„De nemcsak Isten imádandó felségének, hanem Krisztus egyetemes királyságának eszméje is meggyőző érv a monarchista gondolkodás mellett. Ha igaz, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, akkor bizony nemcsak testvérünk és főképp nem kollégánk, akihez azzal a nyegle, behízelgő bizalmassággal közeledhetünk, amely ma már messzemenően a katolikus istentiszteletek stílusa lett. Sokkal inkább korlátlan értelemben Urunk és Mesterünk Ő, aki azt mondta tanítványainak: „nem ti választottatok engem, hanem én titeket.” Pál apostolnak a kolosszeieknek írt levelében meggyőzően jut kifejezésre a Krisztus istensége és királysága közötti összefüggés: „Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”.
A szerző fiatalkorából tanúsítani tudja, hogy Krisztus királyságának éppen ez a víziója volt az, amely a katolikus fiatalságot lelkesítette, és magával ragadó lendületet és egységet adott neki. A zászlók bizakodón örvendező bevonulása a templomba, melyeket aztán az oltár előtt meghajtottak; a tomboló ujjongás; a fiatalos vagányság és a mély tisztelet között ingadozó lelkesedés, mellyel az ifjúsági találkozókon fogadták a püspököt mint Krisztus helyi képviselőjét: mindez katolikus fiatalok egész generációinak meghatározó benyomásai közé tartozik. Ezzel szemben a valamikori katolikus vezetők utódai, a „Német Katolikus Ifjúsági Szövetség” (BDKJ) funkcionáriusai az Altenberg Házban [Ifjúsági Képzőközpont Odenthalban, Leverkusen mellett (a ford.)] minden ambíciójukat arra összpontosítják, hogy egy olyan „DEMOKRÁCIÁT ERŐSÍTŐ TERVEZETET” prezentáljanak, amely minden szinten az Egyház demokratizálódását irányozza elő. A katolikus ifjúsági szervezetek pedig – ebben is teljesen követve a hedonista korszellem trendjét – mind újabb siralmas állásfoglalásokban követelik a szexuális emancipációt és az Egyház erkölcstanának ennek megfelelő megváltoztatását. Még Isten felségének eszméjénél is nagyobb mértékben Krisztus királyságának tekintetbe vétele az, amelyen a Katolikus Egyház monarchikus alapvonása alapul! Míg az előbbi eszme nyilvánvalóan monarchikus alapbeállítottságot: alázatot, odaadást, tiszteletet és hálás lelkületet követel meg, addig Krisztus királyságával adódik az Egyház hierarchikus rendje, amely minden valódi demokráciát kizár, és amely több akar lenni, mint azok a „tanácsdemokrácia” és a „pasztorális teamek” közötti szituációs játékok, melyek az Egyházban főállású és önkéntes „rendszerváltoztatók” ezreinek adnak rengeteg munkát.
Krisztus Királyságával adódik az Egyház hierarchikus rendje tehát, amely minden valódi demokráciát kizár.
Krisztus királysága a speciális delegációs elven nyugszik, amely az Egyház szervezetét minden szinten meghatározza: ez az abszolút monarchikus hatalom és a saját személy háttérbe húzódásának sajátos kapcsolata, amelynek az, az alapja hogy a pápa, a püspökök, a rendi elöljárók a tekintélyüket „in persona Christi”, azaz Krisztus megbízásából és személyében gyakorolják, tehát nem ők a lényegesek, hanem az, hogy bennük Krisztussal találkozom. E delegációs elv esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy nem közvetlenül a főnökkel, hanem a megbízottaival van dolgom. Sokkal inkább itt is a hit egész teljességét kell együtt látnunk, hogy helyesen mérjük fel ennek az elvnek a súlyát: a krisztológiát, amely Krisztus királyságának istenemberi természetét hangsúlyozza; a kegyelemtant, amely abból indul ki, hogy a kegyelem valódi, megistenítő minőség az emberben; és az egyháztant, amely azt tanítja, hogy az Egyház a továbbélő Krisztus, mégpedig nem pusztán szimbolikus vagy allegorikus, hanem teljesen valóságos értelemben, amennyiben Krisztus a kegyelem által egészen közvetlen kapcsolatban van az Egyház tagjaival.
A delegációs elvnek és a hivatalnak ez a jellege különösen világossá válik a papságról szóló tanításban, amely Krisztussal való egyedülálló és titokzatos kapcsolat, hiszen hogyan vihetne végbe a pap mint ember saját erejéből egy olyan hatalmas művet, mint amilyen a keresztáldozat! Itt elnézést kell kérnünk a kívülállóktól, hogy a katolikus teológia részleteiről beszélünk. Különben nem lenne érthető, miért önpusztító jellegű az Egyház számára a monarchizmus és a demokrácia közötti harc, és ennek a folyamatnak a baloldali kultúrforradalom során meglévő politikai dimenziója. Ugyanis most már értjük, hogy az ideologikus TOTÁLIS DEMOKRATIZÁLÓKNAK miért kell először Krisztus királyságát a világból eltüntetniök, hogy felülkerekedjenek azon.
Fordította: Talmácsi József.
Részlet a szerző azonos című cikkéből, amely eredetileg a német CRITICON – konzervatívan ma (146/1995 szám) folyóiratban jelent meg.