Húsvét első napját a Palócföld végvidékén, Nógrádon töltöttem. Pár éves, de még nagyon is eleven emlék ötlött fel bennem, amikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom ezt a csendes, szeretni való kis települést. Napok óta nyugtalanított egy érzés Nógráddal kapcsolatban, vele is álmodtam előző éjjel: láttam magam a várdombon, ahogyan szétnézek, és egész lényemet átjárja valami régen keresett nyugalom. Vasárnap reggelre aztán minden kis részecském útra ösztökélt, megadtam hát magamat. Szent Húsvét vasárnapjának reggelén felkerekedtem, és útnak indultam.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Nógrád megyébe lépve az ember élete megnyugtatóan lelassul. Magamfajta fővárosi ficsúrnak ez a lelassulás rendkívül hálás dolog. Hat vonat jár naponta, tizenkét kilométert egy óra alatt teszünk meg, közbeiktatva egy átszállást is. Itt rögtön el is bukik minden „leugrunk egy könnyed piknikre” elhatározás. Autóval jönni Nógrád belsejébe illetlenség, menedzsertípusú megoldás, aminek itt helye nincs. Az ember egyszerűen elrohan így a lényeg mellett, nem lát semmit sem a lerobbant állomásokból, az ősdzsumbujokból, a félig kihalt, porosan ásító kis településekből, olcsó ruhás emberekből. Nem érzi a szegénység kijózanító szagát. Nem érti meg, hogy miért drágább itt minden egy kicsit. Húsz forint borravalót manapság is szépen megköszön a kalauz. Az ember meg zavarba jön, és számolgatja, hogy csak nyolcvan kilométerre van „Pesttől”, ahogyan itt nevezik zsúfolt kis fővárosunkat. Itt van egy másmilyen Magyarország; nyomorúságos valóságában szépséges és felkavaró a kereső ember számára.
A várba vágytam, amely ma már jobbára csak várrom. Őseink a szlávok földvárát fejlesztették tovább, kőből építették újjá a váci püspök segítségével még az Árpádok idején. Innen a név: „új vár.” A török többször bevette, de nem tudta megtartani, mert egy villám belecsapott a lőportoronyba, és a jó muszlimoknak megszűnt erősség lenni a nógrádi vár. Igaz, a magyaroknak is. „Isten igazsága volt az, mi más lett volna?!” – mondta nekem egy nagybajuszú nógrádi ember, olyan megfellebbezhetetlen hangsúllyal, hogy erõsen hajlok azóta is rá, hogy higgyek neki.
A nógrádi várdomb vadregényes hely. Ha gyermek volnék, naphosszat ott játszanék. Ha apa volnék, oda irányítanám a fiamat, hogy ott űzzön ébren álmokat. Erősen megdobogtatják a szívedet a hét vezér kopjafái, középen a csonka ország kőbe vésett mementójával, szépen gondozott cserjéssel díszítve. Minden egyes kopját a környék falvai állítottak, a hon elfoglalásának ezeréves emlékére. Merthogy nem mindenhol hígult meddővé az ősök vére.
A várrom maga varázslatosan igézõ kis magaslaton áll. Nem nagy rom, ellenkezőleg, kicsi, és bizonyos szempontból tipikus: kör alakú, koraközépkori vár elrendezését mutatja, amely köré a település vonta a maga kis életköreit. Megható látni, hogy a több évszázados rendezési elv ma sem tört meg lényegében. A várrom még ma is a centrum és a pajzs szerepét tölti be, a derék nógrádiak nem változtattak sokat az ősi struktúrán. Jóllehet ebben a központban ma már csak egy rom mered az égbe. Csonkolt centrum ez, amely azonban folyamatosan vészjeleket ad le. Romjaiban őrzi a múlt örökségeit, több is, mint emlék, s jóval több, mint egy műemlék. Kődarabjai a „megmaradni” örök magyar követelményének pusztult mementói.
Ez a hatalmas sztélé szinte magába szippantott: hatalmába kerítette minden gondolatomat. Ahogyan a pusztulás felett áll az ember, ahogyan az elhullott régiek szavát meghallja a méltatlan utód, ahogyan a föld alól és az égből egyszerre örvénylő búgásból kibontakozik egy velőig hatoló borzongás. Olyan az, amikor az ember érintkezik tenmaga gyökereivel, és amikor a szeme kinyílik a jelenre. És ott áll és borzong. Gerincén felváltva futkos hideg és meleg, szemét pedig lehunyja. Susog a fülében ez a fényes zagyvalaga, amelynek csak a súlyát érzi az ember, ahogyan ingázik agya és mellkasának bal felső része között. Béklyóba veri és átitatja. És hagyja, hogy beszéljen helyette. Hagyja, mert olyan kicsiny és esendő. Pár perc alatt átfolyt rajtam az évezredek sűrű vére, s új gondolatokat adott nekem.
II.
Magam azt gondolom, hogy a haza folyamatosan történelmi pillanatban él. Felesleges tehát néha jobban belesulykolni a punnyadtab rettegést ellazult szöveteibe, hogy „ez most a történelmi pillanat”. A történelem mindig itt van. Rajtunk áll, hogy mikor hívjuk közelebb, mikor hivatkozunk rá, és mikor kezdünk élni vele. A történelem mindig itt van, amíg van haza. „Ez” nem olyan dolog, amely elszaladna előlünk. „Az” pedig nem olyan dolog, hogy ne kellene megvédeni folyamatosan, újra meg újra. Van hazánk, és van mitől félteni, van miért építeni, és van mire büszkének lenni. Ne hagyjuk a történelmet magában beszélgetni. A haza fiai írják tele az üres lapokat. Ők a nemes nyersanyag.
De mindig kell valaki, aki vezeti a pennát. Úgy gondolom, ide jobb egy olyan kéz, amely nem remeg, s amelyet nem irányítanak mások sem. Új barázdát kell szántani erõs kézzel. Nem szabad félni az indokoltan merész tervektõl, amelyek a haza célját szolgálják. Még akkor sem, ha a nyersanyag máshova kívánkozik. A magyar nemes és jó nyersanyag. Jó kezekben kifejezetten csodákra képes. A nemes anyag azonban képes elburjánzani, megposhad hamar, hogyha nem vigyáznak rá. Hagyja magát formálni, de ha nem foglalkoznak vele, magára hagyják, vadvetemény lesz belőle.
Gaz.
Elmúlt századok alatt azokat illeti a legnagyobb felelősség, akik hagyták a hazát elkelevényesedni, és azokat, akik a kelevényeken akartak uralkodni. Mert gyengék voltak, és saját maguk démonai. Mert egy országot arra kényszerítettek, hogy démonok kanálisa legyen. Mert máshogy nem tudtak uralkodni felettük, mert máshogy nem tudták megvalósítani kicsinyes, önző tervecskéiket. Mert nem bírták a magaslati levegőt, a posványba vágytak, és a haza minden tagját oda irányították. Fenekeket áztatni a meleg vízben és lótuszt zabálni. Mindenki hízzon, és aztán vágják le őket! Mindenki be tud ide helyettesíteni neveket, korszakokat, ne fárasszuk hát egymást hiába. . .
Ne is hazudjunk magunknak, a mostani korszak sem más ebből a szempontból. Van, aki azt mondja, ma már pennánk sincsen, és a nyersanyag sem az igazi. Az ilyen ember azonban egyszerűen nem szeret kertészkedni, vagy csak lusta. Én ezért azt mondom, hogy kelevény van, és pennavezető nincsen. Igen, a leszűkült lehetőségek és a mozgástér erősen köti ezeket a kelevényeket, de ez mégiscsak következmény, mint bármi más. Amikor egy ország nem tudja irányítani a sorsát már, amikor mások játékszerévé válik – ez a jelen csüggesztő alapállása.
III.
Géza fia, Vajk, aki az elsõ keresztény vértanú után kapta az István nevet, hazája élén az életszentség erényét gyakorolta hősies és példamutató módon. Új földet és életet adott a nemes anyagnak, és új módon, minden eddiginél termőbb barázdákat vágatott vele. Vérrel, vassal, verítékkel, tudással és hittel. Nem kell elkoptatni, nem kell toposszá tenni, de elfelejteni sem kell az örök példát a magyar számára, mert Szent István mindenkor az marad. A magyar kereszténység alfája és tulajdonképpen örök mértéke az õ élete és munkája, minden időben példaként áll elő az ország népe és vezetői számára. Működése soha meg nem szűnő példa és sürgetés a jelen számára. Egy kéz, amelyet Isten vezetett, és amely autoritását isteni magasságokból nyerte, és népének útját is ide kötötte, az Istenszülő személyében.
Szent István nemcsak létrehozta a magyar államot, hanem azt egyszerre a Nyugathoz, Európához is csatolta. A föld, amely földrajzi koordinátái szerint mindig is oda tartozott, nemes anyagát tekintve is, akkor oda csatlakozott. A nemes anyag hagyta, hogy formálják, jó kezek alatt kevés forgács hullott el, és a végeredmény mindenki megelégedésére szolgált. Európát erősítette a magyar géniusz, és a magyarokat erősítette európaiságuk tudata. Európának szüksége volt valakikre a végeken, aki lezár és képvisel Ázsia felé. Ki tudta volna ezt jobban véghezvinni, mint egy belső-ázsiai eredettel rendelkező európai nép? A csatlakozás után a Respublica Christiana fogadott magába elsősorban, mert biztosítva érezte egységét továbbra is, sőt megerősítve azt. Az egység valóban létre is jött, és fenn is állt évszázadokon keresztül; egység, amely szuverén államként ismerte el hazánkat, és közösséget vállalt vele vallásban, kultúrában és az államberendezkedésben – a magyar sajátosságoknak maximális teret hagyva. Mindez a középkor hierarchikus, de végtelenül organikus belső rendező elveinek lehetőségéből adódott, amely a transzcendens alá rendelte az e világi berendezkedést. Az egység erősítette hazánkat, és amikor kellett, erősítette Európát.
Európa alkonya egybeesik Magyarország nagy romlásának kezdetével, még akkor is, hogyha kicsit sikerült késleltetni azt idehaza. Későn jöttünk, később érünk, később is zuhanunk. Hunyadi Mátyással a nagy kitörés lehetősége veszett el, és a kielégítetlen erőfeszítés helyén csak az agónia marad. Utána egyenes az út addig, amíg majd a húszezer dicső harcos sírba száll, s kiontott vérükkel ráhúzták hazánkra is a szemfedelet sok-sok évszázadra. Jelképes az, ahogyan Mohácsnál a magyar elitet lefejezik, szükségszerű, hogy utána az ország széthulljon. Nem marad feje, s a gyomor nem tud irányítani.
Az évszázadok hozzák meg a lehetőséget a belső építkezésre, a lehető legkeményebb feltételek között. A megmaradni elve azonban mindennél keményebben képes érvényesülni: a szűkös esztendők nem az enyészetet hozzák ki a magyarból, hanem az erõfeszítést. Ez géniuszunkból ered. A széthúzás erősíthet is, és soha nem végleges. A kondér aljára lehúzni egymást, és aztán egyszerre feljönni, mint a jól átfőtt hús – a magyar virtus egyik fontos jellemzője.
Ezért az igazi elvesztője a magyarnak nem az, aki mozgósít, aki harcba vezet, aki ellent kiállt, hanem inkább az, aki elfed, aki betemet, aki nyugtatgat, aki azt mondja, hogy van lágy kenyér, van kolbász kerítésetekre, és lesz minden, ami a hasnak kell. Csak dicsõség nem, csak agy nem kell, csak kar nem kell, hogy a vashoz nyúlj, csak szív nem kell, hogy szeress, csak a kezedet ne tedd össze, hogy Istenedhez szólj, és csak õt imádd. Akik lótuszt zabáltatnak, azok a Mammont és az aranyborjút imádják, az ördögök seggét nyalatják a nemes anyaggal. A nép pedig magát isteníti, magát teszi meg mértéknek a kar, a láb és a gyomor. Fej nélkül élni, haza nélkül élni, Isten és hit nélkül élni. A kelevénynemzet szava és óhaja ez.
Hol vannak a penna vezetői? Hol vannak azok a kertészek, akik művelnék Isten e kicsiny, de olyannyira burgyingos kertjét? Mondd hálateli szívvel a neveket ajkadon! Mondd összeszorított kézzel és égre emelt tekintettel! Mondd azokét, akik magyarok voltak, szentek és hősök, és ez ország legnagyobb és igaz vezetői, akik példával jártak elöl, és nemes anyagból ragyogó kertet varázsoltak! Mondd sorban, és egészítsd ki magadban a listát hited és a múlt tettei alapján! Mondd először a Turul leszármazottjait – de genere Turul – mondd őket sorban: Szent István király, Szent László király, Szent Imre herceg, Szent Margit, Szent Erzsébet, Szent Eiréné, Szent Kinga, Szent Hedvig, Boldog Szűz Erzsébet, Boldog Gertrúd, Boldog Jolánta, Katolikus András király, Könyves Kálmán király, II. Géza király, III. Béla király és IV. Béla király. Aztán mondd a hősöket és a bölcseket is: Hunyadi János, Hunyadi Mátyás király, Károly Róbert király, Nagy Lajos király, Zrínyi Miklós, III. Károly király, Mária Terézia királynõ, Széchenyi István, Deák Ferenc, Prohászka Ottokár, Boldog Apor Vilmos, Mindszenty József. És ne hagyd ki mártírjainkat sem: I. Ulászló királyt, II. Lajos királyt, és a megalázott elárultat sem, IV. Károly királyt.
IV.
Mi a keresztény, hierarchikus államrenddel integrálódtunk be Európába. Egyszerű, szinte kisiskolás tény ez, amelyet azonban leginkább maguk a mai európaiak felejtetnek el velünk, mert újra meg újra azt halljuk még ma is, még most is: „csatlakoznunk kell.” A folyamatosan visszacsengő felszólítás azonban csak az epét növeli a kebelben. A történetet ugyanis egy idõ óta a folyamatos és nagyon keserű ízű romlás határozza meg itt Európában is. A régi rend pusztulásával ugyanis a régi Európa is elveszett. Vagy „maga Európa” veszett el, hiszen az új Európa megfojtotta a régit.
Az új hálátlan fattyúként kezdte pályafutását a XVII–XVIII. században, és mára csupán kikupálódott. Szalonképesebb lett. Azért még fiatal lévén, elég jól lehet látni a gyökereket és az õt kialakító tendenciákat. Óriási gyorsasággal alakította ki magának a szükséges életteret és legitimizációs építményét. Ahol ma tartunk, az csupán az elmúlt évszázadok összegzése. A régi és az új rend kijózanítóan 1789-ben és az azt követő évszázad végéig folyamatosan, többször fizikálisan is összecsapott, mindenki számára jól láthatóan, és ezért talán a legegyértelműbben 1914–18-ban, némileg korcsosultabb formában, de véglegesen lezáró aktusokkal pedig 1920–1939–1945-ben. Minden csatát megnyert az új. Ma már tisztán lehet látni, hogy eleve nem sok esélyt hagyott a másiknak. A harc a küzdelemért magáért folyt. A pusztítás az új érdeke volt, a partvonalak tisztázása a régi egyetlen igazi nyeresége.
Az új Európa összegzése – mert erre azért csak ekkor érett meg az idő – a II. világháború végén és közvetlenül utána indult meg. Churchill ekkor mondja el „új európai álmát”, és Schuman, Monnet is ekkor kezd ezért egyre nagyobb aktivitással tenni. Gondolataik immáron szárba szökkenhetnek, a többiek (De Gasperi, Adenauer, Spaak) segítségével és a politikai helyzet kedvező alakulásával. Az új rendet formáló erõk észreveszik, hogy ez az Európa már integrálódni tud majd úgy, ahogyan õk érdemesnek gondolják. Egy Európa elveszett. Egy Európa halottan maradt a szellemi és a valóságos harctereken. Manapság emlékezni lehet csak rá, úgy-ahogy méltón. Az új Európa a romok sokkján épül fel, furcsa módon megütközve azon, amelyet az új és a régi összecsapása okozott. Megütközik, meg is rendül rajta az újat kigondoló értelmiségiek csoportja, de nem érti meg a lényegét e vérözönnek, mert nem hatol a mélyére. A gondolkodók egy csoportját mindig is sokkolta a romok, a pusztulás, a halál látványa. Sokkolta, de megrendülésük a felszínen tartotta őket, és gondolataik innen táplálkoztak a leginkább. Rossz premisszákból rossz konklúziók születtek. A pusztulás valóban rémisztő okai feltáratlanok maradtak ezúttal is. Mert a pusztulás okait a széttagoltságban vélték felfedezni. Ezért adja magát, hogy egy olyan Európában, ahol nincsen széttagoltság, ahol egymásrautaltság van, nincsen ok arra, hogy a nemzetek egymással háborúzzanak. Nem kerülhet elő többé a vas, európai nem lesz európai mészárosa. Mert nem lesz meg rá az oka. Az emberek szája be lesz tömve kenyérrel, nem fognak a vas után kapkodni. Az egyes államok, a jólétért cserébe, átadják egy nemzetek feletti közösségnek majd a szuverenitásukat. Az erkölcsi normák szavatolva lesznek, és a gazdasági rész eddig nem remélt virágzásnak indul majd.
Ó, szép új világ! Áldott legyen a neve a megálmodóidnak! Nem sikerült megérteni, hogy a vaskorban nem lehet nem a vashoz nyúlni. Nem lehet azt megkerülni vagy kiiktatni. A bomlás szükségszerű, és annak talán leginkább kiterjedt és szinte mindenkit megrendítõ tünetjelei voltak a háborúk, a kataklizmák, a deszakralizáció, a szekularizáció és a társadalmi átrendeződés. A bomlás és a zuhanás nem állítható meg úgy, hogy a magukban zuhanó részeket összekötjük, hogy egymással ne ütközzenek a zuhanásukban. Összekötve a részek csak együtt és gyorsabban zuhannak. Azt a kérdést azonban senki nem tette fel: hol van az a kéz, amely a zuhanást megállíthatná? Hol van, és ki vette el? Hol van a kovász, amely a részeket újra élő, pulzáló egésszé tudná éleszteni? („Az emberi ész az!” – büfögi fel erre a Zeitgeist szellemi gyorsétellel jóllakott értelmiségi. Ó, Szent Együgyűség, téged helyezünk mindenekfelett piedesztálra!). Ehelyett csak egyetlen kérdés – a hogyan többet, könnyebben? – válaszolódott meg, amely az egységesülés érdekeit firtatta. A válasszal a Mammon nem sokat késlekedett. Európa zuhanása – az elitjének és a vallásának a zuhanása – volt leginkább, ami néhány aspektusában még ma sem ért véget. Azonban túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szereplők befejezték már a játékot. Az értékelés kissé egyoldalú volt, és a végeredménnyel tulajdonképpen mindenki elégedett.
Kevesen látják ma már, hogy ez a játszma azért nem volt olyan sima ügy. Gyors is és lassú is volt egyszerre ez a folyamat. Ahogyan az életből elveszett a transzcendens. Ahogyan óvatos kezek kiemelték Istent a középpontból, és az embert állították oda. Ahogy a hatalomból elveszett az autoritás, és megszűnt az uralom elve. Ahogyan a gyomor úgy döntött, hogy a fej helyére kerül, és õ gondolkodik majd helyette. Ahogyan a királyok feje a porba hullt. Amikor a dolgozó kezébe szerszám helyett fegyvert adtak. Amikor már mindenki mindent leírhatott, és a szövegeit a tömeg elé tárhatta. Amikor ezek után a tömeg a csúcsra tört, és koldusok vették át a magaslatokat, hogy saját képükre formálják őket. Amikor a koldusok helyet cseréltek, de korbácsaik egyre mélyebben csapódtak társaik húsába. És amikor a kolduson kívül már csak lefelé nyílt alternatíva a létezésben.
Mindezekről akik szóltak is valaha, azok leginkább az elhallgatottakhoz tartoznak ma már. Mûveiket elfeledték, vagy „tudományos diskurzusra” ítélték, a nyilvános kivégzés eme különösen kegyetlen formájára. Egyes szcientifista lények különösen perverz örömöt találnak abban, hogy ami nem vág bele a kor szellemébe, azt a lehető legnagyobb lelki nyugalommal sikkasszák el. Õk úgy hívják, hogy „párbeszédet kezdeményezni róla”. Egy párbeszéd, amelyben nem lehet a másik félnek megszólalnia, és nem lehet ellenkeznie. Igazán perverz dolog, kedves uraim. Párbeszéd, amelyben kirostálnak minden veszélyes elemet, amely nem illik bele a romlás egyenletébe. Persze, most is, az ún. „szólás szabadságáról” van itt szó. Minél nagyobb a nyilvánosság, annál kevesebb az esély a valódi gondolatoknak, hogy eredményt érjenek el. (Képtelenség! – kiáltanak fel. Van olyan, aki nem megélhetésből vagy publikációs éhségbõl ír? Nonszensz!) Az ún. „nyilvánosság” hiénái mindent megtesznek azért, hogy darabokra szedjék, nevetségessé tegyék a Zeitgeistbe bele nem illõ gondolatokat – a saját eszközeikkel, a saját mércéjük szerint. Ennek millió módját ismerik kedvenc kis emberkéink; kávéházi pusmusok, a jólértesültek kis magánszalonjai, a témafelvetések, a konferenciák, az empirikus kritériumok, a kritikai kiadások, és végül az évtizedek utáni elismerés, szoborral, emlékházzal, alapítványokkal, akadémiákkal és kollégiumokkal megspékelve.
Érdemes lenne egyszer megnézni: hány farkasvermet kell átugornia egy gondolatnak, hogy termékennyé tehesse a lelkek sivatagjait? És kik állítják ezeket a farkasvermeket, vajon mi célból? És mit tudnak tenni a fenn nem akadt gondolatcseppek az égető lélekhomokban? Senki semmit sem tudott tenni. Az elbukottak és az érvényesülni nem tudók sora hosszú, és mindenki számára tetszés szerint bővíthetõ: De Maistre, Chateaubriand, Novalis, Kierkegaard, Nietzsche, Spengler, Ortega, Guénon, Huizinga, Rilke, Bergyájev, Hölderlin, Schmitt, Keyserling, Jünger, Hamvas… A tudomány hatalma szentségtelen – tulajdonképpen jelenleg a szentség ellenfele. Egy szentségtelen hatalom démoni eszköze. Nagy funkciója volt ennek az eszköznek az elmúlt századok során, hogy a keresők számára az új és merész, igazán termékenyítő gondolatokat ellehetetlenítse hatalmas, önmagáért való apparátusával. Ha a gondolatok megkapták volna a lehetőséget, hogy a jól termő talajra hulljanak, akkor igazi lehetőség nyílt volna még inkább a folyamatok tisztázására, végső soron a lelkek minél nagyobb megmentésére, valódi élő akciók által. Az ellehetetlenítés következtében azonban vadhajtások születtek, vagy korcs képzetek csupán, amelyek aktivitása a magok rostálóit igazolta jobbára. Nem lehet mit tenni, a vaskor örvénye, úgy látszik, minden eddiginél jobban mélyül, hatalmas tömegeket és aktivitásokat nyel magába, amelyek minden hozzájuk tapadót magukkal rántanak.
Ebben a permanensen kataklizmatikus örvényben – úgy látszik – Európának több évszázada csak gyorsító szerep jut. Ne kételkedjünk hát, hogy lesz jólét, mert biztos, hogy lesz, meglehet mindenki egyre többet akar majd. Lesz erkölcsi kvóta is. Egészen biztosan lesz, meglehet nagyon is földszagú lesz, de lesz. Lesznek utópikus mámorban úszó szózatok, és nagyon sokan jól is járnak majd. Az állampolgárok gyarapodnak majd, a közös célok igen nagy egyetértéssel ki lesznek jelölve, és az áhított „bonum commune” meg fog valósulni, majdnem egészen úgy, ahogyan azt elgondolták. Senki sem firtatja majd sokáig, hogy miért, mert mindenki elégedett lesz azzal, amit eléje tesznek. Elégedett lesz mindenki saját telipumpált egójával és annak kollektív módosulásával is.
Mégis azt kell kérdeznünk platóni hangsúllyal, pusztán végiggondolva a dolgokat: na és? Mi lesz akkor? Történt valami érdemleges a történetben, amelyet nem lehetett előre látni, az elmúlt közel háromszáz év eseményeinek tükrében? Történt valami olyasmi, ami nem hordozza magában a romlás anyagát? Történt valami olyasmi, ami az elveszett értékek újra felmutatásáról szólna? Történt valami egyáltalán?… Ez lenne az orvosság az elmúlt évszázadok válságjeleire, az elmúlt nagy gondolkodók felszólításaira, kéréseire, teóriáira? Válaszoljunk egészen nyugodtan: nem, még csak megközelítőleg sem.
Ami itt történik, annak egyetlen nagy haszna van, a bizonyosság. Innen nincsen már semmiképpen sem vissza. Innen már nincsen sehogyan sem felfelé. Innen már nincsen sehogyan sem kifelé. Ezek a szavak lassan értelmüket vesztik, barátaim. Egyetlen irányunk van: előre. Át, egyenesen egy üres, sötét középen. Nincs mihez kötni bármit is ebben a világban, nincsen irányzékunk ezen a világon többé, nincs olyan, ami innen kivezethetne. A jelenben ilyen nem létezik. Nincs, aki kössön, és nincs, aki kötődjön. Csak az van, aki kezdettől fogva van. Õ, ha átlát ezen a sötétségen, nem rémül meg; kis pillanatteremtmények rohangálnak trágyadombjuk körül, miközben egymásnak adogatják az ostort. Mondhatom, valóban gyalázatos látvány. Rémisztő tendencia, igazán szánnivalóak vagyunk Nyomorúságunkban. Csak a kegyelemre számíthatunk már jóformán.
V.
Az új Európa tulajdonképpen nem Európa, mert egy államot akar jelképezni majd, nem valódi közösséget, amely organikusan tudna működni a benne levő országokkal együtt. A válság megoldása nem történt meg. Legyünk őszinték, nem is történhetett meg; mégis azt kell mondanunk: többet és jobbat vártunk. A kigondolók és a létrehozók nem a probléma ütőerére helyezték a kezüket, csupán az események felgyorsítását okozták cselekedeteikkel. Európa kivérzett, elege van a vasból, hízni szeretne. Mindezt valami egészen paradox módon, a múltját megtagadva, mégis arra hivatkozva teszi. A gyarapodás azonban szükségszerűen elszigeteltséget fog hozni. Az új Európa a válság egyik legékesebb terméke. Léte azért kétséges, mert úgy számított, hogy válság utáni lesz. Léte ezért leginkább tévesen értelmezett. Ahogyan régen egy csúcson lévő Európához csatlakoztunk, úgy most ugyanannak egy inverzéhez tettük meg ugyanazt az aktust. Újra meg kellett erősítenünk a kapcsolódásunkat, hogy ne legyen belőle bajunk. Azért, hogy ne akarjuk a saját vesztünket. Legalábbis így gondolták a jelenlegi vezetők és az ország egyharmad része. Szükségszerű, hogy így legyen, mégis a keresők szívével, eszével és szemével muszáj tisztán látnunk ebben a kérdésben is. Ne legyenek hiú ábrándjaink. Megelégedett életet élni, joviálisan tervezni és látni a jövőt, nem a keresők álláspontja. Nem az Egész beérkezettségének reménye. Az európai rész, sűrű toporzékolás után, egy sötét egységhez csatolta magát, hogy gyorsítsa a zuhanást. Értelmezzük hát jól mi is a jelenlegi helyzetünket.
VI.
Amit Szent István tudott frissen megtért hívőként, azt ma sokan nem tudják a damaszkuszi útjuk végén sem: legfontosabb kapcsunk Európához a kereszténység, Krisztus követése volt. Az előbbi birodalmakat csak úgy sikerült meghaladniuk az európai államoknak, hogy keresztények lettek. Azok is lettek – előtte nem volt igazi Európa. Nem kell sok logika hozzá, hogy kimondjuk: a keresztény vallás elhagyásával nem lesz új Európa. A régiségben kereszténynek lenni ugyanazt jelentette, mint európainak lenni. Mércét jelentett, egy szintet, amelyhez csatlakozni lehet, vagy éppen kell. Szent István ide kapcsolta a magyarságot, és úgy, ahogyan ő képzelte, ahogyan sikerült megmaradni évszázadokon át. Elhatározásának és cselekedetének a történelem mutatta meg a jogosultságát, helyességét.
Amikor „Európa” az Egyházon keresztül a kereszténység szekularizálására tört, maga alatt kezdte el vágni a fát. Az eszmék nyüzsögtek, és nem lehetett sokáig tisztán látni, hogy mi is fog történni valójában. Kevesek tartottak csak attól, amit ma már egy filozófiai lexikon is tárgyanyagként közöl. A keresztény eszmény korhadni kezdett, nem volt többé összetartó erő. Nem tudta táplálni a lelkeket, megtermékenyíteni az alkotásokat és a gondolatokat – minden kizuhanni látszott a centrumból. Az eszmény két aspektusra bomlott, az európaira és a keresztényre. Az egyből kettőt, majd a kettőből sokat csinált. Többfajta keresztényt, az emberi individuum hasonlatosságára. Amit ebből össze lehet kaparni mára, abból csupán a név egyezik meg a korábbival. A szervező elv, a cél, a központ más. Mammon adja az ütemet hozzá, és az ember a központ és a cél is a hitben. Ami az emberi tényező számára nem képviselhető, nem érthető, vagy éppen egyszerűen nem kényelmes, azt száműzni kell. Isten tegyen meg minden lépést tonty (c) teremtménye felé. Egy központ, amely magába mutat, amelynek körei egymásba folynak, amelyek magamagát veszik körül, amelyek bezárják mögötte és körülötte az ajtót, ahonnan nem lehet kijutni, mégis nagyon jól elvan benne a teremtmény-teremtő. Fogva tartja magát, és hízeleg sajátmagának. Sátáni egy helyzet. Ebbe a helyzetbe úgy belebukni, ahogyan az eddig zajlott, és történik még ma is néhány momentumában – azt kell mondanunk: nagyon is európai.
VII.
A roncsolt autoritás átka a roncsolt személyiség. Korunk nem engedi, hogy a komolyság, a felelősség, hovatovább az érett, emberi gondolkodás kialakulhasson az egyénben. Manipulálható gyermekként van szüksége az egyénre. Ahogyan nem ismeri (el) az uralmat, úgy a szakrális lehetőségének a száműzésével az autoritást magát is csonkolt állapotban használja. Él, de csak úgy, hogy esetlegességek határozzák meg, s még véletlenül sem hívják annak, ami valójában. (Tapintatból? Árulásból? Valóságérzetből?) Leborulnak a „tolerancia” általuk emelt oltára előtt, és a „szabad alkalmazkodás” előnyeit szajkózzák. A hipokrízis mai bajnokai talán csak nem a spanyolviaszról beszélnek? Minden hatalom Istentől van. Ami nem hatalom, az csak önkény és zsarnokság valaminek a nevében. Uralom – a szent nevében: ezt ma ugyan ki tenné meg?
Csak mi maradtunk itt emberek a foghíjas, bûzlő kis kozmoszunkban, hogy végleg jól érezhessük magunkat. Senki se zavarjon! Rajtunk kívül senki ne mondja meg, hogy mi a jó! (Óh, de ugyan ki is merészelné?) Majd mi megmutatjuk saját magunknak, hogy hogyan is kell ezt. Minden alkalmat és eszközt felhasználhatunk végre, hogy magunkat dicsőítsük. Nincsenek akadályok, és ne is legyenek. Az ember a mérce, és az autoritás démonivá lett, nem a rendet szolgálja többé. Az új világrendnek valószínűleg már csak az autoritás átstrukturált – értsd: hamis – formájára van szüksége, ideológiai érdekeknek megfelelően.
Mi ebből a nyereség, és főleg kinek? Jelenlegi világunk, durván a háromszázadik évfordulójánál, sajátmagát tömjénezve hirdeti, hogy a lehetőségek fantasztikusak, és hogy az életben mindenki saját maga dönti el, hogy mit is választ. Ahogyan elénk teszik, ahogy megesszük, ahogyan a darabjaivá válunk, ahogyan a részévé tesz a rendkívül ízlésesen becsomagolt guanó. Az alantasság képmutató kiszolgálása. Felbolydult világunk a szétrugdosott hangyabolyhoz hasonló. A megfagyott fekete jéghez hasonló, melyet az önnönmagunkban táplált kiolthatatlan láng emészt el.
Kegyelem nélkül elveszettek vagyunk. Az utolsó óra napszámosainak elég, ha csak az Urat hívják magukhoz, hogyha hűségükről tanúbizonyságot tesznek. Ezerszer átkozottak hát azok, akik azt állítják, hogy miénk itt minden. Az Övé itt minden. Övé, akit tagad minden lázadó tettünk és gondolatunk. Térj meg, bűnös ember, az elárult gyökerekhez és a forráshoz, amely éltető esszenciáját nem e világból nyeri.
Jegyzetek:
a Folyondáros, vad kerti növények.
b Ernyedt, magáról mit sem tudó, inaktív.
c Puhány, renyhe, magatehetetlen.
[Az írás eredetileg a Távlatokban jelent meg, 2004-ben. A szerző személyes engedélyével közöljük most.]