Több, mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és – ha kevés ideig is – de lerázta azt magáról. 1956 dicsőségében nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek a zsigeri szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt és Mindszenty József prímás akkori viselkedése. Monarchista szempontból ezek ma is előttünk fénylenek. 1956-ban a prímás az volt, ami mindig is; a királyság embere, akinek nem kellett változtatni véleményén, és aki újra leszögezte, mint sokszor; nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A forradalmi kormány visszaadta minden egyházi és közjogi funkcióját, ami halvány remény volt, hogy a történeti alkotmányhoz visszatérhet a nemzet. A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése megdobogtatja ma is a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és csinovnyikai egy megrémített, megalázott nemzet hasát teletömte, lótuszt zabáltatva brüggölésre kárhoztatta. 1956 a miénk; azoké, akik visszaakarják vezetni ezt az országot saját magához. Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov-koktéllal és sokkal inkább köze van a nemzethez, mint a mai respublikának. A második magyar köztársaság soha nem volt méltó 1956-hoz, hiszen a kommunistákat nem elűzte, nem eltávolította, hanem kiegyezett azokkal. 1956-ban egy utolsó moszkovita kommunista is fel tudta ismerni, hogy magyar ember, ha akarta, mert a kataklizma ki tudta hozni belőle ezt is. 1956-ot 1989-90-ben elárulták és nem fejezték be. A második magyar köztársaság úgy hivatkozik rá, hogy kiegyezett a kommunistákkal, a helyett, hogy felelősségre vonta volna őket és jogfolytonosságot vállal az 1949-es kommunista diktatúra alkotmányával. 1956-nak a második magyar respublika hátra arcot csinált. Egy egész nemzeti akarást hagyott faképnél ezzel. Elmélkedjünk el ezen is, csendes vagy éppen hangos megemlékezéseinken.