A Szentkorona-tan jelenleg meglehetősen népszerű téma mind a közbeszédben, mind pedig különböző publikációkban, sőt hovatovább a helyzet úgy áll a kormányzati diskurzusba is belekerült, az éppen küszöbönálló alkotmányozási munkában, amelynek ugye nem látjuk most még a mikéntjét és a hogyanját. Népszerű, közkedvelt, valamennyire hálás is a téma, azonban az erről szóló értékezések nagyobbik része meglehetősen híg, a viták – ha vannak – pedig parttalanok, mert van valamilyen okkult-habókos vadhajtása ennek a beszédnek, amely a kilencvenes években ráragadt és nem tud onnan kimozdulni.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
Ez talán a posztkommunizmus egyik utolsó bosszúja. Ki tudja?
Szép példája ennek, hogy nem olyan régen egy konzervatív ismerősöm, aki azt hiszem joggal nevezheti magát annak, ki is jelentette, hogy komoly ember a Szentkorona-tannal nem foglalkozik, sőt azt méltatlan a politikában megemlíteni. Megértettem, hogy mire gondolt és rájöttem arra is, hogy mi lehetne ami ezt a nemes és fontos államszervező elvet a régen feledett rangjára emelhetné újra; a színvonalas párbeszéd és az ezt serkentő munkák, publikációk, esetleg konferenciák. Legyen úgy, ahogyan régen volt, amikor Eckhart könyve kapcsán az Országgyűlésben miniszteri interpelláció volt és nem a Kossuth téren alkoholos filces transzparensek téma legyen, hogy mi a Szent Korona tulajdona és mi ebből a nemzet haszna!
Diskurzus viszont jelenleg vajmi kevés van, vagy nincs is. Ha pedig kevés van, akkor becsüljük meg azt, ami igazán színvonalas, ezért hajtott a késztetés, hogy Szabó Gábor általános recenzálása után magam is néhány gondolatot fűzzek Kees Teszelszky Az ismeretlen korona című könyvéhez[*], leginkább gondolat-, és beszélgetésébresztőnek, ezért számozom (de nem rangsorolom) is őket, hogy könnyebb legyen egyenként emészteni.
1. A kötet legnagyobb erénye, hogy egy olyan korszakban ragadja meg a Szentkorona-tannak a megcsontosodását (én neveztem el magamban, hogy élő, eleven szövetnek hassék), amelyet nem nagyon dolgoztak fel eddig, ez pedig a késő XVI. század, illetve a XVII. század eleje és közepe. Sokunknak nem ez az időintervallum jutna eszünkbe akkor, amikor a Szent Koronával kapcsolatos politikai és közjogi konstrukciók megerősödésére és kikristályosodására gondolunk. Teszelszky ezzel kapcsolatosan az orvosi szike pontosságával metszi ki a szükséges időintervallumot és mutatja azt fel annak az eseményeit. (Ez a precízség mindig megvan, csak egyszer téved a szerző olyan terepre, ahol túl egyoldalúan fogalmaz, ez a Szűz Mária kép eltűnése a Szent Koronáról. Ez valódi probléma, a korona eredeti funkcióját tekintve, illetve pontosan Révay Péter báró leírását tekintve, amellyel kapcsolatosan ötvöstechnikai érvek, illetve művészettörténeti elméletek is vannak, melyeket nem lehet csak forráselemzéssel arrébb tenni sajnos.)
2. A könyv leszámol több toposszal is, és egészen új megvilágításba helyez államférfiakat (Bocskai István, Illésházy István nádor, II. Mátyás) és politikusokat (Berger Illés – Bergher Elias, báró Révay Péter) amelyben munkában mindig a tárgyilagosság és a körültekintő, konstruktivista, ugyanakkor tényfeltáró történetírás a módszere és egyben legnagyobb segítsége is. Ahogyan kifejti és érzékelteti például, hogy Bocskai megkoronázása a török nagyvezír Lalla Mohamed által inkább valóság (annak ellenére, hogy manapság is arról beszélnek, hogy azt nem fogadta el) mint rossz szájízű pletyka, és az ezzel kapcsolatos korabeli és későbbi visszaemlékezéseket összehasonlítja a konstruktivista iskola egyik szép példája (140-152. oldal) ugyanakkor az elterjedt „Bocskai vonakodása” mítosznak is kellemes cáfolata (amelyet eddig magam is elfogadtam egyébként).
3. Teszelszky könyve megalapozott primér fogalmakkal (nemzet, identitás, stb.) dolgozik, amelyeket igyekszik definiálni, e mellett pedig a Szentkorona-tan általános és tudományos diskurzusát is ismerteti, még ha nem is elfogulatlanul. Itt jegyeznénk meg, hogy Eckhartnak született érdemi kritikája, Molnár Kálmán professzortól például, aki annak idején hozzászólt a vitához és olyan ponton ragadta meg az Eckhart-szintézis lényegi problémáját, amelyet Eckhart nem cáfolt, mert számára sohasem volt releváns; ez a transzcendens szükséges tartalma a tannak, amelyet Eckhart figyelmen kívül hagyott sajnos.
4. Teszelszky könyvében nem lehet érezni, hogy prekoncepciózus lenne, ellenkezőleg, az adott területet feltárja. Ezért azonban már a negyvenedik oldal után zavaró lesz a kötet címe; nem a Szent Korona a téma, hanem annak a hagyománya és az éppen – erősen akkori aktuálpolitikai környezetben – megcsontosodó tana, amelyet manapság is hajlamosak sokan összekeverni.
5. A II. Habsburg Mátyás nevéhez fűzhető, Szent Koronával és a Szentkorona-tannal kapcsolatos eseményekkel foglalkozó rész igazán újszerű és gondolatébresztő. II. Habsburg Mátyás „nemzeti király” koncepciójának az alátámasztása, egyedülálló módon sikerült Teszelszkynek. Hiszen II. Mátyás ahhoz, hogy magyar király legyen nem félt olyan eszközökhöz nyúlni, amelyek politikusként is megmutatják kvalitásait (kibékülés és szövetség kötése a Rudolf-ellenes és Bocskai-párti Illésházyval, amellyel meghódította a Habsburg-ellenes pártot lényegében – Habsburgként!), illetve méltóvá tette a „nemzeti királyként” emlegetni magát. Visszahozta a Szent Koronát, politikai egységet hozott létre az országban, a protestáns és a katolikus rendek között békét teremtett és egyéni uralkodói karaktere is jelentős volt, amelyet a magyar rendek méltányoltak (elérte például, hogy az evangélikus Révay báró legyen az egyik legnagyobb támogatója, aki azonban lényegében katolikus teológiai alapokat elfogadva és alkalmazva – ! – írta meg a Szent Koronával kapcsolatos híres politikai művét). Teszelszky esszenciálisan fogalmazza meg a lényegét ennek a méltatlanul elfeledett uralkodónknak, amely komolyabb perspektívát is jelenthet más Habsburg uralkodónk megítélésében is, „Európa több része előtt egyaránt úgy léphetett fel, mint elfogadható, legitim uralkodó, mivel a magyarok számára magyar, Európa számára Habsburg volt.”. Mátyás komolyan gondolta a „nemzeti király” koncepciót magára nézve is, hiszen megválasztása előtt ezt nyilatkozta; „És megígérem ugyanezt a mi egész magyar nemzetünknek, mert én ebből a nemzetből származom, ahogyan őseim is, és ezt az országot szülőhazámnak tekintem, amit én soha, de soha nem fogok cserbenhagyni…”. Más kérdés, hogy később megfogalmazódott az a kritika a támogatói részéről, hogy nem a nemzet tagja, hiszen a magyar királynak kell a nemzetfeletti szerep a nemzet számára. Ez a kérés és észrevétel jogos is volt, de az elköteleződés példás de valószínűleg nem ismert itthon.
6. Teszelszky esetében nagyon fontos, hogy elkülöníti egymástól – mint konzekvens kutató és történész – a Szent Koronához fűzhető tant és hagyományt. A koronahagyomány időben hamarabb jelentkezik és minden jel szerint – ahogyan az egy tisztességes élő, és valóban gyakorolt hagyomány esetében lenni szokott a régiségben – szóban hagyományozódott és csak akkor manifesztálódott írásban, amikor azt okvetlenül fontos volt, mert szóban nem élt elevenen már. Ez a hagyomány a magyar államvezetés gyakorlatában és elméletében is jelen van, mint búvópatak és néha felüti a fejét. Ennek alapja egy egyszerű, de kettős tényforrás; a Szent Korona beavató korona volt mindig a magyar királyok esetében, a beavatásra szükség volt a kezdetektől fogva, mivel a magyar király és az Apostoli Magyar Királyság is transzcendens függelékkel bírt, amelyet első királya manifeszt módon rögzített a felajánlással. Ezek az egyszerű tények önmagukban hordozták a lehetőségét és az igényét annak, hogy a Szent Korona körül hagyomány alakuljon ki. Erre jó példa – időben már egészen közel a szerző vizsgált anyagához – 1401-es bárói akció, vagy később a kormányzói tisztség megalkotása Hunyadi János fellépésével, de korábbról említhetjük a Szent István legendák kialakulását, vagy éppen Szent László látomását, az idoneitás és a primogenitura, senioratus feszült harcát Salamon és László király esetében. Itt van azonban I. Károly Róbert és I. Hunyadi Mátyás királyunk őszinte harca az uralkodói legitimitásukért, amelyet csak a Szent Koronával történő megkoronázással tudtak véglegesíteni. A hagyomány Teszelszky vizsgált korában – amely Magyarország nagy romlása a tatárjárás után – a XVI. század végén és a XVII. század elején tanná csontosodik, de merevedni soha nem fog igazán, szerencsésen a XX. századig. Ezt Teszelszky nagyon szépen, fázisonként bemutatja, de valahogy soha nem mondja ki ezt az egyszerű tényt, lehet, hogy – jó történészként – be akarja láttatni ezt inkább az olvasóval, amelyre azonban elég adatot szolgáltat. Fontos ezt azonban határozottan kimondani azért is, mert ez éppen egy nagyon kevésbé méltányolt és ismert – a magyar történelemben és köztudatban méltánytalanul egyoldalúan vizsgált és értékelt – dinasztia uralkodója, II. Habsburg Mátyás uralkodása alatt következik be (és elindítója Révay báró mellett egy német – ! – származású történész, Bergher Éliás) aki nemzeti királyként lépett fel, és akit a magyar rendek el is fogadtak annak. (Kees Teszelszky esetében néha látjuk azt, hogy hagyományozódást – kulturális, közjogi és szakrális együtthatójában – néha nem domborítja ki kellőképpen, meglehet ennek a hagyományozódásnak a tárgyszerű, sőt tényszerű kimutatása a kötet egyik legnagyobb erénye. Például megemlíti, hogy Révaynál nincsen szó organikus államelméletről, amelyet ő csak Werbőczyhez fűz, ami természetes, hiszen az organikus államelméletnek az alapvetése csak Révay megértése és elterjedése után következhetett be.)
[*] Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona, Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma 2009, Bencés Kiadó, Historia Pro Futuro Sorozat.