Írta: Megadja Gábor.
Sajnos még a jobboldaliak körében is elterjedt az a nézet, hogy a monarchista álláspont avítt, anakronisztikus képződmény, mely leginkább frusztrált szobatudósoknak és erdőszéli varázslóknak való. Ezért a jobboldali, ha eléggé haladó (képzavar) kíván lenni, szükséges, hogy elfogadja az égig érő demokráciáról szóló mesét, és mindazokat a felforgató, forradalmi tanokat, amiket máskülönben zsigerileg kéne elutasítania. A konzervatív természetesen minden egyes berendezkedésben keresi a lehetséges és helyes megoldásokat, viszont azt nem hiszem, hogy ne volna lehetőség (mi több, bizonyos tekintetben kötelesség) felmutatni egy hagyományt, amely szembemegy a mai bevett doktrínákkal.
Semmiképp sem bántó szándékkal, ám föl kell vetnünk azt a kérdést, hogy mi teszi a konzervatívot konzervatívvá? Van ugyanis egy olyan – látens vagy manifeszt – tendencia, mely szerint a mai, XXI. századi, „modern”, „européer” konzervatív az demokrata, a liberális demokráciát a fejlődés csúcsának tekinti, és rengeteg olyan alapelvet ismer és fogad el, melyeknek ad absurdum verziói már nem egyszer döntötték romba Európát és hazánkat is (és akkor nem is beszéltünk arról, hogy van-e „européerebb” jelenség a középkori keresztény monarchiáknál stb.). Ezt az iskolát, irányzatot jómagam cukiliberálisnak nevezném, mely azzal kívánja eladni magát, hogy konzervatív címkét pakol a homlokára (ami érthető, hiszen a „liberalizmus” címkét már az ó-whigek, vagy a klasszikus liberálisok sem vállalják szívesen). Ennek szerves része a konzervativizmusból számos fontos elem kilúgozása. Hogy mégis beleférjek az européer, sőt angolszász képbe, a brit filozófus Michael Oakeshott szerint a konzervatív politika két legfontosabb tartóoszlopa az autoritás és a hagyomány. A kérdés az marad a cukiliberálisok felé: a demokratizmusban (ami a demokrácia ideológiává emelt tanát jelenti) ugyan e két fontos elemből melyik kap helyet? A kérdés költői természetesen. A másik kérdés az volna, a liberális demokrácia protagonistái felé, hogy vajon mi teszi működőképessé eme nagyszerű demokráciákat? Vajon maga a „demokratikus” elv, vagy azok a gyakorlatok, melyek ezek nem-demokratikus előfeltételeként vannak jelen, azaz nem a demokráciából fakadóan, hanem annak ellenére léteznek? Vajon lehetséges-e élhető, stabil, és fejlődő társadalom autoritás és hagyomány nélkül?
Kicsit az eredeti kérdéshez visszatérve érdemes egy ritka hazug aspektusát is megvizsgálni a témának. Ez pedig a monarchista vélemény „idejétmúltsága”, valamint „lejáratott” mivolta. Bizonyára mindenki találkozott már nem kevés fiatal értelmiségivel, akik mindenféle skrupulus nélkül nevezik magukat szocialistának (hogy mást ne mondjunk, nekünk van egy ilyen nevű derék pártunk és kormányunk is). A „szocialista” jelző talán nem „lejárt lemez”? Vajon kapcsolódik-e a monarchizmushoz olyan mészárlás, mint a szocializmushoz? Voltak-e a középkori monarchiáknak halál-és munkatáboraik? Erkölcsileg és szigorúan pragmatikus szempontokat figyelembe véve melyik helyesebb?
Hagyományra hivatkozni pedig nem lehetséges absztrakt frázisokkal. Márpedig ha valami absztrakcióra épül, az a demokrácia, illetve esetünkben a köztársaság (a kettő természetesen nem ugyanaz, bár egy bizonyos „választó vonzódás” lehet közöttük – szerencsésebb helyeken nem; ám ehhez hozzátartozik, hogy a példaképnek tekintett USA számos alapítója irtózott a demokráciától, sőt egyes alapítók megfontolandónak tartották a monarchiát is). Mindennek Magyarországon semmiféle hagyománya sincs. Ez egy legrosszabb értelemben „csinált”, „kreált” alkotás, amit néhány gőzös fejű francia bőcsködőtől importáltak, és ezzel nem is képesek igazán sikereket felmutatni. Maximum azokra hatnak szinte szakrális erőkkel a republikánus tanok, akik önkéntes jövőépítőként protokolláris látogatások alkalmával a Szent Koronát a „múlt részének” nevezik, és még a parlamentben sem helyeslik annak jelenlétét. A jövő ugyanis teljesen új alapokra épül. A múltat végképp eltörölni. A semmiből alkotó politikai klérus az istenné vált emberek közössége – a meglévőre nem tart igényt. Természetesen, aki kedveli a racionalista konstrukciókat, ám legyen. Reményeim szerint a konzervatívok nem szeretik ezeket annyira. (Megemlítendő, hogy néhány racionalista is – mint pl. Hans Hoppe – a monarchiákból a demokráciákba való átmenetet decivilizálódásként értékeli. És ha már egy racionalista is ezt mondja, az minimum megfontolandó.)
A zűrzavar a végtelenségig képes elmenni: a monarchiákat elnyomó, monolit berendezkedéseknek tartják, és mindeközben a demokráciákat tekintik a pluralizmus fellegvárának. Ezzel szemben a demokrácia és a nemzetállamok azok, melyek egyneműségre törekszenek (érdemes olvasni a demokrácia keresztes lovagjának, W. Wilsonnak a konformizmusra vonatkozó, azt dicsőítő megjegyzéseit), nem tűrnek meg más véleményt és szokásokat (Robespierre-t tudnám ajánlani példaként), és a „participáció” jelszava alá rendezve egyenesen totalitárius implikációkat tartalmaznak. A hiedelmekkel ellentétben a középkori monarchiák sokszínűek és plurálisak voltak. A Szentkorona-tan egyik leglényegesebb mondanivalója az, hogy a Korona minden egyes alattvalója, aki a törvényeket betartja, ugyanúgy kedves az uralkodó számára. Ezen túl aztán rendkívül sokféle vallási, etnikai, nyelvi eltérést engedélyez, és nem próbál „haladó” szellemben mérnökösködni a társadalmon. (Az Intelmek ezért is fontos forrás, noha a mai konnotációja leginkább a „multikulti” igazolása kíván lenni – maga a „multikulti” erőltetése is egy érdekes jelenség, ahol is azt próbálják – silány eredménnyel – pótolni, amit ők maguk, vagy eleik leromboltak.) Nem egyes csoportok érdekszövetségei versengenek a hatalomért, hogy aztán az összes többit elhallgattassák/likvidálják, hanem az e pluribus unum elve alapján az egyensúlyra való törekvés a cél. (Persze az is érdekes kérdés, hogy a baloldal és a progresszívek miért választanak szánalmas példaképeket maguknak? A köztársaság hősei jellemzően ilyenek – Károlyit pl. ma, európai és szigorú értelemben vett lúzernek nevezhetnénk. Az már csak a történet sava-borsa, hogy a köztársaságot Magyarországon a „nép” sosem legitimálta, tehát még ha el is fogadnánk a demokrata elvárásokat, akkor sem volna egyik sem legitim.)
További tévedések közé tartozik a demokrácia és a piac, valamint a demokrácia és a parlamentarizmus összekapcsolása: ám egyik sem állja meg a helyét. Amit ma piacgazdaságnak nevezünk, a XV. század környékén már megjelent (ami azt illeti, a kiindulása helye valószínűleg Észak-Olaszország volt), amikor még a francia philosophe-ok gondolatban sem léteztek. A parlamentarizmus pedig fokozatosan alakult ki a monarchiák alatt. Apró „érdekesség”, hogy épp a demokrácia „angyalai” számoltak fel minden parlamentáris intézményt, hiszen azok eltérő véleményeket és érdekeket testesítettek meg, ami egy valódi demokrata számára blaszfémia (érdemes ugyancsak megtekinteni Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Buonarroti stb. vélekedését a parlamentarizmusról, és a vitákról).
Mindettől függetlenül a lényeg persze nem a történeti igazolása valaminek, hanem a hatásos mítoszok megléte. Ennek fényében ma mindenkit, aki a demokrácia politikai vallását nem gyakorolja, meg lehet bélyegezni különféle dehonesztáló jelzőkkel. Senki sem ismerte fel jobban, mint Carl Schmitt, hogy a legrosszabb ideológia a humanitárius mezbe öltöztetett, hiszen az a politikai ellenséget még az emberi mivoltától is megfosztja, s így a totális háború indokolt ellene. A monarchiáknak pl. pusztulniuk kellett: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejű sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet a (New York City-ben emlékművel rendelkező) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erődben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.” (Erik Maria Ritter von. Kühnelt-Leddihn-t idézi Hans-Hermann Hoppe: Democracy the God that Failed)
Mindez jelent-e azonnali, „forradalmi” cselekvésekre való felkészülést, tevékeny restaurációs kísérletet? Természetesen nem. Nem csak Magyarország, de az egész nyugati civilizáció jövőjével kapcsolatban mérhetetlenül pesszimista vagyok, az irányokat nagyjából lehet látni, a kiutat kevésbé. De indok-e ez a teljes beletörődésre? Ha mást, és máshogy nem is, ezt a hagyományt őriznünk kell, és ébren kell tartani, meg kell mutatni másoknak is. És természetesen a sokféleség elismerése mellett (ami valóban fontos) a hazai jobboldaliaknak sem szabad elfordulnia ettől reflexből, csak azért, hogy a cukiliberális elvárásoknak megfeleljenek. „Ahhoz másik Madám kell.”
(Regnum!)