Az alábbiakban Kossuth Lajos két leveléből közlünk részleteiket amelyek reményeink szerint érdekes és hasznos adalékokkal szolgálhatnak annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy a „Magyar Álladalom” kormányzó-elnöke köztársaságpárti volt-e, vagy sem? Meggyőződésünk, hogy az volt, és azt gondoljuk, hogy ezt a köztársaság igazi nagy támogatói is így gondolták (Szakasíts Árpád 1946-ban, 1849-et tartotta az első magyar köztársaságnak) és így gondolják ma is.
E mellett persze tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nemzeti emlékezetnek fontos része 1848 és 1849 is, de azt érezzük, hogy ennek a megítélése és ezzel kapcsolatos köztudatban tartása nagyon sokszor egyoldalú és erősen rányomja a bélyegét a hatvan év népuralmi rendszereinek a történelemszemlélete is. Így néha azt érezzük, hogy 1867 nem is volt, vagy 1896, csak 1849. Mindazonáltal nem gondoljuk azt sem, hogy itt volna a helye valamiféle „bosszúállásnak” vagy ehhez kapcsolódó „politikai tisztogatásnak”, hiszen úgy látjuk, hogy még az 1849-esek között sem volt ritka, hogy királyhű politikát és magatartást vegyenek fel legkéősőbb 1867-ben, e mellett pedig nem olyan régen a Magyar Királyság még élő trónörököse megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát New Yorkban, miközben sokszor hangoztatta már, hogy az egyik kedvenc költője éppen Petőfi Sándor. Így tehát az idő meghozta a maga döntését, de ebben a döntésbe bele kell, hogy férjen egy árnyaltabb kép is, erről a korszakról és ennek a korszaknak a vezető embereiről. (A leveleket kompilálta: Verena. Szelektálta, előszó, lábjegyzet: PHJ)
Levél Albaidai őrgróf d’Orense Jose Maria (1) úrnak Madridban.
Kedves Orense!
(…)
Ne adja Isten, hogy a fenforgó válság végeldöntésénél a spanyol nemzet megfogyatkozzék azon érettség logikájában, melynek oly meggyőző bizonyitványát adá mind a határozottságban összhangzás által, melylyel a megalázó szolgaság lánczát megtöré – mind a rend és mérséklet nyugodt fensége által, melylyel győzelmét megnemesíté – mind végre a felvilágosodott szellem által, mely alig kivivott szabadságának legelső tetteit jellemzi.
A spanyol nemzet e magatartása, a milyen tiszteletre méltó, szint oly bölcs is, mert elháritott általa a külavatkozásra minden ürügyet, s békésen biztosítá magának az irigylésre méltó előjogot, hogy sorsának szabad ura s egyedüli birája lehet. Igen, de előttem világosnak látszik, hogy az ily nemesen bebizonyított érettség logikája köztársaságot követel.
A jövendő a democrátiáé.
Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, – de nincs, és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni: vétek isten törvénye ellen. – Megtenni, lehetetlen. A jövendő a democratiáé. És a demokratia annyi, mint önkormányzat, – a népnek a nép általi önkormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. – Köztársaságon kivül legfelebb csak a kormánybani részvéthez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.
És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlenül ki kell szivárogni ama nagyfontosságu tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a democratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatlan képességgel bir megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
Nemzet, mely sorsának szabad ura, miért épitené hát szervezkedésének új épületét futó homokra, melyet a történelem szele elseper? Miért kapaszkodnék anachronismusokba, miket a jövendő nem türhet meg?! Midőn egy vagy más nemzet azért küzd, hogy magát küluralom alul felszabadítsa; – vagy midőn kormányrendszerének változtatásánál külavatkozással s minden vivmányait veszélyeztethető külháboruval van fenyegetve, s a körülmények oda mutatnak, hogy az elsőt elérni, a másodikat elhárítani csak a monarchiai elv elfogadásával lehetséges, hogy ily esetekben a nemzet resignálja magát, monarchiát alakítani, az természetes és megfogható.
(…)
Itt Olaszországban nehány republikánus azért csatlakozik a monarchiához, mert azt hiszi, hogy a monarchia egyesíti Olaszországot, a köztársaság megoszlatná. E nézetet itt a jelen helyzetben érteni lehet talán, mert ha Olaszország ujjáalkotásának műve nincs is még bevégezve, annyi mégis tény, hogy a monarchiának sikerült őt egy földirati elnevezés helyzetéből állammá emelni.
De Spanyolország helyzete egészen különböző. Önöket a köztársaság fogja egyesíteni, a monarchia megoszlatná, mert akármelyik királyjelölt lenne is a győztes, annak ellenében, mindig fenmaradnának más praetendensek, s minden praetendensnek volnának pártosai, s az Önök dicső forradalma, a helyett hogy az elvek magaslatán maradva, a személyes előszeretet nyomorult kérdésévé zsugorodnék össze. A köztársaság ellenben annyi mint a spanyol nép souverainitása Spanyolországban, s e souverainitás egyszer, felállitva, kizárja a vetélytárs eszméjét; egy csapással véget vet minden combinatióknak, melyek a praetendens ellenében praetendensnek adnak elsőséget. Királyt választani Önöknek annyi mint a jövendőnek zavart, viszálkodást és katonai pronunciamentókat hagyni örökségbe, köztársaságot alapítani annyi mint békét, nyugalmat biztositani, – s lehetségessé tenni, hogy az ország azon anyagi nyomoruságból kiemelkedjék, melyet a monarchiának köszönhet s melyből monarchiával ki sem emelkedhetik, mert királyok igen drága butorok egy nemzet gazdászatában; drágák magukban is, s drágák, mert »udvar« kell nekik, és kell egy roppant állandó hadsereg, a nép jólétének e telhetetlen pióczája.
S valóban én úgy látom, hogy a monarchikus elv szószólói nem is birnak más indokot felhozni Spanyol országban, mint a multak traditióit. «Boldog Isten! de hiszen a monarchia traditiói Spanyolországban elborzasztják az embert irtózatosságukkal! Négy százados multjának egész rettenetes történelmében nincs egyetlen lap sem, de csak egyetlen egy sincs! melyen a szabadság barátjának, az emberbarátnak szeme megnyugvással állapodhatnék meg.
Nekem úgy látszik, kedves Orense! hogy éppen Spanyolország az minden országok között, melynek a királyság iránti hajlamból gyökeresen ki kellene gyógyulva lenni traditiói által. A népeknek megvan az a nagylelkű gyöngeségük, hogy könnyen felejtenek. De frissítse fel Ön nemzetének emlékezetét, mutassa fel Ön neki monarchiájának képét, a jellemző vonásokban, uralkodásról uralkodásra, meglátja Ön, mit fognak a spanyol szívnek sugallani a monarchia traditiói.
Hanem azt mondják Önöknek köztársaságiaknak, hogy a jövő monarchiája nem lesz hasonló a mulléhoz, mert körül lesz véve egy valódi democratikus alkotmány minden biztosítékaival.
(…)
A tény az, hogy az alkotmányos monarchia két, egymást kölcsönösen kizáró elvet akar együvé fogni. Az egyuralom elvét és a népuralom elvét. Nem lehet ezt egymással kiegyeztetni. Egyik sem válhatik valósággá, a nélkül hogy a másik illusióvá válnék. Ha az egyuralmi (monarchikus) elv kerekedik felül, a szabadság nem teljes s nem lehet biztos. Ha a népuralmi (alkotmányos) elv kerül felül, a monarchia legalább is haszontalanná válik; fényüzési czikké lesz (mint Angliában), mely igen sokba kerül; mely azonban még ájultságában is paizsul szolgál az aristocratia és udvaronczok gonosz szenvedélyeinek, természeténél fogva akadályt képez a democratikus eszmék valósitásában, s a mellett soha sem szünik meg azon veszélyessége, hogy elnyomás fegyverévé válhatik, a mint szelid vagy gyönge kezekből erőszakos vagy nagyravágyó kezekbe megyen át.
Tudom, azt vetik ellen Önöknek, hogy a köztársaságok sem menttek a nagyravágyó veszélyétől. Ez nagy részben a nemzet jellemétől függ. Például az észak-amerikai nagy köztársaságban – ámbár annak sok tekintetben nagyon bölcs intézvényei annyiban hiányosak, hogy nagyon sok kegyosztó hatalmat (patronaget) összpontosítottak az elnök kezében, – mégis az lehetséges ugyan, hogy mulékony surlódások támadjanak a constituált hatalmak közt; – de a nagyravágyás nem lehet veszélyessé. Londonban egykor részt vettem egy vendégségben Buchanan amerikai követ társaságában, ki később a köztársaság elnöke volt. – Amerika multjáról folyt a társalgás, s egy valaki nagy magasztalásokkal szólott a nagy Washington jelleméről, mivelhogy nem hagyta magát a korona csillogása által elszédíttetni. Tudja-e Ön, mit válaszolt erre Washington jövendő örököse az elnöki székben? »Senki, úgymond, nem tisztelheti Washington emlékét jobban nálamnál; de a mi azt illeti, hogy nem vágyott koronára, ebben bizony legkisebb érdem sem volt, mert bármi magasan állott légyen is polgártársai szeretetében s nagyrabecsülésében, – legyenek Önök meggyőződve, Uraim! hogy, ha a legparányibb jelét adta volna is a monarchikus nagyravágyásnak, Washington feje a porba gördült volna, mintha csak a legaljasabb gonosztevő feje lehet volna.«
Egy ily nemzetnél a nagyravágyás nem veszélyes. Egyébiránt köztársaságokban a nagyravágyás csak akkor válhatik veszélyessé, ha a hatalom központosítva találtatik. Ez magyarázza a franczia köztársaság bukását.
(…)
Igenis, a köztársaságoknak semmi szüksége nincs ily elnökségre. Tág decentralisatio mellett, melyre különben is a spanyol nemzet jelleme s történelme parancsolólag utal, egy végrehajtó bizottmány, évenkint a nemzetgyűlés által választva, valóságos haladás lenne a kormányzatban. Egyenes kifolyása leendvén a nemzeti souverainitás legfőbb organumának, s ennek folytonos ellenőrsége alatt működvén, ezen intézmény már eredeténél fogva a legjobb tekintélylyel birna, melyre egy kormánynak szüksége lehet, s nemcsak ment volna a nagyravágyás vagy kegyenczkedés minden veszélyeitől, hanem még az oly surlódás lehetségét is kizárná a nemzetgyűlés s a végrehajtó kormány között, mint a minőnek az Egyesült Statusokban nem rég tanui valánk.
Egyébiránt maga ezen surlódás története is bizonyságot teszen a mellett, hogy a rend és állandóság elve mennyire sajátja a köztársasági intézvényeknek. Nincs oly monarchia a világon (Angliát sem véve ki), a hol egy ily surlódás ne vezetett volna egy államcsinyre vagy forradalomra, – Éjszak-Amerikában a dolog békésen elintéztetett a választási urnánál.
E körülmény megérdemelné, hogy komolyan fontolóra vétessék Spanyolországban azok által, kik a monarchia mellett nyilatkoztak. Tegyük fel azon lehetetlenséget, hogy a felállított köztársaság nem felelne meg a nemzet várakozásainak. Szabadságban maradna mindég visszatérni a monarchiára békében, rázkódtatások nélkül, ha úgy akarná. De ha most királyt választ, s aztán úgy tapasztalja, hogy, mint a multban mindig, reményeiben újra megcsalatkozott, megszabadulhat-e tőle forradalom nélkül? Soha! Minek hát kihivni a fatumot? A forradalmak mindig fájdalmas válságok, s még midőn szükségesek is, nem mindig rögtönözhetők.
Minden tekintetben tehát igazuk van Önöknek, barátom! hogy a köztársasági zászlót kitüzték. Lobogtassák is azt erős kézzel fennen, magasan! Önökkel van a kor geniusa, – a történelem meghamisíthatlan logikája – a multak tanulsága – a jelen szüksége – nemzetük jelleme, érettsége s a haladás józan ösztöne, mely Spanyolországon át meglepő mértékben nyilatkozik, – mindez s a művelt világ rokonszenve és felvilágosodott közvéleménye hangosan intik a sokat szenvedett spanyol nemzetet, hogy ne mulassza el felhasználni a helyzet irigylésre méltó kedvezményeit.
Szivvel-lélekkel republikánus vagyok, – de azért valamint a multban fel tudtam áldozni személyes érzelmeimet hazám azon legfőbb érdekének, hogy az idegen uralom lánczát lerázza, úgy a jövendőben is hasonlót tudnék tenni, hogy ha önzéstelen honszeretet kötelességei ujra hasonlót tanácsolnának.
(…)
Igenis, a jövő a demokratiáé. A nagy amerikai köztársaság diadalmasan kiállván a rettenetes megpróbáltatás vérfürdőjét, nincs a földön hatalom, mely az ott uralkodó elvek befolyását az emberiség haladására megállíthatná. (…)
A monarchia ideje lejár – Megmutatta, hogy mire képes. Nézzen Ön maga körül, mivé tette Európát a monarchia? Egy nagy kaszárnyává, melynek feltartása kimeríti a népek szívvérét, kiapasztja csontvelejét.
Üdv hát, háromszoros üdv az európai szabadság hajnalának a Manzanares parjtain! Éljen az egyesült spanyol statusok köztársasága! Turin, 1868. deczember 6-kán. Kossuth Lajos.
Martinovics Ignáccal kapcsolatban írta:
„Fraknói Vilmos úr »Martinovics«-a reám, megvallom, kellemetlenül hatott. Hiszen ha az valóban oly jellemü ember volt mint a minőnek Fraknói festi, azt kellene róla mondanunk, hogy a szó teljes értelmében egy haszontalan, komisz ember volt. Ily szabásu emberek nem emelkedhetnek az eszmemartyrság magaslatáig; ez psychologiai lehetetlenség; vagy ha véletlenül eszme-martyrokká erőszakoltatnak, nem halnak úgy meg, mint a miként Martinovics meghalt. – Atyám, mint fiatal ember jelen volt Martinovics dessecratiójánál Budán, s még öreg korában is meghatottan emlékezett vissza a jelenetre, mily megvetéssel mosolyodott el a halál fia, midőn »introibo ad altare Dei« szavai után reá kiáltották »non introibis« s midőn újjain a consecrationalis olaj-ledörgölési cerimonia végrehajtatott, mi méltóságteljesen mondott ennyit: »Tamen homo sum.« – Jellemtelen, komisz emberek nem tudnak így meghalni.
Én persze Martinovicsról nagyon keveset tudok. Bizalmas körben gyakran iparkodtam a beszélgetést Kazinczy Ferenczczel, Szulyovszkyval e tárgyra terelni, kik ugyanazon ügyért szenvedtek, melyért Martinovics meghalt. Szulyovszky őt nem is ismerte személyesen. Kazinczy igen, – de nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, ha mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt.
Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.
Az meglehet, hogy tudományos képzettsége nem volt oly alapos mint sokoldalu. A ki sokféléből tud, ha csak nem olyan Leibniz-féle portentum, – mélyre kevésnél hathat. Kivált a természettudományok körében, hol tüneményeket kell hosszu éveken át észlelni, miszerint csak egy specialis kérdésre is megkapjuk a feleletet – Ars longa, vita brevis, – hanem az nekem lélektani valószinütlenségnek látszik, hogy egy oly komisz jellemü egyéniséget, a minőt Fraknói Martinovicsában szemlélünk, annyi sok jeles hazánkfia bizalmával tisztelhetett volna meg s az eszmék világában mesterének fogadhatott volna el. (…)
LÁBJEGYZET:
(1) 1868-ban Izabella királynő elvesztette a trónját, amely után a királyságot Serrano és Prim tábornokok próbálták kormányozni, akik azonban Hohenzollern Lipót trónjelöltségét támogatták. Ekkor merült fel először a köztársaság gondolata – francia és amerikai mintára – spanyolhonban, amelyet először 1873-ban kiáltottak ki. A köztársaság mellett agitálók egyike az említett spanyol nemes volt.
(Regnum!)