Meg szeretnéd ismerni önmagadat és (talán még inkább) saját valós helyzetedet? Van minderre egy igen jó próbakő. Figyelj arra, hogy az ember ezer definíciója közül közvetlenül melyik számodra a legvilágosabb! A cellámban erre figyelek, és így lett egyértelmű, hogy az ember meztelen. Az az ember a legmeztelenebb, akinek ruhátlanul kell egy felöltözött elé állnia, fegyvertelenül egy fegyveres elé, hatalom nélkül egy hatalmas elé. Mindezt már Ádám és Éva is felismerte, midőn kiűzték őket a Paradicsomból.
Írta: Carl Schmitt (*).
Rögtön adódik a kérdés: Kire vonatkoztatandó az ember definíciója: a meztelenre vagy a felöltözött emberre? A fegyvertelenre vagy a fegyveresre? A tehetetlenre vagy a hatalmasra? És ki van közelebb a Paradicsomhoz? Mai jelenvalónk paradicsomaiban az emberek felöltözve járnak-kelnek. Közvetlenül világosodik meg így számomra, hogy én magam viszont meztelen vagyok.
Meztelenül állsz most, anyaszült meztelen, a sivár messzeségben. (1)
Egy szűk cella sivár messzeségében. A ruhadarabok, amiket meghagytak, csak megerősítik az objektív meztelenséget. Csak aláhúzzák igen ironikus, kellemetlenül hangsúlyos módon. Egészen önmagadra és utolsó tartalékaidra visszavetve látod magad. Mik az utolsó tartalékaim? A fizikai erő maradéka. Ez persze könnyen elnyomható. Ám mégis, most még megvan. Közvetlenül válik
számomra világossá:
Egyedüliként örököltem önnön testem,
s élve falom fel. (2)
Ezt a mondatot énekli Richard Wagner Siegfriedje egy csodálatos szólamban. Pezsgő, már-már fizikai öröm látszik benne megjelenni.
Egyetlen későbbi költő vagy zenész sem volt képes ennyi fizikai gyönyört összesűríteni. E művészi kifejezés ereje láthatólag még az 1848-as német forradalom verte hullámokkal száll. A zene Richard Wagnertől származik. A mondat maga azonban Max Stirnerre (3) vezethető vissza. És ezzel olyan Paradicsomhoz közelítünk, amiben paradicsomi meztelenséggel fénylik valami.
* * *
Az alsó tagozat óta ismerem Max Stirnert. Ennek köszönhetem, hogy felkészülve várhattam mindazt, ami a mai napig engem
ért, és ami tán különben felettébb meglepett volna. Aki ismeri az 1830–1848-as európai gondolkodást, nos, az felkészültnek tudhatja
magát mindarra, ami manapság vált hangossá a világban. A német teológia és az idealista filozófia széthullott darabjainak mezeje
1848 óta teogóniai és kozmogóniai célok erőterévé változott. Ami ma robban, az 1848 előtt lett elkészítve. A tűz, ami ma lángol,
akkor lett meggyújtva. A szellemtörténetnek is megvannak a maga uránbányái. Ide tartoznak a preszokratikusok, ide tartozik
néhány egyházatya, és szintén ide sorolható néhány 1848 előtt született írásmű. A szegény Max is mindenképp ide tartozik.
Ha jól megnézzük, szörnyűséges ember ő, faragatlan, nagyotmondó, hencegő, egy penalista, egy züllött egyetemista, egy fajankó,
egy ego-őrült – minden bizonnyal egy pszichopata. Kellemetlen nagy hangon károgja: Én vagyok én, Semmi nem múl felül
Engem. A szofizmái elviselhetetlenek. Undorító ez a cigarettafüstös korcsma-jampecség. Ám Max mégis tud valami igen fontosat.
Tudja, hogy az Én nem lehet gondolati tárgy. Így megalkotta a német irodalom legszebb, legalábbis legnémetesebb könyvcímét:
Der Einzige und sein Eigentum. (4) E pillanatban Max az egyetlen, aki felkeres engem a cellámban. És egy ilyen rabiátus egoista
esetében ez igencsak megható.
A legutolsó felbuzdulását egy levelében mondta ki, mikor is így írt: Aztán olyanok leszünk ismét, mint az erdő állatai és a mező
virágai. Erre vágyna ez az én-bolond. Ez az új Paradicsom: a természet és a természetjog – az önelidegenedés és az önelidegenítés
feloldódik, s megszűnik a problémátlan testiségben. Az örömök kertjének ádámi boldogsága ez, amit Hieronymus Bosch fehér
meztelenségben ábrázolt egy képen. Az erdő állatai és a mező virágai! A napsugárban repkedő szúnyogok! Az olyannyira természetes
természet és a földies lét legmélyebb szféráinak természetjoga. Rossini szarkájának egészen gondtalan csiripelése. Önmagunkkal való tiszta azonosságunk a szentül meggyorsított véráram boldogságában. Pán felkél, és fellép a Föld-tudatosok körében. Max egyike ama első panistáknak, akik aztán később a német irodalom mezejét és problémátlanságuk paradicsomát ellepték.
De ez a szegény Pán nem nőtt fel a modern természettudományokhoz. Boldogsága ma nem több, mint illúzió. Nem más ez, mint a nagyvárosi nyaraló boldogsága, amit vidéken érez; ama kellemes érzés, ami a gyermeket a szünidőben elfogja; vagy netán a koszorús költő átszellemültsége. E vágy már nem akar örökkévalóságot. A szünidőhöz való jog keretei között éli ki magát. Ugyan többet sejtet, de végül aláveti magát a ténynek, hogy a nyaralás sem lehet örök. Ez a szegény Én csak önnön visszhangjával kelhet egybe, és eme terméketlen, önélvezkedő házasságban már nem is csak magányos – hanem régóta a szervezet része. A tervezés kebelezte be.
Mihelyt feltűnik a terv [Plan], nem somolyog már úgy Pán. Pán eltűnik, s a terv követi a tervet. Német nyelvünk belső rejtélyességének szép példánya ez.
* * *
Mostanság azonban ismét új paradicsomok csalogatnak. Ezúttal például a totálisan megszervezett világ paradicsoma – a féke-
veszett termelékenység és a végtelenségig fokozott fogyasztás megannyi gyönyörűségeivel együtt. Mindehhez a nagyvonalúan
kitágult szabadság társul, ennek megfelelő lehetőségekkel. A technicizált Föld és a túlszervezett ember paradicsoma jön el. A természeti
korlátok lehullanak – és helyükbe társadalmiak emelkednek. Ezek nem csak behatárolnak, de meg is változtatnak bennünket.
Már nem arról van szó, hogy megismerjük a világot és az embert – hanem arról, hogy változtassunk.
Tíz év óta persze megtapasztalhattuk, hogy a technika mesterséges paradicsomai mily gyorsan változnak pokollá. 1946/47
tele különösen egyértelmű leckét adott nekünk ebből, itt Berlinben, amikor is a csőrepedések a csatornarendszert tönkretették,
és láthatóvá vált a paradicsom másik oldala is. Persze ezek elhárítható zavarok. És úgyis mindig csak a legyőzötteket érinti az ilyesmi. Csupán meg kell mondani, hogy ki a zavaró, és egyszerűen ki kell vonni őt a forgalomból – s a probléma meg is van oldva. A zavar okozóját meg úgyis megtaláljuk. A zavaró a bűnös – és a bűnös a zavaró. Hogy a konkrét helyzetben ki is lenne ez,
nos, ezt majd úgyis megtudjuk az illetékes helyektől. A technika célját mindenképp elérjük.
Mi érjük el? Jó ötven évvel ezelőtt így szóltak haladó nagyapáink: Ötven év, és mi már repülhetünk. És való igaz, ma már tényleg
repülnek. Ám sem a mi időközben elhunyt nagyapáink, sem mi magunk, az unokák nem repülhetünk. Nem mi, hanem mások repülnek. Haladó nagyapáink mondatában volt valami igen megható. Naiv módon azonosították magukat az ötven évvel későbbi világ uraival, akiket a technikai eszközök majdan szolgálnak, és akiknek vágyait a fékeveszett termelőerők valóban ki fogják elégíteni. Valamennyi haladásmítosz ilyen azonosításokon nyugszik: a gyermeki feltételezésen, hogy úgyis az új paradicsom isteneihez fogunk tartozni. A valóságban a rosta igen szigorú, és az új elitek még inkább oda szoktak figyelni, mint az előzőek. Várjuk csak ki a sorunkat, mielőtt túlságosan is fellelkesednénk az új paradicsomért. Ennél többet ma ésszerűen nem mondhatunk.
Ötven vagy száz év múlva tán tényleg megszabadul az ember az ínségtől. A ma élők mindenképp. A többieket meg úgysem fog-
ja érdekelni a mi mai ínségünk. Éppen ezért nem akarunk sem utánuk, sem elébük szaladni. Jelenleg engem csak az érdekel, hogy
a technika új paradicsomában ruhátlanok vagy felöltözöttek leszünk-e. Minden bizonnyal a ruhaipar olyan fejlődésen megy keresztül,
és olyan termelőerőket szabadít fel, hogy naponta újabb, szebbnél szebb ruhákat engedhetünk majd meg magunknak. Charles
Fourier egyenként képzelheti el magának mindezt. (5) Vergilius negyedik eklogájának jóslata, miszerint a bárányok gyapja magától
fenséges öltözékké változik, majdan régimódinak, már-már reakciósnak fog tetszeni. De talán a végtelenül új ruhák fantasztikus
tömegéről szóló álmunk is már régimódi és reakciós. Tán már ruhák, öltönyök sem lesznek! A technika odáig jut, hogy fény- és
hőburokkal tudjuk majd befedni magunkat. Pompás! Sőt! Saját testünk anyagát is majdan sugárzássá alakítjuk át. Ez aztán a technikailag
átszellemült test! A legyek meg a mi technikailag tökélyre fejlesztett angyalaink lesznek. A mieink? Dehogy, csak az új Paradicsom kiválasztottjaié: az új elité.
Ők nem meztelenek, persze ruhát sem viselnek. E megkülönböztetés értelmét veszti a lét egy újabb szintjén. Ők már igazából
nem is emberek. Ők az egészen Más. Egyes teológusok állítják manapság, hogy Isten volna az egészen Más. De az egészen Más
teljességgel kiszámíthatatlan. Miért ne lehessen hát éppenséggel az új ember az egészen Más? Az ember úgyis valami olyasmi, amit
meg kell haladni. Miért ne legyen hát ekképpen meghaladva? Eztán már nem is nemzeni fognak bennünket, amint megfoganni és
születni sem fogunk. Aldous Huxley szép új világa – a maga logikus, magasan tudományos szaporodás-tervezésével – is régimódivá
vált. Régimódi az ember meghatározására irányuló kérdésünk is. Minden már csak sugárzás.
Azért vagyok a Földön, hogy segítsem a technikát, amint bennünket sugárrá alakít? Ha igen, mely egységbe menjek, hogy felvehessem
a munkát? Mert én már régóta nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos – a szervezet engem is bekebelezett.
Olyan kérdések ezek, amelyeket még megfogalmazni sem szabad. Nincs is már mit kérdezned – feladatod csupán annyi, hogy
kérdéseket válaszolj meg. A kérdőíveket nem mi csináljuk, hanem mások, akik téged – a magad összes kérdésével – kérdőre vonnak. Értsd már meg, mit is jelent ez! Elég ízetlen tőled az egyedüllét luxusában olyan illúziókat kergetni, hogy csak magányos
[vereinsamt] lennél – és nem már régóta bekebelezett [vereinnahmt].
Újfent áldozatul akarsz esni a csalásnak?
* * *
Az önámítás hozzátartozik a magányhoz. A magányos ember önmagával gondolkodik, önmagával beszélget – és jól tudott, hogy
ilyenkor veszélyesen hízelgő modorban szólunk önmagunkhoz. Igazuk van a moralistáknak, ha az önéletrajzot a hiúság bizonyítékának
tartják. A hiúság lenne egyébként a legártatlanabb és legkedvesebb az itt szóba jöhető motivációk közül. A szentek nem
írnak önéletrajzot. A cella legmélyebb zugában búvik meg az önmagunkkal való beszélgetés és az öncsalás.
Descartes félelme szörnyűséges: kis kuckójában a kályha mellett filozofál, és csak arra gondol, hogy megszabaduljon a gonosz,
csaló szellemtől, a spiritus malignus-tól, aminek ravaszságától sehol sem vagyunk biztonságban, legkevésbé olyankor, amikor
biztonságban érezzük magunkat. A csalástól való félelmében Descartes álarcot húz – l’homme au masque lesz. Már nem meztelen, de nem is felöltözött. Egyszerűen elmaszkírozott. Larvatus prodeo. (6) A félelem annál szörnyűségesebb, minél több csalás származik belőle. Aki csak arra gondol, hogy a csalás elől kitérjen, éppen abba robog egyenesen bele. Az érzelem és az értelem csalása, a hús és a szellem csalása, a szenvedély és az erény csalása, a férfi és a nő csalása.
Újra és újra áldozatul esek a megtévesztésnek, a csalásnak. De újra és újra kiszabadulok belőle. Ez az utolsó ugrás is sikerülni fog hát nekem. Gyere, szerelmetes halál!
* * *
A halál is megcsalhat bennünket. A szabadság birodalmába ugró halál [Tod] ugyanúgy, mint a pogányok lágy halála [Sterben].
Minden csalás öncsalás. Midőn Max Stirner saját énjét elzárja, a legnagyobb öncsalást valósítja meg. Ártalmatlanságának és agyafúrtságának, cimborás kihívásának és alattomos szélhámosságának keveréke éppen ezért ennyire visszataszító. Mint minden énbolond,
a nem-énben ő is az ellenséget látja. Így lesz az egész világ az ellensége, és úgy hiszi, hogy bizonyosan jól becsapja a világot, ha – szabadon maradva – testvéri csókját kínálja feléje. Az én dialektikus hasadóereje mögé búvik meg, és az ellenséget megcsalva próbálna kibújni annak szorításából. Ám az ellenség egy objektív hatalom. Nem lehet csak úgy megmenekülni előle, és megcsalni sem hagyja magát.
Ki hát az én ellenségem? Netán az az ellenségem, aki itt, a cellában táplál? Sőt: öltöztet és el is szállásol? A cellát ruhaként adományozta nékem. Így hát azt kérdem magamtól: Ki is az én ellenségem? Éspedig úgy, hogy én őt ellenségként ismerem el – sőt: kell elismernem –, ő pedig ellenségnek ismer el engem. Az elismerés kölcsönös elismerésében rejlik e fogalom nagysága: mindez persze kevéssé illik álteológiai ellenség-mítoszokkal teli tömeg-korszakunkhoz. A teológusok hajlamosak arra, hogy az ellenséget
megsemmisítendőnek tekintsék. Én azonban jogász vagyok, és nem teológus.
Kit tudok ellenségemként elismerni? Minden bizonnyal olyasvalakit, aki képes engem megkérdőjelezni. Amennyiben is én őt
ellenségként ismerem el, azt ismerem el, hogy ő képes engem megkérdőjelezni, kérdőre vonni. És ki tud engem igazából megkérdőjelezni?
Csak én magam lehetek erre képes. Vagy önnön testvérem. Igen, ő az. A Másik a testvérem. A Másik a testvéremnek bizonyul, a testvér pedig az ellenségemnek. Ádámnak és Évának két fia volt, Káin és Ábel. Így kezdődik az emberiség története. Így néz ki minden dolgok atyja. Ez az a dialektikus feszültség, amely mozgásban tartja a világtörténelmet – és a világtörténelemnek még nincs vége.
Légy hát óvatos, és ne beszélj olyan könnyelműen az ellenségről! Ellenségeink alapján határozzuk meg önmagunkat. Borzasztóak
hát azok a megsemmisítők, akik azzal igazolják magukat, hogy a megsemmisítőket meg kell semmisíteni. Pedig minden
megsemmisítés voltaképp önmegsemmisítés. Az ellenség mindig a Másik. Emlékezz a nagy filozófus (7) szavaira: A Másikban való, önmagához való kapcsolat az igazán végtelen. A tagadás tagadása, mondja a filozófus, még nem semlegesítés, mert a végtelen
függ ettől. A valóban végtelen azonban filozófiájának alapfogalma.
Az ellenség önmagunk testet öltött kérdése. (8)
Jaj annak, akinek nincs barátja, mert afölött az ellenségei fognak törvényt ülni. És jaj annak, kinek nincs ellensége, mert annak
én leszek az ellensége a végső napon.
* * *
Ez a cella bölcsessége. Elvesztem az időt, de megnyerem a teret. Hirtelen elönt ama nyugalom, ami a szavak értelmét rejti.
Tér [Raum] és Róma [Rom] ugyanaz a szó. Csodálatos a német nyelv térereje [Raumkraft] és ősereje [Keimkraft]. Emiatt rímel egymásra a szó [Wort] és a hely [Ort). Még a rím [Reim] szó is megőrizte tér-értelmét [Raum-Sinn], lehetővé téve a költőknek a rím [Reim] és a haza [Heimat] sötét játékát.
A rímben a szó önnön értelmének testvérhangját keresi. A német rím nem hasonlít Victor Hugo rímjeinek világító tüzéhez. Visszhang ő inkább: ruha, ékszer és egyben az értelem áthelyezésének, elhelyezésének varázsvesszeje. Most tölt el engem igazán egyenlőtlen barátaim – Theodor Däubler és Konrad Weiß –, a szibillai költők szava! Az ő rímjeik sötét játéka értelmet nyer, és kérést intéz mindannyiunkhoz.
Hallgatok a szavukra – hallgatok és szenvedek és felismerem, hogy nem vagyok meztelen, hanem fel vagyok öltözve, útban egy
ház felé. Látom az évek védtelenül gazdag gyümölcsét, a védtelenül gazdag gyümölcsöt, amiből értelme nő a jognak.
Visszhangzik minden szava
Mint valamely nyílt tér vihara
Kapunkon dörömbölve.
1947 áprilisa
JEGYZETEK
(1) Theodor Däubler: Perseus.
(2) Richard Wagner: Götterdämmerung.
(3) Max Stirner (1806–1856) – eredeti nevén Johann Caspar Schmidt – az ifjúhegeliánusok körébõl indult, doktriner individualista gondolkodó, egyesek az anarcho-individualizmus, az anarcho-kapitalizmus elõdjének tartják.
Nézeteit fõmûvében, Der Einzige und sein Eigentum-ban fejtette ki. Maguk az anarchisták azonban – néhány kívételtõl (John Henry Mackay, Kurt Zube) eltekintve – voltaképp nem is említik elődjükként Stirnert. Az utóbbi évek
marxizmus-kutatásában megnőtt Stirner szerepe – elég csak Hans G. Helms munkásságára utalnunk –, mondván: míg Marx a társadalmi viszonyok materializmusát alapozta meg, addig Stirner az „én” materializmusát dolgozta ki.
(4) „Az Egyén és az Övé”.
(5) Charles Fourier (1772–1837): francia preszocialista gondolkodó, aki
igen szûkös anyagi helyzetben élt.
(6) Maszkban járok.
(7) Hegel.
(8) Az idézet Theodor Däublertõl származik.
Techet Péter fordítása.
(*) Az írás a 2010-ben megjelent Ex captivitate salus gyűjteményes Carl Schmitt kötetből egy fejezet, amely az Attraktor kiadónál jelent meg. A fejezetet a kiadó ügyvezetőjének Grób Lászlónak, illetve a fordító, Techet Péternek a személyes engedélyével közöljük itt.