Ismét oximoronnal jelentkezem, amely azonban éppúgy ténylegesen létező jelenség, mint amilyen a konzervatív hatalomi politika volt. Ez az írás május 21-ére készült, amely nevezetes nap minden, hadtörténelem iránt érdeklődő magyar számára (Pákozd is ilyen, csak ott lényegében harc se nagyon volt).
Írta: Tinku Balázs.
Az identitás kérdése alapvetően valahová való tartozás érzése. Akik kozmopolitának vallják magukat, azokból minden gyökértelenségük ellenére is gyakran kibukik a származásuk, szülőhelyük iránti érzés. Legyen szó Márai Sándorról vagy Kertész Imréről, mindkettőjükben közös az, hogy „idegenségérzetük” ellenére sem képesek érzelemmentesen viszonyulni „hazájukhoz”. A probléma velük természetesen az, hogy mindezt megpróbálják valamiféle világpolgári szemszögből közvetíteni, amely egyszerűen fals.
Nem megy.
Európa nem a nemzetek olvasztótégelye, mint Amerika és soha nem is lesz azzá. Ugyanis Amerikával ellentétben Európának van történelme, amely történelem nem az ipar vagy a fogyasztás minőségének története, hanem a kultúra és politikai sokszínűség története. Ha ezt nem veszik figyelembe (mint ahogy nem veszik figyelembe), akkor az egység vagy halva születik vagy garantáltan ideológiába süllyed. Én büszke vagyok európaiságomra, ezért tiszta szívből gyűlölöm a nacionalizmust, mint az európaiságra (jelenleg) legveszedelmesebb ideológiát.
Mert miről is szól a nacionalizmus?
Európában a francia forradalmi nacionalizmusból ered sok ország jelenlegi nacionalizmusa, főként az egykori szovjet blokk területén. Ennek lényege a nemzetállami keret megalkotása, a történelmi ismeretek nemzetközpontú szemlélete és etatista nemzetgazdaság vitele. A nemzetállami lét nemcsak ideológia, hanem gyakorlati probléma is. Beneš dekrétumai a legjobb példái annak, hogy a nemzetállam a legkevésbé sem tolerálja a kisebbségeket, de említhetném a szintén etatista Franciaországot, az Emberi Jogok legfőbb szószólóját, amely országban nincsenek kisebbségi jogok. Amikor pedig nemzetállamokat hoznak létre, akkor annak természetszerűleg vérontás a következménye. Erre tanítanak az 1918 és 1920 közt lefolyt kelet-európai polgárháborúk, de az 1992 és 1995 közt folyt balkáni népirtás is. Emellett megemlíteném még, hogy az értelmiség (arendt-i értelemben véve) kedvenc elfoglaltsága a kultúrharc űzése, hiszen a népképviseleten alapuló abszolutista parlamentarizmusban (1) ezzel, vagyis a populizmussal lehet hatalomra jutni vagy hatalmi pozíciót szerezni.
Száznegyven évvel ez előtt, 1867-ben egy lényeges kompromisszum köttetett. Olyan, ami esélyt adott arra, hogy a sérelmek mindkét oldalon enyhíttessenek. A kudarc oka azonban a sokféle, nacionalista és internacionalista szétfeszítő erőknek köszönhető, amelyek nem képezik, nem képezhetik sem a törvényalkotás, sem más hatalmi pozícióba való kinevezés tárgykörét. Ez a jelenség akkor lép fel, amikor egy társadalom nem elég mobilis, de lehetőséget ad az ilyen vadhajtások burjánzására. A megoldás alapvetően rendőrségi ügy, de nem is erről szeretnék beszélni.
Arról szeretnék beszélni, hogy az identitás egy királyságban alapvetően nyelvi, kulturáltsági kérdés, nem származásbeli. Az tesz naggyá egy birodalmat (vagy akár Amerikát), ha az elit nem ideologikusan szerveződik (mint mondjuk a Szovjetunió), hanem érdekek és értékek mentén. A nyelv adottság, sőt kitörési lehetőség, a kultúra pedig tartást, értékeket ad. Volt egyszer egy Birodalom, amely e szerint szerveződött a Lajtán innen és túl. A Birodalom elitjébe a tehetség (és persze a kapcsolatok) emelték az arra érdemeseket. Másként hogyan lehetett az, hogy a legkiválóbb tábornokok döntően a Birodalmon kívülről származtak? Írek, mint a Taaffe grófok, a Nugent (ejtsd: nüzsen) család vagy a von Lacy dinasztia. Franciák, délszlávok, birodalmi németek, magyarok és olaszok egyaránt megtalálták itt a számításukat, míg manapság ez a fajta mobilitás nem létezik. Ez az identitás ütközött össze 1886. május 21-én, amikor Ludwig Janski vezérőrnagy tiszttársaival megkoszorúzta a mai Dísz téren állott Hentzi szobrot – 1848 óta először. Ez nagy, de érthető tapintatlanság volt a részéről, hiszen a szabadságharc megítélése tabunak számított akkoriban. A birodalom-központú szupranacionalista császári-királyi hadsereg szemlélete ütközött a nacionalista magyar szemlélettel. A botrány és a tüntetések gyökere ebben lelhető fel. Én ezen a napon nem Görgeire, Buda bevételére vagy Hentzi tábornokra emlékezem, hanem a régi birodalmi hadseregre, amely őrizte identitását, védte a Birodalmat és mindezt úgy, hogy sikk volt megvetni őket.
A monarchista, tehát a méltányos és tudományos történetírás a legnagyobb és legégetőbb hiánycikk a Lajtától keletre. Nekünk, magyaroknak, ha komolyan gondoljuk a kultúrfölényt, akkor az igazságosságra, de mindenekelőtt a tények tiszteletére kell törekednünk és nevelnünk.
Mit értek ez alatt?
Egy példa, amely többet mond minden körülírásnál: 1849. március 23-án csatát vívtak a császári királyi csapatok a szárd-piemonti fősereggel a Ticino túloldalán, Novaránál. Ugyanezen a napon felkelés tört ki a lombardiai Brescia városában, ahol sok sebesült császári-királyi katonát (többségében tiszteket) ápoltak.(2) Leschke százados gyenge csapatait (a morva 8. sorgyalogezred két zászlóalját) könnyen legyűrték, mivel a parancsnok hanyagsága miatt a fegyverraktárat ki tudták fosztani. Radetzky gróf Johann Nugent vezérőrnagy parancsnoksága alatt csapatokat küldött Brescia leverésére, amelyek döntően szintén olaszokból álltak (3). Március 28-ig nem sikerült eredményt elérni, ezért másnap erősítés érkezett Veronából, (4) valamint útnak indult a román bánáti határőrezred maradéka és egy 30 fontos ostromüteg Mantovából egy század szluini határőr kíséretében. A parancsnokságot ezen a napon vette át Julius Haynau altábornagy Nugenttől. Március 31-én 5 oszlopban nyomultak be a városba. Az 59. sorgye. 1 zlj-át maga, Haynau vezette. Barikádról barrikádra folyt a harc, így a császári-királyi csapatok csak nagy veszteségek árán tudtak előrébb jutni. Nugent vezérőrnagy is súlyosan megsebesült és két héttel később, április 17-én bele is halt sebébe. Április 1-ére véget ért a felkelés. Az 59. sorgye. elvesztette alezredesét és ezredesét is, bár gróf Favancourt ezredes végül nem halt bele sebébe, „csak” belerokkant. Haynau elrendelte, hogy minden elfogott felkelőt agyon kell lőni, minden házat porig kell égetni, ahonnan rálőttek a katonákra. Nőket nem végeztek ki, még ha fegyveresen ellen is álltak, csak megvesszőzték őket meztelenül. Haynau és tiszttársainak életében mély nyomott hagyott a brescia-i eset, így érthetőbbé válik, hogy Haynau Magyarországra érkezve nem tudta felvenni azt a lovagias hadviselési ritmust, ami itt folyt. Kegyetlen volt, de mentségére szóljon, hogy kegyetlen helyről jött.
Ebből is kitűnik, hogy a történetírás ugyan politika (hiszen mi más is lenne?), de nem szabad aktuálpolitizálni. Nincs objektív történetírás, de van tárgyilagos, tudományos történetírás, amelyből nem szabad engednünk. Monarchistaként a mérce nagyobb, hiszen nemcsak többet vállal fel az ember, de több sanda pillantásban is van része. Megalkuvók lettünk, az értékek és erények relativistái, és ezért fog elpusztulni a Nyugat, nem másért. Fel kell nőni a feladathoz, mert sem a XX. századi hatalompolitika, sem a klubszerű önkirekesztés nem megoldás.
Látnunk kell, hogy a struktúra nem minden, önmagában nem magyaráz meg semmit. Hiszen ha van jó vagy rossz struktúra, akkor miért omlott össze a Szovjetunió és miért sikeres most Kína? A válasz az, hogy egy struktúra mennyiben van összhangban a helyi hagyományokkal. Kínából soha nem lesz nagy pályás játékos, hiába nő brutális mértékben a piaca vagy terjeszkedik Afrikában, hiszen nem tud irányt mutatni, csak nyugati mintákat másolni. Nem tud alkotni (schaffen, make). Európa azzal lett naggyá, hogy értékei univerzálisak voltak és tudott alkotni, újat létrehozni, felfedezni földrajzi, fizikai és bölcseleti téren egyaránt.
Önmagában tehát a demokrácia vs. diktatúra, föderalizmus vs. centralizmus vagy a népi-urbánus vita tökéletesen értelmetlen. Álproblémákon való feszülés értelmes cél nélkül. Nem az a kérdés továbbá, hogy angolszász modell, svéd modell vagy kontinentális kereszténydemokrácia az irány, hanem az, hogy ismerjük-e országunk történelmét, meg akarjuk-e érteni Kelet-Európát. Akarunk-e egy jobb Európát vagy feladjuk értékeinket és identitásunkat, végső soron önmagukat.
JEGYZETEK:
[1] Értem ez alatt azt, hogy nincs vagy teljesen hasznavehetetlen a király vagy az államfő rendelkezésére álló jogi eszköztár; nincs vagy ugyanúgy a nép által választott képviselőkből áll a Felsőház. Tehát az Alsóház (Parlament) lényegében kontroll nélküli. Lásd: a mai Magyarország.
[2] Külön honlap foglalkozik a brescia-i felkeléssel, természetesen olasz szemszögből, ha valakit érdekel: http://www.brescialeonessa.it/xgiorni/xgiorni/index.htm
[3] A 23. (lodi sorozású) sorgyalogezred 3. zászlóalja, a 13. román bánáti határőrezred 1. zászlóalja, az 5. (cseh sorozású) svalizsérezred egy százada és két tábori löveg.
[4] Az 59. (felső-ausztriai sorozású) sorgyalogezred két zászlóalja, egy század svalizsér az 5. svalizsérezredből és 2 löveg.