Írta: Károlyi Tamás.
Kis túlzással azt mondhatjuk, alig akad manapság kalandfilm, ponyvaregény, amely valamilyen formában össze ne hozná a templomos lovagok rendjét a titokzatos Szent Grállal, legtöbbször valamilyen sötét összeesküvést is mögévizionálva. Két olyan téma kapcsolódik ez esetben össze, amely könnyen felébreszti a legsekélyebb fantáziát is, köszönhetően annak, hogy az emberek többsége egyik eredetéről és valóságáról sem tud túl sokat, kockáztassuk meg: semmit. Az, aki ma a Grál nyomába ered, rengeteg – nagyrészt silány – könyvből tájékozódhat: de csak kevesen teszik meg, hogy a Grál-„monda” (ha ugyan tényleg mondáról van ez esetben szó) eredete felől vizsgálódjanak.
S még, ha meg is teszi: vagy a dolgokat a száraz tudományos filológia szempontjából vizsgáló könyveket talál, vagy szenzációra éhes ál-tudományos munkákba botlik, amelyek képtelenek megmaradni a tények talaján, és olyan feltételezésekbe bonyolódnak, ahol kérdésesebbnél kérdésesebb feltételezéseknek kellene egymást erősíteni. Ilyen például Evola fantazmagóriája (nincs rá jobb szó) a középkori lovagság „kereszténység-feletti” beavatási rendjéről.
A Grál első írásos emléke Chrétien de Troyes „Perceval, ou Le Conte du Graal” azaz: „Perceval, avagy a Grál keresése” című ófrancia nyelven írt verses regénye (Az Artus-regények nem a klasszikus értelemben vett eposzok, hanem inkább regények, mert középpontjukban egyetlen individuum személyiségfejlődése áll). Hamarosan idézni is fogjuk a kérdéses sorokat. Chrétien utolsó műve ez, befejezni sem tudta már, mégis hamar közkedvelt lett (Chrétien bizonyos értelemben a kor sikerszerzője volt), olyannyira, hogy számtalan folytatás született ófrancia nyelven, és a művet más nyelvekre átdolgozók (a mai értelemben vett fordítás csak az antik nyelveken létezett akkoriban) is mind megpróbálták – más források, ill. saját szájuk íze szerint – lekerekíteni és befejezni.
Nem tudjuk, Chrétien miként tervezte folytatni regényét, így azt se tudjuk melyik „folytatás” állhat hozzá a legközelebb; és úgy tűnik már kortársai és éppen ez előtt a probléma előtt álltak: sokszor tanácstalanul. A legkiemelkedőbb megoldás egy német költő, a lovagi származású Wolfram von Eschenbach nevéhez fűződik. Hatalmas (827 darab 25 soros vers) Parzivaljában nemcsak befejezést, de előtörténetet is talál Parszifál történetéhez. Ezen folytatások legnagyobb problémája az volt, hogy mit kezdjenek a „graal”-lal, ami Chrétiennél ugyan hangsúlyosan megjelenik, de jelentősége nem derül ki. A híres szöveghely a következőképpen hangzik (Felicitas Olef-Krafft szövegkiadása; Reclam Verlag):
„Un graal entre ses deus mains
Une damoisele tenoit”.
„Egy grált hozva két kezében / Belépett egy kisasszony” – a provanszál „graal”, „grasal” szó edényt, kelyhet jelentett, de már a 12. század végén is régiesnek számított: nem csoda, ha számos kortársa nem értette meg. Főleg, hogy Chrétien e helytől kezdve, mindig, mint „a grált” említi. Így lehet, hogy Wolframnál a Grál nem kehely, hanem kő. Sőt, első megjelenésekor még ennyit sem mond róla, hanem „csak” valami magasztosabbat (Karl Lachman szövegkiadása; Reclam Verlag):
„ûf einem grüenen achmardî
truoc si den wunsch von paradîs,
bêde wurzeln unde rîs.
daz was ein dinc, daz hiez der Grâl,
erden wunsches überwal.”
„Zöld selyemkendőn / a paradicsomi tökéletességet hozta, / annak gyökerét és hajtását [másképp: alfáját és omegáját]. / Ez egy tárgy volt és Grálnak hívták / minden földi vágyat meghaladt.” Ami, amellett, hogy láthatólag a szerzőnek már műve ezen pontján világos koncepciója volt a Grál jelentőségéről, arra is enged következtetni, hogy a Grál mibenlétét még nem határozta el.
Azért is jelentős ez, mert a Grálnak a Szent Kehellyel, az utolsó vacsora kelyhével való azonosítása egy harmadik költő: Robert de Boron tollából származik, aki Chrétiennel párhuzamosan dolgozott a maga „Estoire dou Graal” („A Grál története”) című eposzán; Wolfram – úgy látszik – ezt a művet nem ismerte.
A Templomosok, mint a Grál őrzői, azonban végeredményben egy forrásra – Wolframra – vezethetők vissza. A többi mű ugyanis, amelyben ezt megemlítik, mind kimutathatóan Wolfram regényein alapulnak ( a „Jüngerer Titurel” Albrecht von Scharfenbergtől és a „Diu Crône” Heinrich von dem Türlîntől). Ha tehát azt akarjuk megvizsgálni, miképp került a lovagrend e varázslatos tárgy őrzőinek hírébe, elsősorban a Grál „mondájának” kell nyomába erednünk és Wolfram szövegét kell megvizsgálnunk: hol érintkezik a kettő.
+++
Wolfram von Eschenbach a Grál lovagjait „templeis”-nek nevezi, ami templomost jelent. Kérdés persze – ráadásul az eldönthetetlen fajtából –, hogy a templomos lovagrendre gondolt-e, vagy csupán a Grál Templomának lovagjait nevezi így: hiszen más helyeken a „grales schar”, a „Grál serege” és a „Munsalvaescher schar”, Munsalwasch serege” (így hívják a várat, ahol a Grál található) neveken is utal rájuk, ezzel konkretizálva e „templomosok” hovatartozását. A probléma főleg azért nehezen megközelíthető, mert nem szabad összekevernünk a történelmi valóságot, a mű „monda”-anyagát és mélyebb jelentését. Másképp: a Parzivalban leírtak a legmagasabb értelemben akkor is igazak maradnak, ha minden csupán Wolfram kitalációja.
Bár az Artus-irodalomról általában igen ősi eredetet feltételeznek, valójában Chrétien de Troyes volt az első, aki Artúr király lovagjainak kalandjait leírta. (Artúrról magáról voltak már korábbi feljegyzések, ezek azonban más jellegűek). A középkori francia epika három „forrást” vagy „anyagot” ismert, ezek: a „matière de Rome”, azaz az antik és római mondaanyag; a „matière de France”, azaz a Nagy Károly alakja köré szövődő hősmondai anyag és ezen új: a „matière de Bretagne”: ez utóbbi szó azonban problematikus: mert egyaránt jelenthet bretont, de britet is. Általánosan a kelta (breton) eredetet szokták elfogadni, de ez kétséges: egyrészt Artúr király brit királyként jelenik meg, sőt a történelmi Artúr is brit volt: egy hadvezér, aki sikeres csatákat vívott a rómaiak ellen. Másrészt semmilyen kelta forrásból nem maradt fent semmi, ami közvetlen kapcsolatba volna hozható az Artus-regényekkel: kivéve Trisztán és Izolda történetét (amelyben azonban Artúrt nem is említik, és csak később „csapódott hozzá” Artúr udvaráhot), illetve egy 13. századi welszi kéziratot ahol számos kelta eredetű történet mellett, igaz, azoktól némileg leválasztva, három olyan történet is megjelenik, amely három a kontinensről ismert Artus-regény egy-egy változatának tűnik. A késői lejegyzés miatt azonban nem lehet biztosan megmondani, hogy e történetek korábbiak, vagy későbbiek Chrétien új regénytípusánál. Sőt, az sem biztos, hogy ha egyről sikerülne megállapítani, az igaz lenne a többire is: vannak ugyanis bizonyos nyomok, amelyekből egyértelműen látható az ófrancia szerző hatása, de olyanok is, amelyek ősibbnek, régiesebbnek tetszenek. Így Peredur, Efrawg (ejtsd: efraóg) fiának története egy egyszerű bosszúról mesél: nem az edény a fontos ebben a változatban, rajta hordozott levágott fej és a véres lándzsa (ez utóbbi Chrétiennél és Wolframnál is megtalálható, Chrétien egy későbbi folytatója pedig kiegészíti a sort a levágott fejjel – ami nála Keresztelő Szent János feje). Ezeknek azonban nincs semmilyen transzcendens vetülete: csupán egy holttest maradványai, ami Peredur vendéglátójának fiáé. A hős feladata lesz a bosszúállás, amit végül teljesít is.
Ezért hát az idézőjel, ha a Grál „mondájáról” beszélünk: hiszen a monda népköltészeti forma, míg a Grált, mint csodás erővel bíró tárgyat elég nyilvánvalóan csak Chrétienig lehet visszavezetni. Ennek nem mond ellent, ha arra hivatkozunk, hogy más mitikus kelyhekről vannak források. Némi iróniával azt is mondhatnánk: talán, ha Chrétien befejezte volna a Percevalt, többet is mondhatnánk.
Ha a középkori irodalmat vizsgáljuk, mindig fontos látnunk, hogy egy-egy alkotás sok különböző forrásra mehet vissza. Nem minden esetben ez a helyzet, de Wolfram Parzivaljának terjengőssége, szerteágazó történetének esetében nyilvánvalónak látszik, hogy ez a helyzet. Maga Wolfram is egy Kyôt nevű személyt nevez meg, származására nézve „Provenzâl”, aki Chrétien mellett, fő forrása volt. S hiába írja róla Wolfram, hogy „wol bekant” azaz jól ismert, sajnos, mind máig nem sikerült egyértelműen azonosítani, de szívesen említik Guiot de Provinst, aki azonban a Champagne térségi Provinsből származott, tehát nem volt provanszál. Még különösebb, hogy Wolfram azt írja, Kyôt egy arab vagy zsidó (Wolfram azt mondja róla, hogy egy borjút imád) mágus, Flegetanis könyvéből vette adatait, aki a csillagokból olvasta ki – ez utóbbi személyt szívesen azonosítják egy arab asztronómiai munkával aminek címe (azaz nem szerzője!): „Felek Thani” volt.
Mivel Wolfram könyve dúskál a különféle megfejtendő nevekben (Munsalwaschra több jelentkező is van Szlovéniától Spanyolországig – attól függően, hogy mons salvaticusként, azaz megváltó hegyként, vagy mons silvaticusként, erdős hegyként olvassák), a filológiai találgatás elképesztő méreteket öltött. Amit mégis kevesen vesznek észre: mindezek az apróságok nevek csupán, amelyek a tényleges tartalomhoz nem érnek fel.
Wolfram von Eschenbach Parzivalja nem történelmi eseményeket beszél el, ezt éppen az bizonyítja, hogy hány különböző történelmi szituációba illesztették már bele. Ha figyelmesen olvastuk Wolfram jellemzését a Grálról, magunktól is könnyen rájöhetünk, hogy a Grál nem történelmi valóság. Éppen ezért Wolfram utalása a Templomosokra éppolyan esetlegessé és fikcionálissá válik, mint Kyôt, Flegetanis. Azok, akik a „templeisen” szóban „rejtett utalást” látnak egyrészt túlhangsúlyozzák e szó szerepét a történetben, másrészt tévesen látják a középkori irodalmat.
Miért hívja hát Wolfram templomosoknak a Grál őrzőit? A válasz kézenfekvő. A Grál Wolframnál egy spirituális ősforrás, „a paradicsomi tökéletesség”, hasonlóképp a Szentföldhöz, a megváltás helyéhez (vö.: Munsalvaesche mint mons salvaticus), az Grált őrző lovagok tehát éppúgy spirituális feladatot látnak el, mint a Templomos Rend Jeruzsálemben. Ez a párhuzam (ugyanis több okból kétlem, hogy itt szándékolt allegóriáról lenne szó!) adta az alkalmat, hogy a szerző, aki maga is lovag, sőt – úgy tűnik – keresztes háborúkban is részt vett, kinyilvánítsa tiszteletét a lovagrend iránt: a mitizálás, a mitikushoz való felemelés ugyanis valóban része a középkori szellemiségnek.
Azonban épp ez: a tisztelet és a hűség az, ami a mai kutatókból és e történeteket összeesküvés-elméletek számára kirablókból hiányzik. Holott a Parzival éppen ezekről szól:
„ein maere wil ich iu niuwen,
daz seit von grôzen triuwen,
wîplîches wîbes reht,
und mannes manheit alsô sleht,
diu sich gein herte nie gebuoc.”
„Egy történetet mondok / ami nagy hűségről szól, / a nőideálok a legigazibb módon megfelelő nőkről / és olyan férfias férfiakról, / akiket semmi nehézség nem tört meg.”
(Regnum!)