Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914-es hadüzenetének és az ebből következő „látványos”, világméretű háború kitörésének okai jóval mélyebbek, mint hinnénk, és ahogy tanítják az iskolákban. Volt előtte már több évvel egy lényegében „láthatatlan háború” is, melyet titkosszolgálatok és diplomaták vívtak, előkészítve és kiprovokálva ezzel valamelyest a világháborút.
Írta, összeállította: Barcsa Gábor.
A hivatalos és a Nyugat érdekeit kiszolgáló mai történetírás a háború okának (casus belli) 1914. június 28-ai szarajevói merényletet és az ennek nyomán született, Szerbiának átadott ultimátumot tartja. Azonban, ha az 1945 előtti, legitim Magyar Királyság illetve az Osztrák-Magyar Monarchia anyagaihoz nyúlunk – mint eme cikk szerzője is tette, ld. alul a forrásokat-, akkor láthatjuk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mindent elkövetett a konfliktus elkerülésére, és a szarajevói merénylet már „csak” hab volt a tortán, abban a pofátlan és messzemenőkig elmenő provokációsorozatban, amit az orosz támogatottságú és behatású Szerbia és Románia elkövetett.
Megdöbbentő, hogy az 1910-es évek elején mennyi kém és hírszerző özönlötte el a központi hatalmak országait. Elég csak Redl Alfréd alezredes árulása gondolnunk, akit még a háború előtt az oroszok megzsaroltak és kémként tudtak felhasználni. 1907-ben összesen hat kémkedési per fordult elő a központi hatalmak bíróságain, míg ez a szám 1910-ben már 126 (Nálunk 23), 1912-13-ban pedig 643 (nálunk csak 76, mert Redl elintézte), aztán 1914 csak első félévében ez a szám 256 darab elkapott kém. Mind a két országban 80%-al az oroszok „vezettek”.
Még megdöbbentőbb, hogy sajnos későn kerültek bevezetésre ellenintézkedések, illetve a megfelelő, ezeket kezelő szervek felállítása, ezt is jórészt Redl-nek köszönhetjük, de azért ne kenjünk mindent rá: az új idők háborúira a lovagias, régi időkhöz szokott Monarchia nem volt teljesen felkészülve (hasonló mentalitással Oroszországban és Német Császárságban is találkozhattunk). Számos politikai izgatást, számos lázító újságcikket tudunk ebből az időből, ami mind vagy az oroszokhoz vagy Franciaországhoz volt köthető. Feltűnő volt, ahogy franciaországi újságok milyen élénk érdeklődést mutattak a Monarchia belügyei iránt, főként a kisebbségek sorsa nagyon aggasztotta őket, és nem szégyelltek hazugságok sorát közölni a saját társadalmuk meggyőzésére a háború iránt. Fájt nekik Elzász-Lotharingia 1871-es elvesztése és mindenáron revansot akartak. Az sem véletlen, hogy pont ebben az időszakban két angol (Seton Watson, Henry Wickham Steed) hirtelen kikutatta a románok ősi, római eredetét, és a szerbek klasszikus ószláv eredetét is.
Diplomáciai történések is mind-mind azt igazolták, hogy Oroszország a háborút készíti elő, vagy legalábbis érdeke az abban való részvétel. Az orosz-japán, orosz vereséggel záródó háborút követően a nagy medve figyelme Konstantinápolyra és a tengeri szorosokra terelődött, hogy kijussanak a Földközi-tengerre. E konkrét hadicélokat 1913-ra elfogadtatták II. Miklós cárral a diplomatái, a háború mellett érvelők, mint főképpen Grogorovics tengerészeti miniszter, Giers konstantinápolyi nagykövet, Neratov külügyminiszter-helyettes.
De előtte azonban az országok szerepét kellett tisztázniuk, és számukra kedvezően alakítaniuk. Tudták nagyon jól, hogy Európában mely államokra számíthatnak, és mely államokkal kerülhetnek konfliktusba, és melyek azok, amik valószínűleg semlegesek maradnak. Az oroszok a következőre számítottak: Franciaország, Szerbia, Románia szövetségesük lesz, de utóbbi legalábbis semleges. Anglia és USA remélhetőleg semleges marad – nem is álmodtak a támogatásukról. Bulgária is semleges marad. Marad egyedül Németország és Ausztria-Magyarország ellenségnek, illetve talán Olaszország, aki tagja volt a Hármas Szövetségnek, bár Olaszország szerepe sem volt biztos mindaddig, míg az Antant oldalán be nem lépett a háborúba, de az oroszok sem voltak jósok, hogy előre lássák ezt.
Az 1910-es évek elején Románia politikája úgy tűnt, hogy egy háború esetén a Hármas Szövetség oldalán lép be a háborúba. Legalább azt kellett elérni, hogy Románia ne üzenjen hadat Oroszországnak, és maradjon semleges. 1912 végén Nikolajevics Miklós nagyherceg Bukarestben tárgyalt a román ellenzéki erőkkel, olyan sikerrel, hogy ez az ellenzék 1913-ra már Párizsban egy francia-román megbeszélésen közölte, hogy hiába írta alá a Hármas Szövetség szerződését Románia, mert ha rajtuk múlik, akkor nem fog soha a franciák, vagy az oroszok ellen nyomulni az országuk. Sőt, Take Ionescuék azt is közölték ezen a megbeszélésen, hogy a román kormány tudta nélkül van egy külön szerződésük Szerbiával. Tehát az oroszoknak nem volt más dolguk, mint pénzzel és titkosszolgálati módszerekkel ezt az ellenzéket kellett hatalomra juttatni. 1913 nyarára Ionescu köre, Bratianu kormánya került hatalomra, miután az előző kormányt botrányok sorával megbuktatták. Románia tehát ki volt pipálva 1913-ra.
Szerbia pártállása viszont soha sem volt kérdés. Ugyanis a felbomlott Oszmán Birodalom helyén létrejött államok közül a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami keresztülhúzta a nagy szerb álmokat. Szerbia ezután folyvást támogatta a térséget destabilizáló szabotázs és lázító akciókat.
Tehát minden készen állt 1914-re, a háborúra. Oroszország maga mellett tudhatta biztosan Franciaországot és Szerbiát. Elintézte Románia semlegességét, illetve dolgozott Olaszország maga mellé állításán is. Bulgáriát is semlegesnek vélte (ezen országot már puhította a francia diplomácia 1913-tól, bár hiába mint tudjuk), Angliát és az USA-t semlegesnek vélte. De hiába a nyílt és pofátlan diplomáciai és titkosszolgálati cselek, amikről tudtak is a központi hatalmak vezetői, kellett valami igazi komoly provokáció, ami kikényszeríti a hadüzenetet az Osztrák-Magyar Monarchiából.
Ez elsőre azonban nem valósult meg. Ez volt az ún. „debreceni merénylet”. A magyar hatóságok szándékosan, nem kezelték politikai ügyként, a román hatóságok az oroszokkal pedig eltussolták, és mára a közvélemény is elfelejtette. Kicsit részletesebben foglalkozunk a merénylettel, hiszen ez volt elvileg a főprovokáció, csak a Monarchia béketűrésének köszönhetően valami szándékoltabbat kellett alkotni (erről később szólunk). Álljon itt Cseres Tibor Vízaknai csaták c. művéből a debreceni merényletről szóló rész, mely egybevág a témában fellelhető forrásokkal, bár az orosz szálról szóló részt nem tekinti irányadónak:
„Február 23-án alig egy hétre a magyar-román tárgyalások megszakadása után és három napra gróf Tisza István parlamenti beszámolója után „pokolgép” robbant a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökség debreceni székházában, a titkársági szobában, ahol éppen tanácskozás folyt. Hárman meghaltak, heten megsebesültek, közülük négyen súlyosan. Meghalt a püspök helyettese, Jaczkovics Mihály, a püspök titkára, Slepkovszky János és jogtanácsosa dr. Csatth Sándor. Maga a püspök, dr. Miklóssy csak kisebb sérülést szenvedett. A háromemeletes épület fele romba dőlt.
A robbanóanyag postacsomagban érkezett a püspök nevére – Csernovitzból. Néhány nappal előbb egy női írással, szépen rajzolt levél százkoronás bankjeggyel kibélelve, előre jelezte a „csomag” érkezését. A levél feladójaként Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő szerepelt Bukovinából. A magyar kolónia nevében íródott az adományozás, azzal a kérelemmel a püspökhöz, hogy az adományt (s a még következő küldeményt) tetszése szerint ossza szét a magyar görög katolikus szegények között. Jelzi a levél, hogy a postára tett csomagban egyebek között egy ezüst szentelt gyertyatartó is érkezend és egy leopárdbőrből készült templomi szőnyeg is.
Az előrejelzés, bármily furcsa volt is (tán épp azért), kíváncsivá tette a püspökséget s magát a püspököt is. Így, amikor a várt csernovitzi bélyegzős postacsomag megérkezett, valamennyien körülállták, s valósággal fölé hajoltak. A vászonburkolat lefosztása után az avizált leopárdbőr szőnyeg mutatkozott meg, további burkolatként.
A leopárdbőrt zsebkésével a titkár Slepkovszky János fejtette fel a varrat mentén, midőn a gyertyának vélt tárgyakhoz ért a kés – történt a robbanás. A szakértők szerint legalább 15 kilagramm dinamit volt beszorítva a leopárdbőr szőnyegbe.
Csernovitzban, ahol a dinamitcsomagot postára adták, tehát a Monarchia területén, a magyar rendőrség már másodnap megállapította a feladók személyazonosságát: két román útlevéllel Bukarestből néhány napra Bukovinába átruccanó férfi postázta a gyilkos küldeményt.
A magyar hatóságok már február 25-én táviratilag kérték a román hivatalos szerveket, hogy a két gyanúsítottat a vizsgálat lefolytatása végett adják ki. Nyilvánvalóan kitervelt politikai kihívásról volt szó. A merénylet nagy visszhangot váltott ki mind a magyar, mind a romániai sajtóban, sőt az európai lapok érdeklődését is erősen foglalkoztatta.
A romániai sajtóban olyan egymásnak ellentmondó konfidens és hazug közlemények jelentek meg az „ügyről”, hogy az újdonsült liberális Ionel Brătianu-kormány eltiltotta az egész sajtót, hogy a robbantással tovább foglalkozzék.
Moldován György kisebbik fia, Moldován Mikes, immár bölcsészdoktor (magyar-német-román szakos tanár) újságíróként a Pesti Hírlap belső munkatársa, már február 26-án Bukarestbe utazott, hogy lapját s a magyar sajtót általában tájékoztassa a huzavonáról, amellyel a román hatóságok a bűntettesek kiadatását, sőt „megtalálását” lehetetlenné tették. Az Adevărul február 26-án közli, hogy a magyar rendőrség táviratban kérte a bukarestit, hogy tartóztassa le Mandachescu artistát és Tudor Avram kereskedőt, akiket a csernovitzi nyomozás eredményeként a merénylet elkövetésével gyanúsítanak. A magyar rendőrség közli, hogy a gyors intézés végett nem politikai, hanem közönséges bűnügyként fogja kezelni. Ugyanebben a lapszámban egy neves közéleti férfiú a vezércikkben ezt írja: „Véleményem szerint a merényletet a magyar oligarchia rendezte. Olyanok, akik vádolják Tiszát, és nem akarnak megegyezést a románokkal. Hasonló eset már nálunk Romániában is előfordult, amikor Ion Brătianu, csak azért, hogy egy panama ügyétől szabaduljon, megkérte a szigurancafőnököt (sziguranca=román titkosrendőrség – a szerk.), rendezzen számára egy diverziós merényletet. Nekünk közömbös, hogy a debreceni merénylet nehezíteni fogja a Kárpátokon túli románok megegyezését. De ami ebből a kriminális rendezésből figyelemre méltó, az a magyar oligarchia skrupulus nélkülisége… Az is igaz, hogy Bukarestben annak idején maga a miniszterelnök rendeztette a merényletet, Debrecenben nem, mert ott a püspök az, aki a bukovinai csomag robbanását intézte.”
Viitorul, a román kormánylap két idegenről beszél mint gyanúsított tettesről, s hogy igazságtalanság volna románoknak tartani őket.
Ellentmondva saját előbbi gyanújoknak, a lapok többsége néhány napig orosz beavatkozásról ír. Moldován Mikes hírül adta Budapestre, hogy a két útlevélben szereplő név tulajdonosai nem járhattak a kérdéses napokon Csernovitzban, de az útleveleiket ellopták vagy esetleg ők adták kölcsön a valódi tetteseknek. Összeköttetései (a Marghilománok) révén Mikes megtudta e valódiak nevét: Catarau besszarábiai diák és Krilov szökött tengerész. A titkokat a Brătianu által újonnan kinevezett rendőrfőnök Corbescu, az egykori újságíró nagy ravaszul úgy forgatta, s fektette, manipulálta a híreket az ügyben, ahogy zsurnaliszta szíve diktálta. Tíznapos nyomozás után, miután a tettesek a sziguranca szemhatárán éltek, jártak, alkalmat kaptak arra, hogy Bukarestből eltűnjenek. Mikes személyi adatokat is tud, vagy tudni vél Catarauról. Bolgár származású, évekkel előbb menekült Besszarábiából Romániába az orosz hatóságok üldözése elől, mint nacionalista hősnek a bukaresti lapok már gyűjtést is rendeztek, diáknak adta ki magát, de mint artista is fellépett cirkuszban, ám a rendőrség szolgálatában is részt vett macedón tüntetésekben, ahol egyszer megakadályozni próbálták felszólalásában, de Jorga professzor közbelépett, kihívta az emelvényre, hogy elmondhassa a besszarábiai nép panaszait. Emellett orosz kémekkel tartott kapcsolatot, fényűző életmódot folytatott, s mindezt s a továbbiakat is a rendőrség tudtával. Hogy Csernovitzból való visszatérése után társával a bukaresti Minerva hotelben bérelt szobát, de midőn „keresték”, már nem találták ott. Taxival mentek el, az autót megtalálták. A sofőr elmondta, hová vitték őket, kiket a rendőrség másnap le is tartóztatott. Az Adevărul utolsó közleménye a robbantásról: „Arról, hogy Catarau bevallotta-e a merényletet, nem tudunk semmit, mert a hatóságok mindent a legnagyobb titokban tartanak. A rendőrségnek érdeke, hogy kétséget kizáróan vissza lehessen utasítani a magyar soviniszta sajtó aljas rágalmait, amelyek szerint román kéz követte el a merényletet. Az ellenkezőjének bizonyítása teljes kell legyen, hogy egyszer már elnémuljanak a rágalmak. Ez az oka annak, a rendőrség miért késik Catarau letartóztatásának közlésével.”
Az útlevelek tulajdonosairól is teljes volt a hallgatás. Március 3-án a lapok annyit közöltek Bukarestben: A merénylők, Ilie Catarau és Timofej Krilov a magyar rendőrség hibájából megszöktek. Egyik lap ezt úgy adta hírül: megmenekültek. Krilov neve ezután alig-alig merül fel, Csernovitzba küldött fényképéről minden szemtanú azt mondta, nem őt látták Catarauval. Krilov 1905-ben a Potemkin cirkáló fellázadt matrózaival került Romániába. Egy asztalosműhelyben napszámoskodott eleinte, mígnem a legjelesebb román szobrászok fel nem figyeltek hatalmas izomzatára, és modellként alkalmazták. Több köztéri szobor ábrázolja őt a román fővárosban. E szobrászok szerint, ez az erős ember olyan szelíd volt, hogy a légynek sem ártott. A nyomozás során mint használhatatlant – eltüntették. Nem úgy Cataraut, akinek ténykedését még sokáig felszínen tartotta volna a közvélemény, a sajtó hullámverése, ha nem tiltja be a kormány a kényelmetlen polémiát. Hogy ki volt Catarau tettestársa a csernovitzi postán, azt még Moldován Mikesnek sem sikerült kiszűrnie a bennfentes bukarestiek pletykáiból és saját nyomozatából, melyhez rokonsága révén nyílt olykor alkalma.
Néhány adat Catarauról: egy vegetarianus vendéglőben, a Pasagiul Comediában szokott ebédelni. Itt szokott találkozni Jorgával, aki többször asztalához hívta. Mindenki tudta, hogy a rendőrség bár Oroszország irányában mondta szökésüket (Milyen valószínű! Két Oroszországból menekült üldözött, visszamenekül oda, ahol börtön vár rájuk!), igazából Ploestin át irányította útjokat s éppenséggel Valenibe, ahol Jorga szabadegyetemén hallgatott és tanított még minap. Mikes azonban Bukarestben is talált felderítenivalót. Jelentéséből:
– Megtaláltam Bukarestben azt a vésnököt – Schwartznak hívják – akinél Catarau a német nyelvű körbélyegzőt csináltatta a hadikfalvi magyar kolónia nevével, amit a magyar görög katolikus püspökhöz írt, s csomagot avizáló levélen használt. A vésnök pontos címét közöltem a rendőrséggel. Hiába. Megtaláltam azt a kereskedőt, ugyancsak Bukarestben, akitől Catarau a leopárdbőr szőnyeget vásárolta, amelybe a dinamitot csomagolta. A leopárdbőrről Magyarországról hozott fényképpel (a beleégetett szám is kiolvasható) sorra járva a szűcsüzleteket, azt a felvilágosítást kaptam, ezt a takarót csakis algériai származású utcai kereskedők árulják. Megtaláltam s a rendőrségen bejelentettem azt az algériait, aki Cataraunak a takarót eladta. Ali Fuamnak hívják, a Strada Berzeien lakik. Emlékszik az eladás napjára. Egyébként a leopárdbőr egyszerű, festett kecskebőr. Ötven lejt kért érte, de a vásárló (fénykép) lealkudta huszonöt lejre. A bomba előállítása és csomagolása bukaresti biztos kezű szakemberekre utal. – Megtaláltam a püspöknek küldött magyar nyelvű levél íróját. Marieta Solomon a neve, lakik a Strada Viesparin a nagynénjénél, akit Sineta Avramnak hívnak. Mindketten erdélyiek, nemrég költöztek Bukarestbe. A lány Catarau barátnője, jól beszél és ír magyarul. Barátja megkérte őt, hogy írja le magyarul – Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő nevének aláírásával a románul előre megfogalmazott szöveget. A merényletről azonban nem akar tudni.
A sziguranca főnöke a következő közleménnyel hárította el magától a további nyomozást: „Megállapíttatott, mégpedig a sziguranca főinspektorának, Rafail úrnak nyomozása alapján, hogy Cataraunak nem állott módjában a pokolgépet Romániában elkészíttetni. A robbanóanyagokat odaát (tehát Magyarországon) gyárthatták. Lévén, hogy nálunk a robbanóanyagok gyártása állami monopólium. Következésképp azt nem akárki szerezheti meg akármilyen célra.”
– Szép okoskodás: nem engedi a törvény, tehát nem is követhettek el semmiféle merényletet, mert a törvény ilyesmit nem engedélyez. Több intelligenciát tételeztünk fel a sziguranca főnökéről, Corbescuról. S még egy záróközlemény a nemzetközi bűnüldözés dicsőségére: „A bukaresti rendőrség nem foglalkozik azzal, hogy elfogja a debreceni merénylet tetteseit. Ez a szomszéd állam rendőrségének dolga.”
A Magyar Távirati Irodának Brassón átutaztában a következőt jelentette Moldován Mikes: – 1913 szeptemberében, mikor a brassói Árpád szobrot felrobbantották, a szállodában Catarau saját nevén volt megszállva.”
Láthatjuk, hogy mind a román hatóságok, mind a sajtó, hogyan dolgozott ellenünk. Bár ez a leírás nem tér ki külön az orosz háttérre, sőt ellent is mond neki, de a korabeli hírszerzési feljegyzések ezt alátámasztják. A lényeg, hogy ezt a provokációt a Monarchia lenyelte, és nem tekintette politikai ügynek – pedig a napnál is világosabban látszott az eredeti szándék.
A szarajevói merénylet előtt 15 nappal II. Miklós és külügyminisztere meglátogatta román „kollégáját”, akinek fegyverkezési hitelt biztosítottak, illetve ígéretet adtak neki Erdélyre, a románlakta Bukovinára, Bánátra, cserébe Románia támogatja az orosz és szerb aspirációkat.
A szarajevói merénylet története és az oroszok benne játszott szerepe már elég világos mindenkinek, ezért arra nem térnék ki részletesen, csupán a következményeire. A merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumot nyújtott át a szerb kormánynak. A hivatalos történetírás az ultimátumot úgy állítja be, mint „szándékosan teljesíthetetlen” és „elfogadhatatlan” a szerbeknek. A tartalmát megvizsgálva azonban teljesen érthető a Monarchia álláspontja, főleg az előzményeket figyelembe véve:
„A szerb királyi kormány […] kötelezi magát, hogy: 1. megakadályoz minden közleményt, mely a Monarchia elleni gyűlöletre és megvetésre izgat s amely általános irányzatával annak területi épsége ellen fordul; 2. azonnal feloszlatja a „Narodna odbrana” nevű egyesületet, […] ugyanily módon jár el a Szerbiában létező egyéb egyesületekkel és társulatokkal szemben, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia elleni propagandával foglalkoznak; […] 4. eltávolítja a katonai szolgálatból és általában a közigazgatásból az Osztrák–Magyar Monarchia elleni propagandában vétkes összes tiszteket és tisztviselőket; […] 5. elfogadja a cs. és kir. közös kormány közegeinek közreműködését Szerbiában a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elnyomása körül; 6. bírói vizsgálatot indít a június 28-iki összeesküvés szerb területen tartózkodó részesei ellen; ezekre vonatkozó nyomozásokban a cs. és kir. közös kormány részéről kiküldendő közegek fognak részt venni […].”
[img_assist|nid=443|title=|desc=|link=node|align=left|width=63|height=100]Tehát a vezetésünk a debreceni merénylet utáni eltussolást szerette volna elkerülni, és szerette volna elérni, hogy Szerbia hagyjon fel a Balkánon folyó folytonos lázítással. Az előzmények tudatában minden sora értelmezhetővé válik Ferencz József üzenetének, melyet népéhez intézett:
„Népeimhez!
Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveimet a béke műveinek szentelhessem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.
A gondviselés másként határozott.
Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztonságára.
A szerb királyság, amelyet állami létének első kezdetétől fogva egészen a legújabb időkig úgy elődeim, mint én is támogatásban és segítségben részesítettünk, gyorsan felejtő hálátlansággal már évekkel ezelőtt az Ausztria-Magyarország elleni ellenségeskedés útjára lépett. Az a rendelkezésem, amellyel Boszniában és Hercegovinában teljesített három évtizedes áldásos békemunka után ezekre az országokra kiterjesztettem uralkodói jogaimat, Szerbiában a féktelen szenvedély és elkeseredett gyűlölet kitöréseivel fogadtatott, holott ez ország jogait semmi tekintetben nem sértette. Kormányom akkor az erősebbnek szép jogával élve, a végletekig elvitte elnézését és engedékenységét, csak csapatainak a békelétszámra leszállítását és azt az ígéretet kívánta Szerbiától, hogy a jövőben a béke és a barátság útján fog járni. Amidőn két évvel ezelőtt a török birodalommal állt harcban Szerbia, kormányom ugyancsak a mérséklet szellemétől vezettetve, a monarchia legfontosabb életfeltételeinek megóvására szorítkozott. Elsősorban ennek a magatartásnak köszönhette Szerbia a háború céljának elérését.
Nem teljesült az a reménység; hogy a szerb királyság méltányolni fogja kormányomnak hosszú tűrését és békeszeretetét és be fogja szavát váltani. Mindig magasabb hullámokat vet az Ellenem és Házam ellen érzett gyűlölet. Mindig leplezetlenebbül lép előtérbe az a törekvés, amely Ausztria-Magyarországgal elválaszthatatlanul egybetartozó területek elszakítására irányul. A határon bűnös áramlat csap át, amely a monarchia délkeleti részén az állami rend alapjainak megingatására, a népnek, amelyről olyan atyai szeretettel gondoskodom, az uralkodóház és a haza iránti hűségtől való eltántorítására és a felnövő ifjúság félrevezetésére s az őrület és a hazaárulás bűnös tetteire való felizgatására irányul. Gyilkos merényleteknek egész sorozata s egy tervszerűen szőtt és keresztülvitt összeesküvés, melynek borzasztó sikere szíven talált Engemet és hű népeimet: íme, ezek messze látható véres nyomai a Szerbiából munkába vett és vezetett titkos üzelmeknek. Ezt a tűrhetetlen aknamunkát meg kell állítani: Szerbia ezen folytonos kihívásának véget kel1 vetni, ha sértetlenül fenn akarjuk tartani monarchiám méltóságát és becsületét, ha a folytonos megrázkódtatásoktól meg akarjuk óvni annak állami, gazdasági és katonai fejlődését.
Hiába tett kormányom még egy utolsó kísérletet, hogy békés eszközökkel érje el azt a célt s komoly figyelmeztetéssel megfordulásra bírja Szerbiát. Szerbia visszautasította kormányomnak mérsékelt és igazságos kívánságait és megtagadta azon kötelességek teljesítését, amelyek népek és államok békés együttélésének természetes és szükséges alapjai.
Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom és az állandó külső béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.
Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek.
Mindent megfontoltam és meggondoltam.
Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.
Bízom népeimben, akik minden viharban híven és egyesülten sereglettek mindig trónom köré és hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb áldozatokra is mindig készen állottak.
Bízom Ausztria-Magyarországnak önfeláldozó lelkesültséggel telt vitéz hadseregében. És bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a győzelmet.
Kelt Ischlben, 1914 július hó 28-án.
FERENC JÓZSEF s. k. gróf Tisza István s. k.”
A közvélemény még ma is Tisza István grófot tartja a háború magyar kezdeményezőjének, azonban a valóságban Tisza csak úgy ment bele a háborúba, hogy a Monarchia kijelenti, hogy nincsenek területei igényei Szerbiával kapcsolatban, csak jelentéktelen határkiigazításokat tesz a későbbiekben. Ez ellentmond az ismertebb történetírás állításainak, miszerint területszerzési okokból robbantottuk ki a háborút. Talán a területszerzési ok csak Németország esetében volt igaz, de még inkább a franciákra (Elzász-Lotharingia).
Azt se felejtsük el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia „csak” Szerbiának üzent először hadat 1914. július 28-án, mikor Oroszország már rég mozgósított és miután már a Poincare francia külügyminiszter is látogatást tett Pétervárott 20-án, ahol teljes együttműködésben egyezett meg az oroszokkal. Franciaország hozzáállását jól mutatja az 1914. júniusában elkapott sürgöny, amit a franciák küldtek a bécsi nagykövetségükre: „Ausztria-Magyarország kezét meg kell kötni, még mielőtt védekezni tudna.”
A többi talán ismertebb része a történelmünknek, bár sajnos ott is a teljes monarchiaellenesség az uralja a terepet. Sokszor azonban azt láthatjuk, hogy az apró részletek – amelyek idővel elfelejtődtek a nagy összefüggések mellett – nagy jelentőséggel befolyásolták a történelem menetét. Ez az írás is ezen apró, de nagy befolyással bíró részletek megvilágításában akart segédkezni.
Források:
-Botár Árpád (cs. és kir. mozgó hírszerző feljegyzései)– Láthatatlan hadsereg, Tapolczai Lapok nyomda vállalata
-Cseres Tibor – Vízaknai csaták
(Regnum!)