Mostanság, mióta az ország neve (és csak a neve) megváltozott, vannak ezek a csoportok, akik minden áron „köztársaságot” akarnak. Köztársaságot akarnak, ad absurdum: „helyreállítani a harmadik magyar köztársaságot” vagy létrehozni a „negyediket”. Nos, természetesen ehhez a harmadik magyar köztársaságnak meg kellett volna szűnnie, mi pedig tudjuk, hogy létre sem jött. Ami van, az pedig az, ami volt, az ország névváltozása igazából még muníciót sem adott a szélbalnak, viszont ők azt hiszik, hogy igen, és még így sem tudnak élni vele.

Írta: v. Uhel Péter Ágoston.

Egyfajta határozott félénkséget lehet látni, amikor a szélbalpártok a köztársasághoz nyúlnak, mintha egyszerre akarnák eszközként használni, és vennék észre, hogy ez senkit sem érdekel. Ott van a beszédeikben, ám vagy csupán elköszönésképpen, persze jó szinkretistaként Széchenyi nevével együtt éljenezve, vagy csupán egyszer-egyszer megemlített célként, természetesen szorosan összefűzve a demokrácia eszméjével. Még a posztereiken is meg-meg jelenik, egy-egy személy talán még meg is jegyzi, hogy ő republikánus, de a republikanizmus a programokban helyet mintegy csupán a demokrácia megtámogatójaként, mintegy sidekick-ként kap.

Nos, ennek az oka lehet az, hogy szívük mélyén talán ők is tudják, hogy hülyeség az egészet centrális helyre tenni, hiszen Magyarország államformája – sajnos – köztársaság. Emellett persze érzik, hogy hülyeség lenne nem kihasználni a helyzetet is, hiszen egy teljes egészében látszatproblémára rá lehet ereszteni az embereket. Nem kevésbé ad a katyvaszhoz természetesen a republikanizmus és demokratizmus összemosása. Gondolhatják azt, hogy a köztársaság ünneplése még húsz éves születésnapján sem túl népszerű, ezért annyira nem kéne nyomatni, viszont egy kevéskét talán lehet, hiszen ez egy újabb (vélt) ellenpont a főgonosszal (Unser Führer O.V.) szemben. Egy valami nem lehet az oka a fel-fellángoló republikanizmusnak: az, hogy meggyőződéses köztársaságpártiak, és ezen meggyőződésük eredete tényleg principiális. Ugyanis valójában szélbalos közéleti szereplőink pont annyira nem köztársaságpártiak, [1] mint amennyire a kormány köztársaság-ellenes. Mindkét oldalban egy közöny munkál, a kormányoldalban annyira, hogy a szélbalosok köztársaságozását szóra sem méltatja. Nem hiszem, hogy ne jelenthetnénk ki, hogy az alapján, hogy politikusainknak milyen egyszerűen ment a váltás 1989-ben, egy esetleges restauráció után pont olyan lelkesen lennének monarchisták, mint ahogy most republikánusok/demokraták/szocialisták/polgáriak etc. ugyanis a hatalom, s nem a haza érdekli őket.

Nos, egy ilyenfajta közönyös érdeklődéssel kezdi a republikanizmus (és ezáltal, by proxy, a monarchizmus) tematizálni a kortárs közbeszédet – bár talán a tematizálás az egy erős szó erre a jelenségre. Az egész köztársaságpártiság tálalásához viszont meg kell egy jó adag „szellemi” erőltetés, ugyanis egyébként nagyon nem jön az embereknek, és ezzel kapcsolatban nem is véletlen a múlthoz nyúlás szinte teljes hiánya (a köztársasági múlt ugyanis minden jóérzésű ember számára vállalhatatlan). E helyett van egyfajta – sokszor épp az adott politikusi beszéd közben megalkotott – elképzelés arról, hogy mi lehet, milyen lehet az a köztársaság. Ez a képzet magában foglalja egyrészt a már említett demokratizmus segítőtársa szerepet, másrészt egyfajta voks letételét az 1989-90-es átmenet mellett, valamint erőltetett hozzákötését az épp ünnepelt, pozitívnak vélt történelmi eseményhez, [2] de nem állítom, hogy ezekbe valamilyen egységes koncepciót is bele tudnék látni, inkább úgy érzem, mintha az egész a hallgatóság imaginációjára lenne bízva.

A lehetséges képzetalkotások és képzettársítások során talán enyhén orwelli stílusú gondolatok fogalmazódhatnak meg a hallgatóság fejében, olyanok, mint: a köztársaság jó, a köztársaság demokratikus, a köztársaság szeret téged, a köztársaság megvéd téged és leviszi helyetted a szemetet etc. Ezek esetleges támpontként szolgálhatnak a tömegeknek, bár gondolom maguk sem értik, hogy miért. Kérdés nem merül fel, például, hogy miért kéne köztársaság, és ha már kéne, akkor mi van most, ami nem kell? A kritikus gondolkodás enyhíthet a köztársasági képzet homályán, és ezt nem szeretnék szélbalos politikusaink. A köztársaság megmarad egyfajta távoli vágynak, ami ha eljön, jobbá teheti a helyzetet, bár konkrétumokat nem tudunk, hogy mi és miben változna meg.

Az a társaság mely ezzel a módszerrel szakítva teljesen centrális helyre tette a köztársaságot, a nemrég párttá alakult, marginális, de nagyhangú 4K!. Nem hiszem, hogy másnak is eszébe jutott volna akkora hülyeséget tenni, mint, hogy pacifista indíttatásból megünnepelni a Keleti-pályaudvarnál még mindig álló emléktáblánál azt, hogy a patkánylázadás során a frontra induló katonavonatokat tartottak itt vissza, csak azért, hogy bemutassák, hogy quasi mindennel egyet értenek, ami Károlyi Mihályhoz köthető. Dózsa Györggyel kampányolni egyet jelent annak a bevallásával, hogy 1994 óta még középiskolai történelem tankönyvbe sem néztem bele személyével kapcsolatban. A stabil szélbalpárt benyomását keltő formáció a marihuána legalizációjával gondolom csak „haladni szeretne a korral” vagy „csatlakozni Európához” (és egyéb szlogenek), mert racionálisan nem lehet belátni, hogy egy irreleváns, igazából itthon senkit sem érdeklő, ráadásul nem is balos, hanem posztmodern-liberális téma mögé miért kell így beállni, azt politikai céllá tenni, de persze lehet, hogy tevékenységük missziós jellegű.

A megalkotott köztársaság-kép mindkét esetben valami letűnt jó dologhoz való visszatérést jelez, horribile dictu restauratív jellegű, ám adalék-mivolta tény, hiszen csak egy rögeszmét testesíthet meg, gyakorlatot nem. Mivel a köztársasághoz semmi pozitívum nem társítható, maximum azok számára, akik nem ismerik a történelmet – mondjuk ez sok –, így marad egy tartalomnélküli frázis, mint ami mindig is volt a magyar történelemben. A változás is csak annyi lenne, hogy visszatennék a névbe az államformát, sőt, leginkább annyi sem, mert ha már hatalmon vannak, ez is teljesen hidegen fogja hagyni őket (hisz a hatalom a lényeg). Soha nem volt kifejtve, hogy mit jelentene a „harmadik köztársaság visszaállítása” vagy egy „negyedik köztársaság”, valószínűleg azért nem, mert semmit.

Az egésznek persze a már sokat emlegetett közöny az oka, közöny és igénytelenség. Akik benne vannak, azokat azért nem érdekli, akik nincsenek benne, azokat azért. Ez a politikai katatónia odáig süllyedt, hogy már nem is csupán a közöny ellen, hanem a közöny iránti közöny ellen kéne küzdeni. A köztársaságosdival csak nő a káosz, a posztmodern indifferentizmus ezt erősíti, és így válik a politikai szféra és a közélet egyetlen nagy masszává, ahol senkinek nincsen más célja, mint a hatalom megszerzése. Ezen többpártrendszernek és demokráciának, valamint a köztársasági államformának a röheje és szomorúsága is egyben, hogy tulajdonképpen ezeket emberek komolyan veszik, elemzik, és jó és működőképes rendszereknek írják le őket. Aki a közéletben bármilyen szinten is szóhoz jut, mint „komolyan vehető” gondolkodó, az szerepet játszik ebben a farce-ban és tovább ködösít. A monarchista célja a fogalomtisztázás, ismeretterjesztés és tisztán látás, mely során egyértelművé válik mennyire vállalhatatlan az, amiben élünk, és így, végső soron a valódi restauráció. Ezért nem leszünk mi ennek a része.

JEGYZETEK

[1] Jó, persze, azok, de igazából pont nem érdekli őket; eszükbe nem jutott volna republikánusnak lenni, ha az új alaptörvényben nem veszik ki az államformát az ország nevéből.

[2] Cf. Mesterházy Attila: „A magyarok 1848-ban a köztársaságot választották.” kijelentését egy március 15-ei ünnepen, mellyel még talán Gyurcsány explicit republikanizmusát is megelőzte.

Keresztényként különböző viták során gyakran szembesülünk olyan állításokkal – elsősorban nem keresztények részéről – miszerint az Egyház mennyire eltávolodott Krisztus tanításától, története során mennyire nem viselkedett krisztusi módon akár a hívek, akár a klérus vagy akár az egész intézmény szintjén. Olyat is gyakran olvasni, hogy a hit szép és jó dolog, de ha mindezt valamilyen intézményes formába, dogmákba, törvényekbe, hierarchiába „öntik” az ember gyarlósága folytán mindez korrumpálódik. Jellemzően Jézus Krisztusra, mint egy nagy emberre, gondolkodóra tekintenek, aki szavainak méltó helye van a világtörténelem nagy bölcseinek idézetei között, de persze a lényeg kimarad: hogy Ő nem csak valóságos ember, hanem valóságos Isten is. Természetesen nem szabad gőgösnek lennünk, hiszen van, hogy a nem hívő emberek felől érkező kritika is megszívlelendő, mivel nyíltan felvállalt hitünk miatt sokan – jogosan – többet várnak tőlünk, mint maguktól. Az ilyen és ehhez hasonló érvek, vádak mellett, ezek kapcsán szintén gyakran találkozni azzal a gondolattal, amely már régóta foglalkoztat: miszerint Jézus és a korai kereszténység tulajdonképpen szocialista volt.

Írta: Bérces Ádám.

Az első pár állítással nem is kívánnék bővebben foglalkozni. Ismerjük a történetírás és történelemoktatás unalomig ismételt, súlyos túlzásokkal terhelt történeteit a keresztes háborúkról, a Szent Inkvizíció kínzásairól, a dőzsölő reneszánsz pápákról és az egyszerű népet kihasználó búcsúcédula-árusításról. És nem kell sokat elmélkedni, hogy vajon miért van, hogy az Egyház történetéből pont ezeket a fejezeteket emelik ki a világi történelemkönyvek kihagyván a szentek és boldogok legendáinak gazdag világát, a kórház- és egyetemalapításokat, illetve azt, hogy Európa gyakorlatilag a Katolikus Egyháznak köszönheti létének jelenleg is még fennálló formáját és kultúráját, a legnagyszerűbb építészeti emlékeit és más művészeti alkotásait. Azon túl, hogy maga Krisztus sem állította sosem, hogy az Egyháza nem fog hibákat elkövetni, hiszen a papok, a hívek és az elöljárók, sőt még maguk a pápák is esendő, bűnös emberek. Maga Szent Péter sem volt tökéletes, hiszen háromszor is megtagadta az Urat, mégis Ő a kőszikla, amelyre Krisztus Egyháza épült. Úgy érzem, azért kötelező még így sok száz év után is felemlegetni ezen vélt vagy valós múltbéli hibákat, mert az Egyház konzekvens és egységes tanítása és törvényei helyére betolakodó, Krisztus őszinte és önzetlen szeretetét a szekuláris humanizmusra cserélő modernizmus csak az Egyház lejáratásával nyerheti el diadalát. Ez ugyanis az egyetlen akadály, amely az útjukban áll. Az erkölcsi relativizmus korában, amely azt tanítja, hogy nem létezik abszolút igazság és az, hogy mi a jó és mi rossz az koronként, kultúránként, sőt személyenként változó tehát minden vélemény egyformán számít nincs helye egy olyan intézménynek, amely egy 2000 éve változatlan tanítást hordoz és ráadásul minderről ki meri jelenteni, hogy ez az egyedül üdvözítő és tévedhetetlen igazság.

Minden eszmerendszer, ahogyan a népek, nemzetek is kutatják saját eredetüket, amelyet természetesen szeretnének minél régebbi korokra visszavezetni. Bárhogyan is nézzük, a szocializmus, mint politikai irányzat legkorábban a 18. században, a felvilágosodás nyomán alakult ki, de magát a szót csak a 19. század első harmadában kezdték el alkalmazni. Persze az alapgondolat – a társadalomban mindig is fennálló egyenlőtlenségek kiegyenlítésére való törekvés – nem új, ahogyan egy múltkori írásomban pedzegettem, egyidős az emberiséggel. A lázadás archetípusát a Szentírásban is megtalálhatjuk, amely egyben választ is ad a világtörténelem minden későbbi forradalmának valós természetére is: Lucifer elégedetlen volt helyzetével, ő olyan akart lenni, mint Isten. A lázadás tehát mindig arra vezethető vissza, hogy az ember, pontosabban egyes emberek nem elégszenek meg azokkal a világi javakkal, amelyek adattak neki, hanem mindig többet akarnak, még akkor is, ha ezt másoktól kell elvenni. A baloldaliság történelme során erre bőven találunk példát.

Krisztus önzetlen szeretettel fordult mindenkihez, azokhoz is, akik a korabeli társadalom perifériájára szorultak: szegényekhez, lenézett bűnösökhöz, sőt olyanokhoz is, akikkel zsidóként nem is szabadott volna érintkeznie. A szemében minden ember egyenlő volt. Ezt azonban nem szabad összekevernünk azzal, hogy sem egy egészséges társadalomban, sem biológiai értelemben, vagyis a teremtésben sem vagyunk egyenlők: a férfiak és nők, gazdagok és szegények vagyunk és ez így van rendjén, még ha manapság mindezt próbálják is kétségbe vonni. Krisztusian viselkedni tehát nem azt jelenti, hogy mindenkit egyenlőnek tekintünk, hiszen ez ellenkezne a teremtés rendjével, hanem hogy egyformán mindenkiben megpróbáljuk meglátni Krisztust, Isten képmását, hiszen az emberi méltóság mindenkinek egyformán kijár, de ez még korántsem zárja ki azt, hogy az emberek jogai és kötelességei különbözőek lennének.

A szocialisták, kommunisták, forradalmárok szegénység iránti érzékenysége korántsem önzetlenségből vagy szeretetből fakadt. Jól tudták, hogy a sokszor valóban nyomorban élő szegényeket helyzetüknél fogva könnyen fel lehetett tüzelni és az uralkodók vagy akár csak a kicsit gazdagabbak ellen fordítani. Sokszor leírtuk már és még le is fogjuk, hogy a forradalmak az egyenlőtlenség, az igazságtalanság megszűntetésére irányultak, de ehelyett még nagyobb igazságtalanságokat szültek csak. Lehet mondani, hogy a kommunista diktatúrák „élhetőbb életet teremtettek a munkásságnak”, de sokaktól ezért mindent elvettek, csak azért, mert kicsit vagyonosabbak voltak. Ezt én nem igazán nevezném egyenlőségnek, pláne nem krisztusinak.

Ott van még az ősegyház, amiről szintén gyakran tanítják, hogy „őskommunizmusban” éltek. Ez is hatalmas tévedés, egy szájról-szájra terjedő legenda, pedig elég lenne a Szentírás vonatkozó részeit elolvasni. Teljes vagyonközösség kizárólag a jeruzsálemi gyülekezetben volt, ott is azért, mert tudták, hogy a város hamarosan el fog pusztulni, hiszen Jézus megjövendölte. A vagyonközösségről és az állítólagos „őskommunizmusról” mindössze két helyen olvashatunk az Apostolok cselekedeteiben:

A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. (ApCsel 2.44-45)

A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt.(ApCsel 4.32)

De a többi gyülekezetben – azon túl, hogy Krisztus példáját követve valóban mindig segítették a szegény sorsúakat – nem volt ilyen, sőt a Tesszaloniki hívekhez írt második levélben Szent Pál apostol figyelmezteti is azokat, akik a gyülekezet híveinek jó szándékával visszaélve úgy szeretnének megélhetéshez jutni, hogy közben ők maguk nem dolgoznak:

Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz. Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék. Ti pedig, testvérek, ne unjatok bele a jótettekbe. (2Tessz 3.6-13)

Ezen túl, ahogy a Szentírásból is kiderül, már az első században is voltak püspökök, elöljárók, vagyis az Egyház hierarchiájának mai formája már lényegében akkor is létezett, amely szintén elképzelhetetlen lenne, ha valóban egyfajta korai szocialista közösségről beszélnénk. Krisztus az ősegyház szegények iránti odaadása vagy akár az Egyház szociális tanítása (amely napjainkban ismét fontos téma) és a szocializmus elmélete és megvalósult gyakorlata között tehát kimondhatatlan nagy szakadék tátong. Ezt a kettőt hatalmas tévedés, sőt tudatlanság lenne összemosni.

A következő cikkünkben két, számunkra alapvető politikaelméleti fogalom, a jobboldaliság illetve a konzervativizmus kérdéseivel szeretnénk foglalkozni. Úgy véljük, talán nem felesleges, ha a gyakran konfúzus fogalomhasználat terén némi rendet teremtünk, vagy legalábbis azt megpróbáljuk tisztázni, hogy az általunk képviselt monarchikus gondolat milyen módon kapcsolható e kifejezésekhez.

Írta: Pető Zoltán

A „jobboldali” és a „konzervatív” kifejezéseket egyrészt, a politikai közbeszédben szokásos egymásra vonatkoztatni, mintegy egymással csereszabatos módon is használni, másrészt pedig határozott fokozati distinkciót is szokás felállítani közöttük. Emellett úgy is beszélnek a jobboldaliságról, mintha az valójában csak a szűk értelemben tekintett „szélsőjobboldaliságra” korlátozódna. E szóhasználatban, a jobboldaliság egyrészt jelenthet a politikaihoz való radikális, bizonyos esetekben forradalminak is nevezhető hozzáállást, amely ugyanakkor radikálisan baloldal-ellenes is, míg az ettől elhatárolható konzervativizmus egy szintén baloldalellenes, de kevésbé radikális, a programját a XIX. században kialakult, polgári, parlamentáris és/vagy alkotmányos viszonyok között képviselni igyekvő viszonyulás lenne. A jobboldaliság emellett felmerülhet olyan tágabb értelemben is, mint valamiféle magasabb kategória, mintha arról lehetne beszélni, hogy egy általános értelemben vett jobboldaliságból különböző típusú és formájú politikai eszmék deriválhatóak. Ilyen értelemben, jobboldalinak nem csak a szigorúan konzervatív irányultságú politikai ideológiákat nevezik, hanem például olyanokat is, amelyek egyrészt nem konzerválnak semmilyen megelőző állapotot, másrészt pedig csak kevés ponton érintkeznek egymással. Ilyen értelemben jobboldalinak szokás tartani keresztényszocializmust, a libertarianizmust, a fasizmust, a nemzetiszocializmust, a falangizmust, a spanyol és portugál korporatív kísérleteket, a neo-konzervativizmust, vagy éppenséggel visszamenőlegesen jobboldalinak minősítik azokat az egykor létezett tekintélyelvű nacionalista mozgalmakat is, amelyeket Boulanger vagy Maurras nevével kapcsolhatunk össze. Beszélnek továbbá, a „gazdasági jobboldalról” is, jobboldaliként határozva meg minden olyan politikát, amely az államosítással szemben piacpárti, vagyis ilyen értelemben szembe helyezkedik a szocializmussal.

Ha ezekkel a sokszor konfúzus, eleve rosszul felvetett meghatározásokkal szemben szeretnénk egy valóban pozitív és adekvát definíciót adni a jobboldaliság mibenlététől, talán nem felesleges, ha mindezt az olyan alapvető politikai eszmék, mint az egyenlőség, a rend, a hierarchia, a szabadság oldaláról világítjuk meg.

E tekintetben azt mondhatnánk, hogy a jobboldal alapvetően a szabadság pártján, de az egyenlőséggel szemben áll. [1] Ugyanakkor a jobboldal rend és a hierarchia pártján is áll, de nem azért mert ezek önmagukban való célként vagy értékként tételeződnek számára, hanem azért, mert olyan eszközök, amelyek nem ellentétei, hanem előfeltételei egy valóban differenciált és minőségi szabadságnak, amely sohasem valósulhat meg egy kaotikus és nivelláló egyenlőségben. A jobboldal értékei továbbá az arisztokrácia értékein; a hűségen, bátorságon, a legitim felsőbbségnek való szabad és tudatos engedelmességen, a valódi tekintély elismerésén, a különbözés elvi tételezésén, a rend értékén, és a harmónia szeretetén nyugszanak.

Nem véletlen, hogy a XVIII. és a XIX. század folyamán, amikor is először határozta meg magát a baloldaliság ellenében, a hagyományos jobboldal a monarchia és az arisztokrácia, valamint a rendi képviselet – vagy valamilyen ezzel megközelítően analóg forma – védelmében lépett fel, minthogy ezek voltak azok a társadalmi formák, amelyekben a hagyományos állameszme kifejeződött. Valójában egészen az első világháború végéig, nehezen lehetett volna Európában olyan jobboldalról beszélni, amelyik lényegében nem arisztokratikus és nem monarchista, eltekintve az olyan hibrid formáktól, mint például a Boulanger-féle, amely korán megfertőződött a baloldali eredetű nacionalizmussal, valamint más, a francia felvilágosodás eredményeként szárba szökkenő eszmékkel, mint például a republikanizmussal. „Jobboldali demokratáról” valóságos abszurditás lett volna szólni a jobboldali politika korábbi periódusaiban, minthogy a demokrácia egészen az 1848-as párizsi forradalomig, egy olyan szélsőséges elképzelésnek számított a kontinensen, amellyel csak azok szimpatizáltak, akik a XVIII. századi aufkléristák jó tanítványaiként, mindazt tagadták, amelyet a politikai eszmékről fentebb vázoltunk, és magukat teljes egészében egy utópikus progresszivizmus szolgálatába állították. A demokratizmussal való határozott szembehelyezkedés azért is volt az igazi jobboldaliság sine qua non-ja, mert a demokratizmus a tömegre támaszkodott, egy olyan entitásra, amelyet alapvetően azoknak a struktúráknak az összeomlása hozott létre, amelyek a jobboldaliság előfeltételei voltak, vagyis a tagoltság és az egyének eltérő kvalitásaiból fakadó különbözőségek forradalmi és sok helyütt erőszakos lebontásából származott.

Az igazi jobboldalnak továbbá, akármelyik kultúrában is vetődött fel, el kellett ismernie, hogy a világnak van egy bizonyos ontológiai struktúrája, amelyet egy örök szellemi elv határoz meg. Úgy véljük, egy hiteles jobboldalnak ma is, minden körülmények között tételeznie kellene a transzcendencia érvényét mindazzal szemben, ami pusztán világi cél, hangsúlyoznia kell azt is, hogy akciói egy olyan álláspontból következnek, amely nincs maradéktalanul kitéve az anyagi, gazdasági, társadalmi, és történeti erők pusztán kontextuális hatásainak és determinizmusának, és éppen e tényből kifolyólag joggal hivatkozhat arra, hogy princípiumai örökérvényűek és „idő felettiek”.

Egy hiteles jobboldaliságnak továbbá legalábbis a következő dolgokat kellene magában foglalnia: arisztokrácia és királyság, személyes, „rendi” és testületi szabadságok, lokalitás, szubszidiaritás, privilégiumok, tömegellenesség, vertikalizmus, elitizmus, határozott demagógiaellenesség és antipopulizmus, hierarchia, tradicionalizmus, és föderalizmus.

Kétségtelen, hogy van különbség a jobboldaliság és a konzervativizmus között, mi azonban nem gondoljuk azt, hogy ezeket egymással szembe lehetne állítani. A konzervativizmussal kapcsolatban elsősorban a pusztán leíró definíciót kell kiküszöbölnünk: nyilvánvaló, hogy a status quo minden körülmények közötti őrzését nem nevezhetjük konzervativizmusnak, amennyiben e fogalomnak a jobboldalihoz hasonló normatív tartalmat tulajdonítunk. [2] Ez esetben azt is mondhatnánk, hogy a jobboldaliság – ahogyan azt fent vázoltuk – csak akkor megőrző, vagyis konzervatív, hogyha éppenséggel a saját alapelvei szolgálnak a politika általános és elfogadott normáiként. Reaktívvá válik, amikor defenzívában van, vagyis amikor sajátos értéktételezését egy ellentétes értelmű értéktételezéstől látja fenyegetve, de a jobboldaliságot forradalminak is lehetne nevezni, amikor egy olyan válsághelyzetben lép fel, amelyben semmi megőrzendőt nem lát, és amelyben az általánosan elfogadott politika irányelvei teljes egészében baloldaliak. A XX. század első felében, főleg Németországban, beszéltek is a „konzervatív forradalomról” amely természetesen definíció szerinti önellentmondás lenne, ha pusztán és elsősorban „megőrző forradalmat” és nem „jobboldali forradalmat” jelentene, hiszen abban a korszakban, amikor ez a mozgalom kibontakozott, már éppenséggel nem a fennálló értékek konzerválását értették alatta. Azonban kétségtelen, hogy a konzervativizmusnak az egyszerű megőrzésnél tágabb jelentése van. A konzervativizmusnak ez az értelmezése szoros összefüggésben áll a jobboldalisággal, azonban nem teljesen azonos vele. Nem teljesen azonos vele, mert a konzervativizmus elsősorban nem világnézet, hanem a világnézetből fakadó viszonyulás. Ez nem elsősorban az értékekre és az ezekből levezethető politikai eszmék egy bizonyos dimenziójára vonatkozik, hanem egy hozzáállásra, amely az elkerülhetetlen változással kapcsolatos.

A konzervativizmus a változás kritikus szemlélete, amelyben általában egy romlást és egy ezzel kapcsolatos elkerülhetetlenséget állapít meg. A változásban – szinte az entrópia fizikai törvényéhez hasonló módon –, a valaha létezett, rendezett dolgok szétesése, felbomlása vagy lassú erodálódása figyelhető meg. A konzervativizmus természetesen tisztában van azzal, hogy emberi erővel lehetetlen a természeti és metafizikai törvények örök ritmusa ellen küzdeni, de arra törekszik, hogy valamiképpen mégis szembe helyezkedjen az elkerülhetetlen árral, és a korábbi állapotok magasabbrendűségéből legalább valamit megpróbáljon megőrizni. Az autentikusan konzervatívnak nevezhető magatartás általánosságban kizárja a forradalmiságot, még abban az esetben is, ha az egy ellenforradalmiság értelmében bontakozik ki, már ha ez alatt valamilyen, az állapotok hirtelen és radikális megváltoztatására törekvő aktivista, mozgalom-szerű, és harcias formában kibontakozó akciósorozatot értünk, és nem a de maistre-i „forradalom ellentétét.” A „konzervatív forradalmár” esetét tehát semmiképpen sem úgy kellene elképzelnünk, mintha az a „baloldali forradalmár” ellentétes előjelű ekvivalense lenne, aki azért, hogy egy korábbi állapotot helyreállítson, vagy valami olyasmit megvalósítson, ami a saját értékeivel összhangban van, de a környező világban már nem lelhető fel, valamilyen alulról jövő, vagy a tömegek segítségét is igénybe vevő akció révén megszerzi a hatalmat.

A konzervativizmus azonban nem kizárólag a degradációt fedezheti fel a történeti folyamatban: beszélhetünk egy olyan értelmű konzervativizmusról is, amely alkalmanként evolúcióban is gondolkodik. Természetesen ennek az evolúciónak, egyrészt semmi köze nincsen a materialista darwinizmushoz, másrészt pedig semmiképpen nem tartalmazza a végtelenbe nyitott fejlődés abszurd gondolatát, hisz ez olyan elképzelés lenne, amelyet egyrészt semmilyen empirikus tapasztalat nem támaszt alá, másrészt pedig kizárja a transzcendenciát. A konzervatív evolucionizmus a civilizációk ciklikus kibontakozási folyamatához kapcsolható és a tapasztalatok lassú felgyülemlésével írható le: ezt az álláspontot elsősorban az angolszász konzervativizmus klasszikusai, Burke és Hume hangsúlyozták, mintegy válaszul a francia felvilágosodás torz és elbizakodott fejlődéseszméjére. Ez a fejlődés, a konzervatívok szerint tulajdonképpen a kedvező körülmények véletlen összjátékának tulajdonítható – mint amikor egy növény csírája éppen olyan helyre hullik, ahol minden feltétel megtalálható ahhoz, hogy hatalmas fává terebélyesedjen –, nincsen semmiféle „elkerülhetetlenség” benne, és ami fenyegeti, az a forradalmi türelmetlenség, amely értetlenül áll a nem racionális vagy a diszkurzív értelem számára nehezen hozzáférhető tényezők előtt, amelyek nem vezethetőek le szigorúan utilitarista elvekből. Burke a dolgok kontinuitásáról beszélt, arról hogy habár a világunkat konstituáló tények elkerülhetetlenül módosulnak, de a lényegük ugyanaz marad. A XVIII. század Angliája nagyon sok szempontból különbözött mondjuk a XIII. századitól, de az ősi intézmények alapvető kontinuitásában, abban, hogy az arisztokrácia megőrizte hatalmát, de legfőképpen a monarchia múltat a jövővel összekötő realitásában mégis arról beszélhetünk, hogy ugyanabban az államban élünk, amelyet az ősök alapítottak, és amelyben titokzatos módon jelen vannak a holtak generációi, akiktől, Chestertont idézve; „nem tagadhatjuk meg a szavazati jogot”.

Egy ilyen fajta konzervativizmus elképzelhető volt a XVIII. században, amikor Burke az Ancien Régime„kifinomodásáról” beszélhetett, és talán még az első (és kis mértékben a második) világháborút megelőzően is, amikor még forradalmi értetlenség nem rombolt le mindent, amely az államban még kapcsolatban állt a dolgok örök rendjével, és még kifejezett valamit, amely lehetővé tett egy szellemibb és differenciáltabb társadalmi életet. Ma azonban a konzervativizmusnak ez az értelmezése úgy tűnik elvesztette a létfeltételeit. Legalábbis, ha a dolgok jelen állását tekintjük – különös tekintettel a hazai állapotainkra –, azt kell mondanunk, hogy nem találunk benne túl sok mindent, amit konzerválni lenne érdemes, hacsak nem szeretnénk a baloldaliság megőrzését forszírozni. Mi azonban természetesen nem gondoljuk azt, hogy a jobboldali értékekért folytatott harcnak nem kellene többé politikai kifejezést adni, legalábbis azáltal, hogy kompromisszumok nélkül kiállunk mellettük – és ha a körülmények jelenleg nem is engedik meg a maradéktalan alkalmazásukat –, nem megyünk bele olyan játékba, amely lehetővé tenné egy alapvetően baloldali világnézet elemeinek beszivárgását. A konzervativizmus értéke elsősorban tehát ebben az értelemben merül fel számunka: a túlságosan radikális és konkrét forradalmiságot elutasítva és elkerülve a napi politika dezorientáló hatásait, fenntartjuk egy korábbi, egészségesebb világrend értékeit, hogy abból alkalmasint, a körülmények esetleges jövőbeli megváltozásával ismét „kicsírázhasson” egy, a normalitás talaján nyugvó élet, állam és társadalom. Ahogyan Dominique Venner fogalmaz: „A hagyomány nem eszme. Ez a létezés és az élet egy formája amely, a Timaiosz felfogását követve, úgy látja, hogy ’az emberi élet célja az, hogy rendet és harmóniát hozzon létre az egyén testében és lelkében, összhangban az kozmosz rendjének képéhez hasonlatosan.’” [3]

Jegyzetek:

[1] Természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy mit értünk szabadságon. Túl a szabadság eszméjének hagyományos politikai megfogalmazásain – amelyet elsősorban a valamire vagy a valamitől való szabadság értelmében szokás felvetni, vagy amit Benjamin Constant híres megkülönböztetése szerint a régiek és a modernek szabadságaként is értelmezhetünk –, mi a fogalomnak egy sokkal lényegibb és egyben sokkal erőteljesebb értelmezését javasoljuk. A szabadság lényege, mind az egyének, mind az államok és a nemzetek szintjén elsősorban az autonómia és autarkia, az „önállóság” princípiumában ragadható meg. Ez az önállóság az, amely nem a rend és a hierarchia hiányában jön létre, hanem az egymástól hierarchikusan, funkcionálisan és kvalitásaik szerint is elkülönülő szintek önellátását, (és nem az egyenlőségét) feltételezi, hasonlóan egy egészséges organizmus felépítéséhez és működéséhez.

[2] Nem értünk maradéktalanul egyet Michael Oakeshott definíciójával, amelyet a Politikai Racionalizmus-ban adott a konzervativizmusnak. Oakeshott definíciója – habár ügyesen kerülni igyekszik – a normative megfogalmazás hiánya miatt végül is relativizmusba torkollik. Lásd. Michael Oakeshott: Konzervatívan lenni. In.: Politikai Racionalizmus. Új Mandátum, Budapest, 2001. Szerkesztette: Molnár Attila Károly.

[3] Dominique Venner: Dominique Venner: Living in Accordance with Our Tradition. Lásd.: http://democratia-mortui.blogspot.co.uk/2013/09/dominique-venner-living-…

Összeszedtünk egy-két típust, akik viszonyulni szoktak a királyság ügyéhez. Csak úgy kutyafuttában, ahogyan ráéreztünk a témára, ahogyan a legegyszerűbben – sok iróniával, talán humorosan is – be tudjuk mutatni mindenkinek őket. Szóval ez az írás, egy „Királyság – szerintetek”, illetve egy „Ilyenek vagytok ti – a királyságpártiak szerint”. És szerettünk volna egy kicsit szórakozni is, meg szórakoztatni is a kedves olvasókat. Mert nemcsak másokon ér mosolyogni, hanem magunkon is. Tizenegy típus, lehetne több is, de most ennyi legyen elég. Vagy éppen sok is, ezt mindenki eldönti majd.

1. A vörös republikánus (forradalmár)

A Szent Korona nem más, mint egy klerikál-fasiszta jelkép, amelyről a jobbágy és a munkás testvéreim kimondhatatlan szenvedése jut eszembe a fekete reakció ezredéves elnyomása alatt. Mindezt Vajk, a Rómával szövetkező önkényúr kényszerítette az őskommunizmusban élő magyar proletártömegekre. Már a „királyság” szó említésétől is kiráz a hideg, azon vagyok, hogy támogassam az elvtársak antimonarchikus küzdelmét, ahol az elnyomásnak ezen ősfasiszta szimbóluma még mindig létezik. Che, kicsit Kun Bélcsi is. A korábbiakat nem ismeri, vagy nem meri.

A legnagyobb magyar politikusok: Károlyi Mihály,Kéthly Anna, Kunfi Zsigmond, Ságvári Endre, a Madarász-fivérek (flamingók). Egyébként a jelzőt nem érti, inkább a forradalmár szót használja. Tizenhét évesen (két éve) szélsőjobbos volt.

2. A progresszív (polgári) demokrata

A monarchia gondolata elkerülhetetlenül összekapcsolódik az ember és ember közötti illegitim megkülönböztetés, vagyis a hierarchia elvével. A múltban azért sikerült a monarchiát fenntartani, mert a tömegeket a felsőbb osztályok tudatlanságban tartották, azonban mára az elkerülhetetlen haladás következtében az emberi psziché oly hatalmas fejlődési folyamaton ment keresztül, a műveltség általános szintje olyannyira megemelkedett, hogy a reális egyenlőség gondolata megvalósíthatóvá vált. Ezzel egyértelműen, a monarchia egy teljességgel idejétmúlt államforma lett, szerencse hogy itthon is megszűnt, és senki sem gondolja igazán komolyan a helyreállítását, ahol pedig még fennáll, ott sem más, mint egy anakronisztikus bálvány, és a még nagyobb demokrácia akadálya.

A legnagyobb magyar politikusok: Bibó István, Jászi Oszkár. Tudna mondani mait is, de az olyanmár!

3. A felvilágosult demokrata

Tagadom a hierarchia minden formáját, és mivel világnézetem a Nagy Francia Forradalom „örökérvényű alapelvein” nyugszik, természetesen elvetek minden olyan eszmét, amely nem vezethető le egyenesen a nagy Rousseau-ból. A monarchia az emberi jogok ellensége, mert megengedhetetlen privilégiumokat biztosít egy olyan hatalomgyakorlásra, amely nem függ a választópolgárok beleegyezésétől. De úgy vélem, a királyok is tulajdonképpen csak áldozatok, – egy sötét és intoleráns kor maradványai, – bárcsak megszabadíthatnánk őket hálátlan szerepüktől!

A legnagyobb magyar politikusok: Kossuth Lajos. Még a szakállát is szereti, de a ruháját nem.

4. A liberális demokrata

Az örökletes monarchia létezése a mai világban meglehetősen anakronisztikus jelenség, a regnáló monarchák pedig mind alkotmányos, mind pedig közpolitikai szempontból jelentéktelenek. Lehet, hogy a monarchia egykor működőképes államforma volt, (az 1867-1918- as periódusban pedig még hazánkban is azt mondhatnánk, jelenléte nem volt kifejezetten káros), ma azonban már semmiféle érvénye és értéke nincsen, az esetleges helyreállítása pedig még több kárt okozna, mint amennyi jótéteménye volna. Az állam élén egy demokratikusan választott elnökre van szükség, akinek a hatalmát demokratikusan ellenőrzik. Legjobb lenne minden évben (demokratikus, persze) választásokat tartani, nehogy véletlenül is állami túlhatalom alakuljon ki. Az olyan lehangoló tud lenni, mint a Nemzeti Dohánybolt.

A legnagyobb magyar politikusok: Göncz Árpád. Merthogy „mait” nem akar mondani, és Deákra rázza a fejét, hogy az nacionalista meg konzervatív.

5. A szociáldarwinista ultrakapitalista

A köztársasági államforma természetesen magasabbrendű a monarchiánál (jobban lehet gyarapodni, meg amúgyis), és ennek az a bizonyítéka, hogy az utóbbi mindenütt jobbára megszűnt vagy eljelentéktelenedett, esetleg ott maradt csak fenn, ahová a civilizáció még nem terjedt ki, mint például a felvilágosulatlan Szaúd-Arábiában. Egyedül a hatékonyság, és a „legnagyobb szám legnagyobb boldogsága” az, ami szerintem számít. A piac önkorrekciós folyamatai egyébként is akkor működnek igazán jól, ha abba nem avatkoznak bele holmi „hagyomány” ürügyén. De azért a turizmus szempontjából esetleg el lehetne gondolkodni egy királyi családon. A briteknél például egészen jól jövedelmez, de onnan csak ruhát érdemes rendelni!

A legnagyobb magyar politikusok: pénzügyi szakemberek voltak. Profit, profit, gyarapodás.

6. Az indifferens

Királyok nem csak a mesékben vagy az operettekben léteznek? Ja. Jól van.

A legnagyobb magyar államférfi: (nonszensz módon) A Mátyás Király és Petőfi. Igen, ez volt a középsulis törikönyvben.

7. A bulvár monarchista

Tudom, hogy a királyság nagyon is jót tesz a turizmusnak, és szeretem Vilmos herceget is, de főleg Dianát, ő nagyon szimpatikus és színes egyéniség volt, mert emberközeli és megmutatta, hogy egy hercegnő is lehet modern. Jó volna, ha itthon is olvashatnánk a királyi család magánéletéről, jól nézne ki például a Budai Vár vagy Erzsébet-híd a királyi zászlókkal, és tényleg jól mutatnának azok az ünnepségek is, amellyel külföldön az uralkodási évfordulókat körülveszik. Miért is ne?

A legnagyobb magyar politikus: Sissi (és véletlenül sem Erzsébet királyné!). Meg az a valaki a Kaiser kolbászon.

8. A vitrin (vagy kirakat)- monarchista

A monarchia egy fontos és szép történelmi tradíció, amelyről érdemes megemlékezni, és persze az aktuális társadalomtörténeti periódusban nagyon is fontos szerepet játszott. Ma azonban, – bármennyire is tiszteljük egyébként a monarchikus hagyományokat, – sajnos vagy sem, de már nincs aktualitása a témának, a jelen problémáit pedig biztosan nem a monarchia helyreállításával lehetne megoldani. Ez anakronizmus, de szépen mutat a vitrinben, kifényesítve néhány angol nyelvű eszmetörténeti munka mellett. Inkább egy erős köztársaságra lenne szükségünk, amely megfelelően képviseli a nemzeti érdekeket az EU diktátumaival szemben. Szorgosan gyűjt az esküvőre, autóra meg a nyári amerikai kiruccanásra.

A legnagyobb magyar államférfiak: Antall József (a mostani kedvence úgyis mindenki számára nyílt titok), Ronald Reagan, és ha egy kicsit tudományosnak kell lenni: gróf Bethlen István. Vagy éppen az utolsó olvasmányélménye, de csak semmi dogmatizmus!

9. A szélsőjobbos monarchista

A király egy diktátor, de nem annak hívják. Ez a természetes, csak a liberálisok hazudnak mást. Meg a zsidók. Nézzük csak meg az egyiptomi uralkodót vagy a szent római császárt! Ahhoz kell viszonyítani, ők tisztán jobboldaliak voltak. Ők tudták, hogy mit akarnak és nem sokat teketóriáztak. Ki beszélt nekik vissza? Abszolút monarchia, feudalizmus, szakrális (ezt a szót ízlelni kell!) királyság, akiknek pedig nem tetszik, azokba bele kell lövetni. A rendet helyre kell állítani, erőszakos átmenet. Ezt mondjuk jól csinálták a nácik és mindenki, aki „megmentette Európa becsületét”. Hungarista Munkaállam, de királyságként, persze. Abszolutizált vallás, vallási abszolutizmus. Vagy éppen nihilizmus ellenszereként erőszak és fegyelem, harc (ezt majd konkretizáljuk, de jól hangzik). Természetes antiszemitizmus, erőből, de egy év múlva már inkább aszemitának kell lennie az embernek. A mellett ki is kell tartania. Nem tántorodik meg, de ötévente változik egy kicsit.

A legnagyobb magyar politikus: Szálasi Ferenc, Szent László és persze Adolf Hitler és Caesar. A párhuzam kedvéért és mintegy ívet felrajzolva

10. A szabad királyválasztó

A monarchia az ősi magyar alkotmány része, amelyet nem szabadna félredobni idegenből hozott eszmék kedvéért, mint amilyen például a köztársasági eszme. Az egyetlen gond azzal van, hogy ha nem is a királyságot, de a királyt bizony idegenből hozták az utóbbi bő négy-ötszáz évben, így a királyság sem szolgálhatta makulátlanul a magyar érdekeket. Amennyiben a monarchia visszaállítására kerülne a sor, mindenféleképpen magyar vérű királyt kellene a trónra ültetni, és semmi esetre sem kérünk ebből a svájcinémet társaságból!

A legnagyobb államférfi: Gömbös Gyula és Szapolyai János, Mátyás király és az Árpádok (zavarba jön, amikor megemlítik, hogy ők dinasztia voltak). Meg éppen akiben felfedezni véli a „turul-vért”…

11. A legitimista-monarchista

A királyságot, amely mindig is az állami szerveződés legtermészetesebb kerete volt, a köztársasággal ellentétben nem egyszerűen egy forradalom, vagyis valamilyen kisebbség privát önkénye folytán erőszakolták a társadalomra, hanem mintegy organikusan „növekedett” az emberi szerveződés bonyolultabbá válásával. A királyság azért is terjedt el minden más lehetséges formációnál inkább, és maradt is fenn minden más formánál huzamosabb ideig, mert a dolgok valós természetéből következett. Az emberek a legtöbb helyen és a legtöbb esetben ragaszkodtak is hozzá: azért, mert a normalitáshoz ragaszkodtak. Amennyiben a dolog így áll, nincs olyan ok vagy érv, amely miatt el kellene vetnünk a monarchiát és helyette egy másik államformát favorizálnunk. Alkotmányos kontinuitás, hagyomány, arisztokratizmus, organikus fejlődés. A király nemcsak uralkodik hanem kormányoz is, de közjogilag szabályozott keretek között. Természetesen, magyar legitimistákként és a jogfolytonosság híveiként a Habsburg-Lotaringiai trónutódláshoz kell ragaszkodnunk. (Jól tud már elhajolni az egyes köpések elől ilyenkor, amikor ezt új társaságban kijelenti. Fapofában is jó, amikor kiröhögik a haverok.)

A legnagyobb politikusok: báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal, Mindszenty József, gróf Apponyi Albert. És kedveli Ostenburg-Morawek Gyulát is, de csak barátok között.

Nem olyan régen a Facebookon a Regnum! Portál oldalán egy kép jelent meg, amelyen Habsburg-Lotaringiai Károly herceg, (Habsburg-Lotaringiai Ottó idősebb fia) és családjának tagjai voltak láthatóak egy pár évvel ezelőtti fotón, rajta a magyar ősökkel rendelkező Bornemissza-Thyssen Franciska feleségével és három szép gyermekével. Pár óra alatt több mint 14 ezren nézték meg, és több mint száz hozzászólást kapott a kép. Töredéke volt azonban pozitív ezeknek, meglehet a hozzászólok nagyobbik része „nagyon magyar” volt és pontosan ezért sértőnek érezte, amiért a kép alatt azt olvashatta; „őket hívhatnánk a magyar királyi családnak”(lásd oldalt).

Írta: Kovács Imre.

A helyzet pedig valahogyan mégiscsak ez, hiszen Károly herceg apja, Ottó volt ezeddig utolsó, szentéletű királyunk Boldog IV. Károlynak elsőszülött fia, ezért nemcsak trónörökös volt, a magyar törvények szerint, hanem „örökös király” is, azaz az a személy, akinek a magyar trónra kell lépnie édesapja tragikus halála után a magyar törvények szerint. Habsburg Ottó azonban egész életében nem tudott trónra lépni sajnos, meglehet a magyar trónról soha nem mondott le, ellentétben az osztrákról, amelyre rákényszerítették azért, hogy ő és családtagjai beléphessenek abba az államba (Osztrák Köztársaság), amelynek államiságát az ő ősei alapozták meg és címerében az ő dinasztikus címerállata, a kétfejű sas van.

A Habsburgokat „utálni” alap dolog valahogyan, annak, aki ma Magyarországon jobboldalinak vagy „nemzeti érzelműnek” vallja magát. Mert ők „nem magyarok”, sőt idegenek”, tehát nem kellenek. Senkit sem érdekel, hogy – ahogyan témánk kapcsán többen is rámutattak már – mindez egy erősen, és gyökereit tekintve baloldali politikai hagyomány egyenes folytatása, helyenként vulgármarxista történetfelfogás gyakorlati alkalmazásával. Aki pedig szívesen nézi a török megszállók mellett harcoló Thököly Imre szobrát a Hősök terén, mondjuk a magyar állami köznevelési rendszert is megalapozó Mária Terézia királynőnk helyett, az jó, ha tudja, hogy ezt az 1945 utáni szovjetizálás szélsőbalos kultúrpolitikájának köszönheti. Több mint hatszáz éven keresztül nem volt „magyar” királya a magyaroknak, legfeljebb kétszer, amelyek közül az egyik jól (Hunyadi Mátyás) a másik kevésbé jól (Szapolyai János) sült el. Mégis ki merné mondani, hogy a magyarul élete végéig alig tudó Károly Róbert királyunk, nem az egyik legnagyobb magyar államférfi, aki a teljes pusztulástól mentette meg az országot és annak lakosait is?

Magyar király ugyanis nem az volt, aki „magyar” származású, hanem az, aki magyar érdekeket tart szem előtt és azért áll ki, az országot gyarapítva. A magyar királyok esküje is pontosan erről szólt, amelynek szövege pontosan a Habsburg (később: Habsburg-Lotaringiai) dinasztia tagjai alatt a XVII. század végétől állandósult és nem változott lényegében 1916-ig. Ez a királyság – Szekfű Gyula kifejezését használva – a magyarság önrendelkezését biztosította mindenkor, ennek az egyik legfontosabb letéteményese az apostoli magyar király, amelyben az „apostoli” jelzőt éppen Mária Terézia királynőnk fogadtatta el a pápával, Szent István-i hagyományra hivatkozva. A király a nemzet egységét jelképezte, amelyre a Habsburg-dinasztia is alkalmas volt, nem utolsósorban azért, mert nem ebből a nemzetből származott. Ezt a szerepet pontosan tudta, Ferenc József is, aki az amerikai elnök, Theodore Roosevelt kérdésére – mit csinál egy király a XX. században? – ezt válaszolta: „Megvédem népeimet a politikusoktól.”. A dinasztikus elv mellett ezért tartottak ki a magyarok olyan sokáig és viszonylag keveset próbálkoztak az egyedül a „rátermettséget” (idoneitas) fontosnak tartó szabad királyválasztással. Egységet csak pártok-, és valamennyire nemzetfeletti pozícióból lehet képviselni, ezt a bölcsességet a mindenkori magyar politikai nemzet tagjai nemcsak tudták, hanem érvényesíteni is akarták.

És ebben nem ellentmondás, hogy volt két szabadságharc is a Habsburg dinasztia királyai ellen és az, hogy háromszor fosztották meg a magyar tróntól a dinasztiát? Azért nem annyira, mert minden szabadságharcunkat elveszítettük, de minden utána lévő békénket nemcsak megnyertük, hanem mélységesen prosperáltunk belőle. III. Károly királyunk – akinek szobrát a Hősök teréről megen csak a kommunista kultúrpolitikai távolíttatta el, helyébe „függetlenségi” hőst állítva – békéltető politikája, Ferenc József gyarapodást elősegítő balansz szerepe ezt mutatja. A történelem ugyanis nem kő, hanem folyó. A 48-as honvédek a mellükön hordták Ferenc József uralkodói képével a jubileumi emlékérmet, Andrássy pedig annak ellenére, hogy halálra ítélte az uralkodó szabadságharcos szerepe miatt, a legkedvesebb külügyminisztere lett, és Kossuth fia is az ő minisztere lett, aki alig és rosszul tudott magyarul. Horthy Miklós, aki lövetett Budaörsnél, az őt kormányzónak elismerő Boldog Károly királyra, az Antant nyomásra történő trónfosztás ellenére, emigrációban kétszer is találkozott Ottó herceggel, és elismerte trónörökösségét, e mellett pedig „fenségnek” szólította. Emlékirataiban világosan kifejti, hogy akkor lenne boldog, ha a Habsburg-Lotaringia-dinasztia uralkodna újra az országban, akinek Magyarországon élő tagjai, magyar királyi hercegekként, alanyi jogon felsőházi tagok voltak a kormányzóság ideje alatt, trónfosztás ide vagy oda. Ez valószínűleg azért sem véletlen, mert politikai példaképe Ferenc József volt, akinek a segédje volt és képet is festett a szobája falára királyáról. A történelem folyama tehát újra és újra belesodorta a dinasztiát a magyar nép életébe, azért is, mert a királyok belátták tévedéseiket és minden jogos követelést az alkotmányba emeltek idővel, melyek a szabadságharcokban szerepeltek, egy organikus konzervatív politika folyományaként, trónusukat és a nemzet egységét egyszerre erősítve meg.

A Habsburg-dinasztiáról szóló emlékezettörténelem nem állhat meg csupán az emlékek vitrinje előtt, egyenként kifényesítve kis emlékeinket a polcokon, hogy azok még inkább jobban mutassanak egy nemzeti stafirungban. Az a fény, amely belőlük árad, egy alapos takarítás után feszültséget is kelthet a jelennel összehasonlítva és felkeltheti az igényt, hogy a közös emlékezetet miért torzították el az elmúlt évtizedekben, vagy legalábbis tették ennyire egyoldalúvá a Habsburgok kapcsán? A választ sokban megtaláljuk a „400 éves Habsburg-elnyomás” marxista osztályharcos lózungjában, hiszen ezzel egy tényleges (szovjet) megszállást és törvénytelenség erőszakosságát (a jogfolytonosság felszámolása) lehetett fedezni és a forradalmi megoldásokat legitimizálni, hosszú évtizedekre, tetszetős új mítoszokat és szimbolikus politikai megoldásokat létrehozva. A helyzet nemcsak azt hozza, hogy jobban meg kell ismernünk a múltat és érzékenyebben kell látnunk annak egyes eseményeit, hanem folyamatosan össze is kell hasonlítanunk azt a jelennel, párhuzamba állítani az eseményeket és meglátni magunkat ezekben.

Szóval volna magyar királyi családunk, azonban jelenleg ennek nem közjogi akadálya a legnagyobb, hanem inkább az érzelmi. Hiszen mihez is kezdenénk vele úgy Isten igazán? Talán még annak sem tudnak sokan őszintén örülni, hogy annak legfiatalabba tagja, Antal Ferdinánd Zvonimir herceg milyen eredményes gokart versenyző, és nem is volt kérdés, hogy ezt magyar színekben tegye meg férfikora hajnalán. Sisakján arany kétfejű sas van, de mellkasán magyar színek és a nemzeti lobogónkat tartotta olyan büszkén, amikor dobogós helyezést ért el.

Azokban az európai országokban, ahol a monarchia a jelen periódusban is fennmaradt, [1] sajnos aligha beszélhetünk komolyan vehető monarchikus hatalomgyakorlásról. Az esetlegesen felmerülő ilyen igényeket általában anakronisztikusnak szokás bélyegezni – attól függetlenül persze, hogy egészen pontosan mire is vonatkoznak. Minden olyan felvetés, amely a király kormányzásban való jelentősebb szerepvállalására irányul, általában már az előtt diszkvalifikálódik, hogy egyáltalán az adott országgyűlés komolyan fontolóra vehetné. Nekünk, monarchistáknak szembe kell néznünk a nyilvánvaló ténnyel, hogy – dacára annak a számos pozitívumnak, amelyek ezek a parlamentáris monarchiák máig megőriztek – sokkal inkább „koronás köztársaságokkal” mint valódi királyságokkal állunk szemben. [2]

„Mi a jövő gyermekei, hogyan is találhatnánk otthonra a jelenben? Nem hiszünk egyetlen ideálban sem, amelyekre támaszkodva valaki ebben a törékeny, képlékeny, átmeneti időszakban kicsit is otthon érezhetné magát; ám ami e korszak realitásait illeti, nem hisszük hogy tartósan fönnállnának.”

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány. V. könyv, 377.

Írta: Pető Zoltán

Az ok, amiért a trónjukat megőrző uralkodók ma általában nem élvezhetik azokat a természetes jogokat, amelyeket minden, az első világháborút megelőző király számára magától értetődőnek tűntnek egyáltalán nem a monarchia valamiféle „demokratikus megszelídülésének” köszönhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tágabb értelemben vett jelenkor politikai klímája egyszerűen nem tolerálja az olyan politikai megnyilvánulásokat, amelyek neki ellentmondanak, vagyis a „történelem irányával” ellentétesen hatnak. Azt persze, hogy mi a történelem feltételezett iránya, vagy, hogy beszélhetünk-e ilyesmiről egyáltalán, már nem szokásos különösebben feszegetni. Reálistaként fontolóra véve a jelenlegi helyzetet, mi csupán annyit mondhatunk: kevesebb dolog lehet irreálisabb, sőt anakronisztikusabb, mint a XXI. század elején is a haladás bűvöletében élni, és valamiféle elkerülhetetlen, marxi vagy hegeli fejlődésről spekulálni. Számunkra éppenséggel a politika világának jelenlegi helyzete, és annak komoly, és érzelmi-ideológiai motivációktól mentes megfontolása az, amely a legerősebb érveket szolgáltatja a köztársasági kormányzás ellenében és a monarchikus államforma mellett.

A monarchiával kapcsolatban persze rengeteg féle félreértés, ideológiai torzítás vagy éppen szándékos hamisítás él éppúgy a közgondolkodásban, mint az elvontabb politológiai és politikai-filozófiai gondolkodás területén. Azt azonban aligha jelenthetjük ki, hogy a kortárs uralkodók lehetőségei egy, a monarchikus államforma hibáit kielégítően megvilágító érvelés, (vagy történelmi tapasztalat) miatt korlátozottak a jelen mértékig, sokkal inkább az tűnik valószínűnek számunkra, hogy az általános antimonarchikus érzelmek mögött egy mítosz áll. Egy olyan mítosz, amely azt sugallja, hogy a köztársaság (demokrácia) jó, a monarchia viszont rossz (anakronisztikus, idejétmúlt, stb.) állam és kormányforma. A félreértések, de még inkább a rosszindulatú sugalmazások általában azzal kezdődnek, hogy dolgokat nem neveznek a nevükön, elhallgatnak, vagy éppenséggel különböző értelmű kifejezéseket hagynak összemosódni. A monarchiát például gyakran összemossák a diktatúrával – ezt megtehetik úgy is, hogy nem definiálják kellőképpen a kettő közötti választóvonalat – és e gondolatot továbbvéve gyakran egészen odáig elmennek, hogy abszurd, történelmietlen vagy éppenséggel mindenféle pozitív alapot nélkülöző, pusztán az egyéni fantázián nyugvó állításokat tesznek a monarchikus államforma természetével kapcsolatosan. Ha a republikánus kritikusok eljárása legalábbis is tisztességes lenne, fenn kellene tartaniuk, hogy a monarchia egy, a köztársaságtól (oligarchikus, arisztokratikus vagy demokratikus) illetve a diktatúrától (értve ez alatt, egy monolitikusan vezérelt, gyakran totális formát öltő, a közbeeső autonómiák által nem korlátozott államhatalmat) pontosan elkülönített entitás, összhangban a politikai gondolkodás klasszikus hagyományaival.

Azt természetesen mi sem vitatjuk, hogy szükség lehet a hatalom valamiféle korlátozására: egyetlen ember nem élvezhet valósággal korlátozhatatlan hatalmat; ez nem csak, hogy nem lenne kívánatos, de nem is lenne lehetséges. A monarchiát vizsgálva azonban rendelkezünk azzal az előnnyel, hogy nem kell utópisztikus feltételezésekből kiindulnunk, egy olyan államformáról van ugyanis szó, amely bőséges, történetileg is megragadható pozitív adalékkal szolgálhat számunkra. Ha komolyan vesszük a monarchiát, és megvizsgáljuk a történetét, könnyedén ráébredhetünk, hogy korlátlan hatalmi igényekről – legalábbis ha a germán-római hagyományokon nyugvó európai kormányzási gyakorlatokat tekintjük – sohasem volt és lehetett szó. A történelem folyamán ritkán jöhetett létre valóban korlátlan hatalom, olyan, amely minden (pozitív jogi és természetjogi) normát képes volt felülírni. Ilyenről az esetek elsöprő többségében nem is monarchikus rezsimek, hanem éppenséggel köztársasági díszletek előtt fellépő katonai diktátorok esetében beszélhetünk, mint például Cromwell, Robespierre, Sztálin vagy Pol-Pot uralma alatt, de korlátlan hatalmukat még ők is alkotmányellenesen gyakorolták, a saját maguk által „oktrojált” alkotmány ellenében. Még a XVI-XVII-XVIII. század (főként ideológiai szempontból később felvetett) királyi abszolutizmusának esetében is felettébb ritkák voltak az ilyen típusú „királyi diktátorok”. Ha elő is fordult alkalomadtán ilyesmi, mint VIII. Henrik vagy Rettegett Iván esetében, az államnak okozott kár meg sem közelítette a republikánus diktátorok alatt történteket. Érdemes összehasonlítani VIII. Henrik közel negyven éves uralmának általános légkörét Cromwell alig tíz éves regnálásával. Baloldali irányultságú történészek I. Károlyt azóta is megpróbálják „zsarnokként” ábrázolni. Érvelésük csupán ott hibádzik, hogy éppenséggel Cromwell, a királyság intézményének legeltökéltebb ellenfele élvezett korlátlan hatalmat, méghozzá ezt rendkívül véres kézzel megvalósítva, és ezen az sem változtat, hogy egy általa létrehozott báb-parlament által uralkodott. A mítosz hívei azonban sohasem zavartatták magukat a tények miatt.

Egy, republikánus részről gyakran hallható antimonarchikus ellenvetés a királyi hatalom szabályozásával kapcsolatos: ki vagy mi az, aki/ami megszabja a királyi hatalom pontos korlátait és funkcióit? A válasz nem túlságosan bonyolult: az adott állam és az adott dinasztia alkotmánya. A király – főként, ha dinasztikus uralkodóról van szó – természetesen nem a semmiből, egy hipotetikus „tabula rasa” által érkezik a hatalomba, (mint egy antimonarchikus forradalom vezetője), éppenséggel ebben áll a dinasztikus legitimitás egyik legkézenfekvőbb jótéteménye, hagyományt és kontinuitást teremt, a múltból táplálkozik a jelen és a jövő érdekében. Ha egy már létező államalakulatban fellépő új királyi dinasztia kezdő láncszeméről beszélünk, a helyzet még mindig nem változik meg drasztikusan. Természetesen ez a dinasztia sem a semmiből jön létre, hanem úgy kell tekinteni, mintha maga is egy „nemzet” lenne, amelynek saját törvényei és szabályai vannak, és amelyet az államokat alkotó népekhez hasonlóan a generációk láthatatlan láncolata fűz egybe. [3]

Alkotmányokról természetesen nem csak egyféle értelemben beszélhetünk. Minden, a történelemben valaha alakot öltött államnak volt alkotmánya, azonban ennek nem kellett feltétlenül írottnak lennie. Az ezzel kapcsolatos félreértés sok esetben abból a XVIII-XIX. századi radikális hagyományból származik, amely az amerikai és francia „emberi jogok nyilatkozata” hatására szökkent szárba: ettől kezdve minden olyan alkotmányt tagadni kellett, amely nem hasonlított valamiképpen ezekre, holott Nagy-Britanniának például a mai napig nincsen efféle alkotmánya. Ha az ország ma szemlátomást számos problémával küzd is, biztosan nem egy új alkotmány lenne, amely megoldást jelentene ezekre. Az alkotmány természetesen lehet „történeti,” az állam sarkalatos, és államjogra vonatkozó törvényeinek korpuszaként kezelve. Ez már önmagában elégségesen szabályozhatja a személyeket és testületeket megillető hatalom korlátait. Sok esetben ez sokkal „egészségesebb” tájékozódási pontul is szolgálhat a törvényesség kereteinek megállapításánál, mint azok az írott alkotmányok, amelyek mindig magukon viselik azon korok és azon személyek előítéleteit, akik megfogalmazták őket. Az állam felépítését szabályozó törvényeket persze meg lehet és néha meg is kell változtatni, a változó történelmi körülményekkel összhangban, azonban ez sohasem történhet egyik pillanatról a másikra: hosszas és körültekintő mérlegelést igényel, a legjobb pedig minden esetben az, ha csak a legszükségesebb változtatásokat tesszük meg, elkerülendő bonyolult, szerves és kifinomult szervezetek hirtelen beavatkozásra történő összeomlását. A király feladata persze sohasem merülhet ki abban, hogy a törvényt – főként az állami élet rendjét szabályozó törvényt – egyik napról a másikra változtassa. Mivel a hagyományos európai monarchiákat leginkább a regimen mixtum kifejezéssel lehetne jellemezni; a törvényhozás tekintetében királynak mindig ajánlott – és mindig is érdemes volt – kikérnie a parlament házainak, vagy az adott állam jogtudósainak véleményét.

Arra az antimonarchikus érvre válaszul, amely a „tehetségtelen,” „gyenge” vagy a „zsarnok” király lehetőségét veti fel, a következőket válaszolhatjuk: természetesen ezt nem lehet kizárni, de ha a monarchikus államformákat történetileg vizsgáljuk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy ezek az esetek sokkal inkább kivételt, mint a szabályt képezték. Ezek a lehetőségek csak akkor jelentenek valódi gondot, ha a királyi jogkör nincsen törvényileg szabályozva, illetve nincsenek az alkotmányban olyan biztosítékok, amelyek az ilyen esetekben használhatóak. Választott miniszterelnökök, elnökök és kormányok szintén lehetnek nagyon károsak a társadalomra nézve, és a lista nem lenne éppen rövid, ha fel akarnánk sorolni azokat a választott kormányzatokat, amelyek kifejezetten az egész társadalom érdekének ellenében működtek. Az elnöknek – szemben a királlyal – muszáj valamilyen értelemben hazudnia a választóinak, mert ahhoz hogy fenntartsa a hatalmát, elsősorban népszerűnek kell lennie, ennek legbiztosabb eszköze pedig mindenkor a gátlástalan demagógia. Ha a vereségtől félve nem tartja fenn a látszatot – vagyis nem hazudik – minden valószínűség amellett szól, hogy leszavazzák. Ez még akkor is így van, ha a dolgok relatíve „jól mennek”, hiszen az ellenzék mindent el fog követni azért, hogy a dolgokat a legrosszabb színben tüntesse fel. Az elsődleges célja ugyanis nem más, mint hogy hatalomra jusson, vagyis kivegye azt a jelenlegi kormányzat kezéből, legyen az relatíve jól vagy éppen katasztrofálisan funkcionáló kormány. Mivel az „utca embere” minden csak éppen nem bölcs, általában a legdemagógabb politikust követi.

Az elnökök mindig a pártjuktól függenek, így valójában sohasem képviselik a „nemzetet” vagy a „választókat” (ki előtt is képviselhetnék, ha egyszer ők is a „nép?”). Ha feltesszük azt, hogy valamilyen érdeket mégis megjelenítenek, akkor az leginkább a saját, vagy legfeljebb a pártjuk érdekeinek képviseletében merül ki. Mivel a király a pártok felett áll, az elnökkel ellentétben nincs rászorulva arra, hogy „népszerű” vagy demagóg legyen. Mivel élete végéig (vagy lemondásáig) uralkodó marad, arról sem kell gondolkodnia, hogy a hatalomelvesztéstől való félelmében a legteljesebb mértékben kizsákmányolja az országot, ahogy ez egy republikánus vezetőnek kifejezetten érdekében állna. Egy király sokkal hosszabb időre tervezhet, mint négy-hat év, és mivel az uralkodás kifejezett hivatása, (amelyre dinasztikus öröklés esetében) már gyermekkora óta készül, sokkal megbízhatóbban válik jó vezetővé, mint azok a „hivatásos politikusok” akik általában demagógia által kapaszkodnak fel a hatalomba.

Véleményünk szerint, amennyiben a komolyan vehető antimonarchikus érveket megfontoljuk, nem találunk egyetlen olyat sem közöttük, amely elegendő meggyőző erővel bírna ahhoz, hogy elvessünk egy olyan ősi, és sokszor bizonyított államformát, mint amilyen a monarchia Különösen egy olyanért nem, amelynek elégtelen volta a szemünk láttára bizonyosodik be nap nap után. Mi természetesen nem tagadjuk a köztársasági államforma létjogosultságát, azonban azt nem látjuk be, hogy miért ez lenne az egyetlen „nem anakronisztikus” lehetőség. Különösen olyan országokban problémás ez, amelyeknek egyáltalán nincsen republikánus múltja, és amelyek alapításuktól fogva királyságok voltak – mint amilyen például hazánk is.

A mai monarchistáknak szerintünk elsősorban egy mítosz ellen kellene küzdeniük. A fegyvereink – a szükséges emocionális és tradicionalista elköteleződésünk mellet – a higgadt, világos és logikus érvelésük a monarchia mellett, illetve a köztársaságpártiság szemmel látható csődjének bemutatása. Habár szkeptikus konzervatívként egyáltalán nem hiszünk a „felvilágosítás” csodaszerű erejében, azt azért fenntartjuk magunkat, hogy érveléssel, legalábbis a népességnek azt a részét, amely még hajlandó megfontolni az érveket, gondolkodásra tudjuk késztetni. A többi már valószínűleg nem az emberi tényezőn múlik.

Jegyzetek:

1 Értve ez alatt az 1918-19-től, vagyis a nagy tradicionális európai monarchiák végleges összeomlásától egészen napjainkig datálható korszakot.

2 Az egyetlen üdítő kivétel e szabály alól, II. János Ádám herceg, és Liechtenstein esete. II János-Ádám 2003-ban beterjesztett egy alkotmánymódosítási javaslatot, amely jelentősen növelte a hercegi jogkört a törvényhozásban. A parlament a javaslatot elfogadta, sőt 2012-ben népszavazás erősítette meg Alois hercegnek, János-Ádám utódjának parlament feletti vétójogát. Liechtenstein gazdag és infrastrukturális szempontból modern ország, az egyik legmagasabb GDP-vel Európában, ugyanakkor számos olyan jellegzetességgel, amely egyedülálló módon köthető az európai ancién régime-hez. Valaki azt írta egyszer, hogy Liechtensteint mintha nem érintette volna meg a francia forradalom szele.

3 A mi esetünkben, akik nemcsak magyar monarchisták, hanem legitimisták is vagyunk, a királyi jogkör szabályozásáról nem kell túl sokat gondolkodnunk. Amennyiben valóban sor kerülne a Habsburg-Lotaringiai dinasztia restaurációjára hazánkban, a királyi jogkör megállapításakor egyszerűen vissza kellene térni, az 1918. november 13-án kelt eckartsaui nyilatkozatot megelőző állapotokhoz. Ez kiindulási pontként szolgálhatna a jogkör esetleges későbbi szabályzásához – bővítéséhez vagy szűkítéséhez – természetesen az azóta jelentős mértékben megváltozott nemzetközi és belpolitikai körülményeket is figyelembe véve.

Az alábbiakban José Antonio Primo de Rivera, a spanyol polgárháború ellenforradalmában prominens szerepet játszó Falange alapítója kisesszéjének fordítását közöljük, amely a nacionalizmus és a hazafiasság közti különbséget járja körül. Primo de Rivera szerint a spanyol egységet a pártok, a kulturális különbségeket is mutató régiók közötti nemzetiségi széthúzás és a marxisták által hirdetett osztályharc veszélyezteti leginkább. A probléma gyökerét egyfajta ‘nemzeti romantikus’ eszményben látja, amely a XIX. századi függetlenségi harcok, forradalmak eszmei alapját is jelentette, amely végül átrajzolta Európa térképét, mégis a mai, vulgáris értelemben vett „jobboldal” ezekre többnyire pozitívan tekint. Bár az írás szorosan nem kapcsolódik a királyságpártisághoz, viszont a királyság azt a fajta, fentebb is problémaként említett különbözőségek feletti egységet valósítja meg, amelyről az alábbi írásban is olvashatunk.

Fordította: Bérces Ádám

A romantikát a naturalizmus jellemezte. „Vissza a természethez” – szólt a jelmondatuk. Ezért a „nemzetet” elkezdték az „őshonossal” azonosítani: a tényezők, amelyek meghatározták a nemzetet az etnikai, nyelvészeti, földrajzi és éghajlattani jellemzők voltak. Szélsőséges esetben a közösségi funkciók, szokások és hagyományok, bár a „hagyomány” szó alatt itt kicsit többet értünk, mint eredeti jelentése, amely egy – talán elérhetetlen – eredet, mint cél felé tartó történelmi folyamatosságot jelöl. A legveszedelmesebb nacionalizmus – széthúzó hatásait figyelembe véve – az, amely így látja a nemzetet. Ha elhiteti, hogy a nemzetet ilyen önkéntelen elemek határozzák meg, a bomlasztó nacionalizmus bevehetetlen lesz. Ezek az önkéntelen elemek kétségkívül összhangban vannak a nézeteikkel. Ezért oly’ egyszerű dolog a lokálpatriotizmus érzése. Ezért lobbannak az emberek oly’ könnyen lángra örömteli elragadtatással saját dalaik, ünnepségeik, földjük láttán. Mindebben van valamiféle érzékiség, ami érezhető a föld ősi, melegséget árasztó illatának áramlásából, amely hasonló a részegséghez vagy a növények tavaszi kiteljesedéséhez. Ez a rusztikus, primitív állapot az, amely a romantikus típusú nacionalizmus törékeny természetét adja.

Semmi sem bosszantja fel jobban az embereket, ha akadályozzák őket legelemibb szükségleteikben: az éhség és a szexualitás (amely hasonló a föld hívásához) kielégítetlensége a legsúlyosabb tragédiák kibontakozásához vezethet. Amikor ezen ősi, mélyen az emberek ösztöneibe táplált érzéseket támadás éri az elemi reakció elkerülhetetlen, még azok esetében is, akik kevésbé ragaszkodnak a nacionalista szellemhez. Ez majdhogynem egy biológiai kérdés. Aki egyszer szembesült a lokálpatriotizmussal azokban igen nehéz felébreszteni az egységre törekvő hazafiasságot. Mindig az egyszerűbb érvényesül. Amikor a patriotizmus leereszkedik az érzékelés síkjára, úgy hogy már szinte egy növény tudata is érzékelni tudja, ahhoz minél közelebb van, annál erősebb lesz.

Hogyan hozzuk tehát vissza nagy, heterogén egységek számára a hazafiasságot? Nem máshogy, mint revideálni a „nemzet” fogalmát és új talapzatra helyezni azt. És alkalmazni a szabályt az „egyén” és a „személy” között: ahogyan a személy az egyénnek, mint a társadalom funkciójának tekinthető, úgy a nemzet, mint a nép az egyetemes rend egy funkciója. A személyt nem az határozza meg, hogy világos vagy sötét bőrű, hogy magas vagy alacsony, vagy ezt, vagy azt a nyelvet beszéli, hanem hogy hordozója egyértelműen meghatározott társadalmi kapcsolatoknak. Csak addig számít személynek, amíg van, aki „a másik”; vagyis a „másikakkal” szemben, „mások” vonatkozásában olyan adó vagy fogadó, olyan pozíciók birtokosa, amelyben eltér a többiektől. A személyiséget tehát nem sejtek összessége határozza meg, hanem a kapcsolatok, amelyeket hordoz. Hasonlóképpen az emberek nem érdemek vagy bármiféle fizikai minőség alapján tartoznak egy nemzethez, hanem az alapján, hogy az egyetemes rendben „mások”, vagyis, hogy sorsuk más, mint a többi nemzeté. Így nem minden embercsoport lesz nemzet, csak azok, amelyek valamilyen történelmi végzetet hivatottak betölteni, amelyet az egyetemes rend határoz meg. Ennek megfelelően felesleges azt vizsgálni, hogy egy nemzet rendelkezik-e a földrajzi, faji vagy nyelvi egység előfeltételeivel, ami számít az az, hogy felfedezze, hogy birtokolja-e az egyetemes rendben meghatározott történelmi sors adta egységet.

A klasszikus korban mindezt világosan látták. Ezért nem használták romantikus értelemben a „haza” és a „nemzet” szavakat vagy kötötték a hazafiasságot egy darabka földhöz. Inkább a „történelmi eszközre” utaló kifejezéseket kedvelték. A „Spanyolország”, mint szó, amely már önmagában is felelősséget hordoz mindig nagyobb jelentőséggel fog bírni, mint „a spanyol nemzet” kifejezés. Angliában, ahol talán a legklasszikusabb patriotizmus él nem csak a patria szó nem létezik, hanem igen kevés ember van, aki egyáltalán szét tudja választani a „Király” szót – az egységük szimbólumát, amely a történelmük során mindvégig működött – az „ország” szótól, amely ezen egység területi alapját jelenti.

Véget ért hát körutunk. De csak akkor, ha így sikerült megértenie, hogy a hazafiasság érvényesülhet a lokális nacionalizmus széthúzó hatása felett. Minden, amit ez utóbbi magába foglal, fel kell ismerni és velük szemben erőteljes törekvést kell ébreszteni egyfajta küldetéstudatos hazafiasság felé, amely a Hazához, mint történelmi egységhez vezet.

José Antonio Primo de Rivera, 1934. április

Erik von Kuehnelt-Leddihn művei közül a Szabadság vagy egyenlőség című könyv fordításának egy második részét közöljük ma, mely azonban több okból sem a mű második fejezete. Ennek annyi az oka, hogy miután a fordításelső részét közöltük – mely a kötet bevezetése és első fejezete volt – úgy gondoltuk, hogy egy hasonlóan rövid és többé-kevésbé egy témakört feldolgozó rész kell, hogy következzen. Így esett a választás a harmadik és negyedik fejezet közötti kötetrészre, mely a Jegyzet az autoritás problémájáról címet viseli – a tartalomjegyzékben. Reméljük, hogy ez ismét érdekes adalék lesz olvasóink számára, hiszen valljuk, hogy EKL egy olyan szemléletmódot képvisel, mely számot tarthat a kontinentális és hazai olvasóközönség figyelmére is.

Fordította: Pető Zoltán

I.

„Itt egy német professzornak a tomizmus fenséges struktúrájával kapcsolatos reakciójáról emlékezünk meg:’Ja, das ist sehr schön, aber das Leben ist nicht so!’ ”

– Hunter Guthrie, SJ [1]

Ahogy már korábban megjegyeztük természetes, hogy egy írót, aki módszeresen és kritikusan próbál elemezni egy politikai vagy társadalmi jelenséget, egy többé-kevésbé koherens filozófia fogja motiválni. Mivel a szerző nézőpontja a neotomista filozófiából ered, és ez a megközelítés nagymértékben meghatározza a kortárs Nagy-Britannia és az Egyesült Államok katolikus filozófiai színterét, az lenne méltányos, ha enyhítené az olvasó fárasztó feladatát, hogy kitalálja, vagy rekonstruálja e filozófia tartalmát.

Azt gondoljuk, hogy Szent Tamás munkájának igazi jelentősége abban az erőfeszítésben található meg, hogy ellátja a katolikus teológiát egy csodálatos, logikailag konzisztens és egy bizonyos fokig enciklopédikuscsontvázzal. A Summa részben tankönyvként íródott – talán a világ talán legintenzívebb és legkimerítőbb tankönyveként. Ezt a tényt bizonyos neotomistáink semmibe veszik, akik őrülten beleszerettek ebbe a csontvázba, és minden kísérletet hogy élő húst vigyenek rá gyanakvással és nehezteléssel figyelik. Éppen ezért vitatták azt – szerintünk helyesen – hogy maga Szent Tamás tomista volt-e.

A nagy aquinói munkálkodása elsősorban arra irányult, hogy tisztázza az objektív realitást, amelynek mindig a valódi filozófia kezdőpontjának és sarkkövének kell maradnia. Az alternatíva, végeredményét tekintve, gyökértelen pszichológia, üres szentimentalizmus vagy abszolút nihilizmus. Még azok is, akik úgy kezelik Szent Tamás munkáját, mint egy hatalmas fiókos-szekrényt, amelynek minden kis rekesze válaszokkal van megtöltve – mint megannyi mozdíthatatlan filozófiai és teológiai „Információt, legyen szíves!” – ritkán futhatnak teljestévútra. (Habár a majomszerű tulajdonságot, hogy kihúzzák a kis fiókot, amelyben a segítség részei találhatóak, ritkán szokták a kiváló skolasztikus filozófus ismérvének tartani.) Nagyon sok neotomistánkosteophiliája ugyan visszatartja őket attól, hogy megmásszák a csúcsokat, ahonnan a tudás és a bölcsesség végső dicsőségét láthatnák, de éppígy nem is veszejthetik el magukat teljesen. De a fenomenológiai megközelítésekkel vagy az egzisztenciálfilozófiával való játék különösen, ha nélkülözik a „csontvázat” komoly kockázattal jár.

Habár gyakran gondolkozunk azon, minden tisztelettel, hogy vajon Szent Tamás maga teljesen meg tudta-e válaszolni a kérdést, hogy „Mi az ember?” gyakran szintén úgy tűnik fel számunkra, hogy a nagy egyháztanító, csodálatos munkateljesítménye ellenére csak sok útmutatást adhatott, de nem egy kimerítő választ a következő kérdésre: „Hogyan van [létezik] az ember?”. [2] Készek vagyunk elismerni, hogy az Egyház filozófiai és teológiai eredményei, amelyek az ész és a kinyilatkoztatás két erős pillérén nyugszanak, messze felülmúlják a pszichológiai vizsgálat jóval szűkösebb eredményeit. Ha átgondoljuk a helyzetet, semmi meglepő sincsen ebben és a megfordítása az újpogányság valódi stigmája lenne. Mi a változtathatatlan értékek nélküli „kísérletező” pszichológia diabolikus rettenetével szemben egy becsületes filozófiát vagy teológiát részesítünk előnyben.

A „tiszta” tomizmus jól illeszkedett a középkorhoz, mert egy csontváz illeszkedett leginkább egy olyan történelmi periódushoz, amelyben a hús bősége uralkodott – a katolikus szellemi és kulturális értékek „húsáé”. A tomizmus jelentősége manapság nem kevesebb, csak más; a támadás és a védekezés fegyverévé vált a zűrzavar és a káosz időszakában. Habár észben kell tartanunk, hogy Mercier bíboros, aki oly sokat adott hozzá a tomizmus visszatéréséhez arra figyelmeztette a filozófusokat, hogy kezdőpontként és ne célként használják az angyali doktor írásait. Ma is, még inkább, kiáltó szükség lenne az analízisre, és a racionalitást meghaladó értékek feltárására. Láttuk, hogy az „új mechanizmus” elhanyagolja az ember intuitív, művészi és „érzékenységi” kvalitásait. [3] Természetesen a veszélyek még nagyobbak, mint Unamuno ideális képén (Del sentimiento trágico de la vida, című művének31. oldalán) a filozofikus emberre nézve: „Nem csak az ésszel és az akarattal, hanem az érzésekkel, a hússal és az érzékekkel, az egész lelkével és egész testével filozófus az ember.”

Mi úgy látjuk, a „tiszta” tomizmus túl könnyen odaadja magát az intellektuális konstrukcióknak, amelyek nemcsak, hogy nem állják ki a gyakorlat próbáját és lényegében „nem meggyőzőek,” [4] hanem szintén kevéssé kapcsolódnak az emberi természet alapvető értékeihez, és olyan koncepciókkal dolgoznak, amelyek sem a pszichológiai sem a filozófiai realitáshoz nem köthetőek. (Itt talán elégséges lenne hivatkozni az „emberek”, „a közösség” vagy „a tömeg” akarati koncepciójára, amely teljes egészében kitalált.) Ha az emberrel foglalkozunk az (Isten-teremtette) személlyel kell kezdenünk, és az (Isten-teremtette) személlyel végeznünk, úgy hogy az ember szubjektív létezését az objektív realitás fényében vizsgáljuk. A hold valódi természete nem csak asztronómiai kifejezésekkel érthető meg, hanem úgy is, mint emberi tapasztalás – mint egy halvány fény az ösvény felett, mint egy melankolikus korong egy romantikus tó fölött, és így tovább. A „sokféle funkció” gyakran tisztán anyagi, gyakran anyagi és szellemi. Egy hatalmas naprendszer egyetlen csillagként tűnhet fel az égen, amelyben talán intelligens lények élnek, így valójában egy „világ,” de az is lehetséges, hogy ez csak a nyári ég egy vékony díszítménye, amely megragadja az alkalmi utazó figyelmét és felderíti a szívét. A földi értelemben az ember a mérték. E könyv írója bevallja, hogy bizonyos fokig befolyásolta őt a keresztény egzisztencializmus: és mindezek felett úgy ítéli meg, hogy a politikai formákról való gyümölcsöző párbeszéd csak úgy folytatható, ha elfogadjuk az „emberi realitást” elkerülve az új mechanizmust, amely gyorsanbombinantes in vacuo-vá válhat. Úgy látjuk, hogy a politikaelmélet problémáinak szférájához való konstruktív hozzájárulás csak akkor érhető el, ha a tomizmus erőteljes csontvázát meleg, élő hússal fedjük be, nem vad szubjektivizmussal, hanem egy személyes világképpel, amelyet az ember hozott létre és visszaad Istennek. Ez nem csak az ember dicsőségét veszi számításba, hanem hiányosságait és tökéletlenségeit is. Sokan törekedtek arra – főleg az Óvilágban – hogy egy ilyen szintézisen dolgozzanak, nehogy megmerevítették a csontokat és a deformálják a húst. Mi csak követjük őket az ösvényen, amit vágtak.

II.

„Közbevetőleg: Satov azt állítja, hogy ha Oroszországban lázadást akarunk kirobbantani, akkor okvetlenül az istentagadással kell kezdenünk. Talán igaza is van. Egy otromba, deres kapitány csak ült, ült, állandóan hallgatott, egy szót se szólt, majd váratlanul a szoba közepére állt, és tudja, hangosan, de mégis mintha magában beszélne, azt mondta: „Ha nincs Isten, akkor hogy lehetek én ezek után kapitány?” Vette a sapkáját, széttárta a karját, és kiment.”

– Dosztojevszkij: Ördögök [5]

A politikai autoritás morális problémája a legalapvetőbb és a legfontosabb a politikaelmélet egész diskurzusában. A modern amerikai jogi gondolkodásban az e tárgyat illető káosz egyre növekszik, főleg az olyan körökben, ahol tagadják a természetjogot. [6] Habár ez nem érinti közvetlen módon a különböző kormányformák problémáját, mindazok számára legalábbis pszichológiai fontossága van, akik szimpatizálnak az egzisztencialista megközelítéssel. [7] Elképzelhető, hogy ez megzavarja a tiszta tomistát, aki teljesen különálló rekeszekként szeretné vizsgálni az autoritás és a politikai formák problémáját. Suarez és Bellarmin Szent Róbert olyan nézőpontot nyújt számunkra az autoritással kapcsolatban, amely szinte teljesen elválasztja a kérdést a különböző kormányformák érvényességétől és azok belső minőségétől, de nem vagyunk biztosak abban, hogy vajon ők maguk nem láttak-e egy mélyebb, belső kapcsolódási pontot e két vizsgálat között.

Servière és James Brodrick jezsuita atyáknak [8], nincs kétsége afelől, hogy Bellarmin Szent Róbert alapvetően monarchista volt, aki egy többé-kevésbé kevert kormányformát preferált a politikai hasznosság/célszerűség miatt, [9] de nem tartóztatta magát attól, hogy a monarchia demokráciával szembeni magasabbrendűsége mellett érveljen, ha választania kellene e kettő között tiszta formájuk szerint. [10] Habár azt el kell ismernünk, hogy egy bizonyos amerikai politikaelméleti iskola szerint Suarez és Bellarmin Szent Róbert filozófiai nézőpontjai egy sokkal demokratikusabb irányba mutatnak. A politikaelmélet korai jezsuita iskolája, amely szerint a politikai autoritás Istentől eredve áttevődik az emberek által kiválasztott uralkodókba és magisztrátusokba – egy olyan elmélet, amely minden kétséget kizáróan nem nélkülözi középkori hátteret – lényege szerint demokrata-republikánus karakterrel rendelkezik, nem logikai értelemben kényszerítő módon, hanem bizonyos értelemben egy pszichológiai „meghívás” értelmében. Ezért elnézőnek kell lennünk F.J. Stahl felé, aki e tizenhetedik századi teológusok nézeteit korai rousseauizmusként értelmezi félre. [11] A Bellarmin-Jefferson legenda, [12] habár faktuálisan nem védhető, rendelkezik bizonyos filozófiai charme-al, de ha mindenáron katolikus pedigree-t szeretnénk az amerikai politikai és alkotmányos filozófiának, akkor valószínűleg biztonságosabb a Locke-Hooker – Szent Tamás kapcsolatra apellálni. [13]

Mindenekelőtt figyelmünket magára az autoritás sajátos problémájára irányítva először is a Szentíráshoz kell fordulnunk. A Rómaiakhoz írt levél 13. fejezet 1-7 bekezdésének jól ismert szövege, különösen a reformátorok keze által durva bánásmódban részesült. [14] A hatalom és az autoritás összekeverése e szerzők által sokkal inkább a szabály, mint a kivétel, és Luther nézete, hogy az állam, mint olyan a bűnbeesést követő büntetésként jött létre leidender Gehorsam, vagyis a vezetők szeszélyeinek való “passzív engedelmesség” alapjaként szolgált. Kálvin tanításai e tárgyról – szemben az általános vélekedéssel – nem nagyon mások; [15] habár azt is kijelenthetjük, hogy ő természeténél fogva inkább arisztokratikus oligarcha volt, [16] amíg Luther (legalábbis implicit módon) a monarchizmusra hajlott. [17]

Bármilyenek legyen is a reformerek és a teológiai epigonjaik torzításai, félreértelmezései és túlzásai, biztosan meggondolatlanság lenne teljesen elvetni a létező hatalom kegyetlen valóságának külső igazolását. Egy ilyen attitűd nem lenne biblikus. Szintén nem lenne biztos folyamat egy katolikus gondolkodó számára, hogy egy olyan távol eső nézetet válasszon kiindulópontjának, amely egy protestáns vagy valamilyen más nem katolikus pozícióra emlékeztet. Ellenállás az ellenállás kedvéért különös eredményekhez vezethet a teológiai problémákban; ez egy olyan nézőpont, amely inkább fanatikusok szektájához illene, mint Krisztus Egyházának tagjaihoz.

Mivel abban hiszünk, hogy ebben az univerzumban vannak más akaratok is Istenén kívül, jó okunk van arra, hogy minden akciót és aktivitást kritikusan szemléljünk – reagálva rá, gondolkodva rajta, egyetértve vele vagy ellenállva neki. Így evidens, hogy minden hatalom, melyet gyakorolnak, kritikai analízis alá vetül célja, hatásai, és a gyakorlóinak szándékai szerint. Egy exousia – attól függetlenül, hogy az „autoritás” vagy a „hatalom” jelentései szerint fordítjuk-e ezt a szentírási kifejezést, pozitív viszonyban kell állnia, célja a közjó felé irányulóan. Ahhoz, hogy Theoú diákonos, „Isten szolgája” legyen, egy hatalomnak szükséges ésszerűnek lennie, vagyis hogy a saját természetes célja felé haladnia. Egy uralkodó a hatalom birtokában, aki ezt rosszul használja, azáltal hogy szándékosan megsérti a közös jót nem „Isten segítőtársa” (leitourgós theoú) és így nincs joga arra, hogy tekintélyt és engedelmességet követeljen. Még azt is fel lehet vetni, hogy az a hatalom, jól megalapozva és körülbástyázva, amely autoritást követel, de módszeresen destruálja a közös jó értékeit lényege szerint diabolikus. Az ilyen, a hatalmat (egy isteni tulajdonságot) a gonoszsággal és az irracionalitással kombináló kormány sátáni aspektusaira általában egy bizonyos mértékű keveredés jellemző; ritkán szállnak szembe a közös jóval minden vonalon és minden szempontból, habár pozitív akcióik gyakran jelentenek alávaló célt: például még az anyasági díjak, a rekreációs intézetek és az állam által létrehozott tanintézetek is használhatóak arra, hogy hadseregeket építsenek fel, amelyek agresszív háborúra irányulnak.

Nem szabadna nehézséget találnunk abban, hogy elfogadjuk a zsarnoknak való ellenállás skolasztikus tradícióját, habár ez a lehetőség nemcsak a kegyes tizenhetedik századi protestánsokat riasztotta meg, hanem még Hegelt is. [18] Egy uralkodó ugyanazokkal a kötelességekkel rendelkezik a hatalom használatának jogára nézve, mint a tulajdon birtokosa. Mind a kettőt – a hatalmat és tulajdont – úgy kell használni, hogy előmozdítsa a közös jót. Ha rosszul használják vagy visszaélnek vele, az elkobzást vagy elmozdítást eredményezhet. De az szintén magától értetődik, hogy a jogszerűség (még a nemzetközi jogi értelmében véve is) a közös jó részének nevezhető; és ezért a legitimitást, politikai értelemben véve nem lehet megvetni. Így egy „legális” kormány elleni lázadás (i.e. egy olyan kormány ellen, amely jogszerű a bírósági, de nem a morális értelemben) csak akkor lehet felmenteni, ha folyamatosan vétkezve más, a közös jó még fontosabb aspektusaival szemben olyan lépéseket igazol, amely a világi (és alkotmányos) jogok szerint illegálisak, de ilyen körülmények között jogossá válnak a természetjog szerint.

Mivel a lázadás valószínűleg a vérontást okoz, valószínű, hogy az „utolsó lehetőség” természete szerint, csak akkor igazolható, ha minden békés társadalmi és alkotmányos erőfeszítés lehetetlennek bizonyult a helyzet orvoslására. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne essünk száraz legalizmusba, és ne tegyük magunkévá a közös jó egy olyan elképzelését sem, amely túl sok vagy túl kevés. Normális körülmények között nehéz lenne demonstrálni egy specifikus joggal (i.e. egy tulajdonjog) a monarchának a trónhoz és a királysághoz való jogát – nehéz úgy kezelni, mint birtokjogot. Az ügy homályosabbá válik mikor egy dinasztia kiválósága nem csak a hozzárendelt alkalmazáshoz köthető, hanem egy nemzet valódi megteremtéséhez. Anglia lenne a Hannoveriek és a Coburgok nélkül is; de nem lenne Ausztria a Habsburgok nélkül.

Megjegyeztük, hogy az ésszerűség elveit követő hatalom, amely intelligens és erényes módon a közös jó megvalósítására törekszik, és nem fenyegeti azt egyszerű létezése által (mint például egy figyelmeztetés nélküli elfoglalás esetén egy idegen hatalom által), olyan autoritása van, mint egy valódi leitourgós theoú-nak, Isten segítőtársának. Ez biztosan nem diabolikus. És úgy gondoljuk, hogy ez a helyzet teljesen független a többségi véleménytől. [19] Ha a lakosság nagy többsége ellenzi a jó vagy az igazságos kormányt, nem látjuk, miért kellene az utóbbi autoritását megszüntetni. [20]

Egyszerűen túlságosan is jól ismert, hogy a középkori városok csőcseléke gyakran keményen zsidóellenes volt, és a zsidók lemészárlása, száműzetése vagy elnyomásának vágya az alsóbb osztályokból származott, amelyekbe az alsópapság is beleértendő. A királyok, a püspökök többsége, és mindenekfelett a pápaság megvédte a Mi Urunk népét. Ez esetben az ész és az erény ezen magas állású kisebbségeké volt. [21]

Számunkra úgy tűnik, egyetértésben Royer-Collard-al [22], hogy az értelem a jelző, amely általánosságban az autoritás és részben a politikai autoritás fokmérője. [23] Az ésszerűség elemei híján, a tudás és a bölcsesség nem korrelál azokkal, akik a hatalomban vannak és a közös jó nem lehetséges. Természetesen erőteljes pszichológiai tényezők is közrejátszanak a közös jó elképzelésében és ezek éppúgy viszonyulnak a legmagasabb, mint a legalacsonyabb intellektuális erényekhez – szeretet és körültekintés, amelyek a „legalitás” koncepciójába belépnek. [24]

Egy ilyen „okkazionalista” nézet őszintén nem demokratikus és antidemokratikus is, de még mindig azt gondoljuk, hogy nem karteziánus, és nincs ellentétben a biztos katolikus doktrínával sem. A nézetnek, hogy az autoritás, amelynek Isten a forrása később az emberekbe (multitudo) áramlik, akik ezt átadják a vezetőiknek biztosan sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint Suarez és Bellarmin Szent Róbert. Így a legfontosabb különbség, amit tapasztalunk e probléma tárgyalása kapcsán az átadás aktusában nyugszik. Nem egyszerű véletlen egybeesés hogy a korai középkorban a legtöbb választás esetén az egyhangúság alapelvére támaszkodtak – egy olyan alapelvre, amelynek a gyakorlatban nagy rombolóereje lehet. [25] E követelések filozófiai okai már világosak (Vajon az eredendő bűn nélküli választások egyhangú eredményeket mutatnának? És a népszavazások?), és nem szabad meglepettnek látszanunk, ha nem látjuk az egyhangúság alapelvét teljes akcióban megnyilvánulni egészen 1790-ig, kivéve egy országban és egy funkcióval kapcsolatosan: a lengyel nemesség királyválasztása kapcsán. A Nie Pozwalam, vagyis a liberum veto romokba döntötte Lengyelországot, de az alternatívának – a többségi elvnek – szerintünk egyáltalán nincsenek filozófiai értékei. Legjobb esetben egy önkényes gyűlés lehet (mint például a kétharmados többség a pápaválasztó konklávén); nem lehetne semmiképpen sem valódi autoritás-átadás céljára használni.

Szintén nincs a többségi uralomnak semmiféle teológiai értéke. Az egy nemzet „nagyobb és bölcsebb része” (uralmat gyakorolva a „kisebb és kevésbé bölcs” rész felett?) elképzelés kevéssé értelmezhető, ha a „bölcsebb” kifejezésnek bármiféle szélesebb és mélyebb jelentést tulajdonítunk, mint, hogy egyszerűen „józan”. Van egy bizonyos katolikus politikai tradíció, ezt tudjuk, amely a securus iudicat orbis terrarum – „az egész világ biztos bíró” maximára alapozódik – valami olyasmit mutat amelyet talán „statisztikai optimizmusnak” hívhatnánk, de képtelenek vagyunk arra, hogy egyetértsünk vele.

A megelőző bekezdésekben ahhoz ragaszkodtunk, hogy az észt csak olyan dolgokkal kapcsolatban lehet alkalmazni, amelyek természetét megértettük. Így, az úgynevezett „nagyobb és bölcsebb rész” általában lusta arra, hogy kiművelje az értelmét, amíg a politikai tudás csak a legritkább esetekben „adekvát” – a tömegek közt éppúgy, mint a vezetők között. Ami azt illeti, ahogy azt már kimutattuk, a szakakadék a tudott dolgok és azok között, amelyeket tudni kellene, folyamatosan mélyül, így az ítélet szükségessége a tudás hiányában – egy olyan cselekedet, amely szükségszerűen emocionalizmust vált ki, és ha a tömegeket hívják az ítéletre és a cselekvésre, ez az irracionális tömeg-emocionalizmus fog előtérbe kerülni, amely egyszerűen állati természetű. Mikor a jelen szerző és a felesége először érkeztek az Egyesült Államokba 1937-ben, a New Deal még napi kérdés volt. Miután adatokat gyűjtöttünk a kérdésről és jó néhány hétig lázasan dolgoztunk az elérhető anyagon, feladtuk, ráébredve arra, hogy ahhoz hogy az előttünk álló anyagról bármiféle racionális véleményt alkossunk, néhány hónapig is tarthatna. Úgy számítottunk, hogy csupán néhány ezer amerikai lehetne valószínűsíthetően abban a helyzetben, hogy biztos ítéletet formáljon erről a gazdasági politikáról; de már hetven millió amerikainak (szavazóknak és nem szavazóknak egyaránt) a legbiztosabb meggyőződése volt vele kapcsolatban. A nagy tömegek szintén híján vannak bármiféle mélyebb betekintésnek az elmékbe, a képviselőik intellektusába és mentalitásaiba, akiknek a jogalkotás tárgyával kellene foglalkozniuk – embereknek, akiknek gyakorlati céljait sem ismerik teljesen, gyakran még a nevüket, az arcukat és a kifejezett nézeteiket sem!

A többségi elvet néhány katolikus is előhozza, aki a pápaválasztásra hivatkozik. Ebben az esetben biztosan egyáltalán nem találunk hatalom-átadást, ez egyszerűen és tisztán egy kijelölő aktus. A konklávé modalitásai egyszerűen az Egyház törvényei; elméletileg egy pápai dinasztia is lehetséges lenne, habár valószínűleg nem lenne kívánatos. És ahogy a pápai autoritást semmi esetre sem a bíborosok kollégiumán keresztül adja át Isten, nincs okunk azt hinni, hogy a procedúra a civil társadalomban máshogy működik.

Sőt, mi több, magától értetődik, hogy a kijelölés ismételt aktusa csak bizonyos fajta kormányzatokban lehetséges, nem mindegyikben. (Az ilyen kijelölések vagy választások közötti intervallumok teljes mértékben önkényesek. „Több demokrácia” kisebb és kisebb intervallumokat jelentene.) Az örökletes monarchiában, ahol nincsenek népszavazások vagy választások, még a népesség passzív támogatása is kifejezetlen titok és misztérium marad.

A népszuverenitás-elmélet katolikus támogatóinak gyakorlati nehézségei (amelyek teljes mértékben Istenen, mint az autoritás eredeti forrásának koncepcióján nyugszanak) oly számosak, hogy a lehetséges kijelölés alapelve számunkra sokkal logikusabbnak tűnik. A másik lehetőség biztosabb, mivel a pápai hatalom támogatását élvezi – nem az ünnepélyesen ex cathedra kinyilvánított dogmáét, hanem egy enciklikáét és egy pápai levélét. Ezek a dokumentumok, hogy mást ne mondjunk, egy katolikus alattvalói tiszteletet, figyelmet és megfontolást igényelnek. Hogy XIII. Leó Diuturnum Illud című enciklikájára hivatkozzunk, és X. Pius levelére, amely elítéli a Sillon mozgalmat. Az enciklika ezt mondja:

„Valóban, nagyon sokan a mostani napokban, azoknak a lépéseit követve, akik a megelőző évszázadban „filozófusnak” nevezték magukat, azt mondják hogy minden hatalom a néptől származik; amivel azt mondják hogy azok, akik ezt az államban gyakorolják nem gyakorolhatják a saját maguk által, hanem csak úgy hogy az emberek adták a kezükbe, és ilyen körülmények között, az emberek akik által a hatalom adatott, vissza is vehetik az ő saját kényük-kedvük szerint. Habár ezzel a katolikusok nem értenek egyet, mivel ők az uralkodásra való hatalmat Istentől eredeztetik, mint semleges és szükséges alapelvből […]

[…] Itt érdemes megjegyezni, hogy azok, akik egy köztársaságot kormányoznak talán, bizonyos esetekben, a tömegek akaratából és ítéletéből választathatnak, ha ezt semmilyen katolikus doktrína nem ellenzi. A tisztségviselőket tisztán e doktrína szerint választották, de ez sem a tisztségviselői ranghoz köthető jogokat, sem az autoritást nem adományozta; hanem csupán meghatározta, hogy ezeket kik gyakorolják.”

X. Pius szintén igen világos és szókimondó, nem hagyva semmi kétséget afelől, hogy mi az elődje enciklikájának jelentése, melyre nyíltan utal:

„Nincs kétség afelől, hogy a „Sillon” mozgalom hozza létre ezt a tekintélyt, amely először, Istentől leszállva az emberekben nyugszik, de oly módon hogy „leereszkedik azért, hogy elérje a felsőbb szintet, amíg az Egyház szervezetében a hatalom felülről ereszkedik, azért hogy elérje az alsóbb szinteket.” Ám attól függetlenül, hogy nem normális választás által felfelé küldeni, amikor az a természete, hogy lefelé szálljon, XIII. Leó előre visszautasította azt, hogy kiengesztelje a katolikus doktrínát a philosophe-ok tévedéseivel.” [26]

Szerintünk ez kétségtelen, és nem hagyhatjuk, hogy Billot kardinális magyarázta befolyásoljon [27], aki azt próbálta bebizonyítani, hogy a Diuturnum illud nem foglalja magában az elutasítást Suarez és Bellarmin Szent Róbert populisztikus nézeteivel szemben. [28]

Biztosan nem szükséges hogy kimutassuk, a kiválasztás aktusa nem a kvantitatív princípiumon nyugszik. A kiválasztást az elektorok kis csoportja is megteheti (mint például a Szent Római császárok megválasztása esetében), vagy pedig a teljes népesség által, a csecsemőket is beleértve. (Minden életkori korlát teljesen önkényes és konvencionális.) [29] Mindent egybevetve a kormány és a népesség közötti reláció minden választást követően gyorsan változik, mivel a választók meghalnak, és a kiskorúak felnőnek. Az utolsó választás „ítéletét” mindenkor lehetséges eltörölni, és a korábbi többség a normális biológiai folyamat által kisebbségbe kerül.

Természetesen semmilyen összefüggés nincsen a népszerűség és az autoritás között. Adolf Hitler (aki oly gyakran nevezte magát Erzdemokrat-nak, vagyis „fődemokratának”) azt mondta: „A népszerűség mindig az autoritás alapja.” [30] De a mi véleményünk szerint az autoritás csupán a hatalom „külső” bizonyosságán és a közös jó felé mutató szükséges „belső” bizonyosságon nyugszik.

A polgárnak (vagy alattvalónak), az autoritás problémájának – ahogy az engedelmeskedésnek is – a gyakorlati területen erősen személyes, és némileg egzisztenciális természete van. A „belső bizonyosság,” racionális karaktere ellenére, nem mindig azonnal felismerhető. A vezetők intencióinak, amelyek minden „tervet” megelőznek, rejtett természete van. A „belső bizonyosság” természetének felbecslésének nehézsége gyakran számottevő, és el kell ismernünk, hogy a közös jó kirívó és állandó megsértése csak a legszélsőségesebb esetekben jelenik meg. Az ember tökéletlensége miatt a „belső bizonyosság” teljessége mindig csak közelítő pontosságú lesz, és sohasem éri el az objektív tökéletességet. Minden elemzőnek két tökéletlenséget kell óvatosan figyelembe vennie: a sajátját, és azt, amely abban a dologban rejlik, amelyet vizsgál.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy majdnem mindannyian egy politikai közösségbe születtünk, és, hogy szokások és viselkedések gyakran kikezdik objektivitásunkat. Nagyon sokan közülünk nélkülözik a „távolságot”. [31] Egy bizonyos uralmi típus alatt, amelyet „organikus kormányzatnak” neveztünk a multitudo implicit beleegyezését az által adja, hogy nem kérdőjelezi meg belső értékét. Igen, ha alaposan megvizsgáljuk a katolikus világot, kiderül, hogy csupán Luxemburgban fedezhetünk fel, a képzelőerő némi megfeszítésével „organikus kormányzatot.” A legtöbb jelenlegi kormányzat a katolikus országokban „kvázi legitim” („változó kormányok”), és nagyon sokan közülük teljesen „illegitimek” („erő általi kormányzat”). A legitim karakter hiánya kéz a kézben jár a republikanizmus majdnem teljes monopóliumával a katolikus nemzetekben, a figyelemre méltó kivétel megint csak Luxemburg. A vallásos buzgalom eltűnése a tömegekből megint csak együtt jár a republikanizmussal és a kulturális hanyatlással. […]

De nem szabad elfelejtenünk, hogy a fentebb említett kategóriák tisztán pszichológiai természetűek; vannak helyzetek, amikor az „erő általi kormányzás” igazi autoritásra tarthat igényt, ha durván ráerőszakolja a közös jót egy romlott népességre, és még a leginkább „organikus” kormányzat is durván megsértheti a közös jót, így nehéz összeegyeztetni a tényszerű autoritás igényével. Mi azt hisszük, hogy például azok a kormányzatok, amelyek bizonyos polgáraikat faji alapon nyomják el – attól teljesen függetlenül, hogy 0.9. vagy 55 százalékát képviselik-e a társadalomnak [32] – olyan alapvetően állnak szembe a közös jó fontos, nem-anyagi tárgyával(igazságosság, becsületesség, szabadság, szeretet, értelem), hogy az autoritásigényük nem érvényes, és mindezt egy megkérdőjelezhetetlen befolyással szemben. Nem formálhatnak igényt arra, hogy leitourgoi theoú legyenek. Ilyen körülmények között merül fel az ellenállás és a lázadás kérdése, – egy olyan kérdés, amelynek sajnálatos módon nagy aktualitása van ma.

Talán nem lenne oktalanság illusztrálni a tézisünket. Először is, engedjék meg, hogy leírjunk egy egyszerű esetet. Egy gőzös a süllyedés határán áll, és az utasok vadul küzdenek a mentőcsónakokért. A hajó tisztjei elvesztették a fejüket. Az utasok egyike már magához ragadott egy revolvert és a fegyver, valamint egy harsogó hang segítségével képes arra, hogy helyreállítsa a rendet és parancsokat adjon. Az utasok azonnali vágyaikat követve ellenállnak neki, de a fegyverétől félve engedelmeskednek neki. Van tekintélye? Biztosan. Hatalma van. A közös jó érdekében használja. Nem népszerű. Nincs szerződés közötte és más utasok között. És ennek ellenére, engedelmeskedni kellene neki. Az nem megfelelő ellenérv, hogy ez szükséghelyzet. Az életszükséghelyzet.

A helyzet sokkal bonyolultabb lenne, ha egy Bourbon-legitimistáról lenne szó III. Napóleon uralma alatt. A császárnak hatalma volt, [33] nincs jó ok arra, hogy azt higgyük ne a közös jóra törekedett volna. Azt is feltételezhetjük, hogy népi támogatása volt a rezsimje idejének nagy része alatt. Lenne joga arra a legitimistánknak, hogy lázadásra uszítson?

Az egyetlen érv, amelyet forradalmár royalistánk előterjeszthetne, az abban való szilárd hit, hogy a bonapartista rezsim, csak az által, hogy létezik, nagyon sok nem anyagi értékkel szembe megy – kontinuitás, tradíció, lojalitás, legalitás. Más szavakkal – meg kellene lennie győződve arról, hogy a bonapartizmus révén Franciaország elveszti a „lelkét” és a forradalom borzalmai nem lennének túl magas árak, amelyet a restaurációért (vagy „felszabadításért”) kellene fizetni. Ami azt illeti, szerintünk egy ilyen számítás materiálisan és történelmileg rossz; de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy személynek, aki komolyan megvizsgálja a lelkiismeretét, más következményre kellene jutnia. A végső döntés mindig az egyénen áll.

Minden kétséget kizáróan könnyű lenne eltervezni egy forradalmat, de itt, inkább, mint más esetekben, az egyéni lelkiismeret bonyolultságával találjuk szembe magunkat. A népszuverenitás elméletének el nem fogadói számára (sem a rousseaui sem a Szent Róbert-i formájában) nincs filozófiai kapcsolat a lázadás és a közvélemény között. A társadalom kilencvenkilenc százaléka boldog lehetne egy olyan zsarnokság uralma alatt, amely az egy százalék kínzására és kizsákmányolására épül. Szadista ösztöneiket kielégítené néhány polgártársuk szenvedése.

Mindazonáltal, az a probléma, hogy egy olyan lázadás, amelyet a csak a népesség egy százaléka támogat sikeres lehet-e – első pillantásra csak egy tisztán gyakorlati kérdés – nem lehet félresöpörni. Elvégre még egy igazságos háborút is csak akkor lehet megkezdeni, ha van esély arra, hogy megnyerjék. [34] Minden intellektuális erényt, ahogy már fentebb említettünk a „magányos egyénnek” kell mozgósítania, azért hogyszemélyes döntésre jusson. [35] (A forradalmak, akárhogy is nézzük, általában nélkülözik a modern háborúk sorozásos jellegét.)

Annak is világosnak kell lennie a forradalom minden résztvevőjének, hogy a hagyományos politikai intézmények elpusztítása, különösen azoké amelyek „organikus” státust élveznek, veszélyes műveletek a politikai pszichológia „testén”. 1789, vagy inkább 1792 után Franciaország sohasem találta meg újra a politikai egyensúlyát; és a pszichológiai felgyógyulása ma sokkal távolabbinak tűnik, mint bármikor korábban. Tradíciókat, amelyek lassan növekedtek és végül organikus állapotot értek el – intézményeket, amelyeket általában a kulturális minta integrális részének tartanak – nem szabadna könnyelműen feláldozni, hogyha válságon esnek át, vagy ha éppenséggel elnyomónak vagy használhatatlannak tűnnek a mozgalom számára. Az intézmények erőszakos elpusztítása egy impasse-ben, ki nem mondott kárt okoznak a világnak. A tisztán történelmi érv a forradalmakkal szemben nagyon erős; minden forradalom és polgárháború kár-listája meggyőzen bizonyítja ezt. Bármilyen kisebb pozitív következményei is lehettek volna a francia forradalomnak, a neo-nacionalizmus, a totalitarizmus és a sorozás ajándékai magukban tekintve is messze többet nyomnak ezeknél… nem beszélve a közvetlen szenvedésekről és a messze ható politikai, spirituális és intellektuális következményekről.

Mindezek a kérdések az egyénen nyugszanak, akit a teológia nem láthat el minden szituációban alaposan kidolgozott és megdönthetetlen kazuisztikával. És végül is, itt csak egy puszta részével kerülünk szembe annak a szörnyűséges felelősségnek amely mindannyiunké, nem csak saját személyünk és a fajtánk felé, hanem a minden valószínség szerint soha véget érő folyamat felé is, amelynek könyörtelen erői folyamatosan hatással vannak az emberiségre – a nagy dráma felé, amelynek Isten az örök nézője – és amely nem más, mint maga a történelem.

[1] Hunter Guthrie, S.J.,: Introduction au probléme de l’historie de la philosophie (Paris: Félix Alcan, 1927), 267. p.

[2] A gyanú, amely szerint a tomizmus – régi és új – „elégtelenségével” kapcsolatos, a koncepció a saját hibáit illetve a mi generációnk „paganizációját” tükrözi, amelyet Theodor Haecker szépen kimondott Schöpfer und Schöpfung – jában (Leipzig: Hegner, 1934), 17-19. pp.

[3] Az amerikai katolikus kollégiumok egyoldalú hangsúlyával kapcsolatban a skolasztikus és késő-skolasztikus filozófusokra vonatkozóan lásd William B. Hill, „Why so few writers?” in. America, Március 13. 1943. 633-34. pp. Hill úr azt mondja az ilyen iskolában végzettről, hogy „tevékenysége ettől fogva arra irányul, hogy a hit és az erkölcsök mérges bajnoka legyen,” és kétségeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy kereszténysége „tényleg szerves” e.

[4] Lásd: Theodore Maynard, Orestes Brownson, 168 p.: „Az azonban közismert hogy az élet csapdába csalja a logikusokat. Minél logikusabban hangzanak, annál kevésbé hangozhatnak pszichologikusan.” Vesd össze: William F. Macomber „Existentialism”, From the Housetops, I, No. 1, 38 p. és F.C. Copleston, „Existentialism and Religion” Dublin Review, Tavasz 1947, 50-63. pp.

[5] Dosztojevszkij, Ördögök, II. rész, 1. fejezet, 3.

[6] Lásd Harold R. Mckinnon, „The Higher Law: Reaction has Permeated Our Legal Thinking,” The American Bar Association Journal, XXXIII, No. 2. (Február, 1947), 106. p.

[7] Problémáink néhány pszichológiai aspektusa lásd „Studien über Autoritat und Familie,” Schiften des Instituts für Sozialforschung, V, szerk. Max Horkheimer (Paris: Félix Alcan, 1936).

[8] Lásd Joseph de la Servière, S.J.: „Les idées politiques du Cardinal Bellarmine,” Revue des questions historiques, LXXXII (1907) és LXXXIII (1908). Lásd, szintén James Brodrick, S.J. , The Life and Work of Blessed Robert Francis Cardinal Bellarmine S.J. (London: Burns, Oates and Washbourne, 1928), I, 230.

[9] Lásd Bellarmin Szent Róbert: De ecclesiastica monarchia: „Az emberi természet romlottságából következően most egy monarchiát jobbnak ítélünk egy arisztokráciánál vagy demokráciánál. Lásd szintén De summo pontifice, I. 3.

[10] De summo pont., I, 2: „ Az első propozíció elfogadott – hogy az egyszerű monarchia jobb, mint az egyszerű arisztokrácia vagy demokrácia. Ha valamilyen egyszerű kormányformát mindenképpen választanunk kell, akkor minden kétséget kizáróan a monarchia lenne az.

[11] Lásd, Dr. Friedrich J. Stahl, Der Protestantismus als politisches Prinzip (Berlin: Schultze, 1853.), 29. p. Az utóbbi időben bizonyos neotomisták álláspontja kevésbé anti-rousseauiánus a politikaelméletet tekintve, mint régebben.

[12] Lásd Jefferson: Works, Monticello kiadás (Washington, 1904), XV, 426 (levél James Madisonnak, Monticelloból, 1823. augusztus 30.); XVI, 118-19 (levél Henry Lee-nek Monticelloból, 1825. május 8.); XVI, 123 (levél Dr. James Mease-nek, Monticello, Szeptember 26-án, 1825).

[13] Egy bizonyos ellentmondásról Szent Tamás munkáiban ezzel a tárggyal kapcsolatban lásd Jacques Zeiller: „L’origine de pouvoir politique d’aprés St. Thomas d’Aquin” Revue Thomiste, XVII (1910), 470-77. pp.

[14] Lásd VI. fejezet, 222-226. pp. Ez a probléma „neoprotestáns” nézőpontból lásd. Karl Barth: The Epistle to the Romans, ford.: E.C. Hoskins (London: Oxford University Press, 1933.)

[15] Lásd. Kálvin: Institutiones című műve, IV. 6.9. IV. 20. 27; Comment. In libr. I Samuelis, cap. II, 27-30,Praelationes in Jeremiam, cap. XXXVIII.

[16] Kálvin, aki egyszerre volt „oligarcho-demokrata” és fatalista (teológiai okokból) visszautasította a különbségtevést az autoritás és a hatalom között…ez egy olyan különbségtevés, ami logikailag nem lehetséges egy nyughatatlanul rendezett, Isten akarata által irányított és azzal áthatott univerzumban. Lásd: Ernst Troeltsch, „Die Soziallehren der christlichen Kirchen,” Gesammelte Schriften (Tübingen: J. C. B. Mohr, 1919), I, 609-11. Mégis, meg kell jegyeznünk, hogy XIV Lajos erősen antikálvinista és autokratikus kiállása olyan reakciót eredményezett a francia kálvinisták között, hogy eljutottak a népszuverenitás elvének elfogadásáig. Lásd: Frank Puaux: Les défenseurs de la souveraineté de peuple sous le régne de Louis XIV (Paris: Fischbacher, 1917.) Ez a kiadás szintén tartalmazza néhány fontos fejezetének szövegét Pierre Jurieu: LettresPastorales adressées aux fidéles de France qui gémissent sous la captivité de Babylon című művének (95-124. pp.). Jurieu, nem úgy, mint Kálvin, nem prédikált feltétlen engedelmességet az uralkodó előtt (ibid., 103 p.). Hatottak-e Jurieu-re a késői skolasztikusok? Egy ilyen hatás nincs kizárva, de nehéz lenne bizonyítani.

[17] Lásd D. Emil Brunner: Das Gebot und die Ordnungen (New York: Amerikanische Hilfskommission, n.d.) 648. p.

[18] Lásd „Philosophie der Geschichte,” című művét. Sämtliche Werke (Stuttgart: Fromm, 1928), II, 532.

[19] Hasonlítsd össze ezt a tézist Jefferson ragaszkodásával, első beiktatási beszédében a többségi elv „szent princípiumához.” lásd Works, Washington kiadás, (New York, 1859), VIII, 2. A spanyol polgárháború alatt különös volt látni a dühös vitát Franco ellenfelei és batátai között az Egyesült Államokban az 1936-os választások eredményeivel kapcsolatban. Ami azt illeti, Spanyolországban a legkevésbé sem érdekelte sem a jobb sem a baloldalt, hogy ki adott le több szavazatot egy ügyért, amely teljesen érthetően független volt a „népszerűségétől.”

[20] Vö. Willmoore Kendall: „John Locke and the Doctrine of Majority

Rule” Illinois Studies int he Social Sciences, XXVI (1941), No. 2, X. fej., 132 p. Ez az író nagyon helyesen rámutat arra, hogy Locke majoritizmusának „látens premisszája” az a feltételezés hogy „helyes az amit a többség akar, és amit a többség akar az helyes. (Vesd össze a jól ismert frázissal: „Negyvenmillió francia nem tévedhet!”)

[21] Lásd Herman Borchardt érdekes politikai regényét, amelynek címe: The Conspiracy of the Carpenters(New York: Simon and Schuster, 1943), különösen 211-12. pp. Ez a regény egy briliáns kísérlet arra vonatkozóan, hogy fikcióban ábrázolja a belső kapcsolatokat a demokrácia, a zsarnokság, a pszeudo-liberalizmus és a keresztényellenesség között.

[22] Lásd Royer-Collard (Paris: Giard et Briéres, 1908), p. 55: „Ha egy hatalom, legyen az bármilyen, mindenki érdekei szerint cselekszik, az igazságosság és az ész szabályai szerint, az legitim hatalom, amelynek mindenkinek engedelmeskednie kellene.” Vö. szintén az ő észrevételével, amelyet M. de Barante idéz, La vie politique de M. Royer-Collard: ses discours et ses écrits (Paris: Didier, 1861), II. 459: „…egy másik szuverenitás, az egyetlen amely kiérdemli a nevet, egy szuverenitás, mely változtathatatlan és halhatatlan, hasonlóan alkotójához – az ész szuverenitására gondolok, amely az emberiség egyetlen igazi törvényhozója.” Royer-Collard, egy liberális katolikus royalista, úgy látja, hogy az uralkodó szuverenitását az Istenből kiáramló észből meríti („az alkotójától”). Szintén Royer-Collardról lásd, A. de Tocqueville levelét Freslonnak (1858, Július 8-a) in. Memoirs, Letters and Remains, II. 411.

[23] Még a mindennapi nyelvhasználatban is elfogadjuk, hogy kapcsolat van a parancsolás, az ész és az igazság között; arról beszélünk, hogy „autoritásokra támaszkodunk egy tárgyban”. Lásd szintén Nyikolaj Bergyajev:The End of Our Time, 111. p. „A hatalom csak egy kötelesség és nem egy jog, nem akkor igazságos egy hatalom, ha a saját nevében vagy a hatalom birtokosának nevében használják, hanem csak egyedül akkor, amikor Isten és az igazság nevében folyamodnak hozzá.” Lásd szintén B. Mirkine-Guétzévich: „Corporatisme et démocratie”Revue de métaphysique et de morale, XLIII, No. I. (Január, 1936.) 149. p. ahol ez a szerző eléggé jogosan támadja Royer-Collard elméletét az ész szuverenitásáról, mint antidemokratikusat.

[24] Egy megindító felhívás a jog és a szeretet összefüggéséről, melyet Sir Robert Casement híres védőbeszédében mondott el; lásd: Geoffrey de C. Parmiter, Roger Casement (London: Barker, 1936), 303. p.

[25] Lásd: A. Luchaire: Manuel des institutions francaises (Paris: Hachette, 1892), 251 p. „De meg kell jegyeznünk itt, hogy ahogyan minden középkori gyűlésben, a többségi szavazás alapelve – amely manapság az egyetlen racionális elvnek tűnik – csak ritkán volt alkalmazva. Ebben a korszakban a szavazatokat nem számolták, hanem súlyozták.”

[26] Acta Sanctae Sedis, XIV (1896), 4. p. Lásd: „J.H. „Pope Leo on the

Origin of Civil Power”, The Irish Ecclesiastic Review, December, 1881, 704. p. „De azt gondoljuk, hogy az enciklika súlyos csapást mér a vélemény [népszuverenitás] valószínűségére, és valóban, a pápa nyelvhasználatát tekintve, nem látjuk, hogy hogyan lehetne ezentúl fenntartani ezt a teológusoknak továbbra is bármiféle probabilitást felmutatva.”

[27] Acta Apostolice Sedis, II, Vol. II, No. 16 (August 31, 1910), 616 p., (A zárójeles kiemelés egy idézet Marc Sangnier 1907-es roueni beszédéből). Ez a pápai észrevétel de Bonald egyik nézetére emlékeztet amelyet a következő művében fejtett ki: Les vrais principes opposées aux erreurs du XIXe siècle, ou notions positives sur les points fondamentaux de la philosophie, de la politique et de la religion. (Avignon & Montpellier: Seguin, 1833), pp. 178-79; lásd, egy némileg ellentmondó nézetet is, a 180. oldalon.)

[28] Lásd, Ludovicus Billot, S.J. Tractatus de ecclesia Christi, sive continuatio

theologiae de verbo incarnato (4. kiadás.; Róma, 1921), IV, 483-504. E program nehézségeit az határozza meg, hogy Billot bíboros lemondott tiltakozásként az ultra-royalista Action française kiátkozása miatt 1926-ban. Az autoritás átvitelének kérdése, és a különböző kormányformák inherens kvalitásairól folytatott vita tisztán elválasztva volt elméjében. Maritain Scolasticism and Politics című művének 106. lábjegyzete, (szerkesztette M. Adler New York: Macmillan, 1940), amely X. Piusz és XIII. Leó e tárggyal kapcsolatos állásfoglalásaival foglalkozik, nem különösebben segít.

[29] Lásd, Rev. Michael Cronin, The Science of Ethics (Dublin: Gill, 1909), I, 501-3. Ez a szerző ragaszkodik hozzá hogy a Bellarmin Szent Róbert – Suarez tézis végeredményben szerződéselmélet. (On monarchy, lásd 589-91.pp.)

[30] Lásd: Eugen Duehreren [Dr. Iwan Bloch álnéven] Le Marquis de Sade et son temps (Paris:

A. Michalon, 1901), 392.93 pp. Az “isteni márki” minden idők legradikálisabb demokratája ragaszkodott hozzá, hogy az ember a növény és az állat között nem tehető hierarchikus különbség és így “egyenlőnek” kellene lenniük. Ahogyan a rendíthetetlen demokraták szavazati jogokat követeltek a nőknek, a gyerekeknek, ahogy azt Proudhon ironikusan azt sugallta (Egy 1852. április 26-án kelt levélben), a lovaknak és a szamaraknak szintén szavazniuk kellene. A “felnőtt” és az “érett személy” koncepciója teljes egészében önkényes.

Szent Tamás, akit gyakran szoktak idézni, mint a népszuverenitás védelmezőjét azt állította, hogy a politikai rendetlenség onnan származik, ha valaki a præeminentia intellectus nélkül ragadja meg a hatalmat. Egy vezető itáliai kutató logikusan használta ezt, mint egy nagyon elterjedt tézissel szembeni érvet. Lásd: A. Passerin d’Entréves, Aquinas: Selected Political Writings, ford. J. G. Dawson (Oxford: Blackwell, 1948), pp. XVI-XVII.

[31] Mein Kampf (München: Eher, 1939.) 579. p. Ernst Jünger, aki a második világháború alatt a nácizmus legkiemelkedőbb irodalmi ellenfele lett, egyáltalán nem ért egyet ezzel: „Az autoritás elleni támadás a köz egyetértésével kezdődik.” Blatter und Steine (Hamburg: Hanseatische Verlagsbuchhandlung, 1934) „Aphorismen” No. 9.

[32] Lásd, G. Ferrero, Pouvoir (New York: Bretano, 1942.) 185.p. „Valójában a demokrácia éppen úgy varrja nyakába magát egy felnőtt svájcinak vagy egy amerikainak, mint azelőtt a monarchia erőltette rá magát a fiatalabb generációra – mint egy olyan hatalom, amelyet túl magasra helyeztek föléjük ahhoz hogy meghajoljanak előtte – akár szeretik, akár nem.” Durván ez a helyzet az, amit Luigi Taparelli SJ úgy jellemzett, mint fatti anteriorti, fatti non liberi. Lásd: Opera del P. Luigi Taparelli. Saggio teoretico di dritto naturale appoggiato sul fatto (2. kiadás Livornese; Livorno:Vincenzo Mansi, 1851), 551, paragrafus, 9. fejezet, 2. rész. Ha jól értjük Taparellit – a stílusa nem mozdítja elő az egyértelműséget – a hatalom eredetéről vallott nézetei nem esnek messze a miénktől. (Paragraphs 663-667) A Suarezzel való szakítása semmi esetre sem teljes (lásd a 484-485-ös paragrafusokat) de azért biztosan minden idők legjelentősebb jezsuita teoretikusai között kell számon tartanunk.

[33] A zsidók körülbelül a népesség 0.9 százalékát alkották a Hitler előtti Németországban; a négerek körülbelül 55 százalékát Missisipi lakosságának.

[34] Természetesen nem foglalkoztunk a közös jóért munkálkodó, de hatalom nélküli magisztrátus problémájával. Nem a paradicsomban vagyunk.

[35] Így a legtöbb katolikus teológus. De egy „értelmetlen gesztus” – egy igazságos háború amely minden valószínűség szerint bukásra van ítélve; egy reménytelen forradalom – demonstrálhatja az igazságosság „szándékát” stb. Egy ilyen akció talán még mindig bizonyíthatja hogy egy morális győzelem használ a közös jónak mélyebb és kiterjedtebb értelemben…és sokkal időtlenebb módon is. Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni. A dii itt a történelem vak erőire vonatkozik és Cato-ra, az erkölcsös emberre.

[36] Egy ilyen döntéssel kellett szembenéznie Claus von Stauffenberg grófnak, aki Hitler gyilkosa szeretett volna lenni – egy elkötelezett katolikusnak, aki a Miasszonyunk skapuláréját viselte. Ezen felül viaskodnia kellett azzal a problémával is, hogy időzített bombát helyez el, amely talán kevésbé bűnös tiszteket is megsérthet, mivel a jobb kezének korábbi elvesztése lehetetlenné tette, hogy direktebb fegyvert használjon.

Nemrég Ausztriában bejelentkezett egy monarchista párt a szeptemberi parlamenti választásokra. A Fekete-Sárga Szövetség (SGA) célja, hogy Ausztria ismét királyság legyen, lehetőleg egy Habsburg-házból származó uralkodóval az élén. A párt távlati céljai között szerepel azonban az egykori Habsburg-monarchia föderalista alapokon történő visszaállítása. Az utódállamok mindegyikében, így Magyarországon is, eszerint vissza kéne térni népszavazással a monarchiához és a történelmi Ausztriához. A párt élesen elhatárolódik a jelenlegi, túl németes osztrák köztársasági gondolattól, s sokkal inkább a közép-európai összetartozást erősítené. Nem véletlenül kezdeményezte a mozgalom betiltását a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt. Az osztrák királypártiak programjában annak követelése is szerepel, hogy az osztrák iskolákban a tanulók az egykori Monarchia legalább egyik utódállamának nyelvét (olasz, magyar, cseh, szlovén, horvát, román, stb.) is tanulják kötelező jelleggel.

Írta: Techet Péter.

A pártot elég nehéz elhelyezni a bal-jobb-skálán. Jobboldalinak tűnik történelemszeretetük, lokálpatriotizmusuk, királypártiságuk. De közben élesen elutasítják a nacionalizmust, a nemzetállamiságot, a bezárkózást, és vissza szeretnék állítani az egykori Habsburg-monarchia sokszínűségét, multikulturalizmusát, nyitottságát. Baloldalinak hat azon követelésük is, hogy legalizálják a kendert, elvégre az a Habsburg-monarchia idején nem volt tiltott.

A párt végül nem tudta összeszedni az induláshoz szükséges ajánlást. De botorság lenne egyszerű viccpártként letudni a kezdeményezést. Ugyanis olyan témákat vet fel, a Habsburg-monarchia történelmi emlékezetét, a közép-európai népek összetartozását, a nacionalizmusok veszélyességét, amelyek ma is fontosak lehetnek a térség országaiban.

Így Magyarországon is.

Magyarország ugyan a trianoni békediktátummal, a történelmi Habsburg-monarchia szétesésével nyerte vissza azon függetlenségét, amelyért a kurucok vagy a negyvennyolcasok harcoltak, de ha végigtekintünk az azóta eltelt majd száz éven, igenis meg kell állapítani, hogy a Habsburg-uralom évszázadai szebb, jobb időket jelentettek az itt élő népeknek, mint a későbbi, homogén nemzetállamaik. A térség utoljára akkor volt világpolitikailag is tényező, amikor Bécs és részben Budapest uralma alatt állt. Sajnos azonban a francia forradalommal megszületett, baloldali eredetű, de mára számos jobboldalit is megfertőző nacionalizmus folyamatosan pusztította a Habsburg-uralom legitimitását. A létrejött, többségében életképtelen utódállamok nemzetállamiságukat a területükön élő kisebbségek elnyomásával, kitelepítésével vagy kiirtásával próbálták meg megerősíteni.

Majdnem száz év telt el a Habsburg-monarchia szétesése óta, így immár történelmi távlatból tehetjük fel a kérdést: megérte?

Tényleg jobb, szebb világ köszöntött Közép-Európára a Habsburg-uralom végével, a nemzetállamok megszületésével, a kisebbségek elnyomásával, kitelepítésével, kiirtásával? Vagy talán mégiscsak igaza volt a cseh Frantisek Palackynek, aki 1848-ben megfogalmazta azt a gondolatot, hogy a történelmi Ausztria fennállása, a Habsburg-uralom fennmaradása valamennyi közép-európai nép érdeke? „Ha nem léteznék az osztrák császárság már régóta, azon kéne lennünk Európa és az emberiség érdekében, hogy létrehozzuk” – írta a cseh történész 1848-ben, a frankfurti német parlamentnek címzett híres levelében, amiben megokolta, hogy a cseh nemzet miért nem érdekelt a német egységben, s miért az évszázados Habsburg-uralom fennmaradása szolgálja az orosz és német birodalmi törekvések közé szorított Közép-Európa népeinek békéjét és biztonságát.

Ha végigtekintünk az elmúlt száz éven, az önmarcangoló nacionalizmusokon, a fasiszta, náci és kommunista megszállásokon és uralmakon, ki kell jelentenünk, hogy Palacky mondatának második része ma is igaz lehetne: Európa és az emberiség érdekében azon kéne lennünk, hogy újra létrehozzuk a Habsburg-monarchiát, a közép-európai népek természetes, történelmileg legitimált és a baloldali nacionalizmusokat, kuruckodásokat meghaladó együttműködését.

Erre persze ma kevés az esély. Az az Európai Unió, amelynek eredeti ötlete nagyban inspirálódott a multikulturális, sokszínű Habsburg-monarchiából, nem tud olyan természetes és történelmileg legitimált egységgé válni – az európai népek közötti kulturális és földrajzi távolságok okán –, amire a Habsburg Birodalom Bregenztől Brassóig, Krakkótól Triesztig képes volt.

A ma feladata azonban nem az álmodozás. Vélhetően és sajnos ez a monarchia, amely az itt élő népek mindegyike számára aranykor volt, sohasem fog tudni eredeti nagyságában és méltóságában helyre állni. De ez nem jelenti azt, hogy ne kéne történelmi nagyságát, méltóságát emlékezetünkben megőrizni! Ez egyrészről a közép-európai együttműködések révén sikerülhet, mert egy triesztinek még ma is sokszor több köze van egy prágaihoz, mint egy nápolyihoz, amint egy kolozsvárinak is egy budapestihez, mint egy bukarestihez. Másrészről a történelemoktatásban, a szimbólumokban, a köztéri szobrokban, utcanevekben jobban meg kell jelennie a Habsburg Birodalom és a Habsburg-család tiszteletének!

Ma számos utódállamban azonban a nacionalizmus fertőz. Ausztriában a mai napig törvény diszkriminálja számos tekintetben a Habsburg-családot; birtokaikat, kastélyaikat, amelyeket a köztársasági időszak lopott el tőlük, ma sem kaphatják vissza. A többi utódállam, így Magyarország pedig egyfajta nemzeti-romantikus történelemszemléletbe menekül, úgy téve, mintha az itt élő népek sikerei pusztán saját, egyedülálló eredményük, s nem a Habsburg-monarchia politikájának lennének köszönhetőek.

Éppen ezért szomorú, hogy az utcanév-váltások vagy az új szobrok esetében egyetlen Habsburg-uralkodóra sem gondoltak. Amint az is felháborító, hogy Habsburg Ottónak, az utolsó legitim magyar király fiának, ma sincs se szobra, se utcája, pedig a München mellett 2011 nyarán elhunyt politikus a magyar népnek, a közép-európai együttműködésnek nagy barátja volt. Nem véletlen, hogy fiait is úgy nevelte, hogy a Habsburg-monarchia nyelveit ismerjék. Ha ma ismét helyreállna a Habsburg-monarchia, így lenne az osztrák császár és magyar-horvát király az unoka, Habsburg Ferdinánd Zvonimir, aki nevében is a horvát kapcsolatok fontosságát hordozza.

Amikor Magyarország újraírja történelmi emlékezetét, nem szabad csak a kuruc hagyományt ápolnia. Hanem a sokkal igazabb és méltóbb legitimista hagyományra, a valódi jobboldali hagyományra is emlékezni kell. A kurucokkal, Rákóczival, a negyvennyolcasokkal, Petőfivel, Kosstuthtal a kommunisták is, nem véletlenül, megtalálták a közösséget. Tudták ők ugyanis pontosan, hogy a nacionalizmus egy baloldali, a konzervativizmustól lényegileg idegen irányzat. Ha Magyarországon ma jobboldali kormány van, akkor igenis a Habsburgok emlékét, a magyar legitimisták emlékét kéne sokkal inkább ápolni. Szobrot hát Mária Teréziának, Ferenc Józsefnek, Dessewfy Aurélnak, Zichy Nándornak, IV. Károlynak, Habsburg Ottónak, Lehár Antalnak, Sigray Antalnak, és a többi magyar konzervatívnak, akik mind tudták, mit veszít a magyarság és az egész térség a Habsburg-ház bukásával!

„Várjuk a királyt!” – így hangzott a legitimisták jelszava az ezerkilencszázhúszas években. Ma elég annyi is, hogy „várjuk a királyszobrokat”.

[Megjelent eredetileg a nyomtatott Magyar Nemzet augusztus 9.-i számában, vitaindító írásként. Itt a szerző személyes engedélyével közöljük.]

Nem biztos, hogy minden esetben így vetődik fel ez a kérdés, de azért sokan, akik azt gondolják, hogy restaurációra van szükség, felteszik ezt a kérdést, nemcsak magukban. De persze másoknak is és egyre türelmetlenebbül és hangosan és ellentmondást nem tűrően. Ők azok, akik azt gondolják, hogy egy királyjelölt, egy számukra trónörökösnek tartott személynek itt most toboroznia kell. Fel kell lépnie, ki kell bontania a fehér zászlót nagy veres kettős kereszttel (vagy éppen fordított színekkel, de ez mindegy) belekiáltania a semmibe, a langyos demokratikus köztársasági reálpolitikába és azt mondania: „Én leszek a királyotok! Jogom van a magyar trónra, ki áll mellém?!”.

Majd megigazítva az övét még hozzáteszi: „És ki van ellenem?!”. Majd szétnéz éles szemmel azt pásztázva, hogy hova csaphat.

Írta: Bódvai László.

Nem is biztos, hogy arról van szó, hogy ilyen vágyálmokat melengető emberünk túl sokszor nézte meg, vagy éppen olvasta el a Gyűrűk Ura című zseniális munka idevonatkozó részeit. Még csak arról sincsen szó, hogy fantasy-rajongó lenne (na jó, mondjuk azért ilyen sok van, de mégsem ez a lényeg itt) és az ottani olvasmányélményeit szeretné valóságra váltani. Az sem érdekes, hogy szabadkirályválasztó éppen és egy „új Hunyadi Mátyásban” vagy egyszerűen csak „nagyon magyar” királyban gondolkodik. Mert lehet ő keményvonalas legitimista is, azt várva hogy egy kimért, de felkészült Habsburg-Lotaringiai herceg (leginkább Károly vagy Antal Ferdinánd) itt most kezdeményez és előremutat és felveti az igényét. És akkor egyszercsak itt lesz egy kőkemény királyságpárti szervezet / tömeg / alakulat / alapítvány (a kívánt rész aláhúzandó) és neki megyünk ennek az egésznek. Elkezdődik majd valami.

Szóval, lehet, hogy egyszerűen csak monarchista és elege van az egészből, ami most itt van. Türelmetlen és várja, hogy jobb legyen, hogy történjen valami. Beleunt a facebook-lájkokba, a régi képek nézegetésébe és azt gondolja, hogy itt az ideje valami személyesnek, és ehhez kell egy személy, egy ember, aki igényt formál a magyar trónra és vezet. Mert végül is erről van szó: igény a vezetésre. Pontosan ezért – és csak ekkor és csak ezért! – foglalkozni kell ezzel a helyzettel, hogyha van egy igény a vezetésre, mert akkor az tekintélyt igényli végső soron, amely a restaurációhoz vezethet.

Egy igény azonban még kevés, mert lehet az öncélú is és a realitásokat teljesen figyelmen kívül hagyó is, nem beszélve az eszközökről. Mert barátunk nem teszi fel a kérdést konzekvensen: hová jönne a királyjelölt és kikhez? Lelkes vadbölcsészekhez és laikus műkedvelőkhöz, akik profilképüknek egy régi festményt választanak, de egzisztenciájuk még nincsen és egy alapítványba nem tudnak tagdíjat sem fizetni? Alázatos emberek helyett csupa nagyon nagy egyéniséget találna a királyjelölt, akinek nagyon fontos, hogy a véleményét elmondja, meghallgassák, leírhassa és ne töröljék. Fontosnak tartja magát. Öreg hiba.

A helyzet ugyanis az, hogy ebben a társadalomban és állami berendezkedésben nem lehet semmi olyat tenni, mint korábban ezzel kapcsolatosan. A királyjelölt kiknek bontsa ki a zászlaját és mit hirdessen a XXI. század Magyarországán? Érett erre a terep?! Megértjük-e, hogy a restauráció miért fontos és jogos alternatíva a királyság ma a magyarságnak? Nem elégséges az ellenforradalommal dobálózni, mert közel száz éve abban az esetben csak fel kellett mutatni, hogy helyre kell állítani és el kellett érni a forradalommal ellentétes irányt és nekimenni a dolgoknak józan paraszti ésszel és hévvel. Tenni kellett a dolgokat, aztán fontoltan haladni.

Ma ez önmagában édeskevés, mert a „forradalmi” és a „forradalmár” meg a „forradalom” ma sokaknak vonzó, kényelmes, langy meleg és éltető terep. Ma a diktatúra is sokaknak kényelmes és kellemes emlékek halmaza, nem pedig a vörösterrort jelenti. Ezzel szemben egy király a köznevetség tárgya. Igen, furcsa értékvesztett világ, de akkor is ez a valós terepünk! Tegyük tehát ki egy ilyen helyzetnek a restaurációt befejező egyént? Ez volna a helyes? Semmiképpen sem.

A királyjelöltnek két dolgot kell tennie jelen pillanatnyilag: bizonyítania rátermettségét, méltóságát a trónra és fenntartania trónigényét minden körülmények között (nem muszáj deklaratíve, de ha rákérdeznek, akkor nagyon is). Azoknak van feladata leginkább, akik királyságot akarnak. Korszakunk nem a X. század, ahol adott minden és csak „fel kell húzni” egy királyságot a fejedelemségből. Nem is a XX. század eleje, ahol egy világégés után a forradalmak rombolása után vissza kell adni a nemzetnek a királyságát. Hanem egy olyan helyzet ahol a forradalmak, a diktatúrák nemcsak romboltak, hanem építettek is maguknak, és ez sokaknak tetszik, jól érzik magukat ebben, mi több ezt akarják helyreállítani. Ebben a közegben élővé kell tenni a restaurációt, élővé az igényt a királyságunkra és bizonyítottá a mostani helyzet tarthatatlanságát. A királyság felépítése ott kezdődik, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy ez mit jelent és hogy ez érték, főleg manapság az.

A királyság ott kezdődik, hogy szolgáljuk a trón várományosát és nem várjuk el, hogy helyettünk dolgozzon! Tudjuk a helyünket. Nem mondjuk meg, hogy majd hogyan kellene ezt. Nem vagyunk fontosak. Szolgálunk, nem várunk érte hálát és jutalmat. Csak szolgálunk és építünk. Szolgáljuk az igazságot. És megteszünk mindent azért, hogy minél többen és értékesebb emberek fedezzék fel, hogy első lépésben ezt kell tennie.

Nem illúziókban élni, de nem is eszmények nélkül.