Korábban az volt az álláspontom mindig, hogy az ún. „királykérdés” – azaz, hogy „ki legyen a király, ha a restauráció megtörténik?” – nem fontos jelenleg, és ezen az álláspontomon jelenleg sem nagyon szeretnék változtatni. Alapelvek a fontosak, a királyságpártiság (monarchizmus) ugyanis ma is Magyarországon, mint ahogyan mindig is alapvetően közjogi és történeti alapokon kell, hogy nyugodjon, nem pedig érzelmi alapokon, amelybe beletartozik egy személy, vagy éppen egy dinasztia elvnélküli, kritikátlan tisztelete, hovatovább rajongása.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Korábban sem helyeztem a hangsúlyt arra, hogy a király és egy jövőbeli királyi dinasztia szerepéről beszéljek, éppen ellenkezőleg. Az, azonban egészen más kérdés, hogyha valaki azt a kérdést veti fel, hogy jelenleg (2010 tavasza) ki lehetne a király, mert erre egészen biztos és pontos választ lehet adni most, ami ellen azt gondolom, csak úgy lehet tiltakozni, hogyha valaki teljesen figyelmen kívül hagyja a dolgok belső logikáját. Ahhoz mindenképpen ragaszkodni szeretnék – konzervatívként – hogy ne találjuk ki olyan protokollt a királyság (hovatovább egy esetleges restauráció) tekintetében, amely merőben absztrakt és a Szentkorona-tan öncélú értelmezéséből, vagy éppen a történeti alkotmány kritériumainak a figyelmen kívül hagyásából származik. Ezekből kiindulva állítom most is azt, hogy a magyar trón jelenlegi várományosa Ottó koronaherceg, aki – mivel édesapja, IV. Boldog Károly király halott már közel 90 éve – örökös magyar király is egyben, és ebben sem nem akadályoz, sem nem ösztönöz az a tény, hogy jelenleg a Habsburg-Lotharingiai házból került, illetve néhány évvel ezelőtt még annak a feje volt (jelenleg már elsőszülött fia, Károly főherceg az). Ezt a magyar történeti alkotmány, a jogfolytonosság tisztelete mondatja ugyanis velem elsősorban, és nem utolsósorban a Magyar Királyság érvényes trónöröklési kritériumai és rendje is (senioratus, primogenitura, idoneitas), amely hatályban volt 1946-ig ebben az országban de iure, annak ellenére, hogy a Habsburg-Lotharingiai dinasztiát trónfosztották 1921-ben, idegen nyomásnak (Antant, Kisantant) engedve – az akkor érvényes törvények szerint, azonban jogilag hatálytalanul, ahogyan arra gróf Apponyi Albert is rámutatott a Nemzetgyűlésben. Ottó koronaherceg halála után a helyzet, sajnálatosan bonyolultabb lesz, de ez egy más kérdés. Érdekes azonban megfogalmazni, hogy az örökös magyar király trónját nem kérdőjelezte meg egyetlen igazán magas magyar közjogi személy sem a Magyar Királyságban. Sem Horthy Miklós kormányzó, akinek ugyan voltak szerencsétlen cselekedetei a trón utódlásával kapcsolatosan (Horthy Istvánnak, az azóta muszlim vallásra tért, unokájának az esetleges megkoronázását nem óhajtotta első körben meggátolni, csak a magyar alkotmány őre, Serédi Jusztinián hercegprímás határozott fellépésére és trónfosztást is ösztönözte) de krízishelyzetben, 1944 tavaszán Ottónak államfői jogokat biztosított és kész volt legitim örökös királynak elfogadni. E mellett pedig az emigrációjában személyesen is, és mások előtt is örökös királyként kezelte Ottó főherceget, illetve az Emlékirataiban határozottan a Habsburg-Lotharingen dinasztia kárpát-medencei uralkodása mellett teszi le a voksát. Ottót – még Horthy Miklós kormányzósága alatt – Serédi hercegprímás is elismerte örökös királynak, tanitatására bencéseket küldött az emigrációba, és a Magyar Királyságban nem tiltotta meg senki sem a szerencsétlen detronizáció ellenére, hogy Ottó örökös magyar király tiszteletére szentmisét, megemlékezéseket tartsanak (egészen 1945-ig ez egy létező magyar hagyomány volt), ellentétben a köztársasági államformával, amelyet propagálni nem lehetett az apostoli királyságunkban a kormányzóság ideje alatt.
A kormányzó puccsal történő eltávolítása után a Magyar Királyság első közjogi méltósága a hercegprímás lett, amely posztot Serédi halála után Mindszenty József látta el. Mindszenty József egyik első prímási levelei az örökös királyhoz szóltak, több szálon is felvette a kapcsolatot vele és hitet tett a mellett, hogy Ottót tartja a magyar trón várományosának. Később – az I. Magyar Köztársaság kikiáltása után – személyesen is találkozott Ottóval, akiben méltó partnerre talált a nemzeti érdekek támogatójában, az emigrációban is tartotta vele a kapcsolatot. Az örökös király tudta és nagyra értékelte, hogy legitim örökös királynak a hercegprímás őt tartja, ugyanakkor mindketten tudták, hogy királyság helyreállítása nem politikai realitás a kommunista diktatúra kapujában, ennek ellenére a hercegprímás – máig érvényesen, hiszen senki sem vonta vissza – megvétózta a köztársaság kikiáltását még 1945-ben és azt megerősítette 1946-ban is, annak kikiáltása után. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Magyar Királyság legmagasabb közjogi, államfői szintjén nem volt kérdéses az, hogy a trónt a Habsburg-Lotharingiai házból származó Ottó főhercegnek kell betöltenie még akkor sem, hogyha a „Habsburg-kérdés” néha aktuálpolitikai szinten, néha színvonalas, tudományos diskurzussal bíró közjogi csatákban (Kmety és Andrássy közötti diskurzus), de nem mindig adekvátan moralizálva, és érzelmileg erősen befolyásolva újra és újra fel is merült a kormányzóság ideje alatt. Tehát érvényes nemzeti történeti-politikai hagyomány, hovatovább gyakorlat van amellett, hogyha ma azt állítjuk, hogy a magyar trón örököse Ottó főherceg.
Ennek ellenére nem olyan régen, érdekes módon a királyságot elfogadók, és azt propagálók táborából Dr. Varga Tibor megjegyezte, hogy ennek nincsen semmilyen alapja. Érveit – amellett, hogy sajnos olyan mondatokat tulajdonított nekem, amelyeket egyszerűen nem mondtam soha és nem is jelentettek meg tőlem sehol sem – egy régi alapra helyezte, ez pedig a Pragmatica Sanctioban rögzített törvényi keret megszűnése 1918-20 után (Osztrák Köztársaság, I. Magyar Népköztársaság, Tanácsköztársaság, detronizáció, az együttbirtoklás megszűnése, stb.). Mielőtt ezek a „jogi érvek” túlságosan elterjednének a magyar közbeszédben, különösen azok között, akik királyságban gondolkodnak, nem árt ezeket jobban megvizsgálni, közjogi és történeti érvekkel alátámasztva mások számára is megismertetni.
***
Alapállásunk az, hogy a Magyar Királyság és az apostoli magyar király is önálló jogosultsággal bír, ennek megfelelően az állam szuverén és az állam feje is szuverén személy. A nemzet és a király a Szent Korona tagjai, a fej és a részekként egységet alkotnak. A legfőbb törvényhozó hatalom a magyar király és a nemzetet egységbe foglaló Szent Korona egészét magában foglaló törvénykezésé. A Magyar Királyság nem alá-, vagy mellérendelt állam, a saját törvényei szerint kormányozandó, alkotmánya a saját nemzeti hagyományának és szokásainak, törvényeinek az összessége, amely a jogfolytonossággal egységben a magyar történelemben nyomon kritériumszinten megjelenő alkotmányossággal párosul. Az 1723. I-II. tc., a Pragmatica Sanctio kötelezően előírta az örökös tartományok és Magyarország együttes birtoklását, ez az együttes birtoklás az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos szétverésével megszűnt. Ezért nem is szabad vitatni, hogy az együttbirtoklás ténye megszűnt, a reális alternatíva a magyar nemzeti királyság lett, amelynek a helyreállítása 1920-ban meg is történt. A közös birtoklással együtt megszűnt a az ún. „közös intézmények” (külügy, hadügy, pénzügy, stb.) rendszere is, amelyet az 1867: XII. tc. írt elő. Az együttbirtoklás megszüntével azonban nem szűnt meg az örökjog. A közjogban az, hogy egy törvény egyetlen tétele már nem tud érvényesülni, nem jelenti azt, hogy a többi is érvénytelenné vált volna.
A magyar örökrend megtartása nemzeti érdek volt mindig is, hiszen ezzel pontosan a magyarság a szuverenitását igyekezett hangsúlyozni, amikor az ország királyát koronázta meg. A magyar közjogot nem idegen nemzetek akarata befolyásolta. Amennyiben azt mondjuk, hogy az együttbirtoklás megszűnt és ezzel a Habsburg-Lotharingen dinasztia jogosult tagjai elvesztették a magyar trónhoz való jogaikat, ezzel azt is kimondjuk, hogy a magyar nemzet azon felfogása, amely szerint a magyar király és a nemzet a Szent Koronában egyesülve önálló közjogilag egyszerűen nem igaz. Azt mondjuk ki, hogy a magyar király koronája függött mindig is mondjuk egy cseh, vagy egy bajor, vagy itáliai vagy osztrák lázongástól, esetleges külhoni trónfosztástól, ez pedig nyilván nem így van közjogilag sem, de nem volt így történetileg sohasem. Az együttbirtoklás joga és az örökjog két különböző közjogi tétel, amely nem egymásnak a függvénye, nem egymásnak a konklúziója, hanem olyan tételek, amelyek a történelmi helyzetben egymás mellett álltak kétszáz éven keresztül, meglehet korábban az egyik már önállóan, a magyar nemzet saját szabályait megörökítve is létezett. Annyi történt, hogy ez az erős alkotmányos jog önállóan élt tovább 1918 után is. A magyar királynak, mint a magyar nemzeti és állami szuverenitás legfőbb képviselőjének bármilyen jogi helyzetét csak a magyar közjog, a magyar alkotmány, a magyar nemzeti törvénykezés befolyásolhatja és nem valamifajta idegen érdek vagy éppen történelmi cselekmény. Államalapító Szent István királyunk országa, és a Szent Korona sohasem nőtt annyira össze a császári koronával, hogyha az egyik a porba is hullt, a másikat is magával ránthatta volna! Aki ilyet állít, az a magyar nemzeti méltóságot hagyja figyelmen kívül, amelynek része volt a saját örökösödési rend is, ezt figyelmen kívül hagyni ugyanolyan forradalmi tett, mint puccsot hajtani végre a törvényes államfő ellen önös politikai-katonai céloktól vezetve (nyilasok), vagy éppen idegen megszállás alatt egy a magyar nemzet számár ismeretlen államformát kikiáltani (1946 – I. Magyar Köztársaság). Forradalmi tett, amelyet nem lehet indokolni emóciókkal, üres moralizálással, megállítva a történelem kerekét több száz évvel ezelőtt eseményeknél, amelyek maximum csak történészi tudományos diskurzus témája lehetne már. Olyan tett, amellyel felsorakozunk Károlyi, Szálasi, Tildy vagy éppen Rákosi személye mellé, akik forradalmiságukkal figyelmen kívül hagyták – meglehet mindig figyelmeztették rá őket – a magyar alkotmányosság kritériumait.
Ezzel persze nem mondjuk azt, hogy nincsen helye a szabad királyválasztásnak, hiszen voltak olyan korszakok, amikor az örökjog nem tudott érvényesülni, objektív, mások által is belátható okok miatt. Szép példa erre I. Hunyadi Mátyás királyunk megválasztása például. De már ez is magában foglalja azt, hogy még egy ilyen helyzetben is, amikor – elméletileg és gyakorlatilag – indokolt volt az, hogy választani kell királyt, felütötte a fejét a választásnak a legnagyobb hibája; a választás során ugyanis mindig egy adott párt győz, így a király egy párt jelöltje lesz, akit nem a pártoskodás felett álló, közmegegyezésen nyugvó alkotmányos magyar törvénykezés biztosít arra, hogy a trónt elfoglalja. Jelen pillanatban is – amikor a köztársaság nem képes igazi nemzeti egységet megvalósítani – a nemzeti királyság egyik legnagyobb vonzereje is az, hogy nem a nemzet részét, s főleg nem egy politikailag jól behatárolható részének az érdekeit képviseli, hanem az egészét. A magyar nemzet mindig valamilyen dinasztiából igyekezett választani magának királyt, amelynek – lehetőség szerint van valamilyen kötődése az ősi magyar Turul (Árpád-házi) dinasztiához. A királyi dinasztiák fontosak – és a magyart soha nem zavarta, hogy az adott király mennyire „idegen nyelvű” vagy sem, elég, ha csak Luxemburgi Zsigmondra, Anjou Károly Róbertre gondolunk, akik igazán nagy nemzeti királyaink voltak – hiszen általuk érvényesültek a külpolitikai előnyök, de ezáltal érvényesülhet a király nemzetfeletti szerepének alapvető kritériuma is, amely az egység reprezentációja szempontjából olyan fontos. Jellemző, hogy Mátyásnak is az egyik legfontosabb teendője a dinasztiaalapítás volt, nem beszélve arról, hogy Horthy Miklós kormányzó úr országlása kapcsán fontos kritika volt, hogy nem képes – alacsonyabb származása miatt, illetve csak ideiglenes államfősége okán – a dinasztikus politikára és a protokolláris szerepek maradéktalan ellátására más királyokkal szemben (csak egyetlen uralkodó látogatott el a Magyar Királyságba a kormányzóság ideje alatt).
A szabad királyválasztásnak akkor van jogosultsága, hogyha a királyt adó dinasztia magva megszakad egyenes ágon, vagy éppen már leányágon is, illetve hogyha az adott – a magyar örökjog alapján, a magyar trónra jogosult – dinasztia feje lemond a trónról, az egész dinasztia nevében. Ilyet sem az ezeddig utolsó magyar király, IV. Boldog Károly, sem pedig annak törvényes örököse, Ottó koronaherceg nem tett a magyar trón tekintetében. Így, hogyha a helyzet reményteli módon úgy alakul és a nemzet törvényei szerint akar eljárni, nem utolsósorban figyelembe véve a Magyar Királyság utolsó legitim közjogi méltóságainak az állásfoglalásait is, akkor ezt mérlegelve kell meghoznia a döntéseit, amennyiben nem akar újra 1918, 1919, 1944 vagy éppen 1946 forradalmi útjára lépni.
[Az írással kapcsolatosan kérjük tekintse meg blogbejegyzésünket is, amely az öröklődési rendet tartalmazza.]