Nyáron a halálhír különösen rossz és irreális elem az ember életében. Amikor a teremtett világ ezer színben pompázik és létezik egy ember elmegy a körünkből. Molnár Tamás professzor úr életének 89. évében, most nyáron, július 20-án megtért a Teremtőhöz és magunkra hagyott a műveivel, hogy kezdjünk vele most már magunk valamit. Azt mondják békésen hagyott itt minket, álmában érte a halál. Biztosan sokan érzik úgy, hogy jó lenne most valami tárgyszerű, életrajzi adatokban bővelkedő megemlékezés, ez az írás azonban leginkább egy személyes nekrológ lesz, úgy érzem, mivel a kapcsolatom a professzor úrral is bensőséges; sohasem úgy gondoltam rá, mint egy íróra, mint könyvek szerzőjére, hanem úgy mint aki él, létezik és gondolatainak egy részét könyvekben rendszerezi.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Korábban, amikor végzős egyetemista voltam és már mindent elolvastam tőle, amit csak itthon megjelentettek, úgy döntöttem, hogy felkeresem személyesen is. Akkor már Pécsett nem oktatott, sok volt az ottani egyetemnek, azt gondolom, a lejárás meg neki volt macerás – kicsit másra gondoltak, ezért már csak az ELTE-n kerestem meg, a Váci utcához közel eső lelakott épületrészbe írták ki ugyanis az óráit. Bejártam amelyikre csak tudtam, pedig nem voltam eltés, szerencsére azonban pénteken voltak, így mindig felértem a pécsi vonattal még időben. Megdöbbentően kevesen voltak a szemináriumi óráin, fakultatívak voltak, ha jól emlékszem, az emberek kilencven százalékának pedig fogalma sem volt arról, hogy ki ez az öregúr, aki a lebombázott tanteremben oktat történetfilozófiát, kis politológiával, sok eszmetörténettel vegyítve. Az ELTE filozófia tanszékének modernista, progresszív főirányultságával abszolút ellentétes Molnár Tamás órákat csökkenő létszámban látogatták csapzott, nagytarisznyás bölcsészek, akik panaszkodtak minden óra után, hogy nem lehet jegyzetelni, mert az „öregnek nagyon csapongó a fantáziája” és különben is „hogy a francba lesz ebből számonkérés majd?”.
Először tapasztaltam ekkor, hogy Molnár Tamás megelőzte saját korát Magyarországon, csekély azoknak a száma, akik igazából be tudják őt fogadni és biztosan nem az akkori fiatalok között vannak. Mindenesetre nekem volt képem hozzá és az órák után majdnem mindig odamentem Molnár professzor úrhoz és sűrűn kérdeztem, amit nem értettem vagy az előadásain, vagy a könyveiben, vagy csak mert szerettem az aurát körülötte. Mindig örült, mindig készséges volt, sűrű cigarettafüstbe temetkezve hol sétálva, hol pedig egy padon válaszolgatott nekem. Később a MTA házában is fogadott, ahol szobát tartottak neki fent, a Délihez közel esett az épület, itt az alsó részben beszélgettünk.
Én hálás voltam minden szaváért, megtisztelt azzal is, hogy megadta az amerikai címét én pedig készítettem egy interjút vele, amelynek az újraközlése azt hiszem most aktuális lett. Molnár Tamás mondta meg nekem először, hogy amit liberalizmusnak hívnak miért az egyik legdogmatikusabb politikai eszme jelenleg és hogyan kell helyesen értelmezni a szerepét, világtörténeti perspektívában akár. Ő mondta el nekem azt is, hogy ellenforradalmárnak lenni sokkal több és nemesebb, mint forradalmárnak, és azt is, hogy az ellenforradalmiság nagyon sokszor a töketlenség – pardon! – miatt nem ért célt és ebből a betegségéből azóta sem tudott kigyógyulni ez a fajta. Beszélgetéseink alatt sokszor panaszkodott a magyar jobboldal – akkori? általános? – alul iskolázottságára, amellyel szerinte a saját sírját ássa, hiszen nem tudja felvenni a kesztyűt a baloldallal, amelynek kiépített és képzett hátországa van. Tiltakozott a számomra szimpatikus konzervatív jelző ellen, nem tartotta adekvátnak a huszadik század után ezt használni ugyanis, főleg nem arra, amit ő írt, mert úgy találta, hogy kevés és végletesen tizenkilencedik századi, ezért nem helyes és félrevezető. Ebben nem értettünk egyet, ahogyan abban sem, hogy Nicolaus Cusanus a modernség egyik előfutára, hacsaknem megalapozója. Kétszer is volt módom ezzel kapcsolatosan beszélgetni (vitázni?) vele, amely alkalmakra csak meleg érzéssel tudok gondolni. Minden másban leginkább csak hallgattam és kérdeztem.
Vele kezdtem el építeni a tervét egy konzervatív, kicsit reakciós, a tridenti, hagyományhű katolikus szellemiséget is felvállaló katolikus-keresztény és konzervatív lapnak, amely a Miles Christi lett évekkel később a főszerkesztésemben. Ezzel kapcsolatosan francia mintákat hozott fel, és lapokat, kapcsolatokat adott, ahol tájékozódhattam és ahol Molnár professzor úr neve kapukat nyitott meg. Elvetette és keményen bírálta (élőszóban rendszersebben mint az írásaiban) a II. Vatikáni Zsinatot, nem egyszerűen nem tetszett neki, hanem károsnak tartotta több momentumában is az Egyházra, és ezekre mindig objektív példákat hozott fel (liturgia, forradalmi baloldali szellemiség megjelenése az Egyházban, behódolás 1789 forradalmi és destruktív szellemiségének, hatását tekintve kevesebb hívő Európában és világszerte, stb.). Ő volt az első aki kimondta nekem, hogy ez a zsinat nem volt dogmatikus zsinat, ezért a határozatait is így kell nézni, katolikus hívőként is. Tudom, hogy XVI. Benedek megválasztását nagy pozitívumnak tartotta, munkásságát figyelemmel kísérte és sokat remélt tőle, mint mi oly sokan.
Ő tőle tanultam alapokat a következetes jobboldali magatartáshoz, olyan apróságokkal egyetemben, hogy a jegyzetelés nélküli olvasás csak szórakozás és, hogy az ellenfél írásait sokkal jobban kell figyelni, mint a barátét. Értékes írásai rendszeresen jelentek meg az akkori szélsőjobboldalinak tartott Havi Magyar Fórumban, illetve kevesebb a JEL-ben, sokkal később a Magyar Nemzetben, de több helyen nem nagyon kértek belőle. Két éve, ha jól emlékszem, a Magyar Tudományos Akadémián megbukott a terv a róla szóló emlékkonferencia szervezésével, nem kértek belőle. Tavaly a Sapientia Főiskolán egy kicsit steril és nagyon óvatos, de mindenképpen úttörő emlékkonferencia volt a professzor úr munkásságáról, amelyen néhány fontos témát is inkább megkerültek az életművel kapcsolatban, mely közül a demokráciakritika volt a legfájóbb hiány. Érdekes momentum, hogy a Sapientia alapító rektora, Lukács László még a Vigília főszerkesztőjeként nem tartotta lehetségesnek az interjú készítését vele (egyszerűen felállt annak a közepén), mert Molnár professzor úr erős kritika alá vette Kantot, ahogyan persze mindig is szokása volt. Molnár kötetekről recenziót lehetett készíteni a katolikus folyóiratban, de az interjú csak az IGEN-ben jött le.
Kevés olyan író van, akinek a gondolatai annyira mélyen belém ivódtak, mint Molnár professzor úré. Nem mondanám, hogy a könyvei egyszerű kis olvasmányok, mégis tudta őket higítani, ha kellett, erre jó példák a kisebb írásai a fent említett lapokban, amelyeket össze is válogattak kötetbe (A jobb és a bal). Még életében a Szent István Társulat egy tematizált kompilációt jelentett meg a műveiből, amely igyekezett közelebb hozni a keresztény olvasóközönséghez Molnár életművét. Ilyenre korábban nem volt nagyon példa, Tóth Zoltán József igyekezete azonban dicséretes és eredményes volt, a köteteinek a legnagyobb részét az egyik legszínvonalasabb katolikus kiadó adta ki, a Kairosz. A kiadó vezetője Bedő György a professzor úrral személyes barátságot tartott fent és gyakorlatilag azonnal kiadott mindent, amit a professzor fontosnak tartott megjelentetni Magyarországon, legtöbbször fordítót is találva rá. Jelentős kötetek egész sorát adta ki az Európa Kiadó is tőle, amely egy kicsit reménykeltőbb volt, hiszen nagyobb terjesztést kaphattak így a professzor gondolatai. Emlékszem mennyire szinte szürreális élmény volt olvasni a kilencvenes évek végi Magyarországán A hatalom két arca: politikum és szentség kötet gondolatait. Mennyire kijózanító volt mindaz, ami benne volt és mennyire új perspektívát adott abból a bódulatból, amelyet a rendszerválás két éve hozott nekem. A professzor úrtól hallottam először – pont e könyve kapcsán – a királyságról, mint a magyarság számára saját államformáról, és mint organikus, a transzcendenssel kapcsolatban álló államformáról is, amely azonban nem csak forma, hanem egyéni szinten jelentkező tartalom is.
Tőle ismertem meg azt is, hogy gyanakodjak mindenre, ami kerüli a metafizikát, amely becsmérli vagy ellenkezik az isteni szférával és hadilábon áll a transzcendenssel. Tőle tanultam meg a nyitottságot, azt, hogy a minőségi gondolkodás egyik alapja a diskurzus, amelyben a vitapartner minősége csak a mérce. Jó lecke volt nekem, hogy kőkemény katolikus gondolkodóként is közös könyvet jegyzett a neopaganista Alain Benoist-val (L’éclipse du sacré : discours et réponses), annak ellenére, hogy a kezdetektől jelezte, hogy Benoist rendszeréből hiányzik a transzcendens, ahogyan elmondta Benoist belső meghasonlását is ez okozta. Persze jellemző a professzorra, hogy egy évvel később Pogány kísértés címmel könyvet írt. Minden kötetét legalább kétszer el kellett olvasnom, belső ösztönzést éreztem rá, aláhúztam jegyzeteltem, ahogyan nadrágos embernek kell (amikor dedikálta nekem, akkor nagy megelégedéssel nyugtázta is ezt, csak arra panaszkodott, hogy ennyi könyvet amire aláír, addig görcsbe rándul a keze) és sokszor vettem elő őket tanulmányok írása közben. Egészen más volt úgy őket olvasnom, hogy valamikor ezekről sokat beszélgettünk.
Azt mondta egyszer, hogy milyen kár, hogy csak kiadják a köteteit, de nem olvassák azokat, vagy legalábbis ő nem látja a hatásukat a szellemi vagy a politikai életben. Ezt ugyan nem sokkal az ezredforduló után mondta, de azért lehetett benne valami, mert tavaly is, a konferencia után egy konzervatív ismerősöm megállapította, hogy még mindig idő kell olyan gondolkodók magyarországi igazi hatásához, mint Molnár Tamás. Mindezt azzal indokolta, hogy itthon még a húsz év sem volt elég a posztmarxista, liberális és baloldali, progresszív értelmiségi uralom megtöréséhez. Elfogadva és szubjektíve összegezve ezt a megállapítást el lehet mondani, hogy a rendszerváltás korszaka nem volt elég Molnár Tamás munkásságának igaz befogadásához csak megjelenéséhez. Műveiben felütötte a fejét egy új perspektíva, egy új minőség, egy új módszer egy új és hasznosítható gondolatrendszer. Most azonban a szerző megtért a Teremtőjéhez, elemi a sürgetés tehát azzal kapcsolatban, hogy mit és milyen szinten sikerült és sikerül majd Molnár Tamás életművéből magunkévá tenni. Alulról vagy felülről visszük majd a lécet. Vagy megint újra kifényezzük, megerősítjük és csendesen megkerüljük.
Most a halálhíre kapcsán úgy érzem, mint amikor egy mester megy el az ember közeléből. Hiszem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Mindenki így érezheti egy kicsit magát, aki számára a jobboldali-, a konzervatív értékek nem aktuálpolitikai, hanem létszemléleti kitételekkel bírnak és napi szinten is kihívást jelentenek, megvalósításra várnak.