Napokra tartó meditációs objektumot jelentett számomra múltkor egy megjegyzés, amely szerint ma Magyarországon „tülekedés folyik a konzervatív jelzőért”. A megjegyzés lakonikusan tömör, de kétségkívül találó, sőt mélyen elgondolkodtató, hogyha a jelenlegi, leginkább folyóiratokban, portálokon és a magyar blogoszférában kialakult eszmecserére, cikkezésre vonatkoztatjuk ezt a megállapítást.
Mi ennek az oka valójában és milyen érvénnyel tudunk erről jelenleg beszélni? Mint mérsékelten piacpárti, azt gondolom, az erre vonatkozó igény elsődlegesen meghatározó ebben, amelyet leginkább azonban nem egy létező alanyi egzisztencia és egy ehhez köthető politizálás, hanem olvasási élmények és ezeken alapuló publikációk, illetve viták gerjesztenek.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Ilyen gondolatok közepette olvastam el Dr. Schlett István tanulmányát, amely a magyar konzervativizmusról, illetve „konzervativizmusokról” értekezik, mint politikai pozíció(k)ról, amelyet politikusok, államférfiak vettek fel, vagy éppen jelöltek ki mások, nem feltétlenül a saját korukban. Hasznos eligazítást reméltem ettől az írástól, hiszen Schlett ismert könyve, A politikai gondolkodás története Magyarországon I. kötete számomra is referenciát jelent.
Schlett István azonban nem igazít el, leginkább kétségek között hagy húsz oldalnyi citátum és azokhoz kapcsolódó — néha talán túl akadémikus — magyarázat után is. A magyar konzervativizmus(ok) Schlett István megközelítésében nagyon is relatív valami(k), amit csak néhány, szelektált, vagy ha úgy jobban tetszik erősen kiragadott példával szemléltet. Ahogyan fogalmaz; „kísérletet sem teszek a »mi a konzervativizmus?« kérdésének megválaszolására, a fogalmat a mindenkori magyar politikai tagoltság egyik elemét alkotó politikai irányzatának megkülönböztető jellegzetességeként törekszem megragadni és értelmezni”. E mellett pedig; „e vizsgálati módszer alapfelvetése éppen az, hogy a történelem mint folyamat korszakokból áll, amelyeket — többek között — meghatároz az is, hogy a politikai gondolkodás történetének melyik paradigmáján belül zajlik a politikai gondolkodás…”. És még: „a politikai cselekvés — és ekként a politikai gondolkodás — helyhez kötött tevékenység, hiszen egy-egy politikai pozíció nem csak politikai eszmékből, értékválasztásokból, hanem a politikai helyzetből, problémákból is következik, amelyeket a politikai cselekvés tartalmát meghatározó politikai keretek, az adott állam, ország politikai rendszere alakítanak ki.”.
Ezeknél a részeknél egy kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. A tanulmány végére érve azonban kulcsmondatoknak bizonyultak, amiért elégedetlenséget éreztem. Még akkor is, hogyha Schlett kandidátus megközelítésének nagyon sok elemével mélyen és hálásan egyet is értek (a konzervativizmus lehet csak egy attitűd is, Tisza István és az „elitista liberalizmusa” inverz módon történő logikus tisztázása, és arra az összegző felsorolásra, hogy „a konzervatív” lehet önmeghatározás, ellenségkép, a politikai tagoltság leírására szolgáló megnevezés is). Ez a kis írás azonban a hiányokról szól leginkább, gonosz módon, ezért ezeknek a fontosságát most mellőzném.
Az elégedetlenségem oka három egyszerű kérdésben összefoglalható: (1.) miért nem beszélünk arról, hogy mi az, ami kizárhatja és konkrét példákban ki is zárja a konzervatív mint politikai pozíció érvényességét és hatásosságát? (2.) Mi az, ami összeköti, egyben tartja a magyar konzervatív politikai hagyományban azokat, akik ebben a pozícióban voltak vagy éppen vannak (önmaguk-, vagy mások által kijelölve)? Egyszerűbben fogalmazva: mi az, ami közös bennük? (3.) Létező (és valóban elsődleges) kritérium, vagy éppen „kovász”-e az organikusság (szervesség) a magyar konzervatív hagyományban, történeti távlatokban, és ha igen, akkor jelenleg ez mennyire van / lehet jelen?
Miért szükségszerűen fontosak ezek a kérdések egy mai magyar konzervatív számára?
Talán azért, mert nem árt figyelembe venni, hogy a magyar konzervativizmusnak van egy nagyon is jól behatárolt történeti fekete mérföldköve: 1946. (de 1947. már egészen biztosan), ami — stílusosan fogalmazva — vasfüggönyként, hacsak nem guillotine-ként lezárta a magyar konzervatív politizálás lehetőségét legalább fél évszázadra. A II. Világháborút követő forradalmi korszakban megszakad a magyar konzervatív hagyomány, ami mint történelmi tény önmagában is elgondolkodtató. Jellemző példa lehet, hogy a kommunista diktatúra utáni második köztársaság első kormányát manapság is a „konzervatív kormány” jelzővel illetik. Ha azonban elfogadjuk Schlett fentebbi egyik nagy kitételét (a politikai cselekvés tartalmát meghatározza az adott ország politikai rendszere), akkor el kell mondanunk, hogy az akkori miniszterelnök, Antall József által kijelölt rendszerváltási újrakezdési alfapont 1946. volt (Boros, Für, de még Kónya Imre ezzel kapcsolatos megerősítéseit is ismerjük). Ez az év pedig az első (vagy éppen a második, hogyha az Ideiglenes Nemzetgyűlést, illetve az Ideiglenes Kormányt is ide soroljuk) fontos mérföldkő volt az 1945. utáni forradalmi folyamatban, az ún. „korlátozott demokráciával” és az azt lehetővé tevő államformaváltással (köztársaság), illetve az azt kísérő idegen megszállással együtt. Az az időszak, amely a magyar történelemben az utolsó nagy forradalmi korszak volt, a magyar konzervatív politizálást is lehetetlenné tette (erről még Szekfű is megemlékezett — jóllehet sajnálatosan pozitívan — 1947-ben a Forradalom utánban). Ha ez kétségkívül így volt, akkor mennyire lehetett — a konzervatív magyar politikai hagyomány és a jogfolytonosság igényeihez viszonyítva — ténylegesen konzervatív ez az 1989. utáni „konzervatív” politika, amelyben a „konzervatív” leginkább a kormányzati korszakot kísérő, és azt követő baloldali és liberális stigmatizáció volt?
Talán már ez a kérdés is felvetheti azt, hogy a magyar konzervativizmus számára fontos volt az organikusság (szervesség), amelyben a nemzet dolgai egymásra épülnek, egymást kiegészítik, folytonosságot mutatnak a múlt szabályaival, alapzatával és csak az indokolt változás felé engednek elmozdulást az ország számára. Az organikusság a magyar konzervatív számára szerencsés és követendő irányelv, hiszen ezért egyszerre marad alkotmányos (a történeti alkotmányról beszélünk most természetesen, amely a jogfolytonosság kritériumai mellett a szerves magyar állameszményhez kapcsolható), egyensúlyozó, a hagyományhoz hű, illetve a — gróf Dessewffy Aurél szavaival — „rohanás”, és a „vesztegelés” ellenfele egyszerre.
Schlett sajnos nem említi az organikusság konzervatív kritériumát sehol sem, igaz, alig említ valamilyen politikai kritériumot is (talán csak, amikor logikusan bebizonyítja Tisza István „elitista liberalizmusát” — ld. 15. oldal); minden jel szerint nem tartja szükségesnek egy politikai gondolkodás tanulmányozásához. Nekünk magyar konzervatívoknak ilyen kritériumrendszer nélkül érvelnünk igencsak nehézkes azonban és talán félrevezető is. Ilyen kritériumrendszer hiányában gróf Dessewffy Aurél politikai aktivitása kapcsán (amely a magyar konzervativizmus alfája is egyben) Schlett István negyedik (konzervatív) politikai pártról, vagy pártképződményről is beszél, meglehet csak a Dessewffy újrastrukturált politikai pozícióiról van szó, amellyel a megfelelő eszközöket kereste, elvi alapállásának érvényesítéséhez. Ugyanez a magyarázati él megtalálható gróf Dessewffy Emil radikális konzervativizmusa esetében is, aki az alkotmányosság talaján áll és ezt tartja biztos kritériumrendszernek a megfelelő fejlesztésekhez és bővítésekhez is, szembehelyezkedve megint csak a „merevséggel” (terméketlen konzervatív pozíció) és a „hebehurgyasággal” (liberális álláspont). (Egy újrastrukturált alkotmányos, jogfolytonossági politikai pozícióban a liberális Deák is biztos kiutat talált az 1849. utáni tisztázatlan helyzetből a kiegyezéshez mellesleg.) Ezzel kapcsolatosan tehát úgy érezzük, hogy egy megválaszolatlan kérdés, miszerint az organikusságot, és a jogfolytonosságot nélkülöző jelenlegi magyar államiságban hogyan és miként lehetséges a konzervatív politizálás, lényegében a saját politikai hagyományától elvágva? A mai magyar konzervatív, ha erről az egyszerű tényről nem vesz tudomást, akkor leginkább csak felépíti a konzervatív definícióját, de nem kapcsolódik a politikai hagyományához, annak minden — Schlett által is fontosnak tartott — eleméhez.
Schlett István egyik fontos konklúziójával nem lehet azonban egyetérteni, habár önmagában igazságot is tartalmaz: nem lehet kontinuitást kimutatni a magyar konzervatív alakulatok és személyek között, sem időben, sem térben. Ez igaz, de nem pontos és lényegében egy olyan kis csúsztatást tartalmaz, amely nagyon is alkalmas arra, hogy a konzervatív álláspontot mindenkor relativizáljuk és arra aggassuk, amire éppen kedvünk van, vagy éppen elfogadjuk kritériumrendszer nélkül azt, hogyha valaki(k) magukra használják, öndefinícióként. Ez az álláspont azonban nyilván parttalan és — végülis — szorosan véve értelmezhetetlen. A magyar konzervatív politikai pozíciók között nem kontinuitást, hanem a pozíciók között közös alapokat kell és lehet is kimutatni, amelyek — a fentebb vázolt részek alapján is — jól láthatóan megvoltak. Ha ezek alapján tette volna fel a kérdést magának és legfőképpen az olvasóknak Schlett István, akkor releváns válaszokat kaphattunk volna, és közelebb kerül(het)tünk volna a jelenlegi konzervatív attitűddel rendelkező értelmiségi diskurzusban ahhoz, hogy ki és hogyan, mi alapján tartja magát konzervatívnak és ezzel az attitűddel egyáltalán mit kezd(het)?
Schlett István hét példát hoz fel a magyar történelemből, amelyek, ha messze nem teljesek (ez nem is lehet cél), de jó lenne, hogyha valamennyire reprezentatívak lennének. A jelenlegi kor számára legizgalmasabb, elsősorban a kommunista stigmatizáció (konzervatív = „fasiszta”, illetve „horthysta”) okán a közjogi provizórium korszaka (1920-1944) szinte teljesen érintetlenül maradt. Szekfű Gyula híres Három nemzedékének Ötödik könyvét citálja, amelyben Szekfű erős kritika alá veszi — a jól ismert szekfűi toposszal — az akkori „neobarokk társadalmat” és a bomlás viszonylag pontos anatómiáját adja meg. Mindez ismert, saját korszakában pedig, akár Szabó Dezsőtől is durvábban, de a mai korra sokkal relevánsabb a kormányzói hatalom alatt álló Magyarország történetének talpra állása, megoldási eszközei, konzervatív reálpolitikája, mint annak csak a kritikája. Prekoncepcióról volna tehát szó? Érdekes összetétel az is, hogy a Schlett István a kereszténydemokrácia és a reformkonzervativizmus közé egyenlőségjelet tesz Szekfű kapcsán, jóllehet politikai halálugrása nagyon is ismert (kommunista kollaboráció, moszkvai nagykövet, a konzervatív Mindszenty Józseffel kapcsolatos lejárató propagandában való aktív részvétel, Elnöki Tanács tagja, Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének tulajdonosa, stb.) és zseniális könyveinek — melyek közül az egyik a Három nemzedék természetesen — olvasása közben sem feledkezhetünk el erről egy percre sem.
A kereszténydemokrácia mint „reformkonzervativizmus” lenne a magyar konzervativizmus átmentője a lefejezés (1946) után? A kereszténydemokrácia ilyen beállítása — ha szándékos, ha nem — erősen kétséges, tekintettel arra, hogy az eredeti kereszténydemokrácia (gróf Pálffy József-féle vonal, amellyel a mű megalkotásakor is kapcsolatban volt Szekfű, és amelyre minden valószínűség szerint gondolt) helyett a SZEB által jóváhagyott Barankovics István-fél DNP (és nem KDNP) koncepciója érvényesült. Ameddig a kommunistáknak az megfelelt (Mészáros István professzor úr ezt több tanulmányában, könyvében kiválóan bemutatta, szembehelyezve az eredeti valóban konzervatív vonalat — Pálffy, Slachta, Baranyay stb. — a Barankovics-féle vonallal). Ez a kereszténydemokrácia ugyanis a népi demokráciának egy része akart csak lenni és nyíltan nekiment a Mindszenty József hercegprímás által képviselt klasszikus konzervatív politikának (Szekfűnek ekkor már a Barankovics vezette Demokrata Néppárt — keresztény jelző nélkül is — reakciós volt). Az a fajta „reformkonzervativizmus”, amely a pápai enciklikákra eredezteti magát vissza, nem 1946-ban, még kevésbé azután keresendő, hanem 1943-44-ig létezett lényegében (Boldog Apor Vilmos és Serédi Jusztinián hercegprímás pártfogásával, Katolikus Szociális Népmozgalom, Hivatásszervezet, KALOT, EMSZO, amely egységesítetten lett KDNP), és a „neobarokk”, túlérett akkori magyar társadalomnak reális alternatívája volt, valódi fontolva haladó reformereje lehetett volna. De annak a lebontásában, megtagadásában — tehát forradalmi megoldásban — semmiképpen sem volt érdekelt.
Összegezve, azt gondolom, hogy jelenleg a konzervativizmust egy egészséges szkepszis mindenképpen jellemezhetihelyfoglaló értelmiségi opportunizmus, definiálatlan gyökerek, tartalmak és célok, liberális szemfedél,bulvár baloldali tréfa, esetleg jó szándékú, de túlzóan erőszakos kitételek helyett. Egy jelen időben megfogalmazott magyar konzervatív önkép semmit sem ér, ha nem ér össze a saját politikai és történeti hagyományával. Nem tud termékenyítő politikai erő lenni ugyanis, csupán egy parttalan értelmiségi diskurzus, vagy pártpolitikai brainranger. Ennek egyszerűen nincsen értelme, hiszen olyan környezetben tud egész és erős lenni a konzervativizmus és nem csak esetlegesen, amely táplálja, és nem felhasználja (a fentebbi Schlett-képlet itt is alkalmazható, végig számolható és az eredmények értéke erősen megvitatható). Egy magyar konzervatív önkép semmit sem ér, ha pusztán stigmatizáció a kurrens, agonizáló baloldal részéről, hovatovább az innen érkező stigmatizáltan megerősödő önkép minden másnál képlékenyebb. Nem vitatható, hogy a magyar konzervatív politikai pozíció újrafogalmazásra szorul, hiszen hangsúlyozott politikai térbe kerülhet, amelynek spektruma — megfelelve a magyar történelmi hagyományoknak is — egy csontosabb nemzeti radikalizmustól a szegmentált jobbközépig bezárólag terjedhet jelenleg. Mindebben persze nagyban alkalmazkodva a jelen helyzet specifikumához (tömegdemokrácia) és nagy empátiával viseltetve azon konzervatív alapállás iránt, amely a vanból és szükségesből indul ki, nem egy „politikai laboratóriumból”, ahol a politikai hagyomány figyelembevétel nélküli kísérletezés folyik. Ebben a térben képes létezni egyszerűen a konzervatív érvrendszer, mint (reál)politikai cselekvésekhez kötődő gondolkodás, amelynek azonban jelenleg a legnagyobb veszélye, hogy egyszerűen pártpolitikai értelmiségi holdudvarrá degradálódik, bármelyik színben is, ahelyett, hogy konzervatív tartalmakkal formálná a köztársaság új erőre kapott, vagy új irányt kereső pártjait.