mechanizmus első, ekkor még felülről jövő megvalósítási kísérlete volt, bizonyos értelemben a királyi hatalom illegitimnek tekinthető kísérleteként kell számon tartanunk a nemesség feletti szabályozott uralom megszerzésére. Ez volt az első komoly próbálkozás az arisztokrácia elnyomására és alávetésére, s mindez végül is egy olyan törekvés irányába hatott, amelyet észrevétlenül azok fejlesztettek tökélyre, akik egy látszólagos szabadság nevében lázadtak fel az abszolutizmus ellen. Mindez azonban csak azért volt lehetséges, mert az abszolutizmus elkezdte a rendek közötti válaszfalakat lebontani, vagyis megvalósítani „szolgaságban tételezett egyenlőséget”, e tekintetben tehát az egalitárius modern állam megszületését nem eredeztethetjük tisztán a forradalmakból, annak gyökerei sokkal mélyebben vannak. Tocqueville kiemelte:

„A régi rend idején [amelyet sokkal inkább a ma kora-modern periódusra, és nem a szó szoros értelmében vett középkorra értett – az én közbevetésem, P.Z.], akárcsak napjainkban, nem volt Franciaországban város, falu, község, de még egyetlen apró tanya sem, akárcsak kórház, üzem, kolostor vagy kollégium, amely függetlenül intézhette volna saját ügyeit, vagy függetlenül rendelkezhetett volna saját javairól. Akkoriban, akárcsak manapság, a kormányzat gyámság alá vont minden franciát […].”xii

A központosítás híveire Tocqueville szerint egyértelműen jellemző a hagyomány elvetése (Bacon, Descartes) és az egyéni ész túlértékelése, ebből következik, hogy a központosítók szerint tabula rasa-t kell csinálni, és az új társadalom (ahogy az „Új tudomány”) nem vehet át semmit a régiből, a valóságot is egy központi terv, egy séma alapján szükséges konstruálni. A Tocqueville által „közgazdászoknak” nevezett fiziokraták először királyi abszolutizmustól várták a szuverén gazdaság megteremtését, amely lehetővé tette volna, az általuk elképzelt modernizációt, vagyis a gazdaságnak állam és politika feletti szuverenitásának érvényesítését. A közgazdászok szerint nem az empirikus ember szükségleteiből, hanem egy elvont racionális terv szerint konstruált általános emberből kellene kiindulni, és ennek racionális tervnek megfelelő emberi cselekvést is kellene kialakítani, a központi hatalom segítségével.

„Valamennyien úgy gondolták, hogy a társadalomban uralkodó bonyolult és hagyománnyá vált szokásokat, az észből és a természetjogból levezetett egyszerű és elemi szabályokkal kellene helyettesíteni.”xiii A hagyományellenesség terén Tocqueville kiemeli a „filozófusokat”xiv is, akik, hasonlóan a közgazdászokhoz, „teljesen elveszítették a régiségek és a hagyományok iránti érzéküket, s természetszerűleg arra az elgondolásra jutottak, hogy koruk társadalmát egy teljesen új szervezet szerint kell átalakítani, s e tervezetet kizárólag az ész fényében kívánták felvázolni.”xv

„Nem voltak már szervezetek, amelyek zavarhatták volna a központot, de olyanok sem voltak, amelyek segíthették volna. Így történhetett meg, hogy a királyok által felépített nagyszerű építmény egy pillanat alatt teljesen összeomlott, amikor az alapját képező társadalom forrongani kezdett […] [a nép] Rabszolgai hajlamokat vitt magával a szabadság világába, s ugyanolyan képtelen volt az önkormányzásra, mint amilyen kegyetlennek bizonyult egykori tanítójával szemben.”xvi

Arctalan despotizmus

A rendiségtől megszabadított társadalomban a fokozódó kormányzati gyámság összhangban van a „versengésből fakadó biztonságvággyal” is. Vagyis azzal, hogy a kormányzati beavatkozás hatására az emberek jogilag minél inkább egyenlővé válnak, a rendeket minél inkább felszámolják, és a különböző területekre vonatkozó funkciókat minél jobban összezavarják, a társadalom szövetét alkotó individuumok annál kevésbé lesznek a helyükön, de annál kétségbeesettebben törekszenek majd az elvileg „bárki által megpályázható” pozíciók elérésére. A versenynek azonban elkerülhetetlenül vannak vesztesei, és mivel a vesztesek mindig többen, méghozzá aránytalanul többen lesznek a győzteseknél, bennük fokozatosan a ressentimentérzésealakul majd ki. A győztesek, vagyis a gazdagok, ettől fogva negatív és „elnyomó” színben tűnnek majd fel – hiszen az uralomra jutott ökonomizmus szellemében, amely teljes mértékben indifferens minden olyan kvalitás iránt, amely nem váltható át materiális előnyökre – az élet egyetlen tulajdonképpeni céljának az anyagi jólét, vagyis egy pusztán hedonista és szellemtelen „életszínvonalnak” a vég nélküli emelése számít. Ezek után, a vesztesek a sikeresekkel szemben a rendszer alapvető egalitarizmusát mintegy semleges tényezőként ellenőrző államra fognak támaszkodni, vagyis egy forum externumtól várják majd el, hogy a végső soron a saját maga okozta állapot anomáliáit „kijavítsa”. Ez a folyamat a szocializmus eredete, amely Tocqueville szerint nem más, mint „destruktív elmélet”.

Mindez kétségtelenül összefüggésbe áll a „közvélemény zsarnokságával” is, amelyet Tocqueville, különösen aDemokrácia Amerikában lapjain hangsúlyozott ki:

„Minél egyenlőbbé válnak a létfeltételek, annál kevésbé erősek az emberek egymagukban, annál könnyebben engednek a tömeg sodrásának […]. A demokratikus népek körében tehát olyan egyedülálló hatalma van a közösségnek, amilyet az arisztokrata nemzetek még csak el sem gondolhattak. Hitét nem meggyőződéssel, hanem a közszellemnek az egyesek értelmére gyakorolt óriási nyomásával kényszeríti és sajtolja az emberek lelkébe.”xvii

A biztonságvággyal összekapcsolódó törekvés olyan konformizmust szül, amely, kiegészülve a hatalomillúziójával (választott kormányzat, képviseleti demokrácia) minden más zsarnokságnál hatékonyabban biztosítja a társadalom önellenőrzését és a rendszerrel szembeni kritikátlan lojalitását. Orwell 1984-éhez hasonlóan, az egyének, mintegy önszabályozó automatákként, még az előtt „korrigálják” a saját gondolataikat, mielőtt a rendszer alapvető abszurditásával szemben bármiféle kétely felmerülhetne, és erre még ráerősít, egy az állam irányából jövő külső sugalmazás, amely egy „hamis realizmus” jegyében állva, a dolgokat eleve adottnak és megkérdőjelezhetetlennek tételezi, így nincs is szükség a nyílt despotizmusban használatos külső cenzúrára.

A demokratikus lelkületű ember mindenkit gyanúsnak vél, aki nem sodródik a tömeggel, aki kívülálló, és szemben áll a nem pusztán individualista értelemben felfogott személyiséggel, mint egy eleve arisztokratikus minőséggel, egy olyannal, amely tagadja az egyenlőséget, hiszen nem a körülmények által adott, egy érték, amit aktív és önálló módon meg kellene hódítani, és nem olyasvalami, amiből plebejus módon mindenki, „alapvető joga” részesülni. „Elviselik a szegénységet, az alávetettséget, a barbárságot, de nem tűrik az arisztokráciát.”xviii

Mindez megmutatja, a kezdeti individualizmus hogyan fordul át elkerülhetetlenül kollektivizmusba – ezek ugyanis minden látszat ellenére a harapófogó két száraként egymást feltételezik –, és hogyan válik a szabadságfantomja a szolgaság, a szellemi és anyagi konformizmus hajtóerejévé, egy proletarizált, plebejus, formátlan és szellemtelen „civilizációt” eredményezve, amely lényege szerint nem más, mint a „lélek szabványosítása”, arctalan nyüzsgés és kollektív despotizmus.

Amerikában járva, Tocqueville már a XIX. század első harmadában jól érzékelhette azokat a jeleket, amelyek később a nyugat egész civilizációjának mintául szolgáltak. Feltűnő volt számára kifejezetten aperszonáliskarakter, egy embertípus felemelkedése, amely a „hatékonyság”, a „siker” és a „munka” aszkézisében bontakozott ki. E tekintetben az amerikai civilizáció a legtöbbet protestáns (puritán) gyökereinek köszönhette, annak a puritanizmusnak, amely a világi életben való boldogulást az Isten általi kiválasztottság bélyegeként látta, amely a pusztán technikai-racionális és mechanikus értelemben vett kibontakozást már-már a természetfeletti üdv karakterjegyeivel ruházta fel.

„A demokráciában az emberek szellemi és erkölcsi tevékenysége az anyagi világ szükségleteire irányul, a jólét létrehozására, a kormányzat legfőbb feladatának tekintik, hogy minden polgárának a lehető legnagyobb egyéni jólétet biztosítsa […]. Az érzéki örömöket szenvedélyesen hajhászó emberek élénken vágyakoznak, de könnyen elkedvetlenednek, végső céljuk az élvezkedés, s ezt könnyen és gyorsan el kell érni. A demokrácia embere tulajdon jólétének rabja.”xix

Ez a világ már csak az életre tekint, mint valami önmagában értékelhető dologra (humanizmus), de közben ugyan ezt az életet csupán valami, „túlságosan emberiként”, és végső soron tisztán materiálisként képes elgondolni.

Következtetések

Horkay Hörcher Ferenc szerint:

„Tocqueville forradalomtörténete valójában a XIX. század első felének liberális történetíróit, Thierry és Guizot szabadságtörténetét ellensúlyozza a saját felfogásával. Míg azok a történelem menetét [a brit whig történetírás hagyományaihoz hasonlóan – P.Z.] a szabadság kiteljesedéseként írták le, addig Tocqueville tulajdonképpen egy bukás történetét írja meg, a szolgaság felé vezető útként értékelve az egyenlőség kibontakozásának a franciák közt egyre erőteljesebben megfogalmazódó igényét.”xx

Mondják, hogy Tocqueville mindenekelőtt a szabadság filozófusa volt, amelyet minden körülmények között elszántan védelmezett, mind az állammal, mind a társadalommal szemben, de mit is értett ő valójában szabadságon? Nem megtévesztő-e, éppen a mai korban egyszerűen „a szabadságról” beszélni, amely, főként, mint politikai eszme, a modernitás egyik leginkább kiüresített, elcsépelt és lejáratott fogalmává vált? Abban biztosak lehetünk, hogy Tocqueville semmiképpen sem olyasvalamit értett alatta, amely okvetlenül azonos lenne, vagy szoros összefüggésben volna a demokráciával (vagyis, sajátos tocqeville-i megfogalmazásban: „a létfeltételek egyenlőségével”), és természetesen nem is minden külső korlát önkényes felrúgását pártolta, a hagyománytól, az ősi intézményektől, tekintélytől, vagy az egyénen túlmutató transzcendenciától való függetlenséget, amely valójában nem lenne más, mint leplezetlen kartezianizmus, egy olyan álláspont, amelyet visszatérően kritikával illetett. Molnár Attila Károly szerint:

„[…] Tocqueville szabadságfogalma sokkal inkább az antik, arisztokratikus és keresztény szabadságfogalmakból érthető meg, és nem a modernekből. A szabadság szerinte is csak akkor lehetséges, ha az ember nem mentes minden korlátozástól, hanem tiszteletben tart vallási, erkölcsi és kulturális mércéket: „az isteni törvények betartása juttatja el az embert a szabadsághoz.” A demokrácia – mint láttuk – elszabadítja a vágyakat és így visz a zsarnokságba, ezzel szemben de Tocqueville szerint a szabadság a vágyak ellenőrzése. A szabadsághoz ezért kell a vallás, morál, kultúra, tradíció, amelyek arisztokratikusak (nem egyenlőségen alapulnak): tekintéllyel bíró(k)tól tanulja meg az ember, és részben a tekintély tartatja be vele. A szabadság a tekintélyen alapul. […] A szabadság nem a romantikából származó heroikus önkifejezés, önmegvalósítás a társadalom szokásai, a vallás és a bennünk lévő korlátok, mércék ellenére. Ez a szabadság sokkal inkább szabadság arra, hogy az ember az legyen, ami, amilyenné hagyományai tették.”

Tocqueville szerint a szabadság semmiképpen nem olyan dolog, amely mintegy progresszív módon kibontakozna az emberi történelemben, maga a „felvilágosodás” egyáltalán nem vezet el hozzá. A szabadság egy olyan dolog, amely bizonyos korszakokban inkább jelen van, bizonyos korszakokban inkább háttérbe szorul (a modern korban úgy tűnik, inkább háttérbe szorul), de semmiképpen nem olyan, ami pusztán kívülről adva elválasztható lenne az egyén aktivitásától. Ilyen értelemben történelemnek nincsen semmiféle determinisztikus végkimenetele, habár a létfeltételek egyelővé válása szerinte „elkerülhetetlen” módon történik. Tocqueville azonban ezt sem egyfajta hegeli-marxi értelemben vett szükségszerűségből következteti ki, hanem a történelem empirikus vizsgálatából. Nincs szó a „történelem végéről” és arról sem, hogy a világméretű demokráciával az emberi társadalom valamiképpen tökéletesedett volna. A szabadság modernkori visszaszorulásának mintegy egyedüli ellenszerként Tocqueville egyedül az újbóli decentralizációt tudja javasolni, és azt, hogy a társadalom öntevékenysége révén vállaljon részt az állami feladatokból, ennek azonban az ára, hogy el kell utasítania a „gyámkodó” államot, az újraelosztást, és fel kell vállalni, hogy a szabadság az egyéni kezdeményezés, mindig kockázattal jár, a biztonságért pedig nem szabad áruba bocsájtani az ember „lelkét”. A szabadság ugyanis szerinte nem eszköz, hanem önmagában nyugvó cél.

Szemére vethetnénk azonban Tocqueville-nak – ahogy a korai liberalizmus egészének is –, hogy egyáltalán nem tulajdonított pozitívumokat az államnak. Az állam, mint olyan, szinte kizárólag negatívumként jelenhet meg, és ez tulajdonképpen az állam összes formájára igaznak tűnik, mintha maga a hatalom, a rendek közötti természetes hierarchia (amely nem egyszerű alárendelődés, hanem a természete szerinti alacsonyabb alávetése a természete szerinti magasabbnak, a testi mechanizmusnak a szellemmel való adekvát viszonyához hasonlóan), valami önmagában vett rossz volna. Mintha az állam kizárólag a nagy Leviathán lehetne, amely az ember „veleszületett jogait” bitorolja, és ezzel szemben éppenséggel elég lenne egy semleges keret, egy alig-állam, amely lehetőleg semmibe nem avatkozik bele, és amely hagyja, hogy „a dolgok menjenek a maguk útján,” arra számítva, hogy majd a társadalom önszerveződése, „a szabadság kis körei” és a „habermasi” nyilvánosság megold mindent.

Kétségtelen, hogy a decentralizációt egy olyan állammal szemben, amelyet a modernitás hozott létre, nekünk is igenelnünk kell, és figyelembe kell vennünk azt is, hogy a mértéktelenül túlterjeszkedő, az apparátus formáját magára öltő modern államnak nem sok köze van ahhoz, amelyet Ciceró Res Publicának vagy Platón és Arisztotelész Politeia-nak neveztek. A decentralizáció princípiumát hiba lenne azonban abszolutizálni, hiba lenne, már csak azért is, mert az „önszerveződő társadalom” gondolata, a mi álláspontunk szerint maga is utópián alapul, nem vet számot ugyanis a valóságos helyzettel.xxi Ez az álláspont nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy nem léteznek absztrakt értelemben „velünk született jogok”, csupán olyan jogok léteznek, amelyeket egy bizonyos társadalom önmaga számára megfogalmaz, és hogy szükség van egy szuverén politikára, egy tekintélyre, amely arisztotelészi értelemben formát ad egy máskülönben amorf szubsztanciának. Természetesen ennek nincsen semmi köze egy „államimádó szklerózishoz” (Evola), vagy a totalitarizmus bármely formájához,xxii amelyet elítélünk és degenerációként elvetünk, de nem engedhetjük meg az ellentét sem, az anarchista-liberális államellenességet, amely a történelemben mindig is utópiának bizonyult.

i Az Amerikai Demokrácia első könyvét, Tocqueville 1835-ben jelentette meg.

ii „A egyenlőség növekedése ugyanis egyetemes, tartós, független az emberi szándékoktól.” Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. 590. p.

iii Ezzel kapcsolatban lásd: Molnár Attila Károly: Tocqueville esete a demokráciával. In.: Szabadság és/vagy egyenlőség. POFA-könyvek, Pilismarót, 2006. 97-118. p.

iv Levél Paul Clamorgnak, 1842. Április 17. In.: Tocqueville: Selected Letters…187. p. Idézi: Horkay Hörcher Ferenc: Burke és Tocqueville. In.: Szabadság és/vagy egyenlőség. 29. p.

v Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994. 150-151. p.

vi Vö. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

vii Ezzel kapcsolatban jegyezte meg állítólag találóan, egy ismeretlen savoyai arisztokrata: „a világot két csoportra bontom, nemesekre és diplomásokra”.

viii Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990. 167. p.

ix Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994. 38. p.

x Uo.

xi A kaszt kifejezés negatív értelmét itt elsősorban a „megmerevedés” vagy „kiüresedés” értelmében érdemes felfognunk, vagyis azon tulajdonságok értelmében, amelyek Franciaország nemességét a forradalom előtt általánosságban jellemezték. Többek között ennek a kiüresedésnek tudható be az is, hogy a legtöbb esetben maguk a nemesek forszírozták saját kiváltságaik eltörlését, mindennek legszélsőségesebb példáját az Orleans-i herceg, Philippe Égalité, „Egyenlőség Fülöp” nyújtotta, aki a dolgok szomorú logikáját tekintve nem meglepő módon maga is guillotine alatt végezte.

xii Tocqueville. 1994. 221. p.

xiii Uo. 90. p.

xiv Értve ez alatt elsősorban Rousseau-t és a francia felvilágosodás philosophe-jait.

xv Uo.

xvi Uo.

xvii Tocqueville. 1993. 757. p.

xviii Uo. 710. p.

xix MAK In: Szabadság és/vagy egyenlőség. 105. p. és Tocqueville. 1993. 761. p.

xx Horkay Hörcher Ferenc: Burke és Tocqueville. In: Szabadság és/vagy egyenlőség. 20-38. p.

xxi Vö. Az „anyag önszerveződésének” gondolatával, amelyet a filozófiában a materializmus vetett fel.

xxii Evola az Emberek és Romokban találóan érzékelteti az organikus és a totalitárius állam közötti különbséget. Julius Evola: Emberek és romok. Nemzetek Európája Kiadó, Budapest, 2005. 65-75. p.

„Aki egy kicsit is komolyan foglalkozik a történelemmel, az tudja, hogy a háború egy olyan esemény következménye volt, amelynél nagyon sokan nem voltak képesek felmérni azt, hogy milyen irányt is vehetnek a dolgok. Természetesen az események láncolatából nem vonhatom ki elődeimet és Ausztriát sem. De egy személyt vagy államot hibáztatni bizonyosan tévedés lenne. Ha valamit hibáztatni kellene, akkor az a nacionalizmus lehetne…”

Interjú Habsburg-Lotaringiai Károly magyar királyi herceggel.

Fordította: Szabó Szilárd

Interjú: Karl Habsburg az utolsó osztrák császár unokája „enyhe skizofréniát” vél felfedezni Ausztria esetében az első világháború és a Monarchia kapcsán.

APA: Milyen érzésekkel tölti el a 2014-es évforduló?

Karl Habsburg: A második világháború történéseit már nagyjából kibeszélte a társadalom, az első következményeit viszont sokkal kevésbé. Ezért azt gondolom, hogy 2014 jó esélyt kínál a megemlékezésre, az események feldolgozására. Természetesen ezek már közel sem annyira emocionálisak, mint inkább akadémikusak.

A megemlékezések újra felvetik a háború kirobbanásáért viselt felelősség kérdését. Mi erről az Ön véleménye?

Aki egy kicsit is komolyan foglalkozik a történelemmel, az tudja, hogy a háború egy olyan esemény következménye volt, amelynél nagyon sokan nem voltak képesek felmérni azt, hogy milyen irányt is vehetnek a dolgok. Természetesen az események láncolatából nem vonhatom ki elődeimet és Ausztriát sem. De egy személyt vagy államot hibáztatni bizonyosan tévedés lenne. Ha valamit hibáztatni kellene, akkor az a nacionalizmus lehetne.

Tehát semmit sem fogad el abból az érvből, hogy Ferenc József a Szerbiának küldött hadüzenet révén felelős a háború kirobbanásáért?

Nem fogadhatok ebből semmit, hiszen az eseményeket a maguk egészében kell szemlélni. Ha nem lett volna a szarajevói merénylet, a háború bizonnyal egy pár héttel később úgyis kitört volna. A helyzet egészét kell tekinteni: az oroszok gyors mozgósítása, a velük szövetséges franciákkal együtt és az osztrák akarat, hogy a helyzetet Szerbiával szükség esetén akár fegyverek erejével is tisztázni kell. Azt hiszem, akkoriban senki sem gondolta volna, hogy ez az egész egy nagy háborúba fog torkollani. Mindenki abból indult ki, hogy itt csak egy kisebb konfliktusról van szó.

Hogyan beszélnek az Önök családjában erről az időszakról?

Természetesen beszélünk róla, és igyekszünk elmondani, melyek a valós tények, amelyek cáfolják azokat az ostoba vádakat, hogy „Ferenc József kirobbantotta az első világháborút”. A háború kirobbantásában mindenki közreműködött. Természetesen a család maga is igyekszik a történteket kritikusan szemlélni és nem elhallgatni, ha valamiben hibáztunk. Ez teljesen egyértelmű. Azonban nem engedhetjük, hogy a felelősséget kizárólag a mi családunk nyakába varrják.

Hogyan ítéli meg a jelenlegi Ausztria viszonyát az akkori eseményekhez és a Monarchiához? Helyesen ítéli meg a saját múltját vagy éppenséggel lenne mit tenni ez ügyben?

Úgy gondolom, még igencsak lenne mit tenni. Olyan országban élünk, ahol a kérdéses korszakhoz való viszony meglehetősen érdekesen alakul, hiszen az egyik oldalról a történelmet rendkívül szívesen mutatják meg, élnek vele, profitálnak belőle, a másik oldalról viszont egy részét letagadják. Anélkül, hogy ujjal mutogatnék, elértünk egy olyan pontot, ami már- már a skizofrénia határát súrolja.

Olyan történészek, mint pl. Manfried Rauchensteiner kritizálják, hogy Ausztria nem igazán vesz részt a megemlékezésben. Egyetért ezzel a kritikával?

A hivatalos Ausztria álláspontja mindig is az volt, hogy amikor csak lehetséges, kerüljük el a történelmi múltról való vitát. Ezért is nem lepődök meg ezen.

Mi a véleménye az osztrák külpolitika nyugat-balkáni erőfeszítéseiről? Nem áll fenn a veszély, hogy ugyanazt a hibát követjük el megint, mint a Monarchia és elmerülünk az ottani konfliktusokban?

Helyesnek tartom, hogy Ausztria foglalkozik ezzel a térséggel, mert azt érzem, hogy rendelkezünk egyfajta tapasztalattal az ottani folyamatokkal kapcsolatban.

Mit tekint Ön a Monarchia pozitív hagyatékának?

Azt a tényt, hogy sokféle nép és nemzet élt békében egymás mellett. A klasszikus példa, hogy az osztrák-magyar Monarchiában teljesen bevett dolognak számított a himnuszt legalább 12 különböző nyelven hivatalosan énekelni. Ha ezt összehasonlítjuk például azzal, hogy nem lett volna lehetséges, ha valaki mondjuk Franciaországban előállt volna azzal, hogy a Marseillaise-t breton nyelven énekeljék, akkor látható a különbség, hogy milyen jövőbe tekintően gondolkodtak az osztrák-magyar Monarchiában.

Hol látja Ön a Habsburg-Lotharingiai család helyét Ausztriában?

A kapcsolat teljesen logikus, de nemcsak Ausztriával, hanem azon kívül is: a testvérem magyar nagykövet volt, nővérem svéd képviselő, egy másik grúz nagykövet Berlinben, édesapám német, én osztrák képviselő voltam. Vagyis egyértelműen látható, hogy a mi családunk igazi európai család, ez nem is kérdéses. Ez abból is adódik, hogy családunknak az első világháború után emigrálnia kellett.

A Habsburg törvény kapcsán van még a családjának elszámolnivalója az osztrák állammal?

Mint Habsburg Károly és a család feje kevéssé vagyok érintett az osztrák igazságszolgáltatás kapcsán, de mint olyan valaki, aki az emberi jogokkal és a nemzetközi joggal meglehetősen sokat foglalkozott, van néhány dolog, ami bizony eléggé zavar. Mint Habsburgot kevéssé zavar, hogy vannak olyan törvények Ausztriában, amelyek a történelem szemétdombjára valók, mégis léteznek, sőt, megújítják őket és történetesen pont a családomat érintik, szóval ez inkább osztrákként zavar engem.

(APA/Stefan Vospernik)
Forrás: Die Presse.com

„Manapság Magyarországon minden közhatalom végső soron visszavezethető valamely párthoz. Így nyugodtan kijelenthető, hogy Magyarországon minden politikai és közhatalom párthatalom – a gyakorlat tehát módosítja az Alaptörvény laikus számára oly kedves megállapítását, miszerint a közhatalom forrása a nép. Nem, a közhatalom forrásai a pártok. Ezt megerősíti az is, hogy az országgyűlési választásokon országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Más lista pedig nincs. Magyarországon minden állami hatalom egy adott pillanat – a választás napjának – hangulatától függ: ennek a napnak a hangulata határozza meg Magyarország elkövetkező legalább 4 évét – hiszen az Országgyűlés megbízatási ideje 4 évre szól.”

Írta: Szabó Szilárd

A jelenlegi helyzet

A 2012. január elsejével hatályba lépő Alaptörvény Alapvetés C) cikk (1) szerint „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik”.[1] Hogy az Alaptörvény megalkotója pontosan mire gondolt, az csak az egyes állami szervek hatáskörének taglalása alapján derül ki. Az Állam c. rész Országgyűlésről szóló fejezete mondja ki, hogy Magyarországon az Országgyűlés „MAGYARORSZÁG legfőbb népképviseleti szerve”, amely megalkotja és módosítja az Alaptörvényt és törvényeket alkot.[2] A 15. cikk megállapítja, hogy a kormány a végrehajtó hatalom általános szerve, amely az Országgyűlésnek felelős.[3] A 25. cikk értelmében pedig az igazságszolgáltatást a bíróságok látják el.[4] Látható tehát, hogy az Alaptörvény igyekszik a klasszikus montesquieu-i modellnek megfelelni – ez még akkor is egyértelmű, ha az államfő (a köztársasági elnök) és az Alkotmánybíróság megléte nem felel meg a klasszikus elméletnek.[5]

Vizsgáljuk meg, vajon mit is jelent a hatalommegosztás montesquieu-i meghatározása. Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója szerint a hatalommegosztás a politikai és polgári szabadság egyik alapja, mert nélküle a zsarnoki módon megalkotott törvényeket zsarnoki módon fogják végrehajtani. A hatalommegosztás alapgondolata olyan államszervezeti struktúra létrehozása, ami megakadályozza az államhatalom egy kézben történő koncentrációját, valamint biztosítja az egyén és társadalom szabadságát az államban. A hatalommegosztás célja tehát az államhatalom korlátozása és gyakorlásának ellenőrzése.[6]Montesquieu szerint a hatalommal való visszaélést csak úgy lehet megakadályozni, ha az egyik hatalom ellenőrzi a másikat, vagyis hatalom szab határt hatalomnak.[7] Werner Kägi a hatalommegosztáson alapuló alkotmányt az „elvi bizalmatlanság alkotmányának” nevezte. Szerintem ez meg is felel a konzervatív politikai filozófia egyik alapelvének, nevezetesen a nagyméretű („gondoskodó”) állammal szembeni idegenkedésnek, illetve az antropológiai pesszimizmusnak. Hiszen, ha az ember alapvetően esendő lény, akkor szükségszerűen az államot működtető emberek is azok, tehát hatalmukat korlátozni, tevékenységüket ellenőrizni kell.[8]Amennyiben tehát a magyar Alaptörvény azt állítja, hogy az állam működésének a hatalommegosztás az alapja és észlelhető a törvényalkotó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom megkülönböztetése, úgy joggal feltételezhetjük, hogy az Alaptörvény is ezeket a célokat igyekszik megvalósítani.

Montesquieu elmélete korának társadalmi és politikai viszonyai között értelmezhető és értelmezendő. Az állam viszont állandó, folyamatos szerkezeti, funkcionális és ideológiai változásokon ment keresztül. A 19. század második felére a kontinentális Európa országaiban kialakult a parlamentáris kormányzati rendszer. A parlamentáris kormányzati rendszer alapvető jellemzői a parlamentnek felelős kormány, a népképviseleten alapuló választójog bővülése az általános választójog felé, a többségi elv valamint a pártrendszeren alapuló parlamenti váltógazdaság.[9] Azonban a hatalommegosztás gyakorlatának megváltozásában a döntő szerepet a modern pártrendszer kialakulása okozta. A tömegpártok megjelenése a választójog bővülésének volt a következménye. Az általános választójog megvalósulása a 20. században azzal a következménnyel járt, hogy új társadalmi rétegek, csoportok részesültek a választójog gyakorlásán keresztül a politikai hatalomból. Ehhez a megváltozott helyzethez a hatalomért versengő pártoknak is alkalmazkodniuk kellett, különben elveszítették politikai befolyásukat. Ez azt eredményezte, hogy a pártok egyre kevésbé eszmei alapon szerveződtek, hanem igyekeztek minél szélesebb választópolgári kört lefedni választási programjukkal (durván fogalmazva: ígéretekkel halmozták el a választópolgárok lehető legszélesebb rétegeit).

Az általános választójog keretei között a politikai pártok számára a legfontosabb tényező a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben a stabil választói bázis kiépítése lett. Ehhez megfelelő szervezet illetve szervezettség és természetesen rengeteg pénz kellett. A választásokon a választópolgárok kegyeiért egymással versengő pártok az államhatalom intézményrendszerét, struktúráját felhasználva igyekeznek céljaikat megvalósítani. Egy pártnak, mint szervezetnek az érdekei általában rövidtávúak és gyakorlatiak: politikai hatalom és anyagi erőforrások megszerzése és ezek lehető leghosszabb ideig történő megtartása. „A társadalmi érdekeket kifejezni, befolyásolni, sőt teremteni képes pragmatizmus és fegyelem olyan politikai ’nagyüzemmé’ tette a pártokat, amelyekkel ’egyéni vállalkozók’ mind kevésbé konkurálhattak. A fejlődés biztosan haladt a végeredmény felé: a népszuverenitás, – mint eredő – és a képviselet – mint cél – közé a politikai akarat ’legitim’ hordozóiként a pártok ékelődtek be”.[10] Ennek a nagy horderejű változásnak az lett a hatása, hogy a „társadalmi-politikai valóság nemhogy nincs összhangban, hanem gyakran szöges ellentétben áll azzal az ideálképpel, amit az intézmények normatív rajza elhitetni törekszik”.[11] A hatalommegosztás elvének reális társadalmi viszonyok felismerése nélküli értelmezése pusztán „üres elméleti okoskodás marad”, mivel az olyan hatalommegosztásos elmélet, amely a megváltozott körülményekről nem vesz tudomást, nem lesz képes a valós társadalmi-politikai folyamatokhoz igazodó hatalommegosztási konstrukciót kialakítani. A modern pártrendszer kialakulása tehát azzal a következménnyel járt, hogy a hatalommegosztás montesquieu-i modelljének következetes megvalósítása a megváltozott politikai realitások között már nem lehetséges.[12]

Mivel az Alaptörvény Kormányról szóló 15. cikk (1) bekezdése azt is megállapítja, hogy a Kormány az Országgyűlésnek felelős, az Alapvetés B) cikk (3)-(4) bekezdés kinyilvánítja a népszuverenitás és a népképviselet elvét, így egyértelműen megállapítható, hogy Magyarország jelenleg parlamentáris kormányzati formával rendelkezik. Ebből adódik a következtetés, hogy Magyarország állami berendezkedését is azok a tulajdonságok jellemzik, amelyek egy parlamentáris kormányzati formával rendelkező államot jellemeznek. A magyar parlamentáris kormányzati rendszerben a kormány és a parlament összetételét a képviselőválasztások eredménye határozza meg, ami a pártrendszertől, a választási rendszertől és a médiától függ. A választási rendszer dönti el, hogy hány párt lesz a parlamentben.[13] Olyan parlamentáris rendszerben, ahol viszonylag sok párt jut a parlamentbe, kialakulhat a parlament túlsúlya a kormánnyal szemben: ilyen esetekben ugyanis gyakran előfordul, hogy a parlamenti többség törékeny, ezért a kormány instabil, gyakoriak a kormányválságok. Valójában ekkor is az éppen aktuális parlamenti többség kormány feletti túlsúlyáról van szó. Ilyen esetben a kormány instabilitása azzal csökkenthető, ha a parlamenti pártok fegyelmezettek és egymás között tartós megállapodást tudnak kötni. A szilárd kormányhatalom forrása tehát ebben az esetben is a pártoktól származik. Ha a sok kisebb párt mellett létezik egy nagyobb, domináns párt, könnyen előfordulhat, hogy az ilyen párt a parlamenti helyek döntő többségét megszerzi.

A lényeg az, hogy parlamentáris kormányzati rendszerben a parlamenti többséget adó párt vagy pártok és a kormány politikai összetétele azonos.[14] A kormány és a parlamenti többség politikai összetételének azonossága a legfontosabb, döntő tényezője annak, hogy a klasszikus montesquieu-i hatalommegosztás elve a modern pártrendszeren alapuló parlamentáris kormányzati rendszerben nem működik.[15] Hiszen nagyon nehezen képzelhető el, hogy az azonos politikai pártból vagy pártszövetségből (koalícióból) kikerülő kormányt a saját többsége megbuktatja. Elvileg természetesen nincs kizárva, főleg koalíciós kormányzás esetén. A parlamenti többség és a kormány politikai összetételének azonosságából több, a hatalommegosztás szemszögéből nagyon fontos következmény is származik. Az egyik, hogy a kormány a parlamenti többségre támaszkodva képes a parlament akaratát befolyásolni, irányítani, főleg akkor, ha a törvényhozó és végrehajtó hatalom között még személyi összefonódás is van.[16] A kormány és a törvényhozó hatalom között politikai cselekvési egység áll fenn. A többségi párt illetve koalíció és az általa támogatott kormány nem egymást ellensúlyozó, hanem azonos célokat követő, homogén politikai erő. Kukorelli Istvánszerint „a törvényhozó és végrehajtó hatalom funkciói a kormányzásban összefonódnak, a köztük lévő hatalommegosztás értékét veszti”.[17]

Felmerülhet természetesen, hogy a modern parlamentáris kormányzati rendszerrel rendelkező államok, ha nem is a klasszikus montesquieu-i modellnek megfelelő hatalommegosztási elvet, de annak esetleg egy „továbbfejlesztett” vagy átalakított változatát alkalmazzák, annak érdekében, hogy megakadályozzák az államhatalom egy kézben történő koncentrálódását. Kétségtelen tény, hogy elvileg léteznek hatalomkorlátozó eszközök és intézmények a parlamentáris modellben is. Ezek között vannak alkotmányjogi intézmények és társadalmi, politikai intézmények is. Alkotmányjogi intézményként szóba jöhető megoldás lehet például az állam föderális berendezkedése, elvileg független alkotmány és/vagy közigazgatási bíróság létezése, az államfő közvetlen, választópolgárok általi megválasztása, amely komoly legitimációt adhat számára (főleg, ha ez megfelelő alkotmányos jogok meglétével jár együtt), az alapjogok és más szabadságjogok biztosítását felügyelő, önálló szervezet vagy személy(ek), stb. Vizsgáljuk meg az Alaptörvényt ebből a szempontból is.

Köztársasági elnök. Ha alaposabban szemügyre vesszük az Alaptörvény köztársasági elnökre vonatkozó normáit, könnyen belátható, hogy a közéleti publicisztikában itt-ott a mai napig felbukkanó álláspont, nevezetesen, hogy a magyar köztársasági elnök jogköre gyenge, tarthatatlan. Minden hatalmi ág területén fontos jogai vannak: törvényt kezdeményezhet, visszaküldheti azt az Országgyűlésnek, az Alkotmánybírósághoz fordulhat, jogi megkötés nélkül tehet javaslatot a miniszterelnök személyére (vagyis elméletileg semmi sem kötelezi őt arra, hogy a választáson győztes párt vagy pártszövetség vezetőjét kérje fel kormányalakításra), komoly kinevezési jogai vannak az igazságszolgáltatás területén is és ő nevezi ki és lépteti elő a tábornokokat is. Az Alaptörvény ráadásul deklarálja, hogy a köztársasági elnök képviseli Magyarországot és megtestesíti a nemzet egységét.[18]

Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdés alapján az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. E jogkörében eljárva megsemmisíthet jogszabályokat és bírói döntéseket is.[19]

Az igazságszolgáltatás. Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés alapján a bírák függetlenek, csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók. Párt tagjai nem lehetnek, politikai tevékenységet nem folytathatnak. Az Alaptörvény – az 1949. évi XX. törvénytől, vagyis a régebbi Alkotmánytól eltérő módon – a bíróságok igazgatásának vezetését elválasztja a legmagasabb rendes bírói tisztséget betöltő személy, vagyis a Kúria elnökének a személyétől.[20] Az Országos Bírósági Hivatal elnöke végzi a bíróságok igazgatásának irányítását, az ő és hivatala tevékenységét pedig egy tisztán bírókból álló és bírói küldöttgyűlés által választott szerv, az Országos Bírói Tanács látja el.[21]

Vajon képesek-e ezek a szervek illetve az igazságszolgáltatás, mint külön hatalmi ág hatékonyan korlátozni a többségi elv alapján egymással összefonódó végrehajtó és törvényalkotó hatalmat? Képesek-e, ahogy Montesquieu mondta, a hatalommal szemben hatalmat állítani? Ezt a kérdést az alapján lehet helyesen megválaszolni, vajon mennyiben függetlenek ezek az intézmények a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól? Ha ez alapján vizsgáljuk meg a fent említett alkotmányos intézményeket, akkor azt látjuk, hogy semennyire. Ugyanis a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróság tagjait és elnökét, a Kúria elnökét, és az OBH elnökét is az Országgyűlés választja.[22] Egyértelműen megállapítható tehát, hogy azok az alkotmányos intézmények, amelyeknek legfőbb feladata a parlamentáris kormányzati rendszer miatt egymással összefonódó országgyűlési és kormányzati hatalom ellenőrzése, valójában nem független ezektől, éppen ellenkezőleg, az Országgyűlés általi választás révén az alkotmányos ellenőrző szervek az aktuális parlamenti erőviszonyoktól függnek, vagyis adott esetben az országgyűlési képviselettel rendelkező pártok kompromisszumától, egy párt vagy koalíció kétharmados többsége esetén pedig a kétharmados többség akaratától függnek. Ez semmiképpen sem jelent komoly, igazi korlátozást a parlamenti többség akaratán nyugvó államhatalommal szemben.

Van még egy dolog, amit nem szabad elfelejteni: az Alaptörvény értelmében –hasonlóan egyébként az 1949. évi XX. törvényhez – az alkotmányozás hatásköre kizárólag az Országgyűlés kezében van.[23] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvényt és az Alaptörvény módosítását csak a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében vizsgálhatja felül.[24] Az Alaptörvény Országos népszavazásról szóló 8. cikk (3) a) értelmében – összhangban az Alkotmánybíróság 2/1993 (I. 22.) és 25/1999 (VII. 7.) határozataival – országos népszavazás nem irányulhat az Alaptörvény módosítására. Magyarországon tehát az Országgyűlés egyszerre tölti be az alkotmányozó és az alkotmányérvényesülés biztosítékának a szerepét.[25]

Következtetések

Manapság Magyarországon minden közhatalom végső soron visszavezethető valamely párthoz.[26] Így nyugodtan kijelenthető, hogy Magyarországon minden politikai és közhatalom párthatalom – a gyakorlat tehát módosítja az Alaptörvény laikus számára oly kedves megállapítását, miszerint a közhatalom forrása a nép. Nem, a közhatalom forrásai a pártok.[27] Ezt megerősíti az is, hogy az országgyűlési választásokon országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható.[28] Más lista pedig nincs. Magyarországon minden állami hatalom egy adott pillanat – a választás napjának – hangulatától függ: ennek a napnak a hangulata határozza meg Magyarország elkövetkező legalább 4 évét – hiszen az Országgyűlés megbízatási ideje 4 évre szól. De ennél többről van szó, hiszen minden közjogi méltóság (miniszterelnök, államfő, Házelnök, a Kúria elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke) megválasztása az Országgyűlés hatáskörében van. Amennyiben egy párt vagy pártszövetség képes az országgyűlési választáson kétharmados többséget szerezni, gyakorlatilag minden közhatalom a kezébe kerül, hiszen, mint láttuk, az alkotmányozás kizárólag az Országgyűlés joga, az alkotmányos ellenőrző funkciót ellátó intézmények pedig nem függetlenek az Országgyűléstől. Vagyis, parlamentáris rendszerben a pártok által elfoglalt Országgyűlés képes ellenőrzést gyakorolni az elvileg az aktuális politikai hatalom ellenőrzésére hivatott intézmények felett is.

A parlamentáris kormányzati rendszerben, így Magyarországon is, azok az alkotmányos intézmények, amelyek elvileg a hatalom gyakorlóit ellenőriznék, ki vannak szolgáltatva neki, hiszen minden közhatalom választáson nyugszik. A választás pedig a többségi elven. Vagyis az államhatalom ellenőrzésére szolgáló alkotmányos intézmények is ezen a kereten belül érvényesíthetik akaratukat, amely pedig közvetlenül vagy közvetve a pártok akaratától függ. Peter Pernthaler osztrák alkotmányjogász, az innsbrucki egyetem jogászprofesszora szerint a többségi elv kizárólagos alkalmazása semmilyen garanciát nem képes nyújtani az ilyen elv alapján született döntések igazságosságáról vagy helyességéről.[29] A többségi elv kizárólagos érvényesülése gyakorlatilag kiüresíti és formálissá teszi a hatalommegosztást és a parlamenti választáson győztes párt vagy pártszövetség többségén alapuló egyensúly nélküli és ellenőrizetlen hatalomkoncentrációt és hatalomgyakorlást tesz lehetővé. Egy parlamentáris struktúrában, ahol a parlament többségi pártja vagy pártjai gyakorolják a politikai hatalom gyakorlatilag teljes egészét, a többségi elvet csak olyan legitimációs forrásból származó hatalom képes ellensúlyozni és ellenőrizni, amelyik nem a többségi elven alapul. Jelenleg Magyarországon nincs hatalommegosztás, csak az országgyűlési választáson győztes pártkoalíció monolitikus hatalma létezik, ami az állam különféle szervei között oszlik meg. Ez azonban csupán a monolit hatalom hatáskörmegosztása, de nem hatalommegosztás. A „pártokrácia” azzal a keserű következménnyel jár, hogy a pártok és a mögöttük lévő különböző érdekcsoportok az állami intézmények megszerzése, illetve befolyásuk alá vonása következtében ezen állami intézmények irányítása révén képesek az államhatalmat, a közhatalmat gyakorolni – a maguk érdekében. Hiszen ha nem ellenőrzi őket senki, akkor ezt igazán könnyen megtehetik.[30]

A magyar közjogi hagyomány és a hatalommegosztás

„A szentkorona-elmélet eredendően és jellemző módon hatalommegosztásos teória” állítja Sári János.[31] A rendi dualizmus hatalmi struktúrájáról, amelyben az uralkodó és a rendek közösen gyakorolták az államhatalmat, mások is hasonlóan vélekedtek, például Bibó István, Bónis György vagy manapság Pálffy Géza, Szíjártó M. István.[32] Ezzel párhuzamosan a rendiség intézményrendszerét mintegy kiegészítve, a középkori illetve koraújkori hatalomkorlátozás sajátos mechanizmusát a kiváltságok, privilégiumok, immunitások rendszere képezte.[33] A gyakorlatban ezt az elvet képviselte Werbőczy István Hármaskönyve –amely megalkotásának jövőre lesz fél évezredes jubileuma- valamint az 1790/91. évi XII. törvénycikk is, amely világosan kimondta, hogy a törvények alkotásának, magyarázatának és eltörlésének joga a törvényesen megkoronázott magyar királyt és az országgyűlésre törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti.[34] Az államfő (1918-ig a király, 1920 és 1944 között a kormányzó) egyenrangú részese volt tehát a törvényalkotásnak. Tévedés lenne azonban, ha a rendi országgyűléseket a 18-19. század fordulója előtt is egyszerűen a törvényhozó hatalmi ággal azonosítanánk. A diéta elsősorban politikai alkufolyamatok intézményes keretéül szolgált, ahol a rendek és a király egymással egyezkedtek és jó esetben megegyezésre jutottak.[35] A rendi alkotmány idején „az országgyűlés alkuval kényszeríttette ki a kormánytól az alkotmánynak, illetve a törvényeknek megfelelő magatartást”.[36]

A végrehajtó hatalom szintén megoszlott a király és a területi önkormányzatiságot képviselő vármegyék és más, különleges jogállású testületi önkormányzati intézmények között.[37] A nemesi vármegye azért volt képes ellensúlyt teremteni a központi hatalommal szemben, mert egzisztenciálisan nem függött tőle. A vármegyei hivatal, a vármegyei közszolgálat nem kívánt azonosulást a királyi hatalommal, vagyis egy vármegyei hivatalt vállaló nemesnek nem kellett feladnia „ellenzékiségét” ahhoz, hogy például országgyűlési követként részt vegyen az ország politikai életében. Másrészt a királyi hatalomnak azért is kellett együttműködnie a nemesi vármegyével, mert a 19. századig nem volt középszintű közigazgatási szervezete, amely végrehajtotta volna a törvényeket és a rendeleteket. Ezek végrehajtása a nemesi vármegye feladata volt, így a király rákényszerült a nemesi vármegyékkel, illetve azok politikai hangadó személyiségeivel való egyezkedésre –többek között már az Országgyűlés Alsótábláján is.[38]

Az 1848. évi áprilisi törvények –ha azokat a hatalmi ágak elválasztása szempontjából vizsgáljuk – az alkotmányos monarchia (értsd: nem rendi monarchia) keretei között teremtették meg a királyi hatalom és az Országgyűlés által reprezentált immáron nem rendi jellegű politikai elit közötti hatalmi egyensúlyt. Hiszen megmaradtak a királyi prerogatívák és rezerváták, mégis, a kiépülő polgári jogállami intézményrendszer a 19. század utolsó harmadától a „hatalommegosztásos eszmerendszer értékeit érvényesíti”. Ezt tükrözi az 1869. évi IV. törvény a közigazgatás és bíráskodás szétválasztásáról, a Közigazgatási Bíróság 1896. évi és a Hatásköri Bíróság 1907. évi létrehozása.[39] A király intézménye stabilizálta a kialakuló parlamentáris kormányzati struktúrát, amelyben a kormány és a parlamenti többség azonos politikai garnitúrából került ki. Azért volt képes egyensúlyt teremteni, mert mentes volt a pártok és érdekcsoportok függésétől.[40] A magyar király hatalma ugyanis 1687 óta már elvileg sem választáson nyugodott, hanem öröklésen. Ennek a ténynek a kialakuló parlamentáris kormányzati rendszerben lesz majd óriási jelentősége, hiszen ez biztosította azt, hogy az államfői hatalom nem a pártoktól származik. A királyi hatalom ennek révén volt képes egyensúlyt teremteni és stabilitást biztosítani. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a királyi hatalom képes volt az állam, a nemzet érdekeit a pártok érdekeitől függetlenül érzékelni és aszerint cselekedni. Ez az öröklésen alapuló királyi hatalom legfontosabb tényezője.

A parlamentnek felelős kormány, valamint annak az elvnek a megvalósulása, hogy a végrehajtó hatalmat a király egy ilyen kormány által gyakorolja, természetesen magát a királyi hatalmat is korlátozta. De ez megfelelt a magyar közjogi tradícióknak, mivel e hagyomány alapján minden alkotmányos hatalommal rendelkező szerv jogai a történeti alkotmányból származtak, ami pedig a törvényhozó hatalom és az uralkodó közötti politikai alkufolyamat eredménye volt, így a politikai kompromisszum révén megalkotott alkotmány minden résztvevő felet egyaránt kötelezett, azt csak egyező akarattal lehetett módosítani.[41] Ha belegondolunk abba, hogy ma egyedül az Országgyűlés és a pártok alkotmányoznak, beláthatjuk, milyen nagyfokú jogbiztonságot és alkotmányos garanciát jelentett a király törvényalkotásban játszott szerepe.

Újabb következtetések

Foglaljuk össze, hogy mire is jutottunk:

1. Magyarországon, mint modern parlamentáris kormányzati rendszerben a klasszikus montesquieu-i hatalommegosztás elve nem érvényesül, mivel a végrehajtó hatalom és a parlamenti többség általában azonos pártból vagy pártkoalícióból tevődik össze. A törvényhozó és végrehajtó hatalom között hatalommegosztás helyett lényegileg csak hatáskörmegosztásról beszélhetünk.

2. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a parlament végrehajtó hatalom feletti ellenőrző tevékenysége gyakorlatilag az ellenzék kezében van, mivel azonban az ellenzék pont azért van ellenzékben, mert a parlament kisebbségét képezi, az ilyenfajta ellenőrző tevékenység általában nem hatékony.

3. Nem föderális parlamentáris kormányzati rendszerben nincs igazi intézményes hatalmi ellensúly, mivel gyakorlatilag minden politikai és közhatalom pártalapú.[42] Egyetértek Sajó András véleményével: „Bármennyire is fontos, sőt nélkülözhetetlen az alkotmányba vetett hit, az alkotmányosság, mint az önkény ellentéte intézményes biztosítékot kíván”.[43] A jelenlegi struktúrában a diktatúra veszélyét nem az intézményrendszer, hanem legfeljebb a pártrendszer sajátosságai háríthatják el, vagyis a pártok közötti erőviszonyok.[44]

A parlamentáris kormányzati rendszer tehát olyan politikai gyakorlatot hozott létre, amely képes felülírni az alkotmányos elveket és normákat. A klasszikus hatalommegosztás elve ugyanis eleve feltételez egy olyan szervezeti függetlenséget, amivel egy pártokon alapuló politikai rendszerben az alkotmányos intézmények egyszerűen nem rendelkezhetnek.[45] A valódi hatalommegosztást és így a hatalomkoncentráció és az ellenőrizetlen hatalom kizárását csak olyan alkotmányos tényező biztosíthatja hatékonyan, amelynek legitimációja nem a pártalapú struktúrából ered, vagyis nem választott közjogi méltóság. Vagyis nézetem szerint egy közvetlenül választott köztársasági elnök – mint például Franciaországban vagy Romániában – nem biztosítaná a hatalom valódi megosztását, mert az esélyes jelöltek minden valószínűség szerint pártok jelöltjei lennének, vagyis nem korlátoznák valójában a pártok hatalmát. Egy eredményes kampány ugyanis sok pénzbe kerül, így a jelöltek ki lennének szolgáltatva a pártok mögött álló különféle érdekcsoportoknak (ahogyan ez bizonyos mértékig megfigyelhető például az Egyesült Államokban).

Valódi alternatívát nézetem szerint egy komoly alkotmányos jogokkal felruházott uralkodó jelentene, aki az államfői hatalmat öröklés útján töltené be. Az örökletes monarchia ugyanis az egyetlen intézmény egy parlamentáris kormányzati rendszerben, amely valóban független a pártoktól. Véleményem szerint a jogállamiságot, az alkotmányos jogokat manapság nem egy örökletes uralkodó hatalma veszélyeztetné: sokkal nagyobb veszélyt jelentenek az egyénre és a közösség értékeire a minden hatalmat kontroll nélkül gyakorló pártok – teljesen függetlenül attól, hogy milyen jelzőt aggatnak magukra. „A modern zsarnokság veszélye nem annyira valamely hatalmi ág egyeduralma felől fenyeget. Az igazi veszély egy párt vagy pártcsoport meghatározó befolyása a hatalmi ágak felett”.[46] Nem a pártok megszüntetéséről van szó. Ahogy Karl Popper mondta, pártok nélkül nem megy. Azonban meg kell teremteni a pártok hatalmának korlátozását, ellenőrzését. Ezt pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha kilépünk a pártok által meghatározott politikai keretekből, mert csak egy ezen kívül álló erős alkotmányos jogokkal rendelkező intézmény képes valódi ellensúlyt képezni velük szemben. Vissza kell térni tehát a jól bevált magyar közjogi hagyományhoz és helyre kell állítani a trónöröklésen alapuló alkotmányos monarchiát. Nem állítom, nem is állíthatom, hogy ezzel egy csapásra megoldódna minden probléma. De azt állítom és vallom, hogy semmilyen probléma nem fog megoldódni, ha Magyarország továbbra is a pártokráciában vergődik és a közhatalom politikai pártok érdekeinek és céljainak lesz kiszolgáltatva.

[1] Nemzeti Jogszabálytár njt.hu. Hozzáférés ideje: 2013. november 16. A továbbiakban a jogszabályok és alkotmánybírósági határozatok kapcsán mindig az njt.hu oldalra hivatkozom.

[2] Alaptörvény, Az Állam, Az Országgyűlés, 1. cikk. (1)-(2) a) b).

[3] Alaptörvény, Az Állam, A Kormány, 15. cikk (1)

[4] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság 25. cikk (1)

[5] Montesquieu ugyanis tulajdonképpen csak a törvényhozó és a végrehajtó közötti hatalom elválasztására gondolt. „Il y a dans chaque états trois sortes de pouvoir: la puissance législative, la puissance exécutrice des choses qui dépendent du droit de gens, et la puissance exécutrice de celles qui dépendent du droit civil”. De l’esprit de lois par Montesquieu, précédé de l’analyse de cet ouvrage par d’Alembert, Tome Premier, Paris, P. Pourrat, Éditeurs, MDCCC XXXI, Livre XI, Chapitre VI. 293. p.

[6] Korinek, Karl, A hatalommegosztási tan aktualitásáról (1995), Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 676-677. pp.

[7] Veress Emőd, Államfő és kormány a hatalommegosztás rendszerében, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2011, 36. p.

[8] Korinek, 2003, 677. p.

[9] A parlamentáris kormányzati rendszer kialakulásáról a kontinensen lásd Szente Zoltán, Kormányzás a dualizmus korában, Atlantisz Kiadó, h. n. 2011, 67-171. pp. különösen a 156-171. pp. a parlamentáris kormányzati forma általános jellemzőiről.

[10] Takács Albert, A hatalommegosztás elvének alkotmányelméleti értelmezése, Hatalommegosztás és jogállamiság, szerk. Mezey Barna, Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 107. p.

[11] Sári János, A hatalommegosztás történelmi dimenziói és mai értelme, avagy az alkotmányos rendszerek belső logikája, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 135. p.

[12] Petrétei József, Az alkotmányos demokrácia alapintézményei, Dialóg – Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2009, 167. illetve 173. pp.

[13] Sajó András, Az önkorlátozó hatalom, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest, 1995, 133-134. pp.

[14] Előfordulhat, hogy a parlamentben a kormánypárti képviselők nincsenek többségben („kisebbségi kormány”). A kormánynak azonban ilyen esetben is meg kell szereznie a parlamenti többség támogatását. Duverger, Maurice, Állam és kormányzat (1962), Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 430-437. pp. Duverger annyira fontosnak ítélte a pártok és a pártrendszer szerepét a modern kormányzati rendszerek szempontjából, hogy ezt állította kormányzati tipológiája középpontjába.

[15] Takács, 1998, 110. p.

[16] „A kormány és a parlamenti többség között szoros pártpolitikai kapcsolat és kötelék áll fenn. A kötöttséget azzal is erősítik, hogy a legtöbb kormánytag egyben a parlament tagja is”. Petrétei, 2009, 166. p.

[17] Petrétei József és Ádám Antal véleményét idézi Veress, 2011, 51. p.

[18] Alaptörvény, Az Állam, A köztársasági elnök 9. cikk (1)-(4) ill. (7)

[19] Alaptörvény, Az Állam, Az Alkotmánybíróság 24. cikk (3) a)-c). Bizonyos kivételt állapít meg ez alól az Alaptörvény 37. cikk (4).

[20] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság, 25. cikk (5)

[21] Alaptörvény, Az Állam, A bíróság, 25. cikk (5) illetve a 2011. évi CLXI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról 88. § (4).

[22] Alaptörvény 10. cikk (1), 24. cikk (8), 26. cikk (3), 25. cikk (6)

[23] Alaptörvény, Az Állam, Az Országgyűlés, 1. cikk. (2) a)

[24] Alaptörvény, Az Állam, Az Alkotmánybíróság 24. cikk (5)

[25] Sári, 1995, 103. p.

[26] Felix Ermacora tette ezt a megállapítást a parlamentáris kormányzati rendszerre vonatkoztatva. Ermacora, Felix, Allgemeine Staatslehre, Zweiter Teilband, Duncker & Humblot, Berlin, 1970, 620. p.

[27] „Miközben az államhatalom legfelső szerve jogilag továbbra is a népképviselet alapján működött, de facto pártképviseletté alakult át”. Takács, 1998, 107. p.

[28] A 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, 7. §. Lásd a Magyar Kétfarkú Kutyapárt ezzel kapcsolatos kálváriáját.

[29] Pernthaler, Peter, Allgemeine Staatslehre und Verfassungslehre, Springer-Verlag, Wien New York, 1986, 207. p.

[30] Giovanni Sartori szerint a parlamentáris rendszerek megértéséhez azt kell kideríteni, hogy ki ellenőrzi apártokat (sic!). Sartori, Giovanni, Összehasonlító alkotmánymérnökség, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 126. p. Pártokrácia alatt azt értem, amit a német állam – és alkotmányjogtudomány „Parteienstaat” kifejezéssel jelöl. Pernthaler, 1986, 328-329. pp. Németországban a pártokra alapozott alkotmányos berendezkedés talán legnevesebb kritikusa Hans Herbert von Arnim, aki jelenleg a Deutsche Universität für Verwaltungswissenschaften Speyer oktatója. http://www.uni-speyer.de/VONARNIM/Publikationen.htm.

[31] Sári, 1995, 76. p.

[32] Bibó István, Az államhatalmak elválasztása egykor és most (akadémiai székfoglaló 1947. január13-án),Az államhatalmak elválasztása. Bibó István munkái centenáriumi sorozat 1, Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, szerk. Dénes Iván Zoltán, Budapest, 2011, 315. p. Bónis György, Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 358. p. „A tractatus diaetalisegyértelműen alku volt”. Szíjártó M. István, A Diéta. A magyar rendek és az Országgyűlés 1708-1792, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 34. ill. 37. p. Pálffy Géza, A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, História – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2010, 289-306. pp.

[33] Veress, 2011, 26. p.

[34] Az 1790/91. évi XII. törvénycikk a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról.www.1000ev.hu. Hozzáférés ideje: 2013. november 16.

[35] Szíjártó, 2005, 30-32. pp.

[36] Sári, 1995, 101. p.

[37] Sári, 1995, 78. p.

[38] Szíjártó, 2005, 359-362. pp.

[39] Sári, 1995, 111. p. A királyi prerogatívákra és rezervátákra lásd Beöthy Zsigmond, Elemi magyar közjog, Emich Gusztáv Bizománya, Pesten, 1846 (reprint kiadás: Magyar Közlöny Lap –és Könyvkiadó Kft. 2008) 37-52. pp.

[40] Takács, 1998, 146. p.

[41] Sári, 1995, 84. p.

[42] Sartori egyértelműen leszögezi, hogy a parlamentáris rendszer pártalapú. Sartori, 2003, 126. p. Ermacora is hangsúlyozza, hogy a modern parlament pártparlament. Ermacora, 1970, 573. p.

[43] Sajó, 1995, 105-106. pp.

[44] Mivel írásomban a hatalommegosztás kérdését kizárólag a parlamentáris kormányzati rendszerek belső felépítése szempontjából vizsgáltam, ezért nem vettem figyelembe az állam nemzetközi viszonyait. Ebben az esetben természetesen korlátozó tényezőként vehető még figyelembe a nemzetközi politikai helyzet, az ebből adódó erőviszonyok és nemzetközi szervezetekben betöltött tagsági viszony is.

[45] Pernthaler, 1986, 323. p.

[46] Sajó, 1995, 136. p.

P. Füzér Julián cikkében, „Szent volt-e Mindszenty József?” írja, hogy Mindszenty határozottan legitimista volt. Szerinte a bíboros legitimizmusa valójában patriotizmus volt, ami erkölcsi erény. Említi, hogy Mindszenty legitimizmusa a legeszményibb demokráciával párosul és hogy legitimizmusával védte az országot a kommunizálás és a szovjet szférába való beolvasztás ellen. Igaza van! A legitimizmus emlegetésével nem lehet Mindszenty életszentsége ellen tiltakoznunk, de ha tüzetesebben átgondoljuk, életszentsége mellett érvelhetünk vele. Segít bennünket Mindszenty kiértékelésében, ha rámutatunk legitimizmusa gyökereire. Mindszenty számára a történelem valójában tanító volt, az élet mestere. Ismerte, szerette, csodálta a magyar történelmet, melyben a Gondviselés kezét látta, a szerencsétlenségben éppen úgy, mint a dicsőségben.

Írta: Kertész Tamás.

A királyság előtte egy volt a „szent tradíciók és hagyományok” közül, melyeket védett és ébresztgetett, mert nélkülük a nemzet nem élhet. Amikor arra kért bennünket, hogy „Szent István király fejével gondolkodjunk”, „Szent István király lábnyomában járjunk”, amikor figyelmeztetett bennünket, hogy „Szent István király bölcsessége jelölte ki a mi utunkat”, sürgetett bennünket, hogy a szent király nagy örökségét, a királyságot magunknak kormányformának válasszuk. A váci székesegyházban, mely Szent Istvántól veszi eredetét, mondotta a papoknak és híveknek: „Hoztam nektek Szent István király iránt való mélységes tiszteletemet, hűséges és meg nem szűnő ragaszkodásomat … összekötöm ezt a tiszteletet az ország újjáépítésének égető, hő vágyával.” Budán a Szent Jobb-körmenetben prédikálta: „Szent István gondolatai nem idejétmúlt, poros emlékek … annyira egyek a hittel és az erkölcsi törvénnyel, hogy azok állandó érvényesülése a nemzet igénye.” Szent István örökségét nem mellőzheti az ország, ha újjá akar épülni, a régi axióma szerint, „ha ország és intézmény valami által kialakult és naggyá lett, nyavalyájában gyógyír volt, válságos időkben mindent megelőzően hozzá kell fordulnunk.”

Ezen a ponton gondolnunk kell a „Krisztus Király eszmére” is, mely „szembefeszül azzal a korszellemmel, mely Krisztus hatását a társadalomra és az államra kétségbevonja és elhárítja.” Mindszenty legitimizmusa nemcsak a Habsburg-házhoz való ragaszkodás volt. A királyság, mint kormányforma, szemében garancia volt, hogy a hazában „a távoli örök célok” éppen úgy, mint a földi béke, jólét és biztonság együttesen szolgálva vannak. Mindszenty legitimizmusának megértésében segít a „Pragmatica Sanctio” története is. Mivel III. Károlynak nem volt fiú örököse, felmerült a kérdés, hogy női ágon örökölhető-e Szent István királysága. Külön törvényt kellett hozni, hogy Mária Terézia megkoronázott magyar királynő lehessen. A magyarok hűségének elismeréséül Mária Terézia két új egyházmegyét alapított a Dunántúlon: a szombathelyit és a székesfehérvárit. Az egyházmegyék alapítása mögött a hálán kívül lehetett más, be nem vallott cél is, a valóság azonban az, hogy a püspökség Szombathelyt, ahol akkor német volt a hivatalos nyelv, nyelvben és szívben is teljesen magyarrá tette.

Az egyházmegye papjai különösen tudatában voltak ennek és összejöveteleken egymás között gyakran beszéltek róla. Szerintük a Szent István-i királyság eszméje a „Pragmatica Sanctio”-n keresztül megmentette a Habsburg-házat és ugyanakkor elismertette az uralkodó családdal, hogy Magyarország nem Ausztria függvénye, hanem független királyság, Szent István öröksége. Mindszentyre, aki a szombathelyi egyházmegye papja volt, kétségtelenül hatással volt az egyházmegye története és az egyházmegyei papság gondolkozása, hogy őszintén legitimista legyen. Hogy az erős akaratú és egyenes gondolkozású Mindszenty legitimizmusa nem Ausztria előtt való meghódolás volt, hanem tiszta magyarság, következtethetjük a tényből, hogy teológus korában nem ment Bécsbe tanulni, jóllehet ezt a püspöke kitüntetésnek ajánlotta föl neki és a jövő lehetőségeinek ajtaját akarta vele előtte megnyitni. A püspöknek rosszul esett és neheztelt is érte, hogy Mindszenty visszautasította a bécsi teológiát. Mint zalaegerszegi plébánost, Mindszentyt legitimista meggyőződésében megerősítette Zala megye nagy szülöttjének, Deák Ferencnek a gondolkozása is. 1867-ben Deák Ferenc hozta létre a kiegyezést, mely kétségtelenül áldásos hatással volt Magyarországra. A megye vezetősége, melyhez plébánossága miatt Mindszenty is tartozott, a hagyomány szerint hitte, hogy Zala volt az első királyi megye és büszke volt a kitüntetésre.

Az első világháború és rövid életű forradalom után Mindszenty zalaegerszegi plébános lett és szembetalálta magát a nagy feladattal, hogy az ország újjáépítésén dolgozzon. Alig töltött egy-két évet Zalaegerszegen, mikor bejelentette, hogy egy új templomot és plébániát épít a nincstelenek negyedében a huszárlaktanya lovardája helyén. Hivatalosan a templom Jézus Szíve tiszteletére épült, de a hívek között elterjedt és tartotta magát a hír, hogy az új templom IV. Károly király emlékére lesz. Bár a hír megosztottságot okozott a hívek között, a többség a jószándékú, tragikus sorsú királyt szentnek tartotta és hitte, hogy egykor az Egyház hivatalosan szentté avatja. A hír, hogy az új templom IV. Károly emlékét hirdeti, eljutott a királyi családhoz is, mely azt elismerte azzal, hogy a templomba a szép, díszes szószéket IV. Károly király özvegye, Zita királyné ajándékozta.

IV. Károly több ízben megpróbálta, hogy Magyarországra visszamenjen és magyar király legyen. Egy alkalommal Szombathelyen is megjelent Mikes püspök vendégeként. A papok között szóbeszéd volt, hogy Mindszenty is találkozott a királlyal a püspöki palotában. Az egyházmegye papjai, míg egymás között elismerték a zalaegerszegi plébános legitimizmusát, azt is vallották, hogy ebben egyenes jellem, őszinteség és meggyőződés volt, nem pedig kegyek, rangok keresése, magas állásokra való hiú áhítozás. A legitimista Mindszenty semmi kegyet nem várt Horthy Miklóstól, a kormányzótól, akitől végeredményben függött, hogy ki lesz püspök Magyarországon. Róma ugyanis hallgatagon elfogadta a gyakorlatot, hogy a püspöki kinevezésekben a kormányzónak, éppen úgy, mint a királynak, joga legyen tiltakozni, sőt azt meg is vétózni.

Mindszenty legitimizmusa tény. Nem kell azt tagadni, nem kell a körül kertelni. Nincs senki kényszerítve se a hazában, se az emigrációban, hogy ebben egyetértsen vele. De aki az igazságot keresi és elfogultság nélkül ítéli meg Mindszenty legitimizmusát, annak el kell ismernie, hogy abban nincs önzés, nincs egyéni érdek, nincs megalománia, csak a magyar hazának és a magyar népnek őszinte, tiszta szeretete. Ismételjük: legitimizmusával nem lehet Mindszenty életszentsége ellen érvelni, de van lehetőség azzal lelki nagyságát kiemelni.

in. Füzér Julián (szerk.): Szentnek kiáltjuk!, München, 1986.

Felmerült bennünk a kérdés, hogy azok számára, akik nem csupán bizonyos aspektusait tekintve, nem csupán némely vonatkozásaiban és alkalmazásaiban, hanem gyökeresen és lényegileg vetnek el mindent, aminek vonatkozása lehet a modern egalizmus szelleméhez, szükséges-e – vagy éppenséggel indokolható-e – egy „demokratikus választáson” való részvétel? Érvek szólnak pro és kontra is, a következőkben pedig a helyzettel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk kissé kifejteni.

Írta: Pető Zoltán.

„A tökéletes demokrácia tehát a legszégyentelenebb dolog a világon.”
(Edmund Burke)

A szavazással kapcsolatos „jogokat” általánosságban úgy szokták tekinteni, hogy azok valamiképpen a politikai szabadsággal, az egyén vélemény-nyilvánításával, vagyis azzal állnak összefüggésben, hogy az egyén a tágabb közösség viszonylatában képes-e befolyásolni, alakítani saját sorsát, ha nem is teljes mértékben, de legalább egy érezhető minimum tekintetében. Álláspontunk szerint nem lenne helyes e tárgyban az abszolút igenlés, de a teljes és totális tagadás álláspontjára sem helyezkedni. A vélemény-nyilvánítással, és bizonyos esetekben a vélemény-érvényesítéssel, kapcsolatos jogokat és/vagy lehetőségeket egy normális politikai közösségben nem volna helyes abszolút módon kétségbe vonni, azonban nagyon körültekintően kell eljárnunk, ha ésszerű megvilágításba próbáljuk helyezni, egészen pontosan ki, mikor és milyen tekintetben lehet jogosult ilyesmire.

Egy kérdést nyilvánvalóan akkor érdemes szavazásra, vagyis döntésre bocsájtani, amikor legalábbis feltételezzük, hogy az az N+ személy, aki jogosult meghozni az illető döntést a lehető legmesszemenőbben kompetens az ügyben. [1] Ilyen lehet például az az eset, amikor egy bizonyos, speciális tudományos problémát nem sikerült egyértelműen tisztázni, és e probléma esetében, végül is a legkvalifikáltabb tudósok konszenzusa dönt. Nagyobb esély van ugyanis arra, hogy N+ az adott tudományterületet igen kiválóan ismerő személy konszenzusa biztosabban jut egy helyes eredményre, mintha csupán egyetlen tudóst kérdeznénk meg a problémáról: ez, a rossz értelemben vett szubjektivitás elkerülése érdekében is elfogadható lehet. [2] Ez a példa bizonyos esetekben a politikum területére is vonatkoztatható, amennyiben bizonyos – és itt tisztán elméletileg felvetett – szituációkban felmerülhet egy, az államhatalmat, és a politikai vezetőt illető választási aktus lehetősége is. [3]

Az ilyen esetekben, amennyiben a legoptimálisabbnak tartott irányító megválasztásra került, a továbbiakban már nincsen kényszerítő szükség arra, hogy a kiválasztás aktusát permanensen ismételjék, ahogy arra sincsen szükség, hogy egy elméletileg tisztázott problémát újra és újra megkérdőjelezzenek, hacsak nem állnak elő annyira súlyos ellenérvek, amelyek a kérdés újratárgyalását teszik szükségessé. Ez azonban nyilvánvalóan az olyan extrém esetek körébe tartozik, amelyek egy szükségállapotot implikálnak, ezt pedig semmi esetre sem lehet permanenssé tenni, ha el akarjuk kerülni az anarchiát és végül a teljes belső működésképtelenséget. Az így kiválasztott vezető természetesen jól teszi, ha döntéseinek meghozatala előtt a későbbiekben is konzultál a kompetensek körével – és itt érdemes mindig egy adott és speciális probléma tekintetében felmerülő kompetenciákra gondolni –, egy ilyen konzultációt pedig mindenekelőtt az tehet szükségessé, hogy a vezető, legyen bár a legkvalifikáltabb, emberi voltából kifolyólag nem lehet teljességgel mentes a rossz értelemben vett szubjektivitástól. Ha azonban egy ilyen konzultációt mintegy „kötelezővé” tennénk, az a továbbiakban azt jelentené, hogy nem bízunk eléggé a kompetens személyek döntésének helyességében, vagyis egy olyan szkeptikus relativizmus csapdájába esünk, amely magát az autoritás és a hierarchia örökérvényűnek tekinthető elveit aknázza alá, az irányítót téve függővé az irányítottól, vagyis a dolgok mindenhol normális, helyes és természetes rendjét felborítja. Ez a helyzet hasonló lenne ahhoz, mintha a „közvetlen demokrácia” vagyis a minden felmerülő kérdésről való állandó szavazás abszurd képtelenségét, csupán egy szűkebb körű társaság vonatkoztatásában próbálnánk érvényesíteni, vagyis azt mondanánk ki, hogy a vezető kiválasztása tulajdonképpen egy eleve szükségtelen lépés volt.

Az eddigiekből két dolog következik: az egyik az, hogy szavazás aktusa, nem mindennel kapcsolatban, hanem csak bizonyos speciális helyzetekben lehet szükséges és elfogadható, a másik pedig az, hogy kizárólag a kvalifikáltak körében érdemes egy kérdést szavazásra bocsájtani. Az, hogy milyen kérdésben ki a kvalifikált, természetesen elsősorban magától a kérdéstől függ, de egy kérdés minél nehezebben eldönthető, a kvalifikáltak köre annál inkább szűkül. Azt pedig véleményünk szerint érdemes lenne kimondani, hogy egyik kérdés sem – amely legalábbis olyan fontos, hogy a közösség egészét érintse, például egy politikai vezető kiválasztása – lehet egyszersmind olyannyira szimpla, hogy mindenféle megszorító kritériumtól el kellene tekintenünk, hogy pusztán az olyan, lényegileg semmit, vagy igen keveset eláruló határokat állítsunk fel, mint például az életkor, vagy éppen az állampolgárság. [4]

A modern tömegdemokrácia alapelve szerint a döntés valamilyen fokára jogosult politikai közösségbe mindazok beletartoznak, akik legalábbis e két alapfeltételnek megfelelnek: elértek egy bizonyos életkort (függetlenül egyébként attól, hogy ezen teljességgel önkényes kritériumok alapján meghúzott korhatár betöltése előtt szereztek-e bármiféle kvalifikációt), a másik pedig az, hogy egy adott állam határai között születtek. Ilyen körülmények között, a már eleve kompetensnek tekintett szavazópolgároknak lényegében egyáltalán nem kell semmiféle valós kvalifikációs kritériumról számot adniuk. Pusztán azért, mert betöltötte a 18. életévét és Magyarországon született, Jóska véleménye éppen annyit ér, mint Péteré, eltekintve attól, hogy Péter 65 éves, a politikai filozófia professzora, a gazdaság és társadalomtudományok doktora, Jóska 19 éves, és érettségi nélküli, mivel történelemből megbukott, amikor kihúzta az „Athéni demokrácia virágkora”című tételt. Amennyiben „demokratikus választásokra” kerül a sor, Jóska voksa egyet ér, és Péter voksa szintén egyet ér. Véleményünk szerint minden olyan ember számára, akit még teljes mértékben nem vakítottak el az egalitarianizmus illúziói, ez a helyzet tarthatatlan. Mert miféle racionális kritériumra apellálva vindikálhatunk Jóskának és Péternek „egyenlő szavazati jogokat”?

Véleményünk szerint nincs ilyen kritérium, azonban jól ismerjük azokat az érveket, amelyeket a demokraták fel szoktak hozni velünk szemben. Jelen írásunkban eltekintünk az olyanoktól, amelyek egyszerre semmitmondó és kellőképpen bombasztikus, ámde alapvetően könnyedén cáfolható feltevésekre alapozódnak, mint például a „minden ember lényegi és alapvető egyenlősége,” és megpróbálunk szigorúan a racionálisan is igazolható tézisek talaján maradni. Ez esetben viszont a modern szavazások alapelvét lényegileg irracionálisnak kell tekintenünk, amellyel egyetlen olyan világosan gondolkodó ember sem érthet egyet, akinek az elméjét nem uralják bizonyos szuggesztiók, amelyek az úgynevezett „korszellem” sajátos és messzemenően káros következményei.

Mi az a nem teljességgel szentimentális vagy banális feltételezés, amelynek alapján a modern demokrácia „szavazati egyenlősége” igazolható volna? Hogyan lehetséges az, hogy józanul gondolkodó embernek ne tűnjön fel az ellentmondás, hogy miközben, például a jogosítvány megszerzése előtt senkit sem presszionálnak arra, hogy autót vezessen (mondjuk, mert betöltötte a 18. életévét), egy sokkalta komplexebb ismereteket követelő döntés meghozatalát, mint amilyen az államhatalom jövőbeli effektív birtokosáról való szavazást, egyszerre „jogként” és „kvázi-kötelességként” interpretálják?

Ennél is súlyosabbnak tűnik az a tény, hogy a képviseleti demokrácia gyakorlati működése maga sem felel meg saját elvi kritériumainak, az így nevezett rendszer ugyanis még akkor sem tűnik reálisan„néphatalminak,”amikor a választójog egy feltételezhető maximális szinten ki van terjesztve. Ez esetben sem tűnik úgy, hogy a szavazás során győztes párt egy adott képviselője a szavazók „akaratát” nyilvánítaná meg a parlamentben, vagyis nem tűnik úgy, hogy a nép, akár a legcsekélyebb mértékben is, de beleszólhatna az állam irányításába.

Azoknak, akik legalábbis hajlandóak reálisan, vagy legalábbis nem valamiféle deontologikus princípium alapján fogalmat alkotni a valóság természetéről, be kellene látniuk, hogy a nép sohasem uralkodik. A demokráciában éppúgy nem, mint más kormányformákban sem. A nép sui generis képtelen a nép (vagyis önmaga) feletti uralkodásra – lévén alapvető logikai törvényszerűség, hogy valami nem lehet egyszerre potencialitásban és aktusban –, ilyen formán soha, és semmilyen körülmények között nem „kormányozza önmagát.” Ez a jól hangzó szófordulat: „a nép önkormányzata,” csupán egy kegyes csalás, amely elleplezi azt a nagyon is nyilvánvaló és egyértelmű tényt, hogy a nép (a „tömeg”) minden helyzetben és minden államformában uralt. A képviseleti demokráciában a nép a delegáltjai által uralt, akiktől azt várják, hogy majd a nép érdekeit érvényesítik (mintha a „nép” valamiféle homogén csoport volna, amelynek érdekei egyszerűen és ellentmondásmentesen képviselhetőek). Más szavakkal: az történik, hogy a nép rendelkezésére bocsájtja a saját „hatalmát” más személyek egy csoportja számára. De valamiféle inherens naivitás feltételezése nélkül ki állíthatja, hogy az úgynevezett képviselő majd a saját személyes, vagy maximum pártérdekei helyett részlehajlás nélkül képviselni fogja (és képviselni tudja) a választói (egyébként igencsak homályosan körvonalazható) „akaratát”, ráadásul mindezt bármiféle konkrét utasítás nélkül? Továbbá mennyire valószínű az, hogy a választók érdekei és a képviselő érdekei egyáltalán identikusak lesznek egymással? Mennyire valószínű az, hogy az adott esetben akár milliós nagyságrendben felmerülő választói érdekek egyáltalán egymással identikusak? A válaszokat, úgy hisszük nem túlságosan nehéz kikövetkeztetni.

A demokraták azonban olyan másodlagos érveket is fel szoktak hozni álláspontjuk igazolása mellett, mint amilyen a hatalom korlátozásának szükségessége. Ez egy negatív érvelés, amely nem abból indul ki, hogy mit érhetünk el a demokratikus szavazás útján, hanem abból, hogy mi az, amit kivédhetünk ez által. Az érvek indirekt voltából kifolyólag az ilyen állítások nehezebben cáfolhatóak, mint az emberi természettel kapcsolatos, fentebb vázolt önkényes deklarációk. A minket érdeklő állítás ebben az esetben a következőképpen hangzik: „amennyiben nem teszünk egy olyan engedményt, amely lehetővé teszi, hogy az államhatalmat az elképzelhető legszélesebb konszenzus egyetértésétől tegyük függővé, fennáll a veszélye, hogy önkényes és teljességgel ellenőrizetlen hatalom fog kialakulni”. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet célja annak sem, aki alapvetően vertikálisan és hierarchikusan gondolkozik, ugyanis – összhangban a politikai filozófia klasszikusainak, például Cicerónak vagy Arisztotelésznek az ide vonatkozó nézeteivel – a teljes mértékben ellenőrizhetetlen és abszolutisztikus hatalom (antik fogalmakkal: türannisz) az anarchiával és az anarchisztikus demokráciával állítható párhuzamba, egy dialektikus tükörkép viszonylatában. Természetesen ilyen hatalom kialakítása egyetlen felelős politikai gondolkozónak sem lehet deklarált célja, és ahogy a hierarchia nem egyenlő a „hierarchizmussal” vagy az autoritás alapvető igenlése, a tekintély akarása nem megfeleltethető a vak és reflektálatlan autoriterséggel, e tekintetben számunkra is szükséges megtennünk az adekvát distinkciókat. Kérdés azonban, hogy a hatalom valamilyen szintű korlátozásához valóban szükséges-e egy olyan szavazatokban megjelenő „legszélesebb konszenzusra” támaszkodni, amelyet a modern tömegdemokrácia elvei implikálnak?

A demokratikus érvrendszer negatív megfogalmazása szerint ez azért szükséges, mert nincsen olyan egyértelmű objektív kritérium, amelynek alapján bizonyos csoportokat beemelhetünk, más csoportokat viszont kizárhatunk a szavazati jog gyakorlóinak köréből. [5] Sohasem tudhatjuk, hogy egy alapvetően kvalifikálatlannak látszó személyben milyen rejtett lehetőségek bújhatnak meg, és mivel arányaiban és a társadalom egészét tekintve első pillantásra nem tűnik túl nagynak azok száma, akiket úgymond döntésre abszolút képtelennek lehetne tekinteni, „mindenkinek” meg kellene adni legalábbis egy implicit lehetőséget, hogy szunnyadó képességeit kibontakoztathassa. Ez az érvelés azonban hibás annyiban, amennyiben egy implicit antropológiai előítéletet rejt magában, nevezetesen az optimizmust, amely a szükséges neutralitással összevetve éppúgy elvetendő, mint a túlzott és indokolatlan pesszimizmus. Az ilyesféle antropológiai optimizmus számunkra elfogadhatatlan. Amennyiben a körülményekhez képest a lehető legoptimálisabb politikai berendezkedésre törekszünk, igazolhatatlan tűnik egy olyan álláspont, amely egy annyira bizonytalan előfeltevésen nyugszik: amely vagy igaz, vagy nem. Ehelyett szükséges kiindulnunk a már meglévő, tehát nem hipotetikus és empirikusan is igazolható tulajdonságokból, kvalifikációkból és képességekből, és ezek alapján felállítani egy lehetséges értékhierarchiát.

A modernitás totális kibontakozását közvetlenül megelőző időkben, amikor a választás elve és a demokratizmus nyomása egyre nagyobb erővel támadta a hagyományos, arisztokratikus elveken nyugvó társadalmakat (tehát hozzávetőlegesen a XVII-XIX. század folyamán), az állam normális és hierarchikus rendjét fenyegető destruktív folyamatokat a később konzervatívnak nevezett erők úgy próbálták kivédeni, hogy mintegy elébe menve a nem kívánatos változásoknak különböző választási cenzusokat állítottak fel. E cenzusok általában vagyoni alapon működtek, és ez a tény számos félreértésre és inadekvát megfogalmazásra adott okot velük kapcsolatban. Joggal kelthetett visszatetszést Guizot híresen cinikus mondása „gazdagodjanak uraim és lesz választójoguk”, mivel nyilvánvalónak tűnik, hogy önmagában a puszta materiális gazdagság még nem feltételez semmiféle, a kormányzásba való beleszóláshoz szükséges kvalifikációt. A vagyoni cenzusnak azonban mégis volt valamiféle igazolhatósága: egyrészről egy objektíven megragadható korlátot jelentett, másrészről pedig, a XIX. század elejétől kezdve, amikor is a vagyoni cenzus és az ahhoz köthető választójog Európa egyre több királyságában bevezetésre került, a vagyonosság ténye még inkább kötődött a hagyományos politikai osztályhoz, vagyis nemességhez, így a vagyoni cenzus a nagyobb valószínűséggel kompetensek államügyekbe való bizonyos beleszólását biztosította. A nemesség ugyanis – habár nem állíthatjuk azt, hogy hibáktól mentes lett volna, és ekkoriban már nagyon sok tekintetben alábbszállt a korábbi, főleg a középkorban betöltött szerepéhez viszonyítva – általános értékeit tekintve és főként pedig általa hordozott politikai stílus tekintetében mégis sokkal inkább az egyéb, merkantil szellemű polgári-kapitalista, vagy éppenséggel a már szocialisztikus tendenciákat hordozó, kispolgári és az alatti osztályokhoz viszonyítva egyfajta magasabbrendűséget jelenített meg. A magyar arisztokráciára is igaznak tűnnek ezek a megállapításaink, hiszen még egy olyan késői időpontban is, mint a XX. század első fele, olyan kvalitásokkal rendelkező államférfiak reprezentálták, mint egy Tisza, egy Apponyi, egy Teleki vagy egy Bethlen. [6]

Természetesen a cenzusos választójog sem jelentett tökéletes megoldást, és az idő előrehaladtával – összhangban az arisztokrácia legjobb erőinek fokozatos és igen sajnálatos kimerülésével – egyre inkább a pusztán pénzügyi érdekeltség kormányzását erősítette, az arisztokrácia hagyományos értékeinek háttérbeszorításával. Mindazonáltal véleményünk szerint még ez a messze nem tökéletes félmegoldás és több és jobb volt, mint a modern javaslat, vagyis a cenzus teljes száműzése, amely kiszolgáltatta az államot a teljesen elszabadult demagógiával kombinált hozzánemértésnek, illetve az ezzel kapcsolatos oligarchikus párturalomnak.

A fentiekre visszatekintve mi úgy látjuk, hogy a szükséges ellensúly, amelyet egy hagyományos, arisztokratikus csoport volt képes nyújtani az államhatalom vonatkozásában, elegendőnek nevezhető egy kiegyensúlyozott kormányzás biztosítására. Egy ilyen korlátozás szerintünk elégséges lehet, sőt még azt sem állítjuk, hogy az arisztokráciának (nemességnek) teljes mértékben zártnak kellene lennie: ilyet egyébként szinte soha a történelem folyamán nem állítottak, és soha egyetlen arisztokratikus társadalomban sem zárták ki a nemesítés lehetőségét, habár a legtöbbször – és nagyon helyesen – ezt szigorú kritériumokhoz kötötték. [7] A nemesítés alapelve az érdem-elvben nyilvánult meg, vagyis nemessé valamilyen, az államnak tett kiemelkedő (nem feltétlenül katonai) szolgálat alapján lehetett válni, és a nemességet bizonyos extrém körülmények közé kerülve, például a felség és/vagy hazaárulás bűnébe esve, el is lehetett veszíteni.

A nemességbe, vagyis abba a szűkebb csoportba, amely normális körülmények között az államvezetés kérdéseibe való bizonyos mértékű beleszólást, és az államhatalom kontrollját biztosította, be lehetett kerülni akkor, ha a nemessé váló egyén valamiben kiemelkedőnek nyilvánítatott, vagyis bebizonyította „kvalifikált”voltát. Ám nem a nemesség volt az egyetlen csoport, amely valamilyen értelemben tevékenyen alakíthatta a politikai szférát, hiszen általában a „harmadik rend” is birtokában volt valamilyen rendi képviseletnek – habár természetesen kisebb súllyal, mint a par excellence politikai osztály –, sőt, Észak-Európa bizonyos, a korai és érett középkorban még többnyire tradicionálisnak nevezhető államaiban, például Norvégiában vagy a Svéd Királyságban még a parasztság is rendelkezett ilyennel. [8] A tradicionális állameszme alapján állva a középkorban például a hatalom bizonyos korlátozása a megvalósult, hierarchikus elvek egyértelmű figyelembevételével kiegészülve, és egy olyan modell alakult ki, amely ideális formájában a kiegyensúlyozott kormányzást tehette volna lehetővé. [9] A rendi országgyűléseken kétségkívül megjelentek olyan kérdések is, amelyeket szavazásra bocsájtottak, és ahol volt tehát bizonyos szerepe a konszenzusnak, a vitának, és a vélemény-érvényesítésnek. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a középkori és kora újkori rendi országgyűlések működésétől alapvetően elválaszthatatlan volt, az úgynevezett „követutasítás,” más néven a „kötött mandátum,” amely azt jelentette, hogy a képviselő valójában nem térhetett el attól a tárgytól, amelyet a választói megbízásából az Országgyűlésen képviselnie kellett. Vagyis; legyen bármennyire csekély a képviselőnek törvények alakításába való beleszólása, és küldje őt a társadalom mégoly csekély hányada, ez mégiscsak egy reális képviseletet jelentett szemben a modern reprezentatív demokrácia szabad mandátumával szemben, amely semmi mást nem jelent, mint a reális képviseletről való teljes lemondást, vagyis azt, hogy a kapcsolat a választók és a választottak között, majdnem teljes egészében megszakad. (A főnemesek természetesen nem képviselők útján, hanem személyesen voltak jelen a rendi országgyűlésen – hazánkban az úgynevezett Felsőtáblán, Főrendi Házban, majd 1926-tól, a Felsőházban – hiszen ez csekélyebb számukból kifolyólag is lehetséges volt, és azt is természetesnek kell tartanunk, amennyiben elvetjük az egalizmus irreálisnak nevezhető álláspontját, hogy az ő szavuk többet nyomott a latban, mint a megyei követeké.) Az a paradox helyzet áll tehát elő, hogy a „képviselet választás nélkül” középkori és kora újkori elve még mindig reálisabb politikai reprezentációt biztosított a társadalom legalább egy bizonyos hányada számára, mint a modern, teljes egészében választott parlamentek, amelyek valójában kizárólag annak a rendkívül szűk csoportnak, és az ezekhez tartozó klientúrának az érdekérvényesítését mozdítja elő, amely személyesen is meg tud jelenni a törvényhozásban a „választók akaratából”.

A modern és a rendi országgyűlés működésének legnyilvánvalóbb különbsége emellett még abban nyilvánult meg, hogy ezek a „szavazások” organikusan és hierarchikusan rendezettek voltak, az országgyűléseken pedig egy olyasfajta fokozatiság érvényesült, amely lehetetlenné tette (vagy legalábbis erősen csökkentette), a teljesen kvalfikálatlan elemek térnyerését, és az irányítást egy olyan rend kezében összpontosította, amely nem függött semmilyen alulról jövő legitimációtól. Ezáltal a rendszer legalábbis mérsékelte a hatalom megragadásával kapcsolatos machinációt, korrupciót és demagógiát, amely kétségkívül minden politikai rendszer velejárója, azonban sehol sem ölt olyan gigantikus méreteket, mint a modern tömegdemokráciában.

A fentieket összefoglalva a következő konklúziókra jutottunk. Számunkra, akik a hagyományos állameszme híveiként is tisztában vagyunk azzal, hogy az általunk ideálisnak vélt politikai lehetőségek kibontakozása a modernitás általános körülményeit tekintetbe véve, súlyosan és szinte minden aspektusát tekintve akadályoztatott, komolyan felmerül a kérdés, hogy mennyiben érdemes részt vállalnunk egy olyan államhatalom legitimációs aktusaiban, amelynek természetével és működésével alapvetően nem érthetünk egyet. Az egyik érv, amely a szavazás mellett szólna a következőképpen hangzik: amennyiben nem élünk szavazati jogunkkal, lehetetlenné tesszük még azt is, hogy legalább minimális mértékben hatással legyünk a politikai folyamatra. Ez esetben megtagadjuk támogatásunkat, a sok rossz lehetőség közül a legkevésbé rossztól is, vagyis egy olyan esetlegesen felmerülő, általában persze hibásan, de „jobboldalinak” nevezett párttól, amelyben az államéletről és államelméletről való hagyományos gondolkodásnak legalább még bizonyos nyomai fellelhetőek. Ez egy elég súlyos érv a szavazás mellett, és – amennyiben nem gondolkozunk fanatikus módjára – érdemesnek tűnhet fontolóra vennünk még egy alig érzékelhetően minimális javítás lehetőségét is. De még súlyosabbnak tűnik számunkra az ellenérv: az, hogy ha úgymond „beszállunk a játékba”, azzal mi magunk is legitimálunk egy olyan rendszert, amely maga is a politikai terület megbetegedettségének következménye: a modern tömegdemokráciát, annak minden hátulütőivel és diszfunkcionalitásával egyetemben, amelynek hatásait nap mint nap érezhetjük a saját bőrünkön. Ezzel – habár implicit és közvetett módon, de mégis – támogatást nyújtunk a rendszer par excellence haszonélvezőinek, vagyis egy szinte tisztán oligarchikus jegyeket mutató politikai osztálynak, amelynek az úgynevezett „ellenzéktől” kezdve a „kormánypártig” mindazok a tagjai, akiket a szavazataink ily módon az Országgyűlésbe juttattak. És nem aktívabb ellenállás rejlik-e egy látszólagos passzivitásban, amely a szavazástól való egyszerű tartózkodásban jelenik meg? Ha mindenki így tenne, nem válna-e lehetetlenné magának a rendszernek a működése, és végül is nem veszítene-e el a hatalmát az a politikai osztály, amely egy valódi és arisztokratikus elit helyét jelenleg is bitorolja?

Jegyzetek:

[1] Ehhez azonban feltétlenül érdemes hozzáfűznünk, hogy ilyen esetekben az „N+” sohasem lehet túl magas szám: ez már abból a tényből kifolyólag is így van, ha feltesszük, hogy egy bizonyos kérdésben való maximális kvalifikáció elérése olyan tényezők együttes meglétének függvénye, amely eleve erőteljesen lekorlátozza a számításba jöhető egyének számát.

[2] Kizárólag ilyen esetekre vonatkoztatható a „több szem többet lát” népi bölcsessége is, azt ugyanis hozzá kell tennünk, hogy egy pár éles és több rövidlátó szem semmi esetre sem lát többet, mint egyetlen pár éles.

[3] Elméletileg a fenti példával illusztrálthoz hasonló elven működik a Katolikus Egyházban a pápa megválasztása, vagy pedig hasonló elven működött – habár tisztában vagyunk vele, hogy a reális politikai gyakorlatban ez az elv egyáltalán nem érvényesült tisztán és egyértelműen – a Szent Római Birodalom császárának, a német választófejedelmek általi trónra emelése is.

[4] E kritériumok mindazonáltal szükségesek lehetnek, de csupán úgy, mint a szűrés első köre.

[5] Habár itt már eleve ellentmondásba kerülnek önmagukkal, amikor életkori, vagy éppenséggel állampolgárságot illetően mégis korlátozásokat húznak meg. Miért éppen 18 (vagy éppen 21) évben húzzák meg a jogosultság határát, miért nem inkább 28, vagy éppenséggel 13 évben? Hogyan lehetne azt ésszerű alapokon, a legmesszemenőbb és legabszurdabb nivellálás nélkül feltételezni, hogy csupán azért, mert két ember elérte ugyanazt az életkort, automatikusan egyenlő „érettségi” fokon áll?

[6] A nemesség, amely talán valamennyire még a jelenkorban is képes lenne reprezentálni a jó értelemben vett feudalitást, és az ehhez kapcsolódó értékvilágot, történelmi vezetőrétegként nem a puszta materiális felhalmozásnak, hanem annak a magasabb rendű politikai műveltségnek, a szakértelemnek, a vér és a neveltetés kettős örökségében formálódó szellemnek is letéteményese volt, amely túlélte a baloldali forradalmak megrázkódtatásait és még hanyatló periódusában is jótékonyan szétsugározta egy arisztokratikus lelkületű civilizáló maradványait.

E tekintetben talán érdemes idézni de Tocqueville érzékletes leírását, amelyet a Régi rend és a forradalomcímű művében adott a nemességről és hanyatlásáról:

„Mindörökre sajnálnunk kell, hogy a törvényeknek való alávetés helyett ezt a nemességet leverték és kipusztították. Egyik legfontosabb összetevőjétől fosztották meg így a nemzetet, és olyan csapást mértek a szabadságra, amelyből sohasem fog kigyógyulni. Egy évszázadokon át élenjáró osztály, sokáig vitathatatlan felsőbbrendűségének köszönhetően büszke szívre és természetes önbizalomra tett szert, megszokta, hogy nagyra tartják, s mindez a társadalmi test legellenállóbb csoportjává tette. Nem csak férfias erényekkel rendelkezett, de példájával férfias erényeket terjesztett más osztályok körében is. Semmi sem tudja tökéletesen pótolni, s maga sem lesz képes újjászületni, címeit és javait visszaszerezheti, atyái lelkét azonban nem.”

[7] E tekintetben a nemesség „vásárlásával” kapcsolatos, különösen a koramodern időkben egyre inkább elburjánzó eseteket egyértelműen a modern deviáció számlájára kell írnunk.

[8] Angliában is, például már a XIII. századtól kezdve beszélhetünk a szabad birtokos paraszti réteg, az úgynevezett „knights of the shire” képviseletéről.

[9] Hangsúlyozzuk, hogy ideális formáról beszélünk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a társadalmi-politikai realitás sokszor (legtöbbször) egészen másképp festett: azonban ez nem az ideáról, hanem annak helytelen megvalósításáról mond valamit. Hiba a princípiumot összekeverni az alkalmazójával, ahogyan egy helyes törvény elégtelen vagy rossz végrehajtása sem a törvényt hatálytalanítja, hanem magát az alkalmazót.