A szekularizáció legfőképp Európában az Egyház és az Állam szétválását hozta el, amely nem egyszerűen két intézmény szétválasztása, hanem leginkább a metafizikai kovász és a mécses kivonása volt az emberek mindennapjaiból. Ennek a szétválasztásnak ugyanis az egyén volt a vesztese; megszűnt számára egy olyan kozmológia, amelyben korábban létezni, alkotni, gyarapodni tudott. Az Egyház a szentet közvetítette és tette meg mércének egyetemesen az európai társadalomban, amely egy egész civilizációt volt képes mozgásba hozni. De ennél fontosabb talán az, hogy a horizonton megtartotta a transzcendens szálat mindenkor egyén és az őt rend(szer)ben tartó társadalmi berendezkedés számára is. A szekularizáció legsúlyosabb következményei, amelyek, meglehet, csak hosszabb távon jelentkeztek, az egyén természetfeletti perspektívájában érhetőek tetten; egy olyan rend és rendszer elvesztésében, amelyben az egyének egy égi hierarchia földi leképezésében éltek (akár tudtukon kívül is). A hatalom megszentelt volt, az egyén élete is megszentelődhetett, a legitimáció forrása nem e világi volt (Isten kegyelme). A közjogban volt(ak) természetfeletti garanciák, amelyeknek a letéteményese, gyakorlója egy személy volt, az uralkodó, aki a reá bízott néppel egységben élt. Isten képes volt felemelni az egyént ebben a rendben, hiszen a társadalmi struktúra nem zárta ki őt, az egyén képes volt részt venni vele a Teremtés munkájában.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
A szekularizáció és a deszakralizáltság eszméje és társadalmi gyakorlata ezért az európai zuhanás állapota is egyben. Elfogadva Guénon diagnózisát, jelöljük meg a XIV. századot ezzel kapcsolatosan kezdetnek, azt a kort, amikor az első jelei mutatkoztak annak, hogy Európában vannak olyan erők, amelyek a keresztény vallás visszavonulását alapozták meg (ockhamizmus, avignoni fogság, Padovai Marsilio iskolája, ahol elsőként pendítették meg a szekularizáció fogalmát, heterogén gyökerekkel rendelkező okkultizmus stb.). Az erjedés — amelyben az Egyház még mindig erős volt ugyan — legalább 150 évig eltartott. A folyamat végén a keresztény vallásban olyan tendenciák álltak készen, amelyek kifejlődve és mutálódva a vallás és a vallásosság keretei ellen fordulnak: a racionalizálás és deszakralizációra való igény. Nehéz is lenne ezeket szétválasztani egymástól, azt hiszem. Mindez megalapozta a szekularizáció lényegét; a szent tartalom kivonását az európai keresztény civilizációból.
A személy az egyéni mítoszok világába helyeződik a szekularizáció folyamata végén. Kapcsolata a transzcendenciával esetleges vagy éppen megszakadt. A szentágostoni „Tartsd meg a Rendet, a Rend megtart téged!” tanítása inverzben érvényesül immáron, a rendnélküliségben a személy a materiálisban igyekszik az értékeket meglelni, az uralom és a hatalom ösztönzői és kritériumai is ott keresendők a deszakralizált világban, amelyre mindig mindenkinek bőven lesz filozófiai, eszmetörténeti, politikai forrása e folyamat végére (XIX. század).
Furcsa lenne azonban több évszázados eseményeken keseregni és azon gondolkodni, hogy hogyan volt akkor, és milyen nagyszerű és csodálatos az, ami elmúlt — vagy éppen ellenkezőleg. Azon merengeni, amire nem vagyunk képesek, azt csodálni, amit megvalósítani nem tudunk, rendkívül kisszerű dolog. Az alapok tisztázása azonban soha nem árthat.
A gyógyszerek közül az egyik leghatásosabbat egyetlen szóban találtam meg Molnár Tamás professzor úrnál:reszakralizáció. Ez alapvetően egy olyan ellenfolyamat, amely a szekularizált társadalomban megy végbe (a befejezett múlt idő itt most nagyon nyomatékos) és egy tudatos egyén műve, aki újra felfedezi a transzcendens értékeket, lényegében a társadalmi struktúrán túllépve, vagy még inkább: azt megkerülve. Az alapvetés az volna, hogy az egyén szüntesse meg az egyéni mítoszokat, a materialista értékrendet, a hagyománytalan létezést, a mindennapokba pedig „cseppentse bele” a transzcendens életszemléletből származó értékeket, eszményeket, akár mindennapi céljait.
A „hogyannal” kapcsolatosan — főleg, aki ismeri Prof. Molnár Tamás műveit — nincs túlságosan nagy meglepetés, a vallásossághoz és valláshoz kell visszanyúlni újra, Európában pedig a kereszténységhez. Nincsen más út, egészen pontosan csak egyetlen út van: ez. A humanizmustól, a racionalizáltságtól, a felvilágosodástól, a materializmustól, sőt az ateizmustól megkísértett, valamennyire le is győzött és mélyen szekularizált Egyházhoz kell visszatérni. Igen, újra és újra csak ez van. Miért? Mert alapjai, küldetése transzcendens és szent, minden esetlegesség és rombolás ellenére.(Máté 16, 18-19) Egyéni síkon elindulva, semmi intézmény, semmi állami funkció, semmi hókuszpókusz és legfőképpen semmilyen valláspótlék. Mindez a megszentelődés és az emberi élet újbóli meggyökereztetése érdekében fontos. Nincsen semmilyen közvetlen politikai, vagy egzisztenciális haszon, ezt felejtsük el. Ellenkezőleg, a reszakralizáció a jelenlegi korban egzisztenciális és intellektuális hátrány lehet, egy igazi kihívás és mélyen egyéni próbatétel.
A probléma csak az, hogy ma kik azok, akiknek erre valóban szükségük van? Konkrétabban, most ma Magyarországon kik azok? Én kínos hallgatásokat vagy éppen intellektuális szózatokat szoktam az ügyben tapasztalni, hogyha valahol a szent, a szakralitás, vagy éppen a transzcendencia szóba kerül értelmiségi asztaltársaságokban, baráti beszélgetésekben (máshol szóba sem talán). Vannak intellektuális büfögések, másoktól, máshogyan idézve, vagy az értetlenség. Mi az, azonban, ami ilyen szempontból realizálható?
A vallástalanság igazi gyümölcseit mindenki ismeri és fogyasztja. Hányásig vagyunk velük szinte. A vallásosságét azonban hányan ízleltük meg és milyen anyaggá vált az bennünk? Csak őszinte válaszok érvényesek erre a kérdésre.
A szekularizáció folyamatával ugyanis a transzcendencia kapuja az egyén számára nem veszett el teljesen, csak elrejtezett és nem volt annyira egyértelmű talán, mint korábban. Az út azonban nem változott: vallásos élet. Itt, úgy tűnik, nem létezett más út sohasem. A reszakralizáció az egyénben indul el, de egy egész társadalmat kell boldogítania, és arra kell összpontosítania, hogy amit tesz, gondol, cselekszik, egy egész közösséget boldogítson. Az egyén csak mások által üdvözülhet egy adott vagy választott közösségben. Ha nincsen erre rászorító, figyelmeztető társadalmi struktúra, akkor az egyénnek személyében kell megvívnia az agónt (lélekben zajló vallásos küzdelem), vagy azt a folyamatot, amelyet Hamvas csak „vallásos destrukciónak” hív.
A szekularizáció és a szekularizáltság ugyanis nem jelenti a befejezettséget mindenben, csak abban, ami fogható, és ami körülvesz (és talán abban sem örökre). A súlypont helyeződik most máshova, a feladat nehezebb és másabb. Az út és a lépéseink azonban ugyanazok, meglehet, a súlyuk még nagyobb.