Meggyőződésünk, hogy érdemes újra és újra, több szempontból is megvizsgálni azokat a történelmi körülményeket, amelyek 1944-ben a magyar állami szuverenitás és a jogfolytonosság újbóli megszakadásához vezettek és végül is lehetővé tették, hogy komolyabb közjogi akadályok nélkül 1946-ban létrejöjjön az I. Magyar Köztársaság. A mai napig kevésbé ismert tény, hogy Horthy Miklós kormányzó 1944 őszén hajlandó volt elismerni Ottó koronaherceget legitim királyként.
Ez egyrészt bizonyítja, hogy a kormányzó kereste azt a kiutat, amely megmenthetné a királyságot, illetve a magyar államiságot a teljes felszámolástól (amellyel kapcsolatos aggályait többször szóvá is tette), másrészt pedig inverz módon bemutatja, hogy Horthy tisztában volt azzal, hogy az ún. 1921-es detronizáció nagyon is csak aktuálpolitikai szempontot vett figyelembe, amelyek sem közjogilag, sem diplomáciailag nem voltak tarthatóak.
Az alábbiakban részleteket mutatunk be Pusztaszeri László könyvéből, amely bemutatja, hogy Horthy Miklós készen állt átadni a hatalmat Ottó trónörökösnek – sőt ad hoc módon, de át is adta neki! – 1944-ben, hogyha a szövetségesek meg tudják menteni a kommunizmustól az országot. Sajátságos, hogy a kormányzó és a trónörökösnek, ha látszólag is, de ugyanaz volt az elhatározása; a kommunizmustól megmenteni a nemzetet, a szuverenitást megóvni, a jogfolytonosságot fenntartani. Ezzel kapcsolatosan diplomáciai manőverek mentén is szigorú közjogi keretek között képzelték el az ügyet, a kormányzó lemondása és a trónörökös távolléte esetén például a hercegprímás vette volna át király szerepét. E mellett fontos azt is kiemelni, hogy Ottó nem kérdőjelezi meg Horthy Miklós kormányzóságát egy pillanatra sem, ahogyan az szerencsétlenül elterjedt legenda a kormányzó és Habsburg-dinasztia hívei között egyaránt a mai napig.
***
„Február 22-én a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács is megvitatta Kállay elképzelését. A titkos tanácsosok bevonásával lezajlott értekezleten gróf Bethlen István azzal a tőle szokatlanul irreális tervvel állott elő, hogy a kormány érje el Hitlernél a magyar csapatok kivonását a keleti frontról, és közösen szállják meg Dél-Erdélyt, mivel a védelem csak az egész Kárpát-vonal birtokában lehet hatásos. Ugyanakkor ez kész helyzetet is teremthet a háború utáni rendezésnél. Javaslatát valószínűleg Roosevelt elnöknek arra az 1943 őszén Habsburg Ottó előtt tett kijelentésére alapozta, miszerint Románia a háború után valószínűleg orosz befolyás alá kerül, ezért „ésszerű” magatartás esetén Magyarország Erdélyt visszaszerezheti. Az elnök kijelentését Eckhardt Tibor továbbította Budapestre. De kérdés, hogy ez volt-e az ésszerű magatartás? Minden bizonnyal nem.
Március 10-én Kállay biztató üzenetet küldött Habsburg Ottónak. Ebben a kormány döntése alapján elfogadja Ottó javaslatait, és teljes körű felhatalmazást ad számára a katonai tárgyalásokhoz, beleértve a technikai részleteket is. Horthy pedig március I7-én kezdődő németországi látogatása előtt táviratban utasította a semleges országokban működő magyar követeket, hogy az ország német megszállása esetén vegyék fel a kapcsolatot az angol-amerikai követségekkel és álljanak rendelkezésükre. Valószínűleg ennél messzebb is ment, mert Ottó az amerikai elnöknek április 6-án küldött emlékiratában azt írja, hogy Horthy neki is küldött egy iratot Lisszabonon keresztül, amelyben őt legitim királynak nevezi, és német megszállás esetére a teljes államfői hatalommal felruházza. Az irat hazai példányát valószínűleg még a német megszállás előtt megsemmisítették. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a megszállást követő napokban Ottó néhány lépése azt bizonyítja, mintha államfőként lépne fel. Így például felhívta a külországokban működő magyar diplomatákat, hogy maradjanak a helyükön, tartsák egymással a kapcsolatot, de tagadjanak meg minden együttműködést Sztójay Döme német bábkormányával. Március 19-e után a semleges országokban működő követek – Vörnlre János ankarai követ kivételével – fel is vették a kapcsolatot az angol-amerikai követségekkel. .Március 25-én Wodianer Andor lisszaboni követ körtáviratot intézett kollégáihoz, hogy hozzanak létre egy Felszabadító Bizottságot Eckhardt Tibor elnökletével. Ottó április 6-án Pelényi János washingtoni követtel ajánlotta a Bizottság elnökének. Javaslata célszerűnek látszott, mivel Eckhardt nem hivatalos minőségben tartózkodott Amerikában, így az ö esetében további időmúlással járó eljárási kérdéseket is meg kellett volna oldani. Április közepén Ullein-Reviczky Antal is kibocsátott egy körtáviratot Stockholmban, amelyben a Szabad Magyarok Nemzeti Mozgalmának alapítására hívott fel. Sajnálatos, hogy nagy tapasztalatú, nemzetközi látókörű diplomaták még ebben a súlyos helyzetben sem az összefogással; hanem az időhúzó, nemzetvesztő rivalizálással voltak elfoglalva. Tetézte mindezt, hogy valószínűleg a szovjet szövetségesre tekintettel, az angol-amerikai fél támogatta ugyan a különféle emigráns akciókat, de elzárkózott attól, hogy Ottó és Eckhardt vezetésével magyar emigráns bizottság vagy kormány alakuljon.
Augusztusban az elmozdított Sztójayt követő Lakatos Géza miniszterelnök felelevenítette a lisszaboni vonalat. Ismét ezen az úton jutott el Ottó legújabb üzenete Hennyey Gusztáv külügyminiszterhez. Ezt Eckhardt Tiborral New Yorkban történt megbeszélései alapján küldte, mielőtt Roosevelt elnök meghívására tovább utazott volna a szeptember 11-én kezdődő második québeci konferenciára. A táviratban felszólította a magyar kormányt, hogy küldjön haladéktalanul katonai megbízottat Rómába vagy Svájcba a szövetséges haderők vezérkarához, hogy legalább azt a minimális eredményt sikerdíjon eléri, miszerint Magyarország ne kizárólag szovjet, hanem vegyes megszállás alá kerüljön. A távirat szövegét Ottó Québecben Roosevelttel és Churchill-lel is jóváhagyatta.
Québecben Roosevelt szeptember 15-én délután fogadta Ottót. A távirat szövegét jóváhagyta, és kifejezte aggodalmát Közép-Európa sorsát illetően, mert ez a terület feltehetően szovjet megszállás alá kerül. Elmondta, hogy a konferencián ezután tárgyalják még Magyarország jövőjét. Az amerikai katonai szerveket időközben utasította a kapcsolat felvételére, ha magyar részről kezdeményezés történik. Elfogadta Ottónak azt a javaslatát, hogy az átálláskor angol-amerikai ejtőernyősök is vegyenek részt Magyarország megszállásában.
Szeptember 17-én Churchill látta vendégül Ottót. A brit miniszterelnök is nyugtázta a távirat szövegét, és javasolta, hogy a magyar kormány a nyugati hatalmakhoz küldje megbízottait, mert így még módja lehet fellépni Magyarország érdekében. A találkozót követően Ottó elküldte Churchillnek a szeptember 17-én Rooseveltnek átadott memorandum másolatát, amelyben a magyar fegyverszünetet és a szövetségesek oldalán történő katonai fellépést Erdély hovatartozásától és a területi kérdéseknek a békekonferenciáig történő nyitva tartásától tette függővé. Mellékelte egy szeptember 16-án Roosevelthez küldött levél másolatát is, amelyben az előző délután Zita királyné részvételével történt beszélgetésre hivatkozva javasolta, hogy a magyar kormány adja át a hatalmat Serédi Jusztinián hercegprímásnak, öt pedig segítsék át Svájcba, ahol Bakách-Bessenyey követ révén közvetlen kapcsolatba léphetne Budapesttel. Kérte továbbá, hogy az alábbi szövegű táviratot juttassák el Károly Lajos főhercegnek Lisszabonba. Apor Gábor követnek Romába és Bakách-Bessenyeynek Bernbe.
„Kérem, közölje sürgősen a magyar kormánnyal, bármi módon, ami rendelkezésére áll, az alábbi üzenetet: Tekintettel a magyar helyzet veszélyes alakulására és nemzeti területeink küszöbönálló szovjet inváziójára, úgy érzem, kötelességem rendkívül sürgős felhívást intézni a kormányhoz, hogy cselekedjen, még mielőtt túl késő lesz. Meg vagyok győződve arról, hogy ha a magyar kormány most azonnal kapcsolatba lép az amerikaiakkal és az angolokkal, hogy elfogadja ajánlatukat a feltétel nélküli megadásra, és együttműködik a szövetséges erőkkel a németek ellen, Magyarország még megmenekülhet a kommunista uralomtól. Csak ezen a módon védhető meg a magyar nemzet élete, becsülete és integritása. Hazánk ma jobb feltételeket tud szerezni, mint tudna akkor, ha folytatja a harcot a németek mellett. Meggyőződésem az is. hogy a németek oldalán maradva a magyar kormány kommunista uralmat szabadítana Magyarországra. Mindezt a helyzet teljes ismeretében mondom. Mint magyar hazafi, aki mindig is kizárólag a nemzet érdekeit tartottam szem előtt, felhívom Horthy kormányzót és a kormányt, késedelem nélkül lépjen kapcsolatba az amerikaiakkal és az angolokkal, felajánlva a megadás feltételeinek megtárgyalását. Ez megvalósítható akár Bakách-Bessenyeyn. akár Aporon vagy Wodianeren keresztül. Majdnem valószínű, hogy ez az utolsó lehetőség Magyarország számára a kommunizmustól való megmenekülésre. Kötelessége a kormánynak megvédeni nemzetünket ettől a szörnyű veszélytől.
Ottó.„
A drámai hangú felhívás azonban a teljességgel demoralizált és a „két pogány közt” önbizalmát vesztett magyar vezetést nem tudta felvillanyozni. A kegyelemdöfést valószínűleg az adta meg, amikor a nyugati hatalmak utasították a magyar kormányt, hogy fegyverszüneti kérelmükkel immár csak Moszkvához fordulhatnak. Az agg kormányzó még mintegy becsületbeli ügyként – hogy nem meggyőződése tartja a nácik oldalán – október 15-én bejelentette Magyarország kilépését a tengelyhatalmak oldalán viselt háborúból. Ennek a lépésnek azonban már a román és a bolgár kiugrás után nem volt gyakorlati jelentősége. A szovjet hadsereg olyan lendülettel tört be Közép-Európába hogy a nyugati felek számára immár csak egy megoldás maradt: Jaltában látszólag önként tudomásul venni Európa felosztását. Habsburg Ottó példátlanul sokat tett annak érdekében, hogy két hazáját, Ausztriát és Magyarországot visszasegítse a diktatúrák szorongatásából az európai demokráciák közösségébe. Így irt erről első számú amerikai-magyar munkatársa, Eckhardt Tibor egy visszaemlékező levelében: „Ha a második világháború orosz szövetség nélkül, az angolszász demokráciák kizárólagos győzelmével végződik, nem vitás, hogy Habsburg Ottónak sikerül helyreállítani, legalább részben, a régi dunai egységet, az angolszász parlamentarizmus, a nyugati demokrácia elvei alapján. Az európai egyensúly nagy biztosítéka lehetett volna ez a föderáció, s Habsburg Ottóban ezek a népek tehetséges, szociális gondolkodású és nagy külpolitikai talentummal megáldott vezetőt kaptak volna.”.
[Részletek Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora, Budapest, Nap Kiadó, 1997. című könyvéből]