Az alábbiakban egy méltatlanul elfeledett korabeli forrásból közlünk szemelvényeket, Karl Werkmann, Boldog IV. Károly személyi titkárának a kötetéből. A mű címe utal Károly királyra – Der Tote auf Madeira – és közvetlenül az események után, 1923-ban jelent meg először Münchenben, meglehetősen kis példányszámban. A kis kötet tartalma azért az egyik legfontosabb forrás mert jobbára ez az egyetlen olyan anyag, amely Károly király személyes, saját kézzel készült feljegyzéseit tartalmazza az első restaurációs kísérletek idejéből. A Werkmann-kötetből részleteket a kormányzóság idején többször is megjelentettek napilapokban, brosúrákban is, sőt maga a kötet is megjelent magyarul A madeirai halott címmel. Mi most egy korabeli névtelen fordítást közlünk le, amely Pethő Sándor lapjában, a Magyarságban jelent meg annak idején. Az írás legjelentősebb része kétségkívül a király és a kormányzó beszélgetésének Károly által rögzített verziója, amelyet sokan talán most olvashatnak először majd.
Fontosnak érezzük leszögezni itt, hogy a Wekmann-anyag szemelvényeinek itteni közzétételnek a magunk részéről nem egy öncélú minősítés az oka. Csakis egy szuverén, ugyanakkor felelősségteljes uralkodói szempontnak és Boldog Károly király személyes benyomásának a minél részletesebb bemutatása volt a célunk, amely úgy érezzük, hogy a történetírásunkban és így a közös emlékezetünkben is sok esetben elfelejtődött, nem kap nyomatékkal, megfelelő helyet.
***
A 12. SZÁMÚ UTAS
(Werkmann feljegyzése)
1921. március 25-én egy körülbelül harmincéves, egyszerű szürke ruhába öltözött szőke férfi szállt be Strassburgban a páris—bécsi gyorsvonat hálókocsiijába, ahol már várt rá Lasuen de Reichschach Jacob gróf, aki az új utasnak a 12. számú hely jegyét adta át. Amikor a vonat elindult,. belépett a fülkébe Vanereau hálókocsi-kalauz, és elkérte az új utas útlevelét, hogy a határnál majd felmutassa. Az ismeretlen férfi egy Párizsban kiállított 792. számú spanyol útlevelet nyújtott oda, amely a párisi III. kerületi rendőrprefektúrától, a német, csehszlovák és osztrák követségektől volt láttamozva. Az útlevél tulajdonosa kifogástalan franciasággal beszélt Vannereauval, útitársával azonban a kalauz előtt nem ismert nyelven társalgott.
A vonat késő délután futott be az osztrák határra. A „spanyol” utasnak megengedték, hogy fent maradjon a hálókocsiban. A határon úgy jelentették be, mint beteget. Útlevelét ezalatt bajor és osztrák részről is megvizsgálták és mindkét oldalról rendben levőnek találták.
A vonat most már osztrák területen robogott. Vajon mit mondtak a fenyveserdők, folyók, a kastélyok tornyai a „spanyol utasnak”…?
Bécs már rég sötétségbe borult, amikor este 10 óra 50 perckor a vonat begördült a Westbanhof, a nyugati pályaudvar kupolacsarnoka alá. Lasuen gróf az „ismeretlen” utassal együtt szállt ki.
Magas, szikár férfi lépett hozzájuk a peronról és mindkettőjüket üdvözölte. Gyorsan néhány szót váltottak, azután a „spanyol” utas hamar kiment az egyik kijáraton.
Lausen gróf az üdvözlésükre sietett úrral beült az AXII-265 számú autótaxiba, amelyet Petrak sofőr vezetett. Az útirány a Bristol Szálló volt. Amikor azonban a Gürtelig érkeztek, a benn ülők megállíttatták az autót. A közelben levő parkból nemsokára egy férfi lépett elő – az, aki az állomásnál előrement – és szintén beszállt az autóba.
A sofőr új címet kapott: Landskrongasse 9-et. Minthogy azonban ilyen szám abban az utcában egyáltalán nem létezett, a 7-es számú háznál állt meg. Az „ismeretlen” férfi itt kiszállt és ötven francia frankot adott a sofőrnek. Közben megkérdezte tőle: „Milyen most az élet Ausztriában?” Petrak panaszkodott: hogy mennyire másképp kellene lennie mindennek! hogy a korona értéke napról napra esik! nagy a drágaság! … A „spanyol” utas részvéttel hallgatta a sofőrt, majd kinyitotta kézitáskáját és az útról megmaradt élelmiszerét is odaadta neki: egy kevés sonkát és csokoládét.
Az „ismeretlen” férfi ezután megvárta, amíg az autó a többi utasával továbbrobog, majd amikor az már eltűnt, sietve az 5-ös számú ház kapujához lépett és megnyomta a csengőt. Miután a kapu kinyílt, az elébe jövő portásnak azt mondta a látogató, hogy gazdájával, Gróf Erdődy Tamással akar beszélni. Erdődy néhány perc múlva előjött. Pár pillanatig vendég és házigazda egymásra nézett, majd némán és erősen kezet szorítottak. Erdődy később már nem tudta türdőztetni magát és valahogy kiejtette a száján:
— … Majestät! … Felség!
Ezután gyorsan magával vitte vendégét palotája szalonjába.
Hogy mi játszódott le ezen az éjszakán az Erdődy-palotában, nem tudjuk. Tény, hogy a király, telefonon és futárok útján, érintkezést próbált keresni hű embereivel. De hát, húsvét volt, senki sem tartózkodott otthon.
Ez volt az egyetlen éjszaka, amit az országból való menekülés óta Bécsben töltött.
Hajnalban már megint autóban ült, és a Belvároson át – amelynek csukott ablakai mögött nyugodtan aludtak az osztrák főváros lakói, a király, fázlódva, felhajtott kabátgallérral, a Wiedenen és a Favoritenen keresztül, a magyar határ felé száguldott.
KÉT NAP ÓTA AZ ELSŐ MELEG ÉTEL
(Károly és Werkmann feljegyzése)
Az autó a Grabenen, a Kärtnerstrassén, a Stephansplatzon ment keresztül. a kormánynál Meier ült, aki „valamikor a nagyanyámnál” (IV. Károly nagyanyjánál) szolgált. Befordultak a Triesterstrasséra és átvágtattak Wiener Neustadton. „Gyönyörű nap! Milyen csodálatos érzés felismeretlenül az országban lenni!”
Az osztrák határvizsgálat Sinnersdorfban nagyon udvariasan folyt le. A magyar határon egy debreceni csendőr őrmester állt, „egy igazi fia a pusztának”, aki azt sem tudta, mit kezdjen egy útlevéllel.
Végre beérkeztek Pinkafőre. A király első útja a Jenner-féle korcsmába vezetett, ahol bécsiszeletet rendelt, uborkával. „Két nap óta az első meleg étel!” Mohón evett. A korcsmárosnak svájci frankkal, a sofőrnek francia frankkal fizetett.
A további utat lovasbricskán tette meg. Itt már vele volt Erdődy Tamás gróf is.
Szentmihály községben, egy Schey nevű földbirtokosnál, nagy legitimistánál, pihenőt tartottak. „Senki sem ismer fel. Bort hoztak és innom kellett a király egészségére. Még haragudtak is, mert nem ittam ki az egészet. De nagyon erős volt.”
A bricska este tíz órakor állt meg a szombathelyi püspöki palota előtt.
Gróf Mikes püspöknél épp díszvacsora volt, amelyen Vass József akkori miniszter is részt vett.
Erdődy felküldte a kocsit a püspökhöz, hogy a maga és egy másik úr számára éjjeli szállást kérjen. A püspök nem nagyon látszott örülni a látogatásnak. „Erdődy rám mutatott, és megkérdezte Mikest, tudja-e, ki vagyok?” A püspök kijelentette, hogy ezt az urat nem ismeri. Erdődy erre egyszerűen megmondta neki: ez Ő Császári és Királyi felsége, IV. Károly király. „A püspök karon fogott és magával vitt egy oldalszobába. – Hát tényleg az? – kérdezte. Igent mondtam. A jég megtört. a püspök egész testében reszketett.”
Vass József, mihelyt meghallotta, hogy itt van a király, „hozzám jött és bejelentette, hogy ettől a perctől kezdve nem miniszter.”
A király, miután lekefélte magát az út porától, „jól megérdemelt” vacsorát kapott.
Vacsora után rögtön megkezdődtek a tanácskozások, amelyeken Lingauer Albin képviselő, lapkiadó is jelen volt.
A király még az éjszaka folyamán kiáltványt akart kibocsátani, a következő szöveggel:
„Szívem vágyának engedve, visszatértem szeretett hazámba, és a mai nappal újra átvettem a kormányzást. Isten legyen velünk!”
Gróf Teleki Pál akkori magyar miniszterelnök és gróf Sigray Antal, a király egyik leghűbb embere, ekkor épp a szomszédos Iváncson tartózkodtak. A tanácskozás résztvevői abban állapodtak meg, hogy előbb még megbeszélik velük a dolgot. Azonnal telefonáltak is nekik és kérték őket, haladéktalanul jöjjenek át Szombathelyre.
„Közben megbeszéltem Vass-sal, hogy a kormányzónak Hughes-táviratot küldök.” Lehár ezredes, aki Mikes vendégei között volt, azt ajánlotta, hogy Horthyt már ebben a táviratban nevezze ki a király hercegnek és adja neki a Mária Terézia-katonarendjelet.
Hajnalban megérkezett Teleki és Sigray. Az előbbi kijelentette, hogy két út van: vagy vissza azonnal Svájcba vagy rögtön Pestre!
„Ein zurück geht es nicht!… Vissza nem megyek!”, mondta a király, és úgy intézkedett, hogy Teleki és Vass reggel fél hétkor Pestre indultak és előkészítik a kormányzót.
„Én egy órára rá indulok.” Teleki repülőgépen akart menni, de a király félt, hogy valami baja történik, és nem engedte.
„NAGYON KORÁN!”
(Werkmann feljegyzése)
Utólag meg kell állapítani, hogy Teleki miniszterelnök, amikor Szombathelyen meglátogatta a királyt, egy jellegzetes Teleki-mozdulattal a füléhez kapott és azt mondta:
— Nagyon korán!… Nagyon korán!
Ezután rögtön azt ajánlotta a királynak, hogy egyelőre menjen vissza Svájcba.
Erre felelt Károly:
„Vissza nem megyek!… Most már nincsen visszaút.
Teleki ajánlata láthatólag nagyon bántotta.
Mindennek ellenére, Teleki egy percig sem kételkedett abban, hogy Horthy kormányzó, mihelyt a király Pestre érkezik, át fogja adni neki a hatalmat.
— Többször mondta nekem Horthy – említette Teleki –, hogy boldog volna, ha a királynak mielőtt visszaadhatná a kormányzást.
És érdekes, hogy ugyanaznap, amikor a király az országba érkezett, jelent meg egy interjú Horthyval a párizsi Petit Parisienben, amelyben ugyanezt mondta…
De kövessük a királyt útjában Pestre…
FELSÉGED LEGYEN NAGYON ERÉLYES
(Károly és Werkmann feljegyzése)
„Egy óra múlva elindultunk. Sigray, Jármy és egy harmadik tiszt jött velem. A kormánynál Almássy ült. Útközben kicsit aludtam, majd azon gondolkodtam, kikből fogom megalakítani a kormányt. Megkérdeztem Sigrayt, nem vállalná-e a kabinetalakítást. Azt felelte, hogy ha jobbat nem találok, igen. A kormány programjául törvényességet és takarékosságot akartam megjelölni… Délután két óra körül érkeztünk Pestre. Amikor az autó megállt, Sigrayt és Jármyt előre küldtem, hogy a kormányzót értesítsék megérkezésemről.”
Jármy ment először jelenteni. Csak amikor ő hosszabb idő múlva sem jött vissza, kért Sigray engedélyt a királytól, hogy utánamenjen és megnézze, mi történt.
Sigray a Vár belső kapujában Magasházyval, Horthy szárnysegédjével találkozott, aki közölte vele, hogy éppen ebben a percben járt nála valami ismeretlen tiszt, valószínűleg egy szamár, azt újságolta, hogy itt van a király. Természetesen elküldték.
Sigray nem hagyta tovább beszélni és azt mondta, hogy azonnal engedjék Horthyhoz. Magasházynak arra a megjegyzésére, hogy ez most teljesen lehetetlen, mert a kormányzó épp ebédnél ül, Sigray kijelentette, hogy ez neki egészen mindegy. Horthynak azonnal fel kell kelnie az asztaltól.
Erre Magasházyban is kezdett derengeni a gondolat, hogy az a tiszt az előbb igazat mondott.
— Hát tényleg itt van a király? – kérdezte gyorsan.
Egy rövid „igen” és – már indultak Sigrayval a kormányzóhoz.
Horthy magánkívül volt. Rögtön okokat hozott fel, hogy a király egy percig sem maradhat itt, majd azon gondolkodott, melyik lakosztályban helyezheti el Károlyt. De azonnal egy újabb gondolatot kapott fel, hogy pillanatra rá, azt is elfelejtse.
Sigray figyelmeztette Horthyt hogy, ahelyett, hogy itt sokat beszéljenek, jó volna, ha nem várakoztatná tovább a királyt. Ezzel meg is fordult és visszasietett az autóhoz.
„Sigray rövid idő múlva visszatért hozzám, és komoly arccal azt mondta: „Felséged legyen nagyon erélyes!”.
JÉGHIDEG SZOBÁBAN VÁRAKOZTATTÁK A KIRÁLYT
(Károly és Werkmann feljegyzése)
„A Vár kapujában Magasházy őrnagy, a kormányzó szárnysegédje, harctéri uniformisban, piros-fehér-zöld átvetővel várt rám. A Vár egészen úgy nézett ki, mint régen. Mialatt Horthyhoz mentünk, az őrségen rendesen tisztelegtek, mintha egészen természetes volna, hogy elmegyek előttük… Hirtelen úgy éreztem, hogy mindaz, ami az utolsó években történt, csak egy csúnya álom… Akkor józanodtam csak ki, amikor beléptünk Horthy krisztinaváros stílusú lakosztályába… Ez a lakosztály 1918-ig az enyém volt.”
Magasházy egy hideg, fűtetlen szobába vezette a királyt. „Amúgy is át voltam fázva és itt jéghideg volt. Kijelentettem, hogy azonnal a kormányzóhoz akarok menni.”
Sigray most odaszólt a királynak, hogy az ő feladata tulajdonképpen véget ért, és további parancsra vár. A király a karja után kapott, és a fülébe súgta: „Maradjon itt!”
Most szemben állt a király azzal az ajtóval, amely Horthy dolgozószobájába vezetett és amely régebben az ő dolgozószobája volt. Néhány pillanatnyi várakozás után a király benyitott ezen az ajtón, és amikor a kormányzót ott sem találta, szigorúan Magasházyhoz fordult:
„Hol van Horthy? Szóljon neki, hogy jöjjön hozzám, de tüstént!”
Mindeddig a király fáradtnak mutatkozott. Ettől a pillanattól kezdve azonban kiegyenesedett és teljes királyi méltóságában állt ott.
Végre megjelent Horthy. Zavart arcvonásokkal és ezekkel a szavakkal közeledett a királyhoz:
— Ez nagy szerencsétlenség! Felségednek azonnal el kell mennie, azonnal vissza kell mennie Svájcba!
A király feltűnő melegen és barátságosan üdvözölte a kormányzót:
„Erről szó sem lehet, kedves Horthy!” – mondta, azután mindketten visszavonultak a dolgozószobába.
GÖMBÖS MEGJELENIK.
(Werkmann feljegyzése)
Károly király megérkezéséről ezekben az órákban Pesten még csak kevesen tudtak. Mindössze néhányan, akiket Károly vagy Horthy hívei értesítettek és akiknek egyidejű megjelenését a Várban fontosnak tartották, ezek szereztek csak róla tudomást, és siettek át Budára.
A szárnysegédi szobában, amely mögött ezalatt a történelem egyik különleges, ritka jelenete játszódott le, körülbelül harmincan gyűltek össze. Mindenekelőtt megjelent Gömbös, az egyik oldalajtón pedig Horthyné sietett be izgatottan. Ki hívta őket? Azonnal körülvették Magasházyt és mindenféléről kérdezősködtek. Hogy hogy’ néz ki a király? Igaz-e, hogy nagyon ideges? Meddig marad? Csak látogatóba jött, ugye? Mikor utazik el?
Kis idő múlva Teleki miniszterelnök és Vass József miniszter érkezett. Teleki, annak ellenére, hogy egy órával hamarabb indult el Szombathelyről, későbben ért be Pestre, mert a sofőr eltévedt a sötétben, és egy ideig rossz úton ment.
Teleki azonnal bejelentette magát a kormányzónál, és annak az óhajának adott kifejezést, hogy beléphessen a dolgozószobába és részt vehessen a beszélgetésben. A kormányzó azonban, nem éppen a legeurópaibb formák között, kiüzentette a felelős miniszterelnöknek, hogy ezt nem engedheti meg, és kéri: maradjon künn.
KÁROLY ÉS HORTHY TALÁLKOZÁSA
(Károly feljegyzése)
„Most két órai birkózás kezdődött a hatalomért, amelynek folyamán én, aki Horthyval ellentétben, nem rendelkeztem fegyverekkel, és annak ellenére, hogy kétségbeesett erőfeszítéseket tettem, elbuktam Horthy leghűtlenebb uralomvágyán.
Mindenekelőtt megköszöntem Horthynak mindazt, amit a királyért és a nemzetért tett, felsoroltam érdemeit, és biztosítottam arról, hogy a Király és a Nemzet sohasem fogja ezt elfelejteni. — Most pedig felszólítom önt, hogy adja át nekem az uralmat! Horthy: Mit ad Felséged érte, ha most átadom? Azt hittem, rosszul értettem. — Hogy gondolja Ön ezt? Horthy: Igen. Mit ad érte Felséged nekem? Ezeknél a szavaknál Horthy kinyújtotta felém a tenyerét. Pénzt vagy birtokot gondol? Vagy egy önkéntelen mozdulat volt ez, amely alatt általában valami ajándékot értett, még maga sem tudta, hogy mit? Olyan utálatot keltett bennem ez a kalmárkodás, hogy fizikailag szinte rosszul lettem, és csak nehezen tudtam válaszolni: – De hát, mit akar Ön? Horthy: Nos, tudni akarom, hogy Felséged mit ajánl fel nekem. Én: — Horthy, ha valaki azoknak a csapatoknak a vezetője volt, akik megszabadították az országot a bolsevizmustól… ha sikerült neki az ellenséges megszállásnak véget vetnie… ha ezt az országot hűen kormányozta, helyreállította a rendet és a nyugalmat és azután az uralmat önként visszaadja királyának… akkor természetesen olyan magas poszton lesz a helye és ez a külvilág előtt is oly mértékben fog érvényre jutni, hogy, úgyszólván, a király jobbkeze lesz. Ez a hely, Horthy, ebben az esetben, Önt illeti. De Horthy tovább erőszakoskodott: — És mit ajánl Felséged még? Én: — Megerősítem a saját magának adományozott hercegi címet. Ekkor Horthy hirtelen elkezdett sopánkodni. Olyan rossz komédiát játszott, hogy én, aki az emberekről mindig jót tételezek fel, most egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ez az egész csak színészkedés. Siránkozott, hogy neki most nem szabad magára gondolnia, hanem csakis Magyarországra… a szegény Magyarországra! Mi lesz most a hazával! Forradalom lesz, a kis-Antant be fog vonulni, a lakosság legnagyobb része ellenem lesz! stb., stb.
„ADJA ÁT A HATALMAT!”
(Károly feljegyzése)
„Örültem, hogy végre nem magáról beszél, és most pontról pontra megnyugtattam. Végül azt mondtam: — Minden az alkotmánynak megfelelően fog történni. Most meg fogom alakítani a kormányt. Horthy: — Felséged nem fog miniszterelnököt találni. A hadsereg megbízhatatlan, vérontás lesz. Azt feleltem: miniszterelnököt majd csak találok, már most is van egy elvi ígéretem, mégpedig éppen Horthy egyik miniszterétől, Vasstól. A magyarok ismert hűsége mellett pedig nem lesz nehéz helyreállítani a rendet. Adja tehát át a hatalmat. Horthy most azt mondta, hogy az átadásért még valamit kér: hadseregfőparancsnok szeretne lenni. Jól láttam, hogy az egész játék kockán forog, ha ezt az alacsonyrendű önzését ki nem elégítem. Viszont lehetetlennek tartottam, hogy kiadjam kezemből a hadsereget. — Ön alattam lesz hadseregfőparancsnok. Most azonban adja át a hatalmat! Horthy: — De még valamit akarok. — Mit akar még? Horthy: — Újra flottaparancsnok akarok lenni. — Jó. Ha egyszer megint lesz flottánk, Ön lesz a flottaparancsnok. Horthy most újra aggódni kezdett a következményekért. Megismételtem, hogy ezt már mind megmagyaráztam neki. Ha Horthy igazán szereti Magyarországot, át kell adja a hatalmat. A vonakodó magatartás természe-
[nem látszik a mondat többi része]
Horthy: — Még valamit akarok, ha átadom…
— Mit még?
Horthy: — Felséged egy nagyon magas érdemrendet kell hogy adjon nekem.
Egészen elfelejtettem, hogy Horthy protestáns és azt feleltem:
— Ha most átadja a hatalmat, az Aranygyapjas-rendet adom Önnek.
Horthy rendkívül örült és azt felelte, hogy az nagyon jól fog állni neki. (Es wird ihm gut passen.)
— Most tehát adja át a hatalmat!
Horthy: — Lehetetlen! Nem! Nem adhatom át! Most megint magamra gondoltam. De mire is gondolok én?! Hiszen esküt tettem a nemzetgyűlésnek!
— Nekem tett először esküt!
Horthy: — Az az eskü már nem érvényes, elmúlt.
— Nem múlt el! Egyetlen katonát sem oldottam fel az esküje alól. Önt, Horthy, egy másik esküje is köti: a titkostanácsosi eskü.
Horthy: — Ez már mind nem érvényes. Felségeddel szemben már nem köt semmi. Csak az utolsó esküm érvényes, amit a nemzetgyűlésnek tettem.
— Ez az eskü pedig nem szólhat a király ellen, mert a nemzetgyűlésnek sincs jogában, hogy a régi alkotmányt megváltoztassa, és ezt nem is tette. Ön is többször kijelentette, amikor megkérdezték, hogyan fogja fel ezt az új esküt: „Úgy tekintem, mint királyomnak tett esküm megerősítését.”
Majd emlékeztettem schönbrunni esküjére is.
Horthy: — Igen, ez akkor volt! Most azonban a nemzettel szemben van kötelezettségem.
(Schönbrunnban az 1918-as összeomláskor Horthy Miklós jelen volt a palotában, ahol esküt tett Károly királynak, hogy nemcsak a magyar trónt, hanem Osztrák-Magyar Monarchiát is segít visszaszerezni neki, addig nem nyugszik. Ezért emlegeti többször is az uralkodó ezt az esküt. A szerk.)
— Nincs már semmiféle kötelezettsége a nemzettel szemben. Az állami kényszerjog megszűnik abban a pillanatban, amikor a koronás király visszatér az országba, és vissza akarja állítani a jogfolytonosságot. Az én megjelenésemmel megszűnt tehát az ön felelőssége a nemzettel szemben. Én egyedül viselem a teljes felelősséget Isten és Haza előtt, mert én tettem a királyesküt és nem Ön!
Horthy bosszúsan és visszautasítóan hallgatott.
— Ha Ön most vonakodik, hogy a hatalmat átadja, ez új forradalmat jelent, és mától fogva az egész állami élet megint forradalmi talajra jut. Tehát engedelmeskedjék és adja át a hatalmat!
Horthy: — Nem adom!
— Tengernagy Úr! Annál az esküjénél fogva, amelyet Ön nekem, mint Legfőbb Hadurának tett, megparancsolom, hogy engedelmeskedjék és adja át a hatalmat!
Horthy: — Nem! – Majd rövid szünet után: — Különben is, a hadsereg nem Felségednek esküdött fel, és nem megbízhatóan királyhű. Felségednek nem szabad számítani rá.
– Ez ellenkezik azokkal a jelentésekkel, amelyeket nekem tettek. Nekem azt jelentették, hogy Ön a kezében tartja a hadsereget.
Horthy: — Igen, a kezemben tartom, de az a nézetem, hogy Felséged ne vegye most át a hatalmat, és én nem is adom át. Ennélfogva meg is parancsolom a hadseregnek, amely nekem esküdött fel, hogy felségednek ne engedelmesedjék. A hadsereg tartani fogja nekem tett esküjét. és esetleg vérontásokra kerül sor. Nincsen tehát egy fél százalék valószínűség sem arra, hogy Felséged ügye sikerüljön.
— Hogy gondolja Ön, hogy a katonák be fogják tartani az esküt, amikor Ön is esküszegő?
Horthy: — Azokat, akik nem tartják be, egyszerűen lelövetem.
Egész önuralmam megfeszítésére volt szükségem, hogy ne vegyem tudomásul, amiket Horthy mondott. A magyarok iránti szeretetből hallgattam, és abban a folyton erősödő meggyőződésemben, hogy ennek az embernek a kezéből ki kell ragadni az ország sorsának intézését. Hűtlen, csökönyös ellenállást találtam itt, amely semmiféle meggyőzésnek nem fog engedni, mert nem is akar engedni.
Senki sem volt mellettem. Azt sem tudtam, hova lett a két kísérőm. Fegyvertelen voltam, még egy revolver sem volt nálam. Künn Horthy szárnysegédei várakoztak. Itt mindenki az ő parancsának engedelmeskedik. Nem lehet más fegyverem, csak a nyakas kitartás.
Éreztem Horthy egész beszédéből és viselkedéséből, hogy most min gondolkodik, és ezért nyíltan azt mondtam neki:
— Ön megmarad a saját álláspontján, és én is az enyémen… Mit fog most tenni?… Elfogat?
Horthy meredten nézett rám. Azután rögtön a padlóra sütötte le szemét. Néhány pillanaton át dermesztő csend volt.
Azután Horthy lassan azt mondta:
— N… nem, nem fogom Felségedet elfogatni.
— Akkor tehát átadja a hatalmat?
Ekkor ismét a régi kifogásaival állt elő: tönkreteszem az országot, jön a kisantant, forradalom lesz.
— Miért nem várt Felséged még tíz évet? Közben tovább tisztogattam volna. (Ich hätte inzwischen noch weiter gesäubert.)
Amikor láttam, hogy a dolog elhúzódik, azt mondtam:
— Megmaradok az álláspontomon. Öt perc időt adok Önnek, hogy meggondolja magát!
De az öt perc letelte után sem tudtam semmit sem elérni. Le kellett küzdenem felháborodásomat. Megpróbáltam, hogy emlékeztessem arra a bizalomra, amelyben mindenkor részesítettem: egyszerű tengerészkapitányból a felelősségteljes flottaparancsnoki tisztségre emeltem a háborúban. Majd figyelmeztettem a schönbrunni jelenetre, amikor már majdnem összeomlott és amikor megígérte, hogy vissza fog segíteni a jogaimhoz. Örömmel üdvözöltem, mint ideiglenes kormányzót is, anélkül, hogy megvártam volna, amíg jelentést küld megválasztásáról és a választás megerősítését kérje tőlem. Igazolnia kell tehát ezt a bizalmat, amelyet királya belehelyezett. Nem hagyhat csalódni.
Hogy „loyalitását” bizonyítsa, elmondotta most, hogy a József főherceg javára tervezett puccsot vérbe akarta fojtani. József főherceget a király miatt, most azonban a királyt az ország miatt nem engedheti a trónra.
— A kisantant be fog vonulni és Magyarországot, ezt a szerencsétlen, szegény országot, amely rám bízta magát, teljesen el fogja pusztítani.
Majd így folytatta: a nép jobban bízik őbenne, aki nem tért ki a vihar elől, mint a királyban, aki, amikor veszély volt, elmenekül.
Erre már kitörtem:
— Horthy! És egy ilyen alávalóságot enged Ön a királya ellen mondani?! Hiszen éppen Ön a tanúm! Ön Schönbrunnban volt és mindent látott. Mondja meg a népnek, futottam-e a veszély elől vagy sem?
Horthy: — Ausztriában nem.
— És Magyarországon? Amikor a forradalom kitört, nem voltam itt, mert sürgősen Bécsbe hívtak, ahol még rosszabbul állt a helyzet. Magyarországgal szembeni bizalmamban még Ausztriánál is messzebb mentem: kis gyermekeim biztonságát, sőt az életüket bíztam szeretett nemzetemre.
Újólag kifejtettem Horthynak, hogy a kisantant részéről fenyegető veszélyt nem tartom komolynak, ellenben, ha Horthy azonnal át nem adja a hatalmat, nem tudok semmiről sem kezeskedni. Megmondtam neki továbbá, hogy milyen ígéreteim vannak jelentős vezető emberektől. Neveket nem említettem. Majd ismét felszólítottam, hogy adja át a kormányzást.
Horthy erre azt felelte, hogy Franciaország ígéreteiben nem hisz. Annyi mindent ígért már! – Nem adom át a hatalmat. – Hirtelen megkérdezte a francia vezető személyek nevét.
— Nem mondhatom meg. Ez titok.
Horthy: — Pedig ez lett volna az egyetlen lehetőség arra, hogy a hatalmat átadjam… Mert ha a nevek jelentősek, akkor természetesen egészen másként áll a dolog.
Újból reméltem, hogy Horthy végül is az ország érdekeire fog gondolni.
— Ha megígéri, hogy hallgatni fog és átadja a hatalmat, akkor Önnek, a kormányzónak, megmondom.
Horthy: — Ígérem.
Erre megmondtam a neveket.
Horthy: — (örömmel) De hát miért nem mondta ezt Felséged mindjárt?!… Így most már ez egészen más!
— Tehát átadja most a hatalmat?
Horthy: — Természetes, hogy át fogom adni… de most, ebben a pillanatban… lehetetlen. A kormányzás nincs most úgy a kezemben… Felséged nagyon váratlanul jött.
— Már a múlt ősszel megüzentem Önnek, hogy ez év tavaszán feltétlenül visszatérek.
Horthy most úgy gondolta, hogy néhány hét alatt az egész államapparátust újra a kezében tarthatja. Ennek csak egyetlen feltétele van: Lehár csapataival vonuljak én időközben Bécsnek.
Horthy: — Felséged visszahódítja a jó öreg Bécset, és akkor újra megvan a mi kedves Ausztria-Magyarországunk.
Horthy jól tudta, hogy nem fogok csak úgy visszafordulni, és ezért régi ötletét vette elő: próbáljam meg magyar csapatokkal bevenni Bécset, ami által a magyar királykérdés is önmagától megoldódik. Horthynak Magyarország határain túl nyúló terveit mindenkor elhibázottnak, és a törvényellenes államfőknél szokásos manővernek tekintettem, amely csak arra szolgált, hogy saját személyükről a figyelmet elterelje. Hónapokkal ezelőtt üzentettem már neki, hogy állítsa helyre Magyarországon a törvényességet és ne próbálkozzék azzal, hogy egyrészről Szlovákiába besegítse a bolsevizmust, másrészről, hogy az ausztriait leverje.
Horthy ajánlatát tehát most is erélyesen visszautasítottam, mert azt is feltételeztem, hogy csupán el akar távolítani Pestről. Az is lehet, hogy kompromittálni akart. Én ugyanis egy 1920. november 8-án kelt, Horthyhoz és Rakovszkyhoz intézett kéziratomban meghagytam, hogy Magyarország javait és vérét kizárólag csak Magyarország érdekében szabad felhasználni. Magamat cáfoltam volna meg tehát, ha Horthy kívánságának eleget teszek.
Horthy azonban nagyon lelkes volt most, és tovább sürgetett: ő közben itt mindent előkészítene és pár hét múlva visszahívna Pestre.
Elhárítottam: most nem Ausztriáról, hanem Magyarországról van szó. Adja át a hatalmat.
Horthy megismételte, hogy most nem tartja eléggé kezében a kormányt, és hogy három hétnél előbb ez lehetetlen.
Azt ajánlottam tehát, hogy az országban maradok és Szombathelyen elrejtőzöm. Horthy ezalatt mindent a kezébe vesz, három hét múlva lejön Szombathelyre és kér, hogy térjek vissza Pestre.
Kivettem a zsebemből a naptáramat:
— Ma március 27. van, április 17-én letelik a három hét. Nézze Horthy, ha Ön ezen a napon nincs Szombathelyen, akkor én vagyok ezen a napon Budapesten.
Horthy először beleegyezett ebbe, de rögtön azután azt mondta, hogy a három hét kevés neki. Nem teheti. Különben is, az egész terv nem jó. Az antant emberei feltétlenül megneszelik, hogy a király Magyarországon van és akkor ő nem hazudhat. Ez az ország teljes megsemmisülését jelentené.
Horthy: — Nem, ez a terv teljesen lehetetlen! Felségednek azonnal vissza kell térnie Svájcba.
— Megmondtam már Önnek, hogy ez nem lehetséges.
Most megint ott voltunk, ahol az elején. Minden hivatkozásom a hazaszeretetre és királyhűségre meghiúsult. Kifogytam minden érvből.
Az utolsó eszközhöz folyamodtam: elfogadtam Horthynak azt a javaslatát, hogy Stájerországon keresztül Bécs ellen vonuljak, de megmondtam, hogy ennek a tervnek kivihetőségét előbb meg kell beszélnem Lehárral. (Ez a „megbeszélés” már kevésbé tetszett Horthynak.) Azután ezzel végeztem:
— Ön itt marad, mint tábornokom.
Amire Horthy igent intett.
— Ha esetleg a nagykövetek jönnének – folytattam –, mondja nekik egyszerűen azt, hogy nincs miért tiltakozniuk, mert a király már ismét Magyarországon kívül van. Ha azonban a bécsi felvonulás keresztülvihetetlen, akkor Szombathelyen maradok, és megvárom, amíg a három hét letelik, és Ön értem jön.
Mire Horthy, ha kissé húzódozva is, de azt felelte: rendben van.
Miután végül is ehhez elhatározta magát, kijelentette, hogy most már mindennel egyetért és nagyon örül, hogy minden olyan jól sikerült. Még csak egy kérése volna: a Mária Terézia-lovagrendjel. A Rend Tanácsa, amely a pályázók érdemességét bírálja felül, mér megígérte neki, hogy megkapja. Most Horthy arra kért, hogy, amiként 1917-ben és 1918-ban szokásban volt, én, a Legfőbb Hadúr, nyújtsam át neki ezt a kitüntetést. Erre elvben rögtön megajándékoztam a Mária Terézia-lovagrendjellel.
Ezután gyorsan elbúcsúztam, nehogy az ügyet valaki elárulja vagy a kormányzó időközben meggondolja magát. Egy mellékajtón távoztam és Magasházyval észrevétlenül az autóhoz kísértettem magam. Lehár ezredesi uniformisa volt rajtam. Még azt sem engedtem meg, hogy a Vár őrsége tisztelegjen és Magasházynak is megtiltottam, hogy „Habt acht!”-ban menjen mellettem. A régi őrök mégis felismertek. Jelenlétemről azonban nem volt szabad beszélniük.
Érdekes még a következő kis esetem:
Mielőtt a kormányzó dolgozószobáját elhagytam, megkérdeztem: megbízható-e Magasházy, mert az ellenkezőjét hallottam róla. A kormányzó azonban biztosított, hogy megbízható és titoktartó.
De minden hitemet elveszítettem, amikor megtudtam, hogy Horthy még aznap magához kérette az antant-nagyköveteket és, aminek megőrzésére ígéretet tett, egész beszélgetésünket elmondta nekik…”
„PRÓNAYRA AKARTÁK BÍZNI A KIRÁLYT!”
(Werkmann feljegyzése)
Azok, akik a szárnysegédi szobában összegyűltek, már türelmetlenül várták, hogy bent a tanácskozásnak vége legyen. Két óra múlva végre kinyílt az ajtó és a jelenlevők legnagyobb meglepetésére Horthy egyedül jelent meg a küszöbön. Rendkívül izgatottnak látszott, arca fel volt dúlva és rögtön a következőket mondta:
— Életem legnehezebb óráját éltem át. A király nálam volt és arra kért, hogy adjam vissza neki a hatalmat. Ezt a kérését természetesen meg kellett tagadnom. Egyúttal megmagyaráztam a királynak, hogy ez miért nem lehetséges. A király belátta, hogy igazam van, és a megígérte, hogy az országot azonnal elhagyja. Ami meg is történt.
Ekkor előlépett Gömbös és a nemzet nevében megköszönte Horthynak ezt a tettét.
Majd Sigray lépett a kormányzóhoz és megkérdezte: hova lett a király? – Mégsem lehet Őfelségét így egyedül elengedni! – mondta.
Gömbös is azt mondta, hogy ezt csakugyan nem lehet tenni, és azt ajánlotta: bízzák a Prónay-különítményre a királyt, Prónayék majd elviszik a határig.
Ettől a gondolattól, hogy a királyt éppen legengesztelhetetlenebb ellenségeinek szolgáltassák ki, még Horthy is megijedt. Azonnal Sigrayhoz fordult és kérte, siessen a király után, aki Nyugat-Magyarország felé vette az útját.
„CSAK NEM GONDOLJÁK, HOGY RAGASZKODOM EHHEZ A HELYHEZ?!”
(Werkmann feljegyzése)
Mielőtt Sigray elindult volna, Horthy egy pillanatra bekérette még a dolgozószobájába. Teleki is behívta.
Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, Horthy görcsösen megragadta az íróasztala előtt álló szék támláját és indulatosan feléjük fordult:
— Csak nem gondolják, hogy ragaszkodom ehhez a helyhez?!
Még aznap autót küldött a Balaton mellett időző gróf Andrássy Gyuláért, akinek azután ugyanazt mondta el, mint Gömböséknek: a király nála volt, követelte, hogy adja át a hatalmat, de ő meggyőzte, hogy ez lehetetlen, végül a király is belátta ezt, elhagyta az országot és már ismét külföldön van… Majd még azt mondta Andrássynak, hogy mégis, azért meglehet, hogy a király nem utazott el, csak Szombathelyre ment. Jó volna, ha Andrássy hozzá menne és szintén felszólítaná a távozásra.
Andrássy kijelentette, hogy hajlandó ezt megtenni, de csakis abban az esetben, ha ez a király javára történik. Horthy bocsásson ki, a király nevében, egy manifesztumot, amelyből kitűnjék, hogy elismeri a király jogait. Horthy erre sietve azt válaszolta, hogy ez egészen természetes, ő elismeri a királyt, csak most Andrássy menjen gyorsan Szombathelyre és igyekezzék a király olyan gyorsan elutaztatni, amilyen gyorsan csak lehet.
„ÖRÜLTEM, AMIKOR MÁR KÜNN VOLTAM!”
(Károly személyes feljegyzése)
„Örültem, amikor már künn voltam a Várból. Tulajdonképpen már az első pillanatban, amikor oda beléptem, megbántam, hogy Telekire hallgattam és nem úgy cselekedtem, ahogyan azt Svájcban terveztem. De hát azt gondoltam, hogy Horthy saját miniszterelnöke csak jobban tudja, hogyan állunk vele, mint én Svájcból.
Délután fél ötkor a legsebesebb iramban hagytam el autómmal Budát.
… Mégis, azt hiszem, sikerül vele megegyeznem”
„HONNAN VALÓ EZ AZ AUTÓ?”
(Wekmann feljegyzése)
Sigray, mihelyt kijött a kormányzótól, azonnal autó után nézett, hogy utánamehessen a királynak. Végre talált egyet az udvari garázsban. Akkorra kijött Teleki is, és rögtön indultak.
Már egészen sötét volt, amikor a várpalotai országúton egy magányos férfit vettek észre. Közelebb mentek hozzá, és felismerték a – királyt. Egy teherautó mellett ált, amelyről leesett a pneumatik. Kabátgallérja fel volt tűrve, a szél keresztül-kasul járhatta.
Látszott rajta, hogy nagyon fázik. Azt az autót, amelyikkel Budáról elindult, még Pest határáról visszaküldte. Ez egy idegen teherautó volt, amelyre útközben szállt fel. Már egy órája egyedül állt itt az éjszakában. A sofőrje elment, hogy új gumit szerezzen.
Sigray kérte a királyt, hogy szálljon át az ő autójukba, és folytassa azon az útját. A király megnézte a gépkocsit és azt kérdezte:
— Honnan való ez az autó?
— A kormányzó garázsából – felelte Sigray.
— Köszönöm. Nem – mondta erre nyugodtan a király. – Megmaradok ebben.
Később azt hitte, hogy visszautasításával megbántotta Sigrayékat, ezért gyorsan azt mondta: menjenek ők csak nyugodtan előre, ő majd beéri őket Szombathelyen.
Sigrayék tehát tovább indultak, egy ideig még látták a királyt, azután alakja mind jobban elmosódott a sötétségben.
„FÉLELMETES SZÉLVIHAR DÜHÖNGÖTT”
(Károly feljegyzése)
„Az éjszaka borzalmasan hideg volt. Félelmetes szélvihar dühöngött, valóságos orkán. Egy vékonyka huszárkabátka volt csak rajtam. Majd megfagytam… Már éjfél után kétórára járt… Most az utolsó pneumatik is szétpattant… A vihar is élesebb lett… Már a második éjszaka nem alszom.”
„MÉG AZ ÉJ FOLYAMÁN ÁTSZÁLLÍTSD!”
(Wekmann feljegyzése)
Sigray és Teleki egy órával a király előtt érkeztek meg Szombathelyre. Az első, akivel itt találkoztak, Lehár ezredes volt. Kétségbeesve jött eléjük és a következő táviratot mutatta:
„Báró Lehár ezredes, Szombathely. Kérlek, hogy a haza érdekében igyekezz, hogy a ma éjjel Szombathelyre visszaérkező Károly királyt még az éj folyamán a határon átszállítsd. HORTHY”
Ez a távirat még azelőtt való este érkezett, tehát kora délután adták fel. És Károly király a déli órákban állapodott meg, hogy három hétig Szombathelyen marad és hogy minden rendben van…
Reggel fél hatkor érkezett vissza a király Szombathelyre. Lehár rögtön felkelt és jelentette, hogy Horthytól táviratot kapott. Amikor Károly a táviratot elolvasta, arca egészen megváltozott és nem tudott többé uralkodni magán. Látszott rajta: lelke mélyéig fel van háborodva.
LUKACSICSOT AKARTA A KIRÁLY BUDAPEST VASKEZŰ PARANCSNOKÁUL
(Károly feljegyzése)
„Azt is megtudtam, hogy Horthyn kívül Magasházy még felhívta telefonon is Lehárt és jelentette, hogy Károly elhagyta Pestet („Karl hat Pest verlassen”), amire Lehár rendreutasította őt és beleordította a telefonba: „Seine Majestät!… Őfelsége!”
Beniczkyt és Szmercsényit, akik hozzám akartak jönni, Horthy parancsára Hajmáskérnél feltartóztatták.
… Horthy táviratára ma a következőket válaszoltam.
„Kedves Horthy tengernagy! Tekintettel a megváltozott körülményekre, követelem, hogy fenntartás nélkül vesse alá magát parancsaimnak. Nem kételkedem, hogy Ön, kedves, hű tengernagyom, ennek megfelelően fog határozni. KÁROLY.”
Horthy azonnal felelt:
„Kérem Felségedet, vonja vissza ezt a parancsát, csak délután válaszolhatok. HORTHY.”
Délután három órakor Horthy Hughes-táviratot küldött Telekinek és abban bejelentette, hogy bizonyos körülmények között hajlandó a hatalmat átadni, de fenntartja magának a jogot, hogy addig újra teljes erővel kezébe vegye az államgépezetet.
Teleki miniszterelnök, miután velem előbb megbeszélte, a következőket táviratozta vissza:
„King thanks for your loyality. In case of your demission he doesn’t want Joseph, but Lukasics as iron commander of Budapest. He wants to give out manifest today and to take the oath of the troops. TELEKI.”
Magyarul:
„Király köszöni hűségét. Lemondása esetén nem Józsefet, hanem Lukasicsot akarja Budapest vaskezű kormányzójául. Ma manifesztumot kíván kiadni és ki akarja venni a csapatoktól az esküt. TELEKI.”
Meg voltam győződve – folytatódik a király naplója –, hogy még ma, de legkésőbb holnap átvehetem az uralmat, és megbeszéltem Telekivel az utazás módjait. Teleki úgy gondolta, hogy most nem mehetek autóval, mert ezúttal méltó, pályaudvari fogadtatásról kell gondoskodni.
Sigrayval ezután egy új manifesztumot szövegeztünk, mely nagyjából ugyanazt tartalmazta, mint az első, csak még hozzáfűztem, hogy feltétlenül békét akarok.
HORTHY RÁDIÓN FORDULT A SPANYOL KIRÁLYHOZ
(Werkmann feljegyzése)
Egy negyedórára rá, hogy a király eltávozott a Várból, az antant budapesti követei már ott voltak Horthynál. A kormányzó mindenről beszámolt nekik. A követek nem voltak valami nagyon barátságosak. Különösen az angol és a szerb követ volt bosszús.
Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen Horthy még aznap délután rádión a spanyol királyhoz fordult, akit arra kért, eszközölje ki, hogy Károly visszatérhessen Svájcba.
(Tudni kell, hogy Waadt svájci kanton, amelynek területén Károly király a húsvéti restaurációs kísérlet előtt tartózkodott, nem akarta megengedni, hogy a király oda visszatérjen. A szerk.)
Még ugyanaznap este Horthy rendkívüli napiparancsot intézett a hadsereghez és ebben minden egyes katonának megparancsolta, hogy csakis neki engedelmeskedjék. Hasonló felszólítás érkezett valamennyi állami hivatalnokhoz.
„A ZÁRKÓZOTT BETHLEN”
(Károly feljegyzése)
„Kedden, március 26-án Andrássy és Bethlen jelentkezett nálam audienciára. Mindketten ugyanazt a javaslatot hozták: vissza Svájcba! különben borzasztó nagy veszélynek teszem ki a nemzetet. Előbb azonban bocsássak ki egy proklamációt, hogy ezáltal is hasznosítsam a helyzetet.
Andrássy nyugodtan beszélt és közben többször megjegyzéseket tett Horthyra. Bethlen zárkózott és nyakas volt.
Bethlen egyébként mindenféle üzeneteket is hozott Horthytól, így például, hogy utazzam el a lehető leggyorsabban, senkit ne fogadjak – mindezt természetesen nem vettem tudomásul.
Megpróbáltam az utolsó, békés közeledést.
A következő táviratot küldtem a kormányzónak:
>>Nem értem az Ön politikáját. Vagy el kellett volna engem legutóbb fogatnia Budapesten, vagy alá kellett volna vetnie magát parancsaimnak. Hogy a polgárháborút elkerüljük, a következőket javasolom még Önnek: kinevezem Önt királyi helytartómnak és felesketem. Én, teljes királyi méltóságomban, mint uralkodó, az országban maradok, nekem mindenről rendszeresen beszámolnak és a kedvező időpontban átveszem az uralmat, a teljes kormányzást. KÁROLY.<<
A távirattal egyidejűleg bizalmasan megüzentettem még a kormányzónak: nem kívánom, hogy nyilvánosan tegyen esküt, hanem csak két titkos tanácsos jelenlétében.”
ULTIMÁTUM?
(Werkmann feljegyzése)
A keddi nap folyamán a Szombathelyen időző politikusok több ízben megjelentek a király előtt. Ezekből az audienciákból a magyar államférfiak azt az impressziót merítették, hogy a királynak nincs érzéke a belső nehézségek iránt.
Ezért Teleki még aznap táviratozott a kormányzónak, és figyelmeztette: a király csakis egy kívülről jövő nyomásnak engedne.
Ekkor kezdtek el mind gyakrabban beszélni az antant és különösen a kisantant esetleges beavatkozásáról. Kánya követ fel is mutatott egy állítólagos Reuter-jelentést, amelyben az állt, hogy Olaszország és a kisantant államai megszövegeztek egy ultimátumot, és a legközelebbi órákban már átnyújtják a magyar kormánynak.
„CSAK GRÁTZ-CAL TÁRGYALOK”
(A király feljegyzése)
Horthy egy levéllel válaszolt. Biztosított hűségéről, de kijelentette, hogy nyilvános esküt nem tehet, egy titkos eskü viszont nem ér semmit.
Közben Andrássy, Bethlen, Sigray, Teleki és Grátz voltak nálam, akikkel több ízben megbeszéltem a helyzetet. Végül kijelentettem, hogy csak Grátzcal tárgyalok. Ez tényleg egy derék ember. (Das ist wirklich ein braver Mann.)
Miután az urak végül is négy napon át tanácskoztak, azt akarták, hogy búcsúkihallgatáson fogadjam őket.
A kihallgatást engedélyeztem és a következő szavakkal fordultam hozzájuk:
Megmásíthatatlan akaratom, amely felett semmi vitát többé nem engedek meg:
1. az országban maradok mindaddig, amíg nem látom, hogy ebből háború származna Magyarországra. Belpolitikai okok nekem nem mértékadók. (A politikusok ugyanis attól tartottak, hogy detronizálni fognak a parlamentben.)
2. a manifesztum jó, csak még fenntartom magamnak a jogot, hogy némi változtatást végezzek rajta.
3. dr. Gratz itt marad Szombathelyen.
Ezek után megköszöntem, hogy megjelentek előttem. Egyikük még megkérdezte: miért nem akarom elhagyni az országot?
— Mert túl jó magyar vagyok. (Weil ich ein zu guter Ungarn bin!) – válaszoltam.
Kézfogás következett.
BETHLEN NEM ÉRTI A KIRÁLYT
(Károly és Werkmann feljegyzése)
Bethlen nehéz és komplikált szerepét nem tudta megérteni a király. A restaurációs kísérlet egész ideje alatt nem jött vele tisztába.
Bizalmas környezetében többször mondta is:
„Ez a Bethlen nem tetszik nekem.”
Károly nem tudta megállapítani, hogy egyáltalában királyságot akar-e Bethlen továbbra is, és ha igen, Habsburg-királyságot, vagy szabadválasztó-királyságot… vagy pedig köztársaságot… vagy egyiket sem. Néha úgy tűnt, védi Horthyt, máskor egész világosan látszott, hogy Horthy-ellenes. Szombathelyen is, ahol az elsők között volt, aki a király előtt megjelent, korrekt, de szenvtelen és kiismerhetetlen magatartást tanúsított.
— Lehet – mondta néha a király –, hogy neki ez a természete. Nem tudja magát elég mélyen odaadni.
Ezért soha nem is éreztette vele, hogy bizalmatlan vele szemben. Félt, hogy talán nem lenne igazságos és oktalanul megbántaná.
ANTANT-JEGYZÉK!
(Werkmann feljegyzése)
Április 2-án, szombaton, megérkezett a nagyantant jegyzéke, amelyben felszólították Károly királyt, hogy hagyja el az országot. Ugyanaznap fenyegető jelentések jöttek Szerbiából.
„BETEG VAGYOK”
(Károly feljegyzése)
„Beteg vagyok… A magyar kormány csináljon, amit akar… Nem az én kormányom!”
ÚJABB JEGYZÉK!
(Werkmann feljegyzése)
Vasárnap, április 3-án a nagyantant újabb jegyzéket nyújtott át. Ebben már az állt, hogy amennyiben a király aznap este hat óráig nem utazna el, megszállják az országot.
„BÁTORÍTSA FELÜNKET!”
(Werkmann feljegyzése)
Ez az idő még nem telt le, amikor Szombathelyen egy táviratot kézbesítettünk Grátznak. A táviratot a király egyik párizsi bizalmasa adta fel azelőtt való este 11 óra 45 perckor egy titkos bécsi címre, ahonnan azután továbbították Szombathelyre.
Szó szerinti szövege a következő volt:
„Prière instante, encouragez immediatement notre client à garder confiance et à se maintenir. Rien à craindre ici. On apaisera les voisins.”
Magyarul:
„Sürgősen kérjük, bátorítsa azonnal felünket, hogy őrizze meg bizalmát és tartsa magát, itt nincs mitől félni. A szomszédokat le fogják csillapítani.”
Ezt a táviratot megerősítette egy másik írásbeli jelentés, amelyet egy pilóta, aki április 4-én, hétfőn startolt a dübendorfi repülőtérről, kézbesített az uralkodónak. Ez a jelentés hírül hozta azt is, hogy a párizsi minisztertanács, amelyet ebben az ügyben tartottak, a közvetlenül érdekelt államoknak (Romániának, Csehszlovákiának és Jugoszláviának) tartotta fenn a jogot, hogy a restaurációs kísérlet ügyében állást foglaljanak. Franciaország azonban állítólag kijelentette volna, igyekezni fog az ellenségeskedést megakadályozni.
„TEKINTETTEL A FENYEGETŐ HÁBORÚRA…”
(Károly feljegyzése)
Ennek a jelentésnek a hatása alatt, még vasárnap délután, az antantjegyzék által kitűzött terminus lejárta előtt, Károly király a következő nyilatkozatot adta ki:
„Hivatkozással a magyar kormány által hozzám intézett jelentésekre, amelyek szerint háború fenyeget, elhatároztam, hogy elutazom az országból.
De csakis a következő feltételek mellett utazom el:
1. A manifesztumot közzéteszik.
2. Rangomnak megfelelően távozhatom és Svájcban ugyanúgy élhetek, mint azelőtt.
3. Azoknak, akik hűen kitartottak mellettem, semmi bántódásuk nem történik.
… Egyébként most beteg vagyok, és csak felgyógyulásom után fogok elutazni.”
Rövid idő múltán a király végül is elhagyta Magyarországot és visszatért Svájcba.
*(Lukasics, eredeti nevén Lukachich altábornagy lövetett bele 1918. október 28-án a Lánchídon a Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követelő tömegbe. A szerk.)