A mai magyar társadalom problémái megoldásért kiáltanak. A politikai élet romlottsága, az oktatás, az egészségügy, a házasságok tönkremenetele, a közbiztonság hiánya, mind-mind egy olyan betegség tünetei, amelyek mélyebbre mutatnak annál, hogy tüneti kezeléssel el lehessen tüntetni azokat. Az elmúlt hatvan, konkrétabban a rendszerváltás óta eltelt húsz év téves útjáról van szó. Demokráciáról, köztársaságról és többpártrendszerről szónokolnak, közben lábbal tiporják a hagyományainkat, a még megmaradottakat, az eredetit, sőt, a saját tanaikat is a köztársaság vezetői. A tragédiában a legfurcsább az, hogy ez a krízis és az azt kísérő politikai aktivitásokban lévő káosz olyan nagy, hogy még egyes, magukat nemzetinek valló erők is magukévá tették a republikanizmust, a tömegdemokráciát, az ateizmust és egyéb a felvilágosodás óta rothasztó eszméket. A mostani köztársaság, amely egy forradalmi folyamat egyik végterméke, keretein kívül szinte senki nem tekint, pedig álláspontunk szerint ami megoldást hozhat, az ezen a hamis, senki által nem kívánt és kért kereteken túl helyezkedik el.
A magyar társadalom pillérei romokban. Az erkölcsi normáknál, a szellemi-, és lelki értékeknél sokkal fontosabb kérdés lett a politikai érdekekkel összefonódott gazdasági előnyök kiszolgálása. Pedig a lélek és a szellem mozgatja a szívet, a szív a kezet és az építi az országot. Egy ország gazdagságához már nem tartozik hozzá, hogy milyen a szellemi háttere, mennyi kiművelt állampolgára van, milyen minőségű az oktatása, a vallásossága, hanem csakis pénzügyi mérce létezik. A pénz hiánya vagy megléte orvosság és méreg is lehet egyszerre; országunkat nem államférfiak, hanem politikusi gúnyában járó üzletemberek irányítják manapság. Mammon táncában vergődik, egy valaha nagy nemzet maradéka. Persze, ez a fajta „gazdagsági” felfogás sulykolása csak az állampolgárok felé fontos, akik irányítanak, nem ezt teszik meg normarendszernek.
Egy működő nemzeti gazdaság természetesen létkérdés, de a has nem uralkodhat a fej és a szív felett. Az egészséges nemzetben mindennek megvan a helye és az ideje és a szerepe is. A gazdasági szempont nem írhat felül minden mást, mert ez a nemzeti kohéziót szünteti meg. A mindennapi kenyér, a dolgozó ember megbecsülése fontos, és szükséges, hazánkban az „arcos kapitalizmus” és az „százezer mutyi” országában a gazdasági kapcsolatok jelenleg nem tudnak működni az értékteremtés, a kölcsönösen gyümölcsöző partneri kapcsolatok és a mindenki számára előnyös üzlet síkján. A köztársasági adórendszerünk jelenleg megszálló hatalomként basáskodik az ország vállalkozásai felett, amelynek köszönhetően a tisztességes munkából megélők is a törvénytelen megoldásokat keresik a túléléshez. A köztársaság nem vállal garanciát a gazdasági kapcsolatok felett, az igazságtalan büntetés eszközeivel is él ha úgy alakul, ezért az emberek jelenleg saját maguk szerveznek érdekvédelmi csoportokat, hogy a magántulajdont, a közrendet megvédjék. A piaci érdek, amely nem minden esetben a nemzeti érdekeket szolgálja, jelenleg hegemón és az országra csak emberi erőforrásként vagy felvevőpiacként tud tekinteni. Ez nem lehet valós perspektíva egy szuverén nemzet számára.
Jelenleg annak vagyunk tanúi, hogy magyar vállalkozók összefognak, erővel veszik vissza a munkájuk során felhasznált tulajdonukat, mert a megrendelőik nem fizetik ki a megérdemelt bérüket. A munkások megérdemelt bérét pedig ki nem fizetni halálos bűn. A hatalmas adóterhek alatt a magyarok nem tudnak vállalkozni, a népre támaszkodó hatalom pedig nem csökkenti az adókat. Vidéken és a városokban is emberek fognak össze, hogy megvédjék tulajdonukat, gyermekeiket, családtagjaikat, szeretteiket a bűnelkövetőktől, az arctalan deklasszált elemek erőszakos. Tanulók verik és sértegetik a tanárokat az iskolában, ahol a tudást kellene elsajátítaniuk. Önvédelem szerveződik abban az országban, ahol az állampolgárok mindig is felülről vártak gondoskodást, és a törvényes rendet óhajtották. Biztonságra vágynak. Miért kell rettegnie annak aki csak tisztességesen boldogulni akar az életben? Miért kell elhagynia az otthonát annak, aki már megdolgozott érte? Miért kell idős magatehetetlen embereknek rabszolgaként, „csicskaként” élniük életük alkonyán az ország legelmaradottabb vidékein, eltűrve a maguk felett a senkik erőszakosságát? A magyar államiság egyik alapja, a magántulajdon annak alanyi sérthetetlenségével együtt ami ma nem kritériumrendszer állami szinten, hanem „szociális probléma”. Magyarországon a köztársaság nem működik. Ez az igazi diagznózis mindarra, ami ma történik ebben az országban. Minden más csak részprobléma, részmegoldások, átmeneti időkben, átmeneti gyógyír.
S mi erre a magyar társadalom válasza ebben a köztársaságban? Szinte semmi. Pár felgyújtott székház, robbanó focilabda, és tüntetések. Kezdeti, kiforratlan, elszórt akciók, azonban a társadalom széles rétegeit nem mozgatják meg, kiszélesedéséhez nincs sok remény, kommunikálásuk sokszor hibás. A társadalom nagy részéről pedig a válasz a fekete mély csönd. Hallgat a többség az adósságainak bilincsében, a mindennapi kenyér megszerzésének kényszere, a csekkek kifizetése a legnagyobb súly ma a magyarságnak. Ezek a realitások. Kifizetetlen számlák, az olcsóbb élelmiszerek hajszája, a szolgáltatások árainak az égbeszökése egy nemzet számára torlaszolja el a kibontakozás, és felemelkedés lehetőségét. A mindennapi létezés nem egy cél lett a sok közül, hanem a CÉL, amely minden mást maga alá rendelt. Az elégedetlenség nem hagyja el a konyhákat, a sörözők asztalait, a nappalikat. A kezek nem érnek el a vasig, ami van, azért kell remegni, mert a holnap bizonytalan.
Az ellenállás igazi formája csak akkor szélesedhet ki, ha szellemi tartalommal is megtelítődik, és együtt működik más ellenállási formákkal is. Azonban az államunk újraszervezéséhez hiányoznak fontos dolgok: vallás, erkölcs, hagyomány-, és tekintélytisztelet, egység, gazdagság, erő, nagyság és az, az államforma, ami ezt mindig is megvalósította: a királyságunk. A keresztény magyarság és annak királyságpártisága (mi ezt leginkább monarchizmusnak hívjuk), mely még 60-70 évvel ezelőtt is maguktól értendő volt és megkérdőjelezetlen maradt a nemzet nagyobbik része, és a politika felsőbb rétegei számára. Egy vesztes világháború, fél évszázados megszállás, kommunista diktatúra és húsz év eredménytelen köztársaság kellett ahhoz, hogy ezt az emberek elfelejtsék, mintha soha nem lett volna.
A helyzet tarthatatlanságát fokozza, hogy a magyarságnak önmagát, egyedül kell megszerveznie. Példának okáért az 1919-21-es ellenforradalom idején velünk volt az egész Egyház és a magyar arisztokrácia, a nemzethez közel volt a királysága és saját maga is szerveződött arra, hogy azt visszaszerezze. Püspökök segítették a fegyveres ellenállást, a pápa támogatta a magyar ellenforradalmi-konzervatív-monarchista erőket, és még a néplélekben természetesen élt az antikommunizmus, a vallásosság és a királyságunk utáni vágy. 1945 után az arisztokrácia, nemzetünk elitje – amely egy igazi, konzervatív politikai elitként vezette ezt az országot Szent István óta-, megszűnt létezni. Lefejezték, kisemmizték, elüldözték.
Mi a helyzet azonban ma, az Egyházzal, mely korábban az ellenforradalmi erők egyik legnagyobb támasza volt? Bangha Béla több évtizede ezt idézte: „Katolikus Akció nincs, hiába sürgeti a pápa; a papság jókora része – szerinte – meglehetősen tétlen. Sok közülük reggel elmondja a miséjét, azután semmit sem tesz. Ül odahaza és elzárkózik az élettől. Még mindig azt hiszi, hogy II. Fülöp korában élünk, amikor Egyházról, vallásról, közerkölcsről, katolikus kultúráról az állam gondoskodott.” Bangha Béla ezt a véleményt túlzónak találta 1934-ben, azonban most biztosan többszörösen igaznak találná a világ összes országára, ha a vallási életet vesszük alapul.
Nincsenek igazán nagy formátumú egyházi személyeink. Az utolsó Mindszenty József hercegprímás volt, aki hű monarchistaként igazi vezetője tudott lenni a vészterhes időszakban is nemzetének. Megvétózta jogi alapon az államformánk, a királyságunk köztársaságra való cserélését (1945), antikommunista volt és kemény keresztény, ideálja a Ecclesia Militans (Harcos Egyház) volt. Nem békepap, hanem harcos vezető volt 1956-ban is, amikor e nemzet egyetlen rángással rázta le magáról a kommunizmust és törvénytelenséget. Nincs Bangha Bélánk se, helyettük jöttek a már fenti idézetben szereplő „alvópapok”, ötven év kommunizmusa, húsz év rothasztó republikanizmusa megtette a hatását.
Kivonult a világból az Egyház, és a világnak nincsen szüksége a hitre és annak védelmezőjére, az útra Isten felé. Néha azonban megszólal; van, hogy jobban, de inkább rosszabbul. A szekularizált Egyház egy deszakralizált világban a hullámok tetején hánykolódó bárka. Ha megszólal, akkor is csak ennyit mond, amennyi a világnak megfelel. A világi rész pedig egy lobbi szintjén bánik az Egyházzal, egy olyan lobbi szintjén, amelynek a feladatait az állam már nem tudja ellátni. Karitász, lelki gondozás (transzcendes vetület nélkül), nagyon szép esküvők, hűség nélkül, keresztség nélkül. Az állam megengedi az Egyháznak, hogy maradjon meg a nagyon szép, ősi hagyományainál, csak ne gyakorolja azokat, és főleg ne szélesítse ki ezeket a hívek körére, mert akkor még kiderül, hogy az Egyház hagyományaira támaszkodva a társadalom mai értékelvei hamisak.
Hiányoznak nekünk nagyon az igazi ellenforradalmárok, és hiányzik az igazi ellenforradalmi hangulat is. Minek is szépítenénk, az elvágyódás kísértése néha nagyon nagy. Vannak persze parázsló tekintetek, esetleg biztató jelek, de az igazi változás kiharcolására még nincs jelenleg esély. Hol van Lehár báró, Sigray gróf vagy Ostenburg-Moravek szelleme? Hol vannak a szegediek? Hol van az a szellem, amely az diktálja, hogy menjünk és szerezzük vissza a Hazánkat? Hol vannak a király hű katonái, akik Jézust kiáltva csatákban ontanák vérüket a királyságért? Istenért, királyért, hazáért! Merő anakronizmus ilyet kérni is.
Hisszük azonban, hogy az ellenforradalom szellemisége nem halt ki, hisszük, hogy vannak még a királyságunknak hű katonái és hű állampolgárai, akik dolgozni akarnak saját maguknak, hogy az országot és ne mást gyarapítsanak. Vannak megvívandó csaták mindenki számára. Fel kell venni a saját keresztünket újra és újra. Az ellenforradalom a forradalmi úton létrejött köztársasággal szemben az egyetlen aktív cselekvés jelenleg, amely konzervatív értékrendet honosíthat meg itthon újra, meglehet radikális eszközökkel és szellemiséggel párosulva. Nem megállapodni, nem megnyugodni abban, ami van, mert erre semmi okunk sincsen!
Csak rajtunk múlik, hogy hol és miként tudjuk megvalósítani a terveinket és keresztülverni a céljainkat. Minden esetben a cél és az eszköz a fontos, amelyeket szem előtt kell tartanunk. Nem építünk légvárakat, nem ringatjuk magunkat rózsaszín felhőkben. Semmi nosztalgia és semmi korszerűség. Abban hiszünk ami örökérvényű: Isten, Király, Haza. Pontosan ebben a sorrendben, egyenlő odaadással.
A Regnum! egy portál és egy közösség helye, amely szervező-, és tájékoztató erő szeretne lenni, lehetőségei és reményei szerint nemcsak az interneten. A Regnum! az első elvetett mag a saját államrendünkért folytatott küzdelemben. Fejlődni, építkezni, téglát téglára rakni, hogy a munkánk nem legyen hiábavaló. Ez a portál csak az első lépés, egy alapzat, és reményeink szerint egy stabil hídfőállás. Királyságban gondolkodunk – a jelenben élve. A királyságunkért cselekszünk, és teli torokból kiáltjuk, hogy mindenkihez eljusson: keresztény-monarchista akciót újra ebben a Hazában!
(Regnum!)