Tihanyi délutáni sétámat a Boldog Károly Kálvária felé vettem, amelyet – helyreállított állapotában – még soha nem volt szerencsém látni. A nyüzsgő árusokon átvágva magam megérkeztem a Kálvária tövéhez, amely Tihany egyik legmagasabb pontján helyezkedik el. A panoráma fenséges, átlátni a déli partra, monarchista magyar embernek még sincsen kedve a látványban ejtőzni. Mártírsorsú Károly királyunk meghurcolásának szimbolikus elégiája ez a hely. Letaglóz igazából, még így is, félig helyreállított állapotában is. Az 1927-es alkotók nemes szándéka egyértelmű volt, a Magyar Királyság (Trianon) és fejének (IV. Boldog Károly király) meghurcoltatása ugyanazon folyamatnak két nagy állomása volt. A Szent Korona Országainak a romlása, széthullása és a felkent magyar király száműzése egymástól el nem választható folyamatok voltak, ezt húzta alá a Kálvária két kőbe vésett fő gondolata is; RESTAURATIO – REVISIO. Mindez a tihanyi Kálvária szellemében, még így csonka állapotában is tapinthatóan érezhető volt a számomra, a II. Magyar Köztársaság közel huszadik évfordulóján.
A Kálvária tragikus történetével kapcsolatosan átadom a szót Vass Sándor Alberik OSB atyának és Toldi Évának, aki már 1990-ben írt a kommunisták barbár munkájáról; „A 20-as években aztán országszerte felállításra kerültek a „csonka Magyarország” létét felülbíráló, a „feltámadásra” késztető lendületű, később „irredentának” bélyegzett emlékművek, emlékoszlopok, szobrok és kegyhelyek. A fővárosban is ekkor állították fel az Észak, a Dél, a Kelet és a Nyugat című szoboremlékeket, s ekkor készült el az ereklyés országzászló is. Az 1920 októberében visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként a település lakossága is kálváriát állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére, 1927 augusztusában.
1927 augusztus havának 15. napján került sor a kálvária ünnepélyes felszentelésére, Rott Nándor veszprémi püspök által – idézi az eseményt Vass Sándor Alberik, egykori tihanyi (bencés) plébános. A kálvária tervezője Siklódy Lőrinc volt. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt volt olvasható.
A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, s attól kezdve ezt a funkcióját rendőrségi engedély feltételei közé szorították. De idegenforgalmi látványosság is volt egyúttal. Nyaranta rengeteg turista fordult itt meg, több ezren örökítették meg e kegyhelyet.
Az irredenta emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálváriát nem érték el még ekkor ezek a rendelkezések. Az ő szocialista Trianonja még csak az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.
– Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól), a Veszprémi Egyházmegye akkori püspökétől. Igennel válaszoltam. „Le lesz bontva a kálvária!” – mondta győzelemittas szemekkel a község „mindenhatója”.
A lebontásra az első kísérlet 1960-ban történt. A tanács a városrendezést megbízta a „munkálatok” megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat „legyőzték”, következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: „Már csak a három lator van hátra!”.
Vass tisztelendő úr, aki szintén jelen volt, meg is jegyezte: „Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?!” (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)
A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni.
„Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna. Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: ‘Keresztények sírjatok…’. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis külföldön megőrződtek azok.”
Mindehhez különösebb kommentár nem kell azt hiszem. A Kálváriát 2007 áprilisára valamennyire helyreállították. A helyreállítás célja mindenképpen nemes, de a megvalósítással, az átadó ünnepséggel kapcsolatosan vannak félelmeink. Sajnos az eredeti állapot azoknál az elemeknél (stációk) sem lett visszaállítva, amelyek már megvannak épen (a szabad királyi városok és vármegyék címerei mellett a korona a kettőskeresztünk mellől fájó módon hiányoznak). Csak remélni tudjuk, hogy a megmaradó részek restaurációjában nem lesz jelen valamifajta óvatos republikánus politikai revíziónak még a látszata, szándéka sem. A Kálvária helyreállításához mindenesetre sok sikert kívánunk az Alapítványnak és minden magyarnak és különösen a monarchistáknak erősen figyelmébe ajánljuk e valóban nemes misszió tevőleges, anyagi eszközökkel történő támogatását is! (Aki a további helyreállításra szeretne adományt küldeni, az a Kálvária Alapítvány 11748069-20059178 számlaszámán megteheti.)
(Regnum!)