A Regnum! folytatja a neves, meglehet idehaza egyáltalán nem ismert, konzervatív monarchista gondolkodó Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) írásainak a publikálását. A Monarchia és háború tanulmányának az előző része itt olvasható, Megadja Gábor biográfiát A demokrácia útja a zsarnoksághoz című írása elé írt. Az itteni fordítás Németh Bálint munkája, a szövegben előforduló – itthon nem minden esetben közismert – gondolkodókat, történelmi személyeket és eseményeket pedig linkekkel tettük beazonosíthatóvá az olvasó számára.
Írta: Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn
VI
A nemzetek közti háborúkat, amelyek ideológiai kereszteshadjárattá alakulnak át – e kifejezésnek szinte vallásos felhangja van – hajlamosak voltak totális és totalitárius jegyekkel felruházni az emberek. [36] A totalitárius rendszerek vezetői a könnyebben fel tudták gerjeszteni katonáik szenvedélyét, mivel erősen tekintélyelvű keretek között működhettek. (Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a német hadsereg miért harcolt olyan kiválóan a több, mint két évig tartó, reménytelen, folyamatosan hátráló védelmi harcukban 1942 és 1945 között.). Mégis a demokráciák gyűlölet propagandája volt sikeres. Így például, rasszista indítékokkal keveredve, az Egyesült Államok elhatározta, hogy a Nyugati-Part valamennyi idegen származású, valamint a japán ősökkel rendelkező amerikai lakosokat koncentrációs táborokba zárja. Ezt a háborús taktikát a britek találták ki a búr háború idején. Voltak köztük olyan amerikai állampolgárok, akiknek csupán egyetlen japán nagyszülője volt, akik europid külsővel rendelkeztek, és nem beszéltek egy szót sem japánul. [37]
Hasonlóképpen, a német katonák végső, tömeges megadását követően, 1945 májusában, nem hétköznapi hadifoglyokként kezelték őket – így nem álltak a Hágai Egyezmény védelme alatt – hanem DEF-ként („Disarmed Enemy Forces – Lefegyverzett ellenséges haderő”), és emiatt szánalmasan bántak velük. Éheztek és végeredményben hatalmas veszteségeket szenvedtek el, valószínűleg több, mint egy millió főt összesen. [38] A német koncentrációs táborok miatti felháborodás csupán kisebb szerepet játszhatott ebben az „eljárásban”, mivel a német háborús bűntettekről szóló híreszteléseket nagyobbrészt nem hitték el. Az emberek emlékeztek azokra a hazugságokra, amelyeket a németekről terjesztettek az első világháború alatt. [39]
A felfegyverzett horda korszakába lépve a háborúk természetesen elkerülhetetlenül új formát és más jellemzőket vettek fel. A cél többé nem az volt, hogy keresztülhúzzák az ellenfél számításait és így megnyerjék a csatákat, hanem – mióta a háború népek és eszmék között zajlik –, hogy annyi ellenséget öljenek meg, amennyit csak lehetséges. Így a háború népirtó arculatot kapott. A múlt zsoldosai különböző nemzetekhez tartoztak, és ha egyszer „felvették” őket, akkor különféle okokból és különböző műveletekhez használhatta fel őket az alkalmazójuk vagy akár „el is adhatta” őket másoknak. Aki magát árulja, azt el is adhatják valaki másnak. [40]
Mivel a háborúk koronás fők összecsapásából néptömegek konfliktusává fejlődtek, teljes nemzetek váltak kollektíven más nemzetek ellenségeivé. Így végre hadat lehetett viselni a civilek ellen is, nem csupán ostromolt városok, hanem a teljes lakosság, férfiak, nők és gyermekek ellen is. Továbbá, mivel a technika lehetővé tette számunkra a repülést, immár megoldható volt az ellenség hátországában található falvak és városok megtámadása, a frontvonalon lévő ellenséges katonák helyett.
A franciák, a légi közlekedés úttörői, az első világháborúban tették meg az első lépéseket ez irányban egy Corpus Christi menet bombázásával Karlsruhe-ban, gyermekeket is megölve. Őket a németek követték, bombákat dobva zeppelinjeikről brit városokra, valamint tüzérségi lövedékekkel lőve Párizst 80 mérföldes távolságról. Franciáknak kellett meghalniuk, nemre és korra való tekintet nélkül. Mindez pedig teljesen rendben lévőnek tűnt: Európa ilyen mélyre süllyedt.
Igen érdekes, hogy a Harmadik Birodalom, volt az az ország, amely, bár támadó háborúkat tervezett, mégis a légi harc betiltását kívánta, leszámítva a jól meghatározott harctereket. 1935-ben a németek szerettek volna egy megállapodást aláírni a hátország civil lakossága elleni háború törvényen kívül helyezésére. Javaslatukat eljuttatták Nagy Britanniába, ahol akkoriban munkáspárti kormányzat működött. Azonban az ajánlatot visszautasították, azon az alapon, hogy bármiféle erőfeszítés, amely a háború humanizálására törekszik, elfogadhatóbbá teszi azt, és így a pacifizmus nemes ügyének akadályozója lesz. Lényegében valamennyi fontos brit szerző megerősíti azt az elgondolást, hogy a második világháborúban a légi harcászat által kezdődött el a totális háború – háború a legnagyobb szélsőségekig –, erre pedig a demokráciák vágytak, és ők is tökéletesítették, nem pedig a nemzetiszocialisták. A háborús zónán kívüli német támadások mindig megtorlások voltak. Néhány brit író csupán szégyenkezve vallja be ezt a tényt, mások, elsősorban Mr. Churchill, pedig büszkélkedtek vele. [41]
J.F.C. Fuller tábornok leszögezte, hogy „Mr. Churchill gyújtotta meg a kanócot, amely kirobbantotta azt a pusztító- és terrorháborút, amelyhez hasonló a török hódítás óta nem létezett.” [42] A háború a legmélyebbre Drezda, a Német Firenze 204 000 ember életét követelő bombázásával[43], valamint Hirosima és Nagaszaki [44] megsemmisítésével süllyedt. Noha a japánok kétszer is kétségbeesetten kérték a megadás feltételeit 1945-ben, egyszer a Vatikánon keresztül áprilisban, majd Moszkván át júliusban, a válasz csupán a hírhedt és ostoba „feltétel nélküli megadás” formula volt. (Az amerikai nép erről semmit nem tudott, és ezen időszak alatt nem csak több ezer japán halt meg hiába, hanem számtalan amerikai ifjú is.) A gyűlölet, amelyet a propaganda szított olyan mértékig forrósította fel a horizontális-kollektív mentalitást, hogy a csendes-óceáni háború egy amerikai szocialista vezető, Norman Thomas szavai szerint egy katonailag megszervezett faji zavargás jellemzőit öltötte magára.
A háború rasszista aspektusa igen konkrétan nyilvánult meg egy emlékezetes esemény során: egy amerikai katona egy olyan papírvágó kést küldött Roosevelt elnöknek, amelyet egy harc közben megölt japán harcos combcsontjából készítettek. Az elnök válaszul köszönőlevelet küldött, amelyben kifejezte reményét, hogy további, ehhez hasonló ajándékokat kapjon. A hír eljutott a japánokhoz és Ken Harada, a vatikáni japán nagykövet római csatornákon keresztül kifejezte tiltakozását. Ekkor az elnök meggondolta magát és megígérte, hogy a kés méltó temetésben részesül. [45]
A színtiszta barbarizmus egy, még ennél is súlyosabb bizonyítéka a hágai Gestapo-központ bombázása, amelynek során nyolcszáz holland vesztette életét. Még rosszabb volt a Le Havre-i szőnyegbombázás, közvetlenül a város felszabadítása előtt, de már a németek kivonulása után, amely 3.500 áldozatot követelt. De Gaulle felháborodott, ám a brit és amerikai szövetségesek a következővel igazolták magukat: „valóban azt gondoltuk, hogy a németek még a városban vannak!” Ekkor De Gaulle a plafonig ugrott. 3.500 francia lemészárlása, csak hogy elkapjanak néhány németet![46] Természetesen elment a temetésükre, és a papsággal együtt vezette a díszkíséretet.
A régi világ kulturális értékeire sem voltak semmiféle tekintettel. Az első világháborúban a németeket megvádolták a reims-i katedrális ágyúzásával (amelyet azért tettek, mert megfigyelők lapultak a toronyban) és hogy szándékosan leégették Louvain-Leuwen bizonyos részeit, mert civilek lőttek onnan a csapataikra. Azonban a második világháború már sokkal „haladóbb” volt, amely azt jelentette, hogy Európa és Észak-Amerika lehanyatlott az azt megelőző kétszáz év „népuralma” során és elérte a dahomey-i Gle-gle vagy az ugandai Idi Amin Dada kulturális és erkölcsi szintjét. [47] A Németország elleni bombatámadásokat „bedekker támadásoknak” nevezték, mert, a saját biztonságuk érdekében a szövetséges pilóták nagy magasságokban repültek és a bombáikat többé-kevésbé a városok történelmi központjai felett oldották ki, elpusztítva a leggyönyörűbb épületeket, ám a háborús ipari termelést csupán megdöbbentően kis mértékben károsítva. Frankfurt, München, Nürnberg, Hamburg és Bréma központja romhalmazzá változott, de a körülöttük lévő ipari létesítmények megmaradtak. (Néhány szövetséges szóvivő úgy magyarázta ezt, hogy a munkások lakhelyeire kívántak lesújtani, míg mások azt gondolták, hogy a német kultúra megsemmisítése csapást mér a náci arroganciára.) Ez a véres orgia azonban igen kevéssé járult hozzá a szövetségesek győzelméhez. Az IG-Farben és más nagyvállalatok egészen a háború legvégéig tovább üzemeltek.
Az egyik legrosszabb és legbutább „hőstettet” az amerikai hadsereg vitte véghez Monte Cassino ősi, olasz kolostorának elpusztításával. Az szövetségesek azt az információt kapták, hogy nincsenek már német csapatok odabent, de az épület sértetlen maradt, amely azt a lármás véleményt szülte az Egyesült Államokban, hogy a kolostor megkímélése a „római katolikus érdekeket” szolgálná amerikai katonák életének árán. „A mi fiainknak” kellene meghalnia, hogy örömet szerezzenek a pápának! Végül a katonaság meghajolt a „hazai front” nyomása előtt. A vox populi-t nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így katonai döntés helyett politikai született. Az öreg épület hamarosan lángokban állt, így a későbbiekben a romok kiváló védelemül szolgáltak a németeknek, míg ezt megelőzően a hatalmas épület birtoklása öngyilkosság lett volna a tüzérségi támadásban. Az amerikai katonák egy sokkal jobban védett ellenséggel néztek szembe, amely elsáncolta magát az elpusztított apátság kövei között. Leomló falak immár nem temethették őket maguk alá. A szövetséges veszteségek jelentősen megnövekedtek, csakúgy, mint a szegény, elárult lengyeleké, akiknek mellettük kellett harcolniuk. A közvélemény viszont elégedett volt: a háborút demokratikusan vívták. [48]
Mégis mit gondoltak az amerikai katonák az építészeti szépség ehhez hasonló, jóvátehetetlen veszteségeiről? Egy Benevento mellett állomásozó tisztet megkérdeztek, hogy vajon van-e bármilyen kétsége ezt illetően, ő pedig ezt válaszolta az amerikai újságírónak: ”Nincs ezzel semmi probléma. Olaszország amúgy is tele van egyházi emlékekkel.”.
Igen sajnálatos, hogy a második világháborúnak volt még egy végzetes aspektusa, mégpedig az, hogy az ellenállási mozgalmakat lelkesen ünnepelte a nyugati szövetségesek közvéleménye. Kivételt képezett a lengyel Armia Kraiowa, valamint a zsidó harcosok, mivel a nemzetiszocialistákhoz hasonlóan a nemzetközi szocialisták is meg akarták fosztani őket a felsőbb társadalmi osztályaiktól vagy pedig teljes egészében ki akarták irtani őket.[49] Mivel védelmükre szolgáló hivatalos hadsereggel nem rendelkeztek, így erkölcsi joguk volt a puszta létezésükért harcolni. [50] Azonban más országokhoz hasonlóan a megszálló seregnek nem volt egyéb módszere az e ravasz támadók elleni harchoz, csupán túszokat szedni és lelőni őket. A nem teljesen demokratizált nemzetek nem bocsátkoztak ilyen tevékenységekbe, és túlságosan gyakran is az „ellenállók” korábbi kollaboránsok voltak, akik, érezve, hogy a Harmadik Birodalom egy „süllyedő hajó”, átálltak a másik oldalra.[51] A francia Résistance nyilvánvalóan csupán a nemzeti-nemzetközi szövetség összeomlása után vált igazán aktívvá. Létezett egy elődje a civil Résistance-nak, Franciaország 1870-es köztársasággá válását követően, a franc-tireurs formájában, teljes mértékben a kibontakozó horizontalizmussal tartva. Senkinek nem volt joga részt venni egyetlen háborúban sem, anélkül, hogy a „király kabátját” ne viselte volna. Máskülönben a barbárok szintjére süllyedtek volna vissza. Némiképp más volt a helyzet a Balkánon, ahol, ötszáz évnyi török uralom után a keresztény hagyomány megtört és mindenki „kollektíven” indult a háborúba, ahogyan azt fájdalmasan tapasztaltuk a két világháború során. Először ott volt nekünk a nacionalista komitadjis, majd pedig az ideologikus partizani. [52]
VII
A háborúk demokratizálásának egyik legrosszabb eredménye a nehézség, hogy békével záródjanak le, vagy hogy legalább egy hosszú békeperiódussal. Egy részben vagy teljesen demokratikus rendszerben, ahol besorozott katonák harcolnak, a kormányzás nagyobbrészt a nép képviselőin keresztül történik, akik nem történelmi, hanem politikai módon gondolkodnak. A történelemről, gazdaságról, kulturális mentalitásról és a földrajzról nem tudnak semmit. Továbbá „személyesen”, nem pedig dinasztikusan gondolkodnak. Mi járhat elsősorban a fejükben? Az unokáik és a dédunokáik jóléte? Vagy az, hogy megnyerjék a következő választást? Továbbá a hazatérő katonák, amennyiben a győztes oldalon harcoltak, látni akarják szenvedéseik gyümölcseit, így ők olyan békére áhítoznak, amely maximális haszonnal jár az országuk számára. (A zsoldosok máshogy gondolkodtak. Nekik a következő munkájuk járt a fejükben.)
A nagylelkűség ráadásul egy olyan erény, amely gyakrabban megtalálható a kisebb létszámú felsőbb rétegek körében, mint a tömegnél. Végül is intelligenciát feltételez az a sejtés, hogy a nagylelkűség sokkal gyakrabban kifizetődő, mint az önzés. Kiváló könyvében Fénélon így intette a trónörököst: Azok a békeszerződések értelmetlenek, amikor te vagy az erősebb fél és arra kényszeríted a szomszédodat, hogy a nagyobb baj elkerülése végett írja alá azt. Ekkor úgy érzi magát, mint az az ember, aki úgy adja át a tárcáját egy rablónak, hogy az pisztolyt szorít a fejéhez. [53]
Mégis, már a tizenkilencedik században, amikor bekövetkezett az alkotmányos monarchiák demokratizálódása, azt láthatjuk, hogy Fénélon figyelmeztetését egyre nagyobb mértékben figyelmen kívül hagyták. A Német Egység létrejöttére való törekvés, és az itáliai risorgimento lehetőséget nyújtott teljes országok bekebelezésére és dinasztiákat tett földönfutóvá. Ebből a szempontból az olaszok voltak az elsők. Modena, Párma és Toszkána uralkodóinak, valamint a szicíliai Bourbonoknak kellett lemondania. Miután a Német Liga felszabadította Schleswig-Holsteint a dán uralom alól, a legitim örökösöknek nem engedték meg, hogy átvegyék örökségüket. A helyzetet még rosszabbá tette az 1866-os német-porosz háború[54] végkimenetele, amelynek során Poroszország nem csupán Schleswig-Holsteint, hanem Hessen-Nassaut, Frankfurt birodalmi városát és a Hannoveri Hercegséget is megszerezte. [55] Ez Bismarck politikájának eredménye volt, aki életét tipikus porosz konzervatívként és elkötelezett lutheránusként kezdte, ám később német nacionalistává és „nemzeti liberálissá” vált, majd nem sokkal a Német Birodalom (a „Második Birodalom”) megalapozása után „nacionalista haladárként” kezdte meg a kultúrharcot a katolikus egyház ellen.[56]
Az igazi áttörés azonban az első világháború végén következett be, amikor a nemzetek közti háború átalakult egy ideologikus keresztes hadjárattá, hogy „a világot biztonságos hellyé tegyük a demokrácia számára.” 1900-ra Európában csupán két demokratikus köztársaság létezett (Franciaország és Svájc), amely egy olyan kormányzati forma volt, amelyet legnagyobbrészt Dél- és Közép-Amerikai országok képviseltek, s amelyek számát 1910-be és 1912-ben Portugália és Kína „gazdagította.”[57] A demokrácia nagy győzelme Közép-Európában (még akkor is, ha Oroszországban mindössze hét hónapig tartott) és a három császár eltűnése új helyzetet teremtett. A demokraták azt várták, hogy a „béke” demokratikus módon ölt alakot, értsd: a győztes nemzetek szavazóinak többsége dönt majd róla.
Természetesen, ha vetünk egy pillantást Wilson tizennégy pontjára, [58] a legyőzöttek elvárhatták volna, hogy az önrendelkezés elvét náluk is alkalmazzák, ám ez a bájos dokumentum csupán csaliként szolgált, a megadás elérése érdekében. Mivel a demokráciák voltak a győztesek, ezért a „szerződések” nem szerződések, hanem diktátumok voltak, amelyek arra szolgáltak, hogy kielégítsék az otthoni szavazókat. Ez utóbbiakat az ellenség gyűlöletére „tanították”, így a felzaklatott tömegek a valóban (még ha esetleg csak közvetve is) a diktátumokra szavaztak. Nagy-Britanniában például ilyen volt a híres „khaki választás”, a demagógia orgiája, amelynek során Lloyd George azt ígérte, hogy túlzott jóvátételek kirovásával megsemmisítik a német középosztályt, hogy Németország megfizessen, „a legyőzöttek vinnyogjanak” és „akasszák fel a császárt.”
George F. Kennan megállapította, hogy csaknem valamennyi problémánk az első világháborúra vezethető vissza, nem is a harcokra, hanem a következményeire. A magam részéről négy érvet tudok felsorolni e tézis alátámasztására: az amerikai beavatkozás, amely mesterségesen meghosszabbította a háborút és megakadályozta a kompromisszumos békét,[59] a nemzeti küzdelmek összekapcsolása egy ideológiai kereszteshadjárattal, amelyet a végeredmény súlyosbított, a politikusok hihetetlen történelmi, földrajzi, gazdasági és pszichológiai tudatlansága, akik természetesen (kizárólag a választásokra gondolva) a választóikat igyekeztek kielégíteni, és végül az emberek intellektuális üressége, miután az érzelmeiket a legmagasabb fokig felkorbácsolták.
Bismarck rossz ízlését, aki a Második Birodalom megalapításának ünnepségeit szervezte Versaillesban, most azok utánozták, akik előkészítették a Német Birodalom megalázását ugyanazon épület tükörtermében. Itt, és St Germain-en-Laye, valamint Trianon sokkal fontosabb diktátumaiban találhatjuk meg a Harmadik Birodalom és a második világháború alapjait, minden részletében csodálatraméltó előrelátással és gondossággal. A Versailles-i Szerződés hatalmas kárt okozott Németországnak, ám alig változtatott Európa térképén.
A Habsburg Birodalom elpusztítása Németországot tette az első világháború geopolitikai győztesévé. 1919 után csupán egyetlen nagyhatalommal, Franciaországgal voltak közös határai, míg keleten közvetlen és közvetett szomszédai mind részben mesterséges, részben katonailag védtelen államok voltak. Ahogyan Őméltósága Ernst Kornemann, a Breslaui Egyetem rektora rámutatott 1926-ban, az idő, hogy előnyt szerezzen ebből a helyzetből, előbb-utóbb el fog jönni. El is jött.
Hitler a Párizs környéki békék szerzőitől nem csupán egy olyan belső állapotot örökölt, amelyet fontos társadalmi rétegek gyökerestől való kitépésével és egy működésképtelen kormányzat terhével jellemezhetünk,[60] hanem egy kivételesen jövedelmező geopolitikai helyzetet is, amelyet elsősorban Ausztria-Magyarország szétdarabolása eredményezett.[61] Amennyiben Hitlernek lett volna egy kis humorérzéke, állíthatott volna egy hatalmas emlékművet Woodrow Wilsonnak.[62]
Visszatekintve ezekre az eseményekre, John Maynard Keynes, aki Lloyd George segítője volt a konferenciákon, a következőket írta: „Egy karthágói béke nem igazán helyes és lehetséges… Az időt nem lehet visszafordítani… anélkül, hogy ilyen feszültségeket keltenénk Európa szerkezetében és elszabadítanánk ilyen emberi és szellemi erőket a határok és fajok túlzott erőltetésével, nem csupán Ön és a „garanciái”, hanem az Önök intézményei és társadalmuk meglévő rendje is meg fog semmisülni.” [63]
Egyike ezeknek a „garanciáknak” a Népszövetség volt, amelyet Compton Mackenzie „egy gépíró álmának” nevezett „a Szent Római Birodalomról” és amelyhez az Egyesült Államok kongresszusa megtagadta a csatlakozást. [64] Afelől mégis semmi kétség, hogy általános megelégedettség uralkodott a győztes nemzeteknél, nem csupán az amerikaiak, britek, franciák és olaszok körében, hanem a cseheknél, románoknál és szerbeknél is. [65] Azonban az intelligensebb lengyelek szkeptikusak maradtak, látván, hogy országuk a Szovjetunió és Németország közé szorult. [66] A történelem mindig is mérhetetlenül kegyetlen, ezért ezt mondhatná a legyőzötteknek: „Mivel hűtlenek voltatok a jobbik énetekhez, az örökségetekhez és hagyományaitokhoz, ezért nem császárokat, hanem az elpusztítóitokat fogjátok szolgálni, lealacsonyító rabszolgaságban, könyörtelen megalomániásokat, akik bele fognak kényszeríteni egy újabb mészárlásba!” Miközben a győztesekhez e szavakat intézné: „Emberekben és vagyonban lévő hatalmas felsőbbrendűségetekből profitálva meggyaláztátok diadalotokat, és nem csupán férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel fizettetek meg érte, hanem az egész világra kiterjedő presztízsetekkel és javaitokkal!”
Visszatekintve az első világháborúra azt láthatjuk, hogy a régi, demokratikus lelkesültség visszatért, hogy tovább terjessze a francia forradalom nagyszerű ideáit[67], akár szörnyű vérontás árán is, mivel a demokrácia az egyszerű lelkeknek minden külső avagy felső hatalomtól való szabadságot jelent. Amikor a kompromisszumos béke látótávolságra került, a demokratikus idealisták fegyverben vonultak fel. George D. Herron, Wilson „bal keze” a külpolitikában még egy porosz győzelmet is szívesebben vett volna a kompromisszumos békénél, amely számára arisztokráciát, Ruhr-vidéki bárókat, Habsburgokat és a katolikus egyházat jelképezte, amíg egy Hohenzollern-diadal után a nemzetek „még mindig felébredhetnek a hosszú, baljós éjszakából a kozmikus bizalom és végtelen tudás valóságába.” [68]
Wilson nagyon csodálta Herront, és megtette őt európai közvetítőjének a háború alatt, megadva neki a lehetőséget, hogy megtorpedózza az osztrákok békére való törekvését 1918 februárjában, mivel ez a Habsburgok politikai továbbélését jelentette volna.[69] A hadkötelezettség alatt azonban a katonák élete kevés értékkel bírt, mivel könnyedén pótolhatták őket. Ugyanígy utasították el a titkos német jobboldal törekvéseit (a Halder-Beck összeesküvést) a második világháború kitörése előtt, valamint a háború során a Dr Bellen, Chichester püspökén keresztül történő kapcsolatfelvételeiket. A püspök hiába könyörgött Winston Churchill együttműködéséért. [70]
A németeknek alá kellett írniuk a versailles-i „szerződést”, mert asz éhségblokád hüvelykszorítóként működött a számukra. A liberális demokrácia kialakulásának reményét Oroszországban megszüntették a radikális szociáldemokraták, az úgynevezett bolsevikok. Így Oroszország a továbbiakban már nem számított „megfelelő partnernek a becsület ligájában”, ahogyan Wilson elnök a Kerenszkij-féle kormányzatot üdvözölte. (Húsz évvel később az Új Oroszországnak, a „Szocializmus Szülőföldjének” megvolt az az élvezetes lehetősége, hogy a nemzetiszocialistákkal együtt kirobbanthatta a második világháborút.)
Megpróbálták az európai uralkodók valaha is ráerőltetni a monarchizmust a második vagy harmadik Francia Köztársaságra, avagy Brazíliára a monarchia bukását követően, vagy Portugáliára 1910-ben? Nem, mivel nincs is olyan dolog, hogy „monarchizmus”. A demokrácia, mint demokratizmus egy gnosztikus elgondolás, amely elszánt „a világ megmentésére.” [71]
Azonban, hogy az embereket boldoggá tegyük (a saját szánk íze szerint), néha szükséges egy kis, időnként pedig akár komolyabb nyomás. 1914 februárjában Wilson úgy gondolta, hogy a mexikóiak sokkal boldogabbak lennének, ha politikailag utánoznák az Egyesült Államokat, ahogyan korábban az Államok utánozta a franciákat.[72] Ez igencsak aggasztotta Sir Edward Greyt, a brit külügyminisztert. Közte, és az amerikai nagykövet, Walter Hines Page között érdekes párbeszéd bontakozott ki. Ennek témája a mexikóiak vonakodása volt az érett demokrácia átvétele kapcsán, amelyet az Egyesült Államok mindenekelőtt igyekezett előmozdítani Mexikóban, még azelőtt is, hogy támogatni kezdték volna Benito Juarezt, Miksa császár gyilkosát.[73] A véleménycsere a következők szerint zajlott:
Grey: Feltételezem, be kell avatkozniuk. Mi fog történni ekkor?
Page: Szavazásra és a döntéseik szerinti életre késztetjük őket.
Grey: De mi lesz, ha nem akarnak így élni?
Page: Megint bevonulunk és újra szavaztatjuk őket.
Grey: És ezt folytatni fogják kétszáz évig?
Page: Igen. Az Egyesült Államok itt lesz kétszáz évig és folytatni fogja, amíg meg nem tanulnak szavazni és önmagukat kormányozni. [74]
Ilyen naiv mentalitással kényszerítették a „fiatal demokráciákat” az „ön-kormányzat” élvezetére, hogy rajongjanak az „új, köztársasági szabadságukért.”[75] Ez a szóhasználat a Tirol napóleoni hódítóira emlékeztet, valamint arra a szellemre, amelynek jegyében a Párizs környéki békék születtek.[76] Franciaország vérbe fojtotta Európát az 1795-1815 közötti időszakban. A Bécsi Kongresszuson mégis nagy tisztelettel fogadták képviselőit, az üléseket és megbeszéléseket franciául folytatták le és Franciaország enyhén megnövelt területtel hagyta el a tárgyalóasztalt.[77] Senki nem kiáltotta, hogy „akasszátok fel az Empereurt!”, és nem volt „közvélemény” sem, amelynek bosszúszomját ki kellett volna elégíteni.
VIII
Természetesen naivitás lenne azt gondolnunk, hogy a keresztény történelem tisztán monarchista időszakában a háború kellemes időtöltés lett volna. Háborúk akkoriban igen gyakran kirobbantak, és a fegyelem a zsoldosok között nagyon szánalmas volt. Az elfoglalt városoknak sarcot kellett fizetniük, a zsákmányszerzés elfogadott volt, a fosztogató katonák pedig rosszabbak voltak a pestisnél. Csupán a tizennyolcadik században vettek fel a háborúk civilizált jellemzőket. [78] Az a tény, hogy a tábornokok nemesi családok tagjai voltak, nagyban hozzájárult ehhez. Nekik megvolt a megfelelő neveltetésük, továbbá Európa arisztokráciája nemzetközi összefonódásban volt, noha nem a király-uralkodó családok szintjéig.[79] Az ellenség jellemvonásainak megítélésében biztosan soha nem hatott rájuk a tömegmédia. Nem tudnánk elképzelni, hogy Marlborough-t a londoni Daily Courant szerkesztői mozgatták volna, ahogyan azt Kennedy elnökkel tette David Halberstam a New York Timestól.
Az uralkodók azonban nem csupán nemzetközi, hanem „kevert fajú” leszármazással is rendelkeztek, amely nagy előny volt a nemzeteik számára, mivel alattvalóiktól bizonyos távolságot kölcsönzött számukra, így objektívebben voltak képesek megítélni őket. 1909-ben csupán két, eredendően helyi származású uralkodó dinasztia létezett Európában, mégpedig a Petrovics-Nyegosok Montenegróban, valamint a Karagyorgyevicsek Szerbiában. Nyilván nem ezek voltak a legjelentősebb és legkitüntetettebb uralkodóházak. A Szász-Coburg-Gotha ház uralkodott Nagy Britanniában [80], Belgiumban, Portugáliában és Bulgáriában, a Holstein-Gattorpok Oroszországban, ahol az igazi Romanovok II. Péterrel kihaltak, a Bourbonok Spanyolországban, a Német Hohenzollernek Poroszországban és Romániában, a Nassauiak Hollandiában és Luxemburgban, a Svájci-lotharingiai Habsburgok a Monarchiában, a Francia Savoyaiak Olaszországban és a Sonderburg-Glücksburg-Augustenburgok Dániában, Norvégiában és Görögországban. Ők valamennyien Nagy Károly és Mohammed [81] leszármazottai voltak, egy csepp zsidó vérrel az ereikben [82] és Mária Terézia anyai felmenői miatt kumán (török-tatár) hercegeik is az őseik között voltak.[83]
A reformáció falat emelt a katolikus és protestáns családok közé, ám ezt néha sikerült ledönteni.[84] A viták, háborúk és felekezeti különbségek ellenére még 1870-ben is, amikor a legyőzött III. Napóleon fogolyként együtt vacsorázott I. Vilmossal és Bismarckkal a Wilhelmshöhe kastélyban, a porosz király „Mon chére Monsieur frere”-nek[85] szólította a francia uralkodót. Önuralom, jómodor és nagylelkűség jellemezték az uralkodókat.
Azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy noha az uralkodók közötti kapcsolatok egyre szorosabbra fonódtak az évszázadok folyamán, mégsem voltak teljesen immúnisak az 1789 utáni történelmi változásokra, más szavakkal a demokráciára, a szocializmusra,[86] a nacionalizmusra és a „horizontalista” kísértésekre.[87] Kérdéses például, hogy egyedül Lloyd George volt-e a felelős abban, hogy nem mentették meg az orosz uralkodói család életét, amikor, 1917-ben a britek visszautasították a menedék-kérésüket.[88]
A monarchia számos, hatalmas előnnyel rendelkezik. Először is elvárhatjuk, hogy az uralkodó pszichológiailag [89] és intellektuálisan felkészült a feladatára. Néhány vezető politikus felkészültségét figyelve csupán elborzadhatunk, mivel gyakran a megjelenésük vagy a fecsegésben megnyilvánuló tehetségük juttatta őket a hivatalukba. A második előny az uralkodók nemzetközi kapcsolati hálója és a helyi kötelékek hiánya. [90] A harmadik az a tény, hogy pozíciójukkal nem tartoznak egyetlen pártnak, frakciónak, érdekcsoportnak, avagy osztálynak sem, hanem csak – Bossuet szavaival élve – „a természet szép törvényének.” [91] A negyedik előny az volt, hogy az uralkodók cselekedhettek „történelmileg.” Demokráciákban az elsődleges feladat megnyerni a választásokat, és ahol az instabilitás a jól elhelyezett változtatásokkal még büszkeség kérdése is, a konstruktív külpolitika majdnem lehetetlen.[92] Az uralkodók halálukig viselik hivatalukat, amikor is birodalmukat fiukra avagy legközelebbi rokonukra hagyják. Ők cselekedhetnek „történelmileg” a politikai tettek helyett, időbeli korlátozás nélkül. Így születhetnek meg különböző „politikai testamentumaik.”
Találóan mutatta be ezt Hans-Hermann Hoppe professzor egy esszéjében, amely a demokratikus folyamatot egy olyan gyermekhez hasonlítja, aki azt szeretné, hogy a kívánságai azonnal teljesüljenek, és amennyiben ez nem sikerül, akkor sírással fejezi ki tiltakozását. Egy uralkodó, egy dinasztia tagjaként, a távoli jövőre nézve is tervezhet, akár generációkkal későbbre. [93] Mégis, nagyon is téves lenne azt hinnünk, hogy a monarchia, akár a keresztény monarchia visszatérése megoldaná valamennyi problémánkat. Idézzük fel Charles Maurrast, a nagyszerű monarchistát, aki a következőket mondta a monarchiáról, mint kormányzati formáról: „Le moindre mal. La possibilite du bien. (A legkisebb rossz. Valami jónak a lehetősége.)”
A mi időnkben, amelyben a föld egy hihetetlenül komplex rendszerré alakult át, a mélység Scita és Scienda, a szavazók és jelöltek tényleges tudása és a szükséges tudás között elkerülhetetlenül folyamatosan növekszik. S mivel a demokratikus folyamat aktív és passzív résztvevőitől megkövetelt tudás csupán pillanatnyi, ezért érzelmek, szimpátiák, és ellenszenvek, kedvező és kedvezőtlen tényezők hatnak most elsősorban. A demokráciák ezért nyulakként ugrálnak minden elképzelhető irányba, nem kívánt háborúkba [94], idealisztikus keresztes hadjáratokba, és szükségtelen, végzetes békeegyezményekbe. Az uralkodókat gyermekkoruktól kezdve a kötelességeikre készítették fel. Úgy „örökölték” a szakmájukat, ahogyan a kézművesek is a mesterségüket. Egy szabó fia szabó lett és így tovább. Ezek a szabók néha rossz ruházatot készítettek, néha pedig kiválót, de általában mindig elfogadhatót. Így voltak ezzel az uralkodók is. Ezzel szemben a fogorvosok, ügyvédek, foltozóvargák, parasztok és vízvezeték szerelők nem voltak képesek semmiféle ruha elkészítésére, ha belefogtak, csak borzalmas dolgokra. Így Európa hanyatlása immár több, mint 200 éve tart, amely azt is jelenti, hogy nem szabad megfeledkeznünk a korábban már említett tényállásról sem: a monarchia kompromisszumot kötött a demokráciával a tizenkilencedik század során, és így a huszadikban már csupán pszichológiai szerepet játszik. [95]
A háborúk azonban semmilyen körülmények között nem kívánatosak. Az ideális megoldás (amely jelenleg egy olyan álom, amelynek semmiféle megvalósulási lehetősége nincs) egy keresztény uralkodókból álló tanács[96] lenne, amely a földet irányítaná, annak tudatában, hogy napjaink háborúi – a technológia, kémia, fizika és biológia fejlődésének köszönhetően – öngyilkos karaktert vettek fel. [97] Az emberi faj túlélését veszélyeztetik, amelynek eddig még nem volt közös szellemi nevezője. Ahogyan nincs az ENSZ-nek, sem pedig az Európai Uniónak. Mindezideig az EU csak egy közös gazdasági vággyal büszkélkedhet, amely arra irányul, hogy prosperálóbb legyen, valamint közös védelemmel a külső ellenségekkel szemben (bármiféle agresszív hajtóerő nélkül). Ezért úgy fest, mint egy dagadt sündisznó, amely viszonylag védett a természeti környezetével szemben, ám nem tekinthetjük Európa megfelelő szimbólumának.
BIBLIOGRÁFIA
Bacque, James. Other Losses. Toronto: Stoddard, 1989.
Bainville, Jacques. Action Francaise. September 29, 1914.
Battaglia, Otto Forst de. Das Geheimnis des Blutes. Vienna: Reinhold, 1932.
Bernanos, Georges. la grande peur des bien-pensants. Paris: Grasset, 1949.
Brinton, Crane. The Jacobins. New York: MacMillan, 1930.
Bryce, James. The American Commonwealth. London and New York: MacMillan, 1888.
Bui-Tin. Following Ho Chi Minh: Memoirs of a North Vietnamese Colonel. London: Hurst, 1995.
Bullitt, William C. Thomas Woodrow Wilson: A Psychological Study. Boston: Houghton Mifflin, 1967.
Caulaincourt, Armand-Augustin-Louis de. Memoires du General de Caulaincourt,
Duc de Vicence. Paris: Plon, 1933.
Churchill, Winston. The Second World War. Vol. 2. Boston: Houghton Mifflin, 1948–53.
Disraeli, Benjamin, Earl of Beaconsfield, K.G. Coningsby; or, The New
Generation. London: Longmans, Green, and Co., 1849.
Duerr, Emil. Freiheit und Macht bei Jacob Burckhardt. Basel: Helbing & Lichtental, 1918.
Encyclopaedia Brittanica, 11th ed., 1911. “Dahomey.”
Fénélon de la Mothe, Francois. “Direction pour la conscience d’un roi.”
Oeuvres. Vol. 25. Paris, 1787.
Fuller, J.F.C. The Second World War: 1935–1945. New York: Duell,
Sloane & Pearce, 1949.
Goebbels, Josef. “The German Left.” Der Angriff. December 6, 1931.
Goethe, Johann Wolfgang. Maximen und Reflexionen. New York and
London: MacMillan, 1893.
Gomez Davila, Nicolas. Auf verlorenem Posten. Vienna: Karolinger, 1992.
Hendrick, Burton J. The Life and Letters of Walter H. Page. Vol. 1. Ga rden
City, N.Y.: Doubleday, 1925.
Herron, George D. The Menace of Peace. London: Allen & Unwin, 1917.
Herzl, Theodor. “Der Judenstaat.” In Theodor Herzls zionistische
Schriften. Charlottenburg: Jüdischer Verlag, n.d.
Hoppe, Hans-Herman. “Time Preference, Government, and the Process of
De-Civilization: From Monarchy to Democracy.” In The Costs of War:
America’s Pyrrhic Victories, ed. John V. Denson. New Brunswick,
Journal of Libertarian Studies 40
N.J.: Transaction Publishers, 1997.
Irving, David. The Destruction of Dresden. London: William Kimber, 1963.
Kern, Fritz. Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im frühen Mittelalter.
Leipzig: Koehler, 1914.
Keynes, John Maynard. The Economic Consequences of the Peace. London:
Harcourt Brace, 1920.
Kinsky, Nora Gräfin. Russisches Tagebuch. Stuttgart: Seewald, 1976.
Knightley, Phillip. The First Casualty. New York: Harcourt Brace, 1975.
Kuehnelt-Leddihn, Erik von. Leftism Revisited. Washington, D.C.: Regnery, 1989.
———. Liberty or Equality? Front Royal: Christendom Press, 1993.
———. “Foreign Policy and the Popular Will.” Chronicles. June 1998.
Kyemba, Henry. State of Blood. London: Corgi Books, 1977.
Lely, Gilbert. Vie du Marquis de Sade. Vol. 1. Paris: Gallimard NFR, 1952.
Liddell-Hart, Basil. “War Limited.” Harper’s Magazine. March 1946.
Lloyd George, Richard, 2nd Earl of Dwyfor. My Father, Lloyd George.
New York: Crown Publishers, 1960.
MacWilliams, “Moving the West-Coast Japanese.” Harper’s Magazine. September 1942.
McCormick, Ann O’Hare. The New York Times. October 9, 1944.
Mill, John Stuart. Considerations on Representative Government. New
York: H. Holt, 1882.
Nickerson, Hoffman. The Armed Horde, 1793–1939: A Study of the Rise,
Survival, and Decline of the Mass Army. New York: G. Putnam’s Sons, 1940.
Osusky, Stefan. George D. Herron: Dovernik Wilsonoc pocas cojny.
Pressburg: Naklad Prudov, 1925.
Petrie, Sir Charles. Twenty Years Armistice—and After: British Foreign
Policy Since 1918. London: Eyre & Spottiswoode, 1940.
Schickele, Rene. Die Grenze. Berlin: Rowohlt, 1932.
Secher, Reynald. Le genocide franco-francais. Paris: Presses Universitaires de France, 1986.
Spaight, J.M. The Battle of Britain. London: Geoffrey Bless, 1941.
———. Bombing Vindicated. London: Geoffrey Bless, 1944.
Stone, I.F. The Trial of Socrates. New York: Anchor Books, 1989.
Toynbee, Arnold J. A Study of History. London: Oxford University Press, 1939.
Twain, Mark. “Traveller’s Record. Harper’s Magazine.
Erik von Kuehnelt-Leddihn – Monarchy and War 41
Voegelin, Eric. Science, Politics, and Gnosticism. Chicago: Regnery, 1968.
Weinstein, Edwin W. Woodrow Wilson: A Medical and Psychological
Biography. Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1981.
JEGYZETEK
[36]Miután Clemenceau és Ribot francia külügyminiszter megtorpedózták Károly császár békére törekvő erőfeszítéseit, Anatole France megjegyezte: „Egy francia király, igen, egy király megkegyelmezett volna szegény népünknek, amelyet kiszipolyoztak, elgyengítettek, és amely elért ereje végéhez. De a demokrácia szívtelen és gerinctelen. A pénz hatalmának rabszolgája könyörtelen és embertelen.” Lásd Sir Charles Petrie, Twenty Years Armistice—and After: British Foreign Policy Since 1918 (London: Eyre & Spottiswoode, 1940), p. 12. Rene Schickele a Die Grenze című írásában (Berlin: Rowohlt, 1932, pp. 145–46) megemlíti, hogy Clemenceau börtönnel fenyegette Anatole France-t, amennyiben egyetlen sort is publikálni merészel a háborús vélekedéséről.
[37] Lásd Carey MacWilliams, “Moving the West-Coast Japanese,” Harper’s (September 1942). Teljesen europid házastársaik általában velük tartottak. A sokkal inkább előtérben lévő hawaii lakosságnak egy harmada japán volt, ám őket mégsem zárták táborokba, mivel az „arany nyugat fiai” nem léptek fel tevékenyen ezeken a szigeteken. Azonban egyetlen kémügy nem történt az „amerikai japánok” körében sem. A leginkább kitüntetett amerikai zászlóalj hawaii japánokból állt, akik New Yorkban tartották dísszemléjüket.
[38] Lásd James Bacque, Other Losses (Toronto: Stoddard, 1989). Németország azt panaszolta, hogy 1,700,000 hadifogoly nem tért haza a háború után. Az is igaz persze, hogy a Harmadik Birodalom sok orosz hadifoglyot éheztetett halálra. A német foglyok is éheztek Oroszországban, ám a hazatérőknek, az út során gyakran könyörögtek élelemért az éhes, helyi lakosok.
[39] 1945 novemberében Detroitban interjút készítettek néhány emberrel a német koncentrációs táborok szörnyűségeivel kapcsolatos reakciójukról. Kilencven százalékuk meg volt győződve arról, hogy valamennyi, erről készült film megrendezett volt és emlékeztették az interjú készítőit az első világháború hamis propagandájára, például a levágott kezű belga csecsemőkre. Ahogy Cicero írta A jóslásról című írásában: „Akkor sem hiszünk a hazugnak, ha éppen igazat beszél.”
[40] A hesseni nagyherceg nem „adta el” az alattvalóit felfegyverezve az angoloknak a Függetlenségi Háború alatt. Ezek az emberek mindenféle nemzetből származó zsoldosok voltak, akik önként jelentkeztek.
[41] Ami azt illeti, két német pilótát le is fokoztak, mert a háború korai szakaszában katonai célpontok helyett a londoni East End-re dobtak bombákat. A RAF nem tartotta tanácsosnak Berlin és más német városok bombázását, ám Churchill szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel. Lásd Phillip Knightley, The First Casualty (New York: Harcourt, Brace, 1975), pp. 237–38.
A német hadsereg Rotterdam és Varsó meghódítására tört, amikor a Luftwaffe megtámadta őket. A Coventry elleni bombatámadás Berlin bombázásának megtorlása volt. Basil Liddell-Hart azt állította, hogy a németek tartották magukat az előterjesztett (ám visszautasított) légi egyezményhez, mintha életbe lépett volna, de a szövetségesek mindig újra kezdték a bombázásokat. Lásd Basil Liddell-Hart, “War Limited,” Harper’s (March 1946), pp. 198–99. A brit légügyi minisztérium igazgatóhelyettese két publikációban védte meg azt az eljárást, amely az ellenség gazdaságának elpusztítására tört, és ennek „mellékhatásaként” bizonyos területeken a lakosság egészének megölésével járt. Lásd J.M. Spaight, The Battle of Britain (London: Geoffrey Bles, 1941), és Bombing Vindicated (London: Geoffrey Bles, 1944). Churchill a The Second World War című művében (vol. 2 (Boston: Houghton Mifflin, 1948–53), pp. 565–67) beismerte, hogy egy hatalmas légierő felállítását tervezte külföldön, túl a németek hatósugarán, hogy szétzúzza a Harmadik Birodalmat, amelynek embervesztesége a légiháborúban egy a tízhez arányú volt az angolokéval összehasonlítva.
[42] Lásd General J.F.C. Fuller, The Second World War: 1935–1945 (New York: Duell, Sloane & Pearce, 1949), p. 222–23.
[43] Lásd David Irving, The Destruction of Dresden (London: William Kimber, 1963). A város tele volt a keletről érkező menekültekkel. Érdekes kérdés, hogy vajon hány nem német rabszolgamunkás, a szövetséges államok polgára vesztette életét a támadásban. Biztosan legalább ötezer. A bombázásra Churchill adott parancsot, talán hogy lenyűgözze a Jaltán tárgyaló oroszokat. 1945 februárjában ugyanis a németek gyakorlatilag már elvesztették a háborút.
[44] Nagaszaki talán még súlyosabb találat volt, mint Hirosima. Ebben a városban volt a japán katolikus egyház központja és itt állt a Távol-Kelet legmagasabb katedrálisa, amely a támadás napján tele volt hívőkkel. A „Fat Boy” néhány száz yardnyira robbant onnan, megölve Japán katolikus népességének nyolc százalékát, Urakami külvárosában. 265 évig léteztek a „föld alatt”, mielőtt Harry S. Truman talpnyalói eltörölték őket.
[45] El tudja képzelni bárki is, hogy Európa koronás fői ilyen eseménybe bonyolódjanak? Ferenc József, ahogy egy porosz gránátos combcsontját papírvágó késnek használja? Vagy Viktória királynő egy búr mesterlövész kulcscsontját? Csak Felső-Ubangi hegyi törzsfőnöke viselkedne ehhez hasonlóan.
[46] Lásd Ann O’Hare McCormick in The New York Times (October 9, 1944). Ezen kívül több, mint 1 500 ember sérült meg, közülük sokat megcsonkították.
[47] Lásd az Encyclopaedia Britannica, 11. kiadását (1911) a „Dahomey” címszó alatt, valamint Henry Kyemba, State of Blood (London: Corgi Books, 1977). Idi Amin az ENSZ-ben tartott előadást, New York-ban. Meggyőződése volt, hogy az emberi húsnak „kiváló, sós íze” van, és így „gasztronómiai demokráciát” gyakorolt. Kyemba az ő egyik korábbi minisztere volt.
[48] Az apósom sofőrje Monte Cassinonál harcolt német katonaként. Ő mondta nekem, hogy a társaival együtt azt gondolták: az amerikaiaknak elment az eszük. Egyetlen német katona sem volt már az épületben, ám a romok ideális védelmükül szolgáltak.
Számos vietnámi látogatásom során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az amerikai hadseregnek abban a háborúban is hasonló problémái voltak. Nem harcolhattak tisztán katonai módon és gyakran a mesterségesen kiagyalt közvéleménnyel összhangban kellett megtenniük lépéseiket.
[49] A két szocializmus megpróbálta együttesen kiirtani a lengyel felsőbb rétegeket. Az oroszok 15 000 főnyi mészárlást ismertek be Katynban és másutt. Auschwitzben pedig lengyel áldozatok számos barakkjának fotóit láthatjuk. A tábort eredetileg lengyelek kiirtására tervezték, a zsidó áradat csupán 1941-ben jött teljes lendületbe.
[50] Ugyanez áll a varsói gettólázadásra. Nem volt béka vagy fegyverszünet Németország és Lengyelország között, sem pedig deklarált háború Németország és Csehszlovákia között.
[51] Goebbels naplója szerint a cseh ipar és munkásosztály, valamint a megszállók közti együttműködés tökéletes volt. Aztán a németek belesétáltak a csapdába, amelyet az emigráns cseh kormány állított nekik, megszervezve a Heydrich elleni gyilkosságot, ők pedig ezt Lidice elpusztításával torolták meg. A háború után Cseh-morvaország németsége, mielőtt kilakoltatták őket, komoly kínokat szenvedett el a korábbi kollaboránsoktól, akik most védtelen civilek gyötrésével igyekeztek hazafiságukat bizonyítani.
[52] Az első világháborúban Szerbia osztrák-magyar megszállóinak sok gondot okozott a franc-tireurs (amelyet tévesen komitadjis-nek neveztek). A második világháborúban viszont a brutailtás és a kegyetlenség nem ismert határokat. Horvátok harcoltak németek és szerbek ellen, a szerbek pedig horvátok, németek, olaszok és más szerbek ellen, ázsiai módon. Churchill a bolsevikokat támogatta, mert (ahogyan arról Fitzroy MacLeannek beszámolt) ők voltak „jobbak a németgyilkolásban”, szemben eredeti szövetségesükkel, Draza Mihajlovic ezredes embereivel, akit a Nyugat teljes mértékben elárult és akit a titoisták kivégeztek.
[53] Lásd Francois Fénélon de la Mothe, “Direction pour la conscience d’un roi,” in Oeuvres, vol. 25 (Paris: n.p., 1787), p. 489.
[54] Ez volt a Német Liga háborúja a Porosz-Itáliai szövetség ellenében. Az „osztrák-porosz háború” elnevezés helytelen.
[55] Helyeselte-e I. Vilmos a háborút a Német Liga ellen? A porosz királynő tüntetően elhagyta Berlint a háború kirobbanásakor.
[56] Bismarck volt a hajtóerő és a döntéshozó. I. Vilmos vonakodott német császárrá válni, amely Németország (Deutschland) császárát jelentette, egy olyan országét, amely hivatalosan csupán 1949 óta létezik. Emlékezzünk, hogy a Habsburgok több, mint hatszáz éven keresztül uralkodtak a „német földek” felett, míg a Hohenzollernek mindössze 47 évig. Vilmos elődje, a bátyja, IV. Frigyes Vilmos pedig kijelentette, hogy akkor lenne igazán boldog, ha egy Habsburg német császárrá koronázásakor ő tarthatná a szenteltvíz-tartót a ceremónián.
[57] Nem említjük itt Lengyelországot, amely 1572 óta választásos monarchiaként működött, köztársaságnak (rzeczpospolita) nevezték, és valójában a nemesség kormányozta. Európa e legtoleránsabb országa 1795-re megszűnt létezni.
[58] A tizennégy pontot Walter Lippmann írta. Többek közt megemlíti Ausztria-Magyarország népeinek önrendelkezési jogát (autonóm fejlődését) is. Az „autonóm” szó jelentése nem egészen tiszta angolul. Jelenthet teljes elkülönülést, illetve csupán helyi jogokat és privilégiumokat is. Lippmann, aki amúgy egy csodálatra méltó ember, azt mondta nekem, hogy ő a szó utóbbi értelmére gondolt.
[59] A New York Enquirer számára készült 1936 júniusi interjújában Churchill lehordta az Egyesült Államokat, hogy nem csatlakoztak az antanthoz egészen 1917-ig. Titokban megpróbáltak kompromisszumos békét elérni, amely számtalan emberi életet mentett volna meg, valamint megakadályozta volna nemzetiszocializmus kibontakozását, sőt, valószínűleg a kommunizmusét is Oroszországban. Az interjút felolvasta a kongresszus előtt egy elzárkózáspárti politikus 1939 szeptemberében. Egy ilyen kompromisszumos béke azonban nem váltotta volna valóra Wilson elnök álmát, hogy a világot a demokrácia által tegye veszélyessé.
[60] Jacques Bainville megrettent egy Német Köztársaság ötletétől (amelyet a szocialista Karl Liebknecht követelt). Biztos volt abban is, hogy a jakobinusokat utánoznák és az „egy és oszthatatlan” Németország nevében erőszakosan nacionalistává válnának. Mennyire igaza volt! Lásd az Action Francaise 1914 szept. 29-i számában megjelent cikkét.
Goebbels a német nemzetiszocializmusban a francia forradalom párját látta és a Der Angriff 1931 december 6-i számában azzal dicsekedett, hogy a pártja képviseli a „német baloldalt.”
[61] A nyugati demokráciák szélesebb nagyközönsége számára Németország és annak császára volt Az Ellenség. Nem ez volt a helyzet azonban a vezető politikusok körében, akiket összekötött egy baloldali-protestáns ellenszenv a Dunai Monarchiával szemben, amelyre bőséges dokumentáció található a könyveimben. Clemenceau olyannyira gyűlölte a Habsburgokat, hogy amikor a németek Párizs felé tartottak 1914 augusztusában, ő csak Ausztriát szapulta. (Poincare naplójában olvashatjuk, hogy mennyire meglepődött ezen.) Lloyd George csodálta Hitlert, ám támadta Franco-t; ahogyan azt Virginia Cowley-nak magyarázta: „én mindig is felsorakoztam a papok ellen.” Sir Denis Brogan és Raymond Aron helyesen nevezik az első világháborút a „második osztrák örökösödési háborúnak.” A második világháború pedig kétségtelenül a harmadik volt e hatalmi harcok sorában.
[62] Paul Löbét, a Reichstag elnökét, aki szociáldemokrata politikus volt, noha a nemzetiszocialisták kétszer is bebörtönözték rövid időre, mégis nyugdíjat kapott a Harmadik Birodalomban, azért a szerepért, amelyet a monarchia köztársasággal való felváltásában töltött be.
[63] Lásd John Maynard Keynes, The Economic Consequences of the Peace (London: Harcourt, Brace, 1920), pp. 4–5.
[64] Mentségként Wilson számára meg kell említeni, hogy az első ízben 1896-ban érte szélütés, majd pedig egy újabb, súlyosabb 1906-ban, amely során fél szemére megvakult és meg kellett tanulnia bal kézzel írni. Ez az emberroncs nyerte meg az 1912-es választásokat, Theodore Roosevelt bohóckodásának köszönhetően. A párizsi békekonferenciákon két komoly betegség is kínozta. 1919 szeptemberében egy harmadik szélütést is elszenvedett, amely azt eredményezte, hogy a Fehér Házat a továbbiakban a felesége irányította. Lásd Edwin W. Weinstein, Woodrow Wilson: A Medical and Psychological Biography (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1981). Éppen ilyen fontos és rémisztő az a könyv, amelyet Sigmund Freud írt, William C. Bullittel közösen: Thomas Woodrow Wilson: A Psychological Study (Boston: Houghton Mifflin, 1967). Freud azt mondta Max Eastmannek, hogy Wilson „a század legbutább bolondja volt, és egyben öntudatlan bűnöző is.”
[65] Murád szerb szulátn meggyilkolása 1389 június 28-án történt. Pontosan 525 évvel később, ugyanezen a napon, 1914-ben következett be a szarajevói kettős gyilkosság. 1919-ben tudatosan választották június 28-át a versailles-i szerződés aláírására, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltására, amely 1929-ben vette fel a Jugoszlávia nevet. Ugyanezen a napon a csehszlovák miniszterek küldöttsége úgy döntött, hogy gratuláló táviratot küld a bűnügy kapcsán az új balkáni államnak, kifejezve reményét, hogy „a jövőben is véghezvisznek ilyen hősi tetteket.” Egy házaspár lemészárlását! Itt is láthatjuk a francia forradalom véres örökségét.
[66] Lloyd Geroge hevesen gyűlölte Lengyelországot és elintézte, hogy Szilézia lengyel részét Csehszlovákia kaphassa meg. Amikor 1920-ban a Vörös Hadsereg Varsó felé tartott, boldogan ugrándozott. Karaktere megismeréséhez lásd a fia által írt életrajzot: Richard Lloyd George, the Earl of Dwyfor, My Father, Lloyd George (New York: Crown Publishers, 1960).
[67] A demokrácia teológiai probléma, mivel a kormányzat az eredendő bűn eredménye. A demokrácia testesíti meg azt az illúziót, hogy az „ön-kormányzat” ténylegesen azt jelenti, hogy önmagunkat kormányozzuk, anélkül, hogy bárki másnak köze lenne hozzá, miközben valójában egyszerűen a többség uralma a kisebbség felett. Sir Henry Campbell-Bannerman azt állította, hogy „az önkormányzat jobb, mint a jó kormányzat.” Így ha legközelebb súlyos betegségben szenvedünk, akkor alkalmazzunk kuruzslást a gyógyulásunk érdekében, és tekintsünk el az orvosi kezeléstől.
[68] Lásd George D. Herron, The Menace of Peace (London: Allen & Unwin, 1917), pp. 9–10. Wilson nyilvánvalóan úgy találta, hogy csak egy kitaszított miniszter (aki házasságtörést követett el) érti meg őt, egy korábbi szocialista és pacifista, aki a válása uátn Mrs. Rand, a new york-i Rand Társadalomtudományi Iskola alapítójának lányát vette feleségül.
[69] Herron tudatos törekvését az osztrák béketervezet meghiúsítására 1918 februárjában részletesen leírta szlovák asszisztense, Stefan Osuskya következő művében: George D. Herron: Dovernik Wilsonov pocas vojny (Pressburg: Naklad Prudov, 1925). Mellesleg Herron ötlete volt a Népszövetség központját Genfbe, Kálvin és Rousseau városába helyezni. A „Herron dokumentumokat” a stanfordi Hoover Intézet őrzi, Kaliforniában és elérhető tizenhárom gondosan gépelt kötetben.
[70] A háború után New Yorkban találkoztam Chichester püspökével. Ő biztosított afelől, hogy Churchill el sem olvasta az anyagot, amit adott neki. (Napi egy üveg whiskey elfogyasztása mellett nyilván nem is volt ideje erre.) Anthony Eden attól tartott, hogy a szovjeteket feldühítené, ha felvennék a kapcsolatot a német tábornokokkal. Ő volt az is, aki kiszolgáltatta az antikommunista oroszokat, horvátokat és szlovéneket a szovjeteknek. Valamennyiüket en masse kivégezték.
[71] A demokrácia gnosztikus jellemzői Eric Voegelin számára is világosak, ahogyan az kiderül Science, Politics, and Gnosticism (Chicago: Regnery, 1968) című könyvéből.
[72] Gyakran meg szoktam kérdezni az amerikai közönségemtől, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatban vagy az Alkotmányban hol találhatjuk a „demokrácia” és „köztársaság” szavakat. Igencsak meglepődnek, mikor kiderül, hogy nem szerepelnek egyik dokumentumban sem. Amikor elárulom nekik, hogy – Charles Beard szerint – az alapító atyák a demokráciát még az eredendő bűnnél is jobban gyűlölték, ismét megdöbbennek. Akkor sem túl boldogok, mikor elmondom nekik, hogy 1828 után az ország a francia iskola irányába haladt.
[73] A Duce anarchista apjától kapta a spanyol keresztnevét. A Benito (az olaszos Benedetto helyett) tisztelgés volt Benito Juarez előtt, aki kivégzett egy uralkodót. Emlékezzünk arra is, hogy a fasces köztársasági szimbólum volt és a fasizmus a Salói Köztársaságban bontakozott ki a maga teljességében.
[74] Lásd Burton J. Hendrick, The Life and Letters of Walter H. Page, vol. 1 (Garden City, N.Y.: Doubleday, 1925), p. 188.
[75] Hány amerikai nő volt hatással a politikai színtérre? Masaryknak, aki meggyőzte Wilsont arról, hogy Ausztria bűnösebb volt a háborúban, mint Németország, amerikai felesége volt, csakúgy, mint Clemenceau-nak. Churchillnek, aki akkoriban még csak kisebb szerepet játszott, az anyja volt amerikai. Sonnino olasz külügyminiszternek pedig nem amerikai, hanem angol volt, és így ő is anglikán vallású lett.
[76] Amikor a francia sereg meghódította Tirolt a napóleoni háborúk során, ünnepélyesen kihirdették: „Szabadságot hozunk nektek, akár akarjátok akár nem!” Ez igen vicces, amennyiben belegondolunk, hogy a tizennegyedik század vége óta a tiroliak egy Landtagban képviseltették mind a négy osztályukat, ahol egyenlő hatalommal rendelkeztek.
[77] 1814-15-ben Franciaország hozzájutott az avignoni pápai enklávéhoz és csatlakozott a Szent Szövetséghez (amelyet Nagy-Britannia hamarosan elhagyott).
[78] Luzernben megcsodálhatjuk Thorvaldsen „Haldokló oroszlánját”, amelyet azon svájci zsoldosok emlékére állított, akik XVI. Lajos hűséges szolgálatában haltak meg a Tuilériáknál. Az utolsó emberig lemészárolták őket.
[79] Velazquez festménye, A Breda átadása a madridi Prado-ban látható. A kép a „régi iskola” úriembereit ábrázolja egy pompás ünnepségen. A „régi iskola” még az első világháború idején is létezett. A főáruló, Thomas G. Masaryk fia az osztrák-magyar hadseregben szolgált, huszárparancsnokként, egészen a háború végéig. Azután elmondta az ezredesének, hogy sem ő [ti. az ezredes], sem pedig a tiszttársai soha nem tettek említést apja jól ismer tevékenységéről. „Gyakran a nyelvünk hegyén volt” válaszolta az ezredes, „de természetesen soha nem tettük.” Erről az esetről Indro Montanelli számolt be. El tudna képzelni bárki is bármilyen hasonló helyzetet a nyugati hadseregben?
[80] Amikor a brit királyi ház megváltoztatta a nevét Szász-Coburg-Gotháról Windsorra, hogy kedvére tegyen a népnek, II. Vilmos megjegyezte: „Gyermekeim, legközelebb, amikor színházba megyünk, a „Szász-Coburg Gothai víg nőket” fogjuk megnézni.” Károly herceg Windsorként de facto a Sonderburg-Glücksburg-Augustenburg házhoz tartozott. Az apja végeredményben görög hercegként született, egyetlen csepp görög vér nélkül.
[81] IV. Alfonz, Kasztília királya egy foglyul ejtett marokkói herceg lányát vette feleségül, akitől Európa valamennyi királyi háza származott. II. Hasszán, Marokkó királya, európai dinasztiákkal levelezve mindig „Cher Cousin”-nak szólították a másikat.
[82] A héber ős Pierleone, II. Anaklét ellenpápa, „a gettóból származó pápa” testvére.
[83] Otto Forst de Battaglia, Das Geheimnis des Blutes című művében (Vienna: Reinhold, 1932), pp. 45–46, arról számol be, hogy II. Vilmosnak és V. György angol királynak Dzsingisz Kán volt többek közt a közös őse.
[84] Spanyol Elena, XIII. Alfonz felesége, Viktória királynő unokája eredetileg anglikán volt, Astrid, III. Leopold belga király felesége Svédországból származó lutheránus hercegnő volt, a jelenlegi spanyol királynő pedig II. Vilmos dédunokája.
[85] III. Napóleon megsértődött, mert I. Miklós csupán „Kedves kuzinom”-nak szólította őt. A fent említett kasseli találkozón Bismarck kifogástalan franciasággal beszélt, míg III. Napóleon, aki fiatalságát német száműzetésben töltötte, német akcentussal. I. Napóleon pedig, amikor franciául beszélt, olasz akcentussal rendelkezett.
[86] A vitában II. Vilmos és Bismarck között, amely végül az utóbbi elbocsátásához vezetett, a „szociális kérdés” játszott központi szerepet. A császár a jóléti állam képét részesített előnyben, és több szociális törvényt kívánt hozni.
[87] A fajiság kérdésének betörésére az uralkodók érzelmeibe jó példája, amikor 1916-ban Alexandra cárné audiencián fogadott egy ifjú osztrák grófnőt, Kinsky-t, akit a Vöröskereszt küldött az orosz fogolytáborok ellenőrzésére. A cárné, azt gondolván a látogatóról (a neve alapján), hogy csehnek tekinti magát, megkérdezte tőle: „Kedves gyermekem, maguk valóban kedvelik ezeket a németeket?” A grófnő medermedt, majd így válaszolt: „Ők a mi szövetségeseink, Felség!” A cárné rgtön bocsánatot kért faux pas-ja miatt. Lásd Nora Gräfin Kinsky, Russisches Tagebuch (Stuttgart: Seewald, 1976), p. 87.
[88] Nem világos, hogy II. Miklós és családja megmentésének elmulasztása Lloyd George, V. György király, avagy mindkettejük bűne-e. Tudván a cár béketörekvéseiről mindketten „árulónak” tartották őt. II. Vilmos ellenben kétségbeesett volt, hogy nem tehet semmit értük. Amikor a szociáldemokraták bolsevik szárnya került hatalomra Oroszországban, az uralkodói család sorsa megpecsételődött.
[89] Az uralkodók általában felismerik, hogy néhány háztömbbel távolabb születtek volna a királyi vagy császári háztól, akkor soha nem lettek volna azok. Azt sem állíthatják, hogy a pozíciójuk az intelligenciájukból, bátorságukból, ösztöneikből avagy bármilyen felsőbbrendű képességükből származik. Így a népvezetők megalomániája sokkal fejlettebb, különösen azoké, akik nem vallásosak. (Az actoni nyilatkozat, mely szerint „a hatalom hajlamos korrumpálódni, az abszolút hatalom pedig teljes mértékben romlott” csak a nem-hívő emberekre érvényes. V. Károly, akinek a birodalmában a nap soha nem nyugodott le, egy igazi szent volt, összehasonlítva Rufino Barriosszal, Guatemala ateista zsarnokával, avagy Leninnel, Sztálinnal, Maoval vagy Hitlerrel.)
[90] Manapság az uralkodóknak csupán szimbolikus értéke van, házasságaik többé nem játszanak politikai szerepet és részben el is vesztették nemzetközi karakterüket. Azonban mégis jelentős, hogy például a svéd királyi család tagjainak engedélyezett összeházasodni nem-királyi származásúval, amennyiben ez a partner külföldi. Az öröklés jelenlegi rendje nyilvánvalóan „dinasztiaellenes”: egy lány elsőbbséget élvezhet egy férfi örökössel szemben, így a dinasztiák nevei ugyanolyan koholttá válnak, mint a Windsor-elnevezés.
[91] A középkorban az európai uralkodók nagyban az alkotmányok alávetettjei voltak. Ott volt például a rex sub lege. Lásd Fritz Kern, Gottes-gnadentum und Widerstandsrecht im frühen Mittelalter (Leipzig: Koehler, 1914). A felkeléshez voló jog tovább élt a reformáció utáni Európában is. A jezsuita Mariana a következőt hirdette: Justum est necare reges impios. Kálvin számára egy szörnyűséges uralkodó un ire de dieu volt, akit türelemmel kellett elviselni. Luther ugyanezt vallotta. Fernando D’Antonio szerint Aquinói Szent Tamás engedéylezte a zsarnokságot az általános lázadás ideje alatt. Lásd Il tiranni cidio nel pensiero del Acquinate (1939) című művét.
[92] Az egészséges külpolitika lehetetlenségére a demokratikus korban lásd “Foreign Policy and the Popular Will” című cikkemet a Chronicles 1998 júniusi számában. A demokráciák mind körhinták.
[93] Lásd Hans-Hermann Hoppe, “Time Preference, Government, and the Process of De-Civilization: From Monarchy to Democracy,” in The Costs of War: America’s Pyrrhic Victories, ed. John V. Denson (New Brunswick, N.J.: Transaction Publishers, 1997).
[94] Valamennyi 1945 utáni amerikai háborúra mélyen rányomta a bélyegét a demokratikus folyamat: Koreára, Vietnámra, sőt, még az Öböl-háborúra is. A leglenyűgözőbb eset Vietnám volt. Lásd Leslie Gelb, The Irony of Vietnam: The System Worked (Washington D.C.: Brookings Institute, 1978). E könyv, és balos írójának üzenete már a címben megmutatkozik: az irónia abból a tényből is kitűnik, hogy a kommunizmus győzelmével egy időben a demokrácia is győzelmet aratott, és a rendszer működött, mivel a többségi véelmény arra kényszerítette a Fehér házat, a Pentagont és a kongresszust, hogy adják fel a háborút. A disszidált vietkong ezredes, Bui-Tin könyvében Following Ho Chi Minh: Memoirs of a North Vietnamese Colonel (London: Hurst, 1995) azt állítja, hogy az amerikai győzelem valójában elérhető volt. Mindez csupán a vezetők hibái miatt? Emlékezzünk James Bryce fejezetére (The American Commonwealth, vol. 1, chap. 8 (London & New York: MacMillan, 1888), amelynek címe „Miért nem lehet nagy formátumú embert megválasztani az USA elnökének?” volt. Részben a fordított piramis miatt van ez így, mivel a félműveltek már csaknem elérték az eredeti magasságokat.
[95] Tudatában kell lennünk annak, hogy a demokráciák büszkélkednek az instabilitásukkal és a szakértelem iránti ellenszenvükkel. A „demokratikus folklór” igazi „hőse” a sikeres amatőr, nem pedig a szakértő, amely azt vonja maga után, hogy a tudásnak és a tapasztalatnak nincs is valódi értéke.
[96] Ennek láthatjuk a muszlim példáját Malajziában. Az ország szultánjai maguk közül választanak meg valakit, aki a következő öt évre hatalomra kerül. A titulusa „Yang di-Pertuan Agong” lesz és „őfelségének” kell szólítani. Az Európai Unió vezetőjének titulusa és pozíciója viszont egyelőre rejtély marad.
[97] Az európai uralkodók még mindig pszichológiai villámhárítóként működnek, megakadályozva, hogy a népvezetők magukhoz ragadják a teljhatalmat. Ez az olasz király esetében is működött, aki súlyos vészhelyzetben egy mentőautóba rakta a diktátort és elszállíttatta őt egy hegytetőre. Az alkotmányos monarchia jogköre azonban problematikus, ahogyan azt a belga példa mutatja, ahol a királyt ideiglenesen lemondott, hogy elkerülje egy alapvetően immorális törvény aláírását. Ezután a parlament visszahívta őt.
Fordította: Németh Bálint. Az írás elöző része, bibliográfiával kiegészítve itt olvasható.