Nem fogunk rá hivatkozni, hogy tiszteletben tartsuk az emlékét és műveit. Annak idején ő mondta ki először nekem a királyság fontosságát is. Más kontextusban, más tartalommal, más megvalósítással, de mégiscsak ő mondta ki. Van ennek vagy tizenöt éve már. Távolodtam tőle sok mindenben, sok mindent máshogyan gondolok, mint ahogyan akkor, amikor a legjobban úgy éreztem, hogy igaza van szinte mindenben. Ez a kis bejegyzés csak egy egyszerű köszönet neki, amiért fenékbe billentett a soraival és megmutatott egy másik utat, tudom nemcsak nekem. Majdnem mindenben. Az ember tartozik ennyivel, főleg ha gyarló. Hamvas Béla negyven éve halt meg, 1968. november 7-én.
„Modern európainak lenni annyi, mint átélni azt a drámai szituációt, amely az időből fakad, s az embert az elé az alternatíva elé állítja: elhagyja az európai kultúrát, vagy folytassa. Ebben a kontroverziában benne lappang a világ-, élet-, önértékelés is. A kultúrával együtt az ember kénytelen dönteni és dönt is, afölött is, hogy: produktív társadalmi életet éljen-e, megvalósítsa-e szándékait stb. Ebben a kérdésben valamennyi benne foglaltatik, mert hiszen a kultúra világot, társadalmat, államot, egyéni szellemiséget is jelent.
Érdemes közelebbről megnézni néhány olyan közönségesebb helyzetet, amely a mai ember magatartására jellemző. Ezek közül a helyzetek közül egy sem típus, akár lélektani, akár társadalomtudományi, akár történeti szempontból, sokkal inkább világhelyzet, amely állandóan mindenki számára nyitva áll — a modern ember drámájának egy szituációja, amin, ha nem is teljesen, de részben minden európai keresztülment és megy és menni fog, és ezért közvetlenül, belülről érti, mert útjába esik. Valamennyinek pedig közös ismertetőjele van: e krízis-arculat. Leonov orosz regényíró mondja az ötéves tervről írt regényében egy emberről, hogy olyan arca volt, mintha még mindig ezerkilencszázhuszonháromban élne. Valamennyi arculatnak az a közös jellemvonása, hogy ezerkilencszázharminchatban él. Akármilyen viszonyban áll a mával, benne van. Mindjárt az első helyzet, amit lótoszevőnek lehet hívni (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-ének kifejezése), bizonyíték erre. A lótoszevőre jellemző, hogy úgy él, mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét. De ezen az arcon is ott van az, idő drámai feszültsége. A fajsúlytalan (flapper vagy jampec, mintha gondtalan felületességével nem venne tudomást arról, ami körülötte történik, látszólag tisztán élvező életet él, amennyiben sikerült neki „elfelejteni” az időt, amelyben él. A lótoszevő mégis krízis-arculat, és egyike a legjellegzetesebbeknek. Mert az elfelejtés csak annak szempontjából van, amit valaki el akar felejteni. A lótoszevő azt hiszi, hogy amit nem akar észrevenni, azt nem is vette észre. Pedig ez a világhelyzet csak a krízis tekintetében van: csak annyiban, amennyiben valaki nem akar feleszmélni rá, hogy hol él. Ezért az a helyzet jobban ki van szolgáltatva a krízis állapotának, mint akármilyen másik, mert kénytelen mindig pontosan és éppen az esedékes, a jelentkező kritikus szituációnak hátat fordítani, mindig azt, aminek megoldása a legfontosabb volna, „elfelejteni”. A lótoszevő példa arra, hogy az ember a történet feladott drámájából mennyire nem tudja magát kivonni soha, és amennyiben mégis kísérletet tesz rá, ez mennyire magára az emberre üt vissza. Mert gondolható-e, hogy bármit is elér azzal, ha nem vesz tudomást az időről? Vajon arathat-e mást, mint önmaga ámítását? És nemcsak a flapper vagy a jampec lótoszevő: ez a lényegtelenné válásnak csak két határesete. Ebben a világhelyzetben van mindenki, aki az idő feladata alól kivonja magát, és úgy tesz, mintha itt nem volna semmi megoldanivaló, megkísérel egy kortól elütő stílust megvalósítani, amely az adott helyzettel úgy számol, hogy úgy tünteti fel, mintha nem kellene vele számolni. A lótoszevőnek végeredményben ugyanúgy részt kell vennie az időszerű játszmában, mint mindenkinek, rá is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint másra, de állandóan olyan magatartást tanúsít, amellyel azt akarja jelezni, hogy ő mindezeken felül van, és rá ez nem vonatkozik. Ez a helyzet végeredményben a maszkhoz vezet: a gondtalanság mosolya a lótoszevő arcán megfagy, az ember lényegtelenné lesz, tényleg elveszti minden kapcsolatát az idővel, és ami belőle marad: az üres térbe meredő lárva, mialatt a kor továbbrohan.
Egészen más az „outsider” helyzete. Sokszor találkozni vele, és elméleteiről lehet megismerni. Teljes tudatában van annak, ami történik, de azt hiszi, abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy a megoldásnak is birtokában van. Ide tartozik a politikai párt, amennyiben programatikus, és programját tényleg komolyan is veszi. Outsider minden részlettudomány (pszichológia, statisztika, gazdaságtan stb.), mint univerzális megoldási kísérlet, minden társadalmi mozgalom, amely „alulról” vagy „felülről” akarja a világhelyzetet megoldani. Az outsider-szituációra jellemző az, hogy „kívülről” kísérli meg, éspedig gyakran egyszer s mindenkorra feloldani a krízist — kívülről, vagyis nem magából az időből, konkréten, adott tényekből kiindulva, hanem elméletből, absztrakt módon, saját eszméit a valóságra erőszakolva. Ez a törekvés még csak nem is segít, és még csak részleteket sem old meg: részint, mert a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő középpontjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lenni, élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen, népen, államon „kívül” vannak — külső beavatkozással akarják az időt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig eredménytelen volt, az is fog maradni.
Mielőtt a legfontosabb drámai helyzet szóba kerülne, még egyet kell szemügyre venni: a lemaradást. Ez a helyzet nem az a jellegzetesen korszerűtlen, amelyről az előbb volt szó: a korszerűtlen számára az egész krízis-helyzet idegen, az időn kívül született, nincsen valóságos kapcsolata a mával és nem is volt. A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. Az aktuális feladattal, a minden pillanatban újra más és más kritikus szituációval elvesztette és mind jobban elveszti érintkezését. Az idő között és közötte a távolság egyre nő: mind jobban elmarad. Visszaesik a múltba. Ha a kontaktus megbomlásakor csak egy-két ütemnyi késése volt, ez a késés egyre nagyobb lesz. A lemaradás nem feltétlenül az öregedéssel jár együtt, vagy nem a provinciális helyzetből folyik; „megáll”, illetőleg „lemarad” mindenki, aki a történet folyton új és új feladatát diktáló ütemét elvéti, és a világtörténés ritmusából kikapcsolódik. Ölthet ez a helyzet olyan alakot is, hogy az ember „megmerevedik”, olyat is, hogy „széthull”, olyat is, hogy „kifullad” vagy „összetörik”. Minden esetben azt jelenti, hogy egzisztenciája elveszti az időben való jelenlétet, életmenetében „korszerűtlenségi koefficiens” támad, s ennek egyre növekvő hajlama van, egyre nagyobb lesz a távolság egyéni sorsa és a közös emberi sors között.” (Részlet a A világválságból.)
Felolvasás Hamvas Béla műveiből, Helyei László egészen kiváló előadásában pedig itt hallgatható meg.
(Regnum!)