Magyarországon kevesen tudják, hogy egészen pontosan kik voltak maszonok (szabadkőművesek) a „nemzet nagyjai” közül. Pedig egészen nyíltan hirdetik a mai maszonok ezt, és érdemes is utánajárni a dolgoknak, mert akkor van egy olyan viszonyítási pontunk, hogy kit, hogyan, miért és meddig tartsunk nyilván. Kossuthról, Jászi Oszkárról, Csáth Gézáról, Kosztolányi Dezsőről, Kazinczyről, vagy éppen Wekerle Sándorról illik jókat mondani, de kevesen gondolják hozzá, hogy maszonok voltak.
Nem megyünk bele most abba, hogy miért volt mérhetetlenül káros a Magyar Királyságnak, az amit a maszonok végeztek lassú erjesztő munkájukban. (De ígérjük, hogy erre bizony még nagyon sokszor ki fogunk térni.) Hű katolikusként elég nekünk az Anyaszentegyházt jelenleg is érvényes tanítása, amelyet többször megerősített – legutóbb az akkor még csak Ratzinger bíboros, mostani Szentatya XVI. Benedek – a szabadkőművesség és a katolikus vallás össze nem egyeztethető egymással. Mi Krisztust választjuk a maszonok helyett, és a királyságot a szabadkőműves felforgatás eredményezte köztársasággal szemben.
Nem olyan régen a magyar maszonok közül a francia / latin ág kötényt kötött Ady Endre szobrára Budapesten. Igen, ő is maszon volt, mégpedig a liberálisabb, a szocializmussal és a köztársasággal egészen korán szimpatizáló Martinovics Páholy tagja. Mi ebből most nem vonunk le következtetést, álljon itt inkább Nacsády Andrásnak, a Nagyoriens mostani nagymesterének a véleménye, arról, hogy miért is kellett maszon kötényt tenni arra a szoborra, amely Magyarország fővárosának egyik legfrekventáltabb helyén található majdnem egy egész napra;
„A Martinovics páholy a múlt héten ünnepelte a 100 éves jubileumát, ennek örömére vagy emlékére gondoltuk, hogy Adyval hívjuk fel az eseményre a figyelmet, aki tagja volt a páholynak. De rajta kívül emlékezhettünk volna Csáth Gézával vagy Kosztolányi Dezsővel is, ők is tagok voltak. De a tér másik felén, Liszt Ferenc derekára is köthettük volna kötényt, ő is szabadkőműves volt ugyanis. De a szervezetünk második nagymesterét is említhetném, Jászi Oszkárt, az ő polgári liberális elvei nélkül ma talán nem beszélhetnénk demokratikus Magyarországról.”.
Nos, igen mindez történelmi tény. Mint ahogyan az is, hogy a magyarok legnagyobb része ezzel mit sem foglalkozik és az is, hogy mostanára a magyar szabadkőművesség leginkább már fogatlan oroszlán itthon. (Azért nem kell félni, bevallottan, most is vannak aktív politikusok, akik tagok. Mert a potencia az bizony benne van eme remek kis szervezetben.) Megtették a kötelességüket, távozhattak volna akár. Nem tudom őket sajnálni, amiért ez nem tetszik nekik, ami most van. Sokat tettek érte, hogy ez ilyen legyen. Pont ilyen.
Kötögessék a kötényeket a szobrokra. Heppeningeljenek, az úgyis trendi. Magyarázkodjanak. Szedjék a tagdíjat és győzzenek meg mindenkit, hogy nincsen hatalmuk senki és semmi felett. Mondjanak ellent mindannak, amit ebben a világban ma a bőrünkön is tapasztalni lehet.
Mi meg rázzuk a fejünket, de nagyon. Mert ezt, azért mégiscsak nem kellene.
(Akinek meg ennyi nem elég, az olvasgasson.)
(Regnum!)