Új szerzőt üdvözülhetünk a Regnum! közösségében, Tinku Balázs személyében. A XIX. század történéseiből kiindulva keresi a választ arra a cseppet sem könnyű kérdésre, hogy létezik-e konzervatív erőpolitika, azaz machtpolitik. Ami elsőre képtelenség, másodikra elgondolkodtató és mindenképpen tanulságos.
Írta: Tinku Balázs.
Aki egy kicsit is figyelmes, gondolom észrevette, hogy ez egy oximoron. Machtpolitik – mint a nevéből is következik – nem lehet sem konzervatív, sem liberális vagy akármi. Azonban van különbség az old school és a XX. századi hatalomtechnikai mezők közt. Mindenekelőtt maga a kulturális, gazdasági miliő.
Ez egy vélemény a korszak és a téma eseményeiről. Ha úgy tetszik, egy érvekkel, utánajárással alátámasztott „szubjektív” eszmefuttatás. Nyugodtan tessék belekötni. Továbbá mivel nem értek a politikai filozófiák mélységeinek vizsgálatához, ezért merőben gyakorlatias példákkal kívánok operálni.
Vegyük első példaként a nagy francia őrjöngést (Copyright by Giuseppe Tomasi di Lampedusa), annak is a jakobinus szakaszát. A francia nemzetfogalom – amely a mai napig a francia állam egyik filozófiai alappillére – egy gyökeres paradigmaváltáson esett át. A francia ugyanolyan értelmet nyert, mint a magyar 1848-49-ben, egy nemzetiségek-feletti nacionalizmus, amely nem tesz különbséget származás és vallás szerint a lakosok közt, hanem bevonja őket egy közösnek mondott náció alá (és amely nem rokonítható a magyar hungarus tudattal). Ez a felfogás nem tűr eltérést a közösnek mondott érték nélküli értékrendtől, hanem erős, központosított hatalom által irányítottan halad tova az önmaga által elképzelt végcél felé. Megszületik a progresszív, beavakozó állam prototípusa, amelyben nem az állam van a polgárért, hanem a polgár az államért. Ez a fajta berendezkedés azonban struktúrálisan éppannyira sokrétű lehet, mint a régi típusú államrendszerek a kora újkor során, hiszen másképp épült fel a későbbi bolsevik, majd szovjet állam, másképp az 1849-es független magyar állam (bár már nem maradt ideje kiforrnia magát) és másképp a napoleoni hódítások révén létrejött rövid életű, kis köztársaságok vagy az 1920-as évek német szocialista államkísérletei. De ne szaladjunk ennyire előre!
A francia jakobinus önvédelmi háború nagyon gyorsan átfordult támadó háborúba az új típusú francia tömeghadseregek adta erőtartalék és a támadó ellenségeik szétforgácsolt seregtestjeinek köszönhetően. Ez volt a francia forradalmi eszmék importja fegyveres erővel, ami gyökeresen különbözött a korábbi háborúk célkitűzéseitől valamint végrehajtásától. A XVIII. században is még amolyan „úri huncutságnak” számított a háború., hiszen többnyire dinasztikus érdekekért vívták, sosem nőttek európai méretű konfliktussá (bár a diplomácia szintjén természetesen európai szintű volt) és a háború fizikai valósága meg sem közelített azt a pusztítási szintet, ami a francia forradalmi hadsereggel született meg (lásd; Vendée). A katonai cél nem pusztán az ellenség legyőzése, hanem totális megsemmisítése, végleges letörése és megalázása lett. A forradalmi háborúfelfogást pedig az a polgári származású tüzértiszt fejlesztette tökélyre, aki még csak nem is volt francia, szülőhelye pedig genovai terület volt 1768-ban. A genovai állam ugyanis Korzika átadásával fizette ki a franciák felé fennálló államkölcsönét 1769-ben.
Észak-Itáliában például 1796-től tökéletesen megfigyelhető az új típusú államstruktúrák megalapítása, osztódása-szorzódása hogy végül egy konformista műkirályságban – a Eugene de Beauharnais alkirály kormányozta Itáliai Királyságban – végződjön az „olasz” felvilágosult államszervezés 1805-ben. Kezdődik mindez az 1796-os napoleoni hadjárattal, amelynek eredményeként létrejön – néhány kisebb városköztársaság mellett – a Ciszpadán Köztársaság és a Transzpadán Köztársaság. Mindegyik szigorúan kliensállamként létezett, hiszen a forradalmi Franciaországon túl nem számíthattak nemzetközi elismertségre (annak fényében pedig főleg nem, hogy nagyrészt korábban Habsburg igazgatás alatt lévő területekről van szó). Ez a kettő a következő évben egyesült Ciszalpin Köztársaság néven magába olvasztva néhány kisebb, időközben éppen csak létrejött köztársaságocskát, majd 1802-ben átalakult Itáliai Köztársasággá megnövelt területtel. A maradék államocskákat (kisebb átszervezgetés után) pedig Liguriától Rómáig annektálta Franciaország. Fontos megjegyezni, hogy a francia kliensköztársaságok Batáviától Itáliáig nem voltak véres megtorlások színhelyei, valamint jellemző volt rájuk a régi és az új rendszer egy nagyon sajátos egyvelege, amit persze nem csak a folyamatos improvizációs kényszernek lehet betudni, hanem rövid, ám folyamatos háborúkkal járó fennállásuknak is. Ezen időszakban például kétkamarás parlamentje volt az Itáliai Köztársaságnak, amely Batávia mellett a legéletképesebb forradalmi államnak is bizonyult. Gondolom feltűnt, hogy 1802-vel már Bonaparte első konzul időszakában járunk, aki nem restségéről volt ismert. A területileg-közigazgatásilag teljesen ad hoc létrejött, nevükben archaizálva legitimitást nyerni próbáló, önmagukban kevéssé életképes államokból csak egyféle úton lehetett hosszú távon sikeres államokat létrehozni; pontosan úgy, ahogy Napoleon tette!
A Francia Császárság megalapításával alkirályságokká, helytartóságokká szervezte át a meglévő ütközőállamokat 1805-ben valamint ezen elv alapján hozta létre a Rajnai Szövetséget, amivel végleg megbuktatta a Német-római Császárság koncepcióját. Így az Itáliai Köztársaság immár mint Királyság látta el a funkcióját, nevezetesen a Code Civil és a francia birodalom védelmét. Az alkirályok, helytartók természetesen Napóleon rokonai, tisztjei, lekötelezettjei voltak. Így lett a plebejus kutyából arisztokrata szalonna…
Pontosan ez volt Napóleon (egyik) zsenije! Felismerte a kulturális, gazdasági miliőt, amely megkövetelte az alkalmazkodást, máskülönben bukással fenyegetett minden felségsértőt. Ezt nem ismerték fel sem Robespierre jakobinusai vagy Lenin bolsevikjai, ezért bukás vagy hosszú polgárháború és elszigeteltség lett a jutalmuk. No, de vissza Napóleonhoz. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Mária Lujza házassága (és benne Metternich felelőssége!) milyen hatalmas jelentőséggel bírt a Régi-Új Rend, a napóleoni Francia Császárság sikeres jövője szempontjából. A progresszív, emberi jogi rendszer idomult kora viszonyaihoz és hatalmát legitimálva akarta gyökeresen átszabni az európai viszonyokat. És Önök szerint ki(k) volt(ak) ennek a legnagyobb, legerősebb kerékkötő(i)? Igen, Nagy-Britannia. És még? Noch etwas? Oroszország. Az olyannyira lenézett, megvetett keleti rém, aki még csak nem is katolikus vagy protestáns! Oroszország és Nagy-Britannia végleges győzelme ugyan helyre állította a status quo antét, de a szellem már kiszabadult a palackból. Az újra-helyre (?) állított Európa befolyásövezeteit megalkotó 1815-ös Bécsi Kongresszus konzervatívjainak hatalompolitikája ismét az old school hagyományait mutatta; dinasztikus kárpótlások (Mária Lujza, Napoleon második felesége megkapta Pármát haláláig), befolyásövezetek kijelölése (Bécs színeiben Metternich nagyot alkotott, ezt el kell ismernem)… stb. Azonban érezhetően törés következett be a szemléletmódban, hiszen Németalföld független királysággá avanzsált (Belgiummal kiegészítve!), létrejött a Lombard-velencei Királyság (műállam a javából!) és Lengyelország nagyrészt orosz fennhatóság alá került. Ez utóbbi nagyon lényeges pont, mivel az oroszok túlnyerték magukat a háborúban, amihez képest viszont kevés szerzeménnyel kellett beérniük. A Bécsi Kongresszus nemcsak az európai konzervatív stabilitás magját vetette el, hanem a „konzervatív” viszály magját is. Két sértett és megalázott kontinentális entitás (Poroszország, Habsburg Birodalom) felügyelte a békét egy magabiztos, ereje teljében lévő harmadikkal (Oroszország), akinek ráadásul nem kevesebbet, mint fennmaradásukat köszönhették (Troppaui Kongresszus, 1820).
Az 1820-as évek a politikai gyanakvás, félparanoia jegyében teltek el, mivel bárhol, ahol alkotmányos követeléseket fogalmaztak meg értelmiségi (és szabadkőműves) körök, ott nagyon gyorsan katonai megoldásokkal válaszoltak rájuk. Két rövidke példa: az 1821-es Pellico-Maroncelli ügy és a német Burschenschaft-mozgalom elfojtása. A háború utáni radikális-felvilágosult rendbontások (könyvégetések, Kotzebue meggyilkolása) nagyrészt a francia befolyás által leginkább érintett államokban volt erős (Baden, Württemberg, Bajorország, Hessen), ahol hamar újra bevezették az alkotmányt (Baden, Bajorország 1818, Württemberg 1819, Hessen-Darmstadt 1820). Itt virágzott fel a radikális Burschenschaft-mozgalom, az akkori korszak 1968-as ifjúsága. Az 1819-es karlsbadi határozatokkal kívánta Ausztria és Poroszország a mozgalom terjedését megakadályozni, amely határozatokat a Bundesversammlung (Szövetségi Gyűlés) elfogadott. Ez azt jelentette, hogy a mozgalom „kezelése” tartományi belügy, ám minden tartomány köteles végrehajtani az alábbi paragrafusokat:
– minden egyetem élére teljhatalmú kormánybiztos kinevezése,
– minden oktató és diák elbocsátandó, aki „…die Grenzen ihres Berufs überschreiten, eine Lehre verbreiten, die die öffentliche Ordnung stört und einen schlechten Einfluss auf die Gemüter der Jugend hat, die Grundlagen bestehender Staatseinrichtungen untergraben oder für ihr Amt unfähig sind.” [… szakmája határait átlépi, egy tanítást terjeszt, ami a közrendet megzavarja és rossz befolyással volt az ifjúság kedélyállapotára, a fennálló államberendezkedések alapjait aláássa vagy a hivatására alkalmatlan. – a szerző fordítása]
– az elbocsátott oktatókat más tagállam egyetemére nem vehetők fel,
– az egyetemen tilos mindenféle diákegyesület létrehozása; aki ilyennek tagja, az nem tölthet be állami hivatalt valamint
– a rendszeresen megjelenő sajtótermékek és 20 oldalnál bővebb kiadványok cenzúrája.
Ez nemcsak durván sérti az egyetemi autonómiát, hanem egyenesen paranoid és értelmetlen szabályok gyűjteménye! Ehhez képest Magyar Bálint oktatási ámokfutása gyermekded diákcsíny! És – mint írtam – ez tulajdonképpen Ausztria (Metternich) és Poroszország kompromisszuma, amit sikeresen keresztülvittek a Szövetségi Gyűlésen.
A Pellico-Maroncelli ügy még ehhez képest is kisstílűbb, jelentéktelenebb volt, ámde pont ugyanazon paranoia áldozatául estek. 1820-ban Nápolyban egy szabadkőműves szervezésű felkelés tört ki, aminek eredményeképpen Nápoly-Szicília alkotmányt kapott. Természetesen ez rendkívül aggasztotta az érdekelt nagyhatalmakat (Franciaország, Habsburg Birodalom), akik sikeresen elérték az akkor már Laibachban (ma Ljubljana) ülésező nagyhatalmi konferencián a beavatkozás engedélyezését. Ez villámgyorsan le is törte a lázadó katonai erőket és helyreállította a régi rendet 1821-ben nemcsak délen, hanem közben Piemontban is, amely rebellió igencsak megijesztette az akkori hatóságokat. Talán mondanom sem kell, hogy eközben a Habsburg érdekszférába tartozó államokban árgus szemmel figyelték a postaforgalmat és sajtókiadványokat, aminek lett is eredménye. Silvio Pellico milánói irodalmár közölt néhány felbújtónak minősített írást, amiért őt és barátját, Pietro Maroncellit (néhány másik irodalmárral és hobbiforradalmárral együtt) letartóztatták és letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Történetesen jó nyomon voltak az illetékes hatóságok, mivel mindketten régi szabadkőművesek voltak, mégis sikerült elszúrniuk az ügyet. Ugyanis egyrészt a Pellico-féle társaság eleve inaktív volt, a kapcsolatrendszerüket pedig érthetetlen oknál fogva meg sem kísérelték kinyomozni. Másrészt egy-két irodalmi (és mellesleg bűnrossz szenvelgő) írás, vers publikálása nem hiszem, hogy kimerítené a lázítás vagy a felbujtás fogalmát. Harmadrészt pedig a gyors és kemény büntetéssel sikerült mártírt faragni belőlük, ami az amúgy sem a véleményszabadságáról híres birodalom reputációját még tovább rontotta. Mindez köszönhető az akkori, félelemmel teli politikai légkörnek és Antonio Salvotti bírónak, akivel majd 1848 folyamán szintén találkozhatunk.
Azt hiszem, újra itt az idő, hogy ismét felvegyük az európai ritmust, méghozzá most a forradalmi alvilágszemszögéből. Koncentráljunk ismét Észak-Itáliára és nem csak azért, mert ezt ismerem jól, hanem mert itt egy nagyon érdekes vadhajtása nőtt ki az eredeti szabadkőműves mozgalomnak. Nem mondom, voltak helyi előzményei is (a későbbi II. Lipót osztrák császár és magyar király által irányított Toszkán Nagyhercegségnek hála), mint például Cesare Beccaria jogfilozófiai elmélkedései, de az „olasz” szabadkőművesség inkább a francia nagytestvér fiókpáholyának tekinthető. Az első olasz szabadkőműves szabálykönyv is francia nyelvű. Természetesen ez az a generáció, aki hatalomhoz jutott a napóleoni érában, majd annak bukásával kénytelen volt száműzetésbe és illegalitásba vonulni. A carbonari mozgalom ennek a generációnak köszönhette létét. A változások nagyrészt szimbolikusak, kisrészt szervezetiek voltak, ezáltal képessé váltak az önálló mozgalmi életre is. Nem volt olyan erősen központosított, mint a francia megfelelője, hanem sok kis közösség sajátos uniójaként lehetne inkább értelmezni. Az ő nevükhöz fűződnek a különböző helyi forrongások egészen az 1830-’31-es évekig. Ekkorra már felnőtt egy második generáció, akiknek az emblematikus alakja Giuseppe Mazzini volt. Az ő Giovine Italia (Ifjú Itália) nevű szervezete már szemléletmódjában is különbözött a nagyöregek szellemiségétől. A mazzinisták gondolkodtak először Egységes Itáliában (Italia Unità), ők hangolták össze az Itália-szerte szétszórt szabadkőműves közösségeket és határozottan radikális társadalomszervezést (vájtfülűeknek: „társadalom-mérnökösködést”) hirdettek (ez utóbbit a nagyöregek még a hőskorszakban, a napóleoni érában feladták, alkalmazkodtak a viszonyokhoz). Az első generációs „olasz” szabadkőművesek inkább csak a köztársaság mibenlétével, társadalmi-gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, addig a második generáció már nem kívánta leszűkíteni sem térben, sem hatalmi mezőben filozófiája irányát. Mindent uralni kívánt egy egységes, köztársasági, szekuláris államban. A nemzetállami Olaszország, minden olasz egyesítésének gondolata innen ered (Italia irredenta).
Valami hasonló zajlott le eközben Kelet-Európában és a Balkánon is, gondolok itt a Philiké Hetaira (Barátok Társasága) nevű görög szabadkőműves társaságra. Az ő kapcsolatrendszerük egészen a cári udvarig ért, bár közvetetten, nem közvetlenül és ez nagyban hozzájárult a görög szabadságharc kitöréséhez, illetve sikeréhez. De ugyanígy említhetném az 1825-ös dekabrista lázadást is, bár ez már az a pont, ahol kötelező elsütnöm egy közhelyt; Oroszország (és a Balkán) nagyon más, mint amit megszoktunk. A fenti szervezeteket és a történeti kontextust sem ismerem annyira, hogy vegyem a bátorságot a véleménynyilvánításra.
Az 1848-as forradalmi megmozduláshullámot szokás lineálisan értelmezni; elindult Franciaországban (hol máshol?),begyűrűzött a német és az olasz területekre, majd végül Kelet-Európába érkezett (Lengyelország, Havasalföld). Hát egy nagy túrót! Ekkoriban sok-sok kis helyi incidens volt szerte Európában és előfordultak véres katonai konfliktusok is, mi változott hát? A nemzetközi kontinentális felállás. Eddigre már vége a garanciális együttműködések időszakának, a Szent Szövetség kudarcot vallott, mert alapvetően téves úton járt. Csak látszatsikereket ért el és ez az új típusú szabadkőműves mozgalommal szemben már kevés volt. Nem állítom, hogy a fenti eseménysorok közt összefüggés van, de nem is zárom ki. Hajlok arra a feltevésre, hogy ezek egy kölcsönösen egymást erősítő mozgalmak voltak, melyek felhasználták a javukra a nemzetközi helyzetet és cselekedtek a legjobb belátásuk és kapcsolati hálójuk kiépítettsége szerint. Minő meglepetés, a francia, az olasz és a magyar alkotmányos mozgalmak váltak hosszú távon sikeressé (hosszú táv=minimum egy év). A német zombiforradalom inkább csak egy rossz vicc volt (nulla haderő, nulla politikai potenciál, megejtően sima bukás). A Habsburg Birodalom ugyan 1-2 hónapig valóban a létéért küzdött, ám külső katonai erő Piemontot és a magyar honvédséget leszámítva nem támadta meg, következésképp fennmaradása csak és kizárólag akarat és politikai intellektus kérdése volt. Ezekből ugyan nem vizsgázott túl jól, ám a császári-királyi hadsereg vezetése és legénysége kitartott, ami minden állam fennállásának fundamentuma. Ha ez megdől, akkor minden állam bukás már csak idő kérdése. Manapság persze ez a régi bölcsesség már sokat vesztett erejéből, de ne feledjük, még csak a XIX. században járunk (és ne feledjük, mi is történt 1992-1995 közt a Balkánon…). Szóval ott tartottam, hogy a liberális (kisebb-nagyobb mértékben szabadkőműves és/vagy radikális) értelmiség az évszázad zicceréhez jut, amit nem is fél bevinni (Franciaország, Észak-Itália), a magyar országgyűlés pedig nem kevés intellektusról és kezdeményezőkészségről tett tanúbizonyságot 1848 tavaszán-nyarán. A forradalmi kormányok külpolitikai teljesítménye meglepő módon klasszisokkal jobb volt, mint a napóleon-kori eszmetársaiké. A német és magyar liberálisok együttműködése nemcsak realistának, hanem meglepő módon tiszteletteljesnek is nevezhető. Aközös argó természetesen itt is a szövetség és a köztársaság fogalmai mentén alakult ki ugyanazon idealista, fantaszta célokért, mint korábban (vö. Társadalom-mérnökösködés, demokráciafétis). Ez már egy beérett, megfontolt generáció volt, amely azonban még mindig túl sok radikális elemet hordozott nézeteiben ahhoz, hogy a konzervatív vezetés legalább magával szóba álljon vele. Ha nem lett volna általános felfordulás, valószínűleg nem is tette volna meg. Magyarország példája igazán unikális és érdekes, ám senkinek nem kívánom elvenni a kenyerét, ezért térjünk vissza szeretett vesszőparipámhoz, az észak-itáliai helyzethez.
Lombardia és Velence tartományok közt a különbség körülbelül akkora, mint a Dunántúl és Erdély közt; mérhetetlenül mások. A forradalmi megmozdulások is alapjaiban különböztek egymástól, így Lombardiában inkább egy ad hoc létrejött vezetés vette át a hatalmat a császári-királyi csapatok márc. 22-i kivonulása után, míg Velencében ugyanekkor Daniele Manin hozta létre baráti köréből a végrehajtó bizottságot és kiáltotta ki a Szent Márk Köztársaságot. Lombardiában nem volt egyhangú a Piemonthoz való csatlakozás (márc. 23-án Piemont már támadott!), addig Velencében eleve ideiglenesnek szánták a berendezkedésüket. Ez utóbbi módosult aztán, mivel Károly Albert király csapatai nem folytatták tovább a hadjáratukat (útban volt a híres Quadrilatero – a Várnégyszög). Manin végrehajtó bizottsága tehát kényszerből el kezdett berendezkedni a túlélésre. A különös azonban nem a milánói vagy a velencei radikális hatalompolitikája, hanem a szárd királyi udvar cselszövései. Piemont önként és dalolva adott alkotmányt 1848. márc. 4-én (Statuto Albertino – a mai olasz alkotmány ennek egy 1946-ban továbbdolgozott változata), hanem külpolitikájában is törekedett – mind szimbolikusan, mind tettleg – az olasz egyesítésre (Vigyázat! Ez nem keverendő össze az Italia Unità koncepciójával, bár elég sok az a koncepcionális és személyi átfedés!). Szimbolikusan íme egy bizonyíték:
A Szárd Királyság udvarára emellett másfajta előrelátás, gyakorlati érzék is jellemző volt. Sok liberális, szabadkőműves üldözöttet befogadtak (pl. Silvio Pellicot is szabadulás után), a katonai költségvetés az állam lehetőségeihez képes magas volt (a militarista jelző devalvációját rendkívül utálom – Piemont nem volt militarista állam!!!) valamint Károly Albert meglepően képzett és józan, taktikus királynak bizonyult.
Piemont tökéletesen alkalmazta azon fajtáját a politikai kommunikációnak, amely szerint mindenkinek azt mondunk, amit hallani szeretne. Egy csodálatos kompromisszum jött létre vezetése alatt az arisztokrata-polgári liberális értelmiség és a dinasztikus arisztokrácia közt, amelyet maximális hatékonysággal a „szent célra”, Itália egyesítésére fordíthatott. Még az olyan szalonképtelen, radikális népvezérekkel együtt tudtak működni később (nem 1848-ban!), mint Giuseppe Garibaldi. A Habsburg Birodalom megtámadása nem sikerült sem 1848-ban, sem egy évvel később, de Piemont potenciálját és Károly Albert bölcsességét mutatja, hogy a háborús veszteségen kívül nem érte kár az országot, és a vezetés is szalonképes maradt Károly Albert lemondásával.
Még néhány adalék és befejezem a fejtegetéseimet. 1848 tavaszán Piemont elküldte Magyarországra Alessandro Montit politikai megfigyelőként, aki a Balkánon álruhában megérkezve már gyökeresen más körülmények közé került, mint elindulásakor. Megkapta az engedélyt a katonai részvételre, ám szigorúan saját felelősségre. De valami hasonló történik fordított előjellel Splényi Lajos báró személyében. Róla tudni kell, hogy egy Balkán-szerte ismert kalandor volt, aki ki- vagy felhasználta az akkori közállapotokat és Kossuth torinói követeként funkcionált rövid ideig. Ügyes, nemde? Persze voltak hasonló próbálkozások a velencei felkelőkkel is, csak hát egy messze lévő ostromlott erőd kormányával nehéz a külpolitikai kapcsolatot ápolni.
Mi változott tehát Napóleon kora óta? A Szent Szövetség rugalmatlan, paranoid, mindent katonai kérdésként kezelő stílusa után kifejlődött egy sajátos macska-egér játék. Néhány értelmesebb királyi udvar (Piemont, néhány délnémet államocska, később Poroszország) el kezdte felhasználni ezeket a liberális köröket sajátosan vegyítve a dinasztikus és a „társadalmi” igényeket. Kialakult egy furcsa verseny, amelyben csak és kizárólag a relatíve nagy és centralizált államok indultak eséllyel és amelynek csúcspontja a bársony és a diploma házassága lett. Pontosan ezért pecsételte meg a Habsburg Birodalom sorsát Ferenc József trónra lépése.
Folytatása következik…