Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximáinak közlését folytatjuk. Ernst Jünger (1895 – 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; „Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (…) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek”.
Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait. A Jünger maximák első része itt olvasható.
Itt-lét és Így-lét (*)
…mivel minden zűrzavaros, számára éppen ez a normális. Valóban, az első naptól kezdve korlátozza őt az apa és az anya, az állam és a társadalom. Ezek az őserő kiszipolyozói és megcsapolói, melyek elől senki nem menekülhet; ebbe bele kell nyugodnunk. Ám az anarchia titkos alapként megmarad, legtöbbször hordozója számára sem tudatosan. Lávaként törhet ki belőle, amely megsemmisítheti, szabaddá teheti őt.
A művészi éppenséggel a vegetatív, nem pedig az állati létezésünkhöz tartozik. Ezért sokban függ az időjárástól is. Nem tudjuk edzeni sem, fenyegetés nem kényszerítheti fizetség benyújtására. Az igazi toll soha nem válhat eladóvá.
A gyengék, az achilles-sarok, a hársfalevél iránti ösztön. Kiszimatolja az elrejtettet, érzi, hogy az elrejtő, a meztelenség, de még a rejtély sem a legközelebbiből leplezhető le. Az erős így különösen veszélyben van. Ebben az értelemben Krimhilda Hagen bűntársa – amennyiben egyáltalán beszélhetünk bűnről.
Amíg sakkozunk, azoktól a lépésektől függünk, amelyekkel az ellenfél feláll. Ez megváltozik akkor, amikor többé nem a játszmáról, hanem magáról a játékról kezdünk el gondolkodni. Ekkor az ellenfél lépései is más, élesebb fényben tűnnek fel.
Az emberi nagyság felülmúlja a mesterségbeli tudást.
Mindig a mellékes dolgok azok, amelyeken keresztül az ember elárulja magát, a jóban és a rosszban is.
Elsősorban a nevetésben láttuk mindig is annak próbakövét, hogy felismerjük az egyes ember sajátosságait és különböző jellemzőit.
Felháborodás. Sebezhetővé válsz tőle, letéve a fegyvert.
Az emberi szellem sokáig érezte azt, hogy változásra szorul. Ám az emberi természet olyan alkattal bír, hogy a bepillantás a lényegi bekövetkeztébe nem elégíti ki – mindenekelőtt a fájdalom az, amelyet megtanul.
A valódi konzervatívok azok, akik sem a romantikát, sem a legcsekélyebb elragadtatást nem engedik meg maguknak, s nem is érzik szükségét ezeknek. „Res, non verba” – így szól az ő törvényük.
Valamennyi nagy apa-fiú konfliktusban az apa testesíti meg a teret, a fiú pedig az időt. Az apa a kék, a fiú pedig a vörös szín. Az apa, a ház ura, az alaptőkéből él, a fiú pedig e világ forgalmából és a kamatokból. Ő a változtató.
Ahogyan Rousseau-val ellentétben én nem gondolom azt, hogy az ember természetétől fogva jó, úgy gondolom viszont, hogy természeténél fogva derűs. Erre utal az is, hogy míg a jóság nem, a vidámság ellenben növekszik, ahogy a civilizáció központjától a pereme felé fordulunk. Hasonlóképpen, a gyermekek nem jobbak, de vidámabbak, mint a felnőttek. A gondviselés nagy ajándéka ez.
Az ember olyan lény, amely természeténél fogva képes a nevetésre és az énekre, s úgy élvezi itt-léte szerencséjét, ahogyan a növény élvezi a nap sugarait.
Létezik olyan megtévesztés, amely nélkül az ember nem lenne képes élni. Ha az igazság ránk kiált, alvajáróként zuhanunk el.
Mert mi az elme megértése a szívével szemben?
Huxley-nál az alábbiakat figyelemre méltó megfontolásnak találtam: „Soha nem lenne rosszul viselnünk azt, amelyhez olyan közel érezzük magunkat, hogy nevet adunk neki, máskülönben mintát állítunk a sorsnak, amely alapján az elrendezi az eseményeket.”.Ez leírja azt módot, ahogyan a nép embere a „hivatást” nevezi, s amelyhez ma milliók kötődnek. A szellemi sokszínűség, a katasztrofális jövő részleteiben való elmélyülés, egyszóval a félelem, tönkreteszi a boldogulás finom rétegeit és a magabiztosságot, így téve védtelenné bennünket. Különösen aggasztó ez egy olyan állapotban, amelyben az eszközök ismerete megerősíti és megőrzi ezt a réteget, mindenekelőtt azért, mert az imádság ismerete viszont már rég elveszett.
Minden biztosíték és növekvő érték mellett, melynek biztonságot tulajdonítunk, hiányoljuk a végsőt, a bizalomét, legyen az az emberek közötti, avagy a gondviseléssel szemben. Mindkettő a valódi rend jellemzője.
Létezik a félelemnek egy olyan foka, amely úgy tűnik, mágnesesen vonzza magához a balszerencsét – meglehet, úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy máris egy eljövendő és elviselhetetlen árnyékot vet, amely megbénítja az akaratot és elszorítja a szívet.
Az érzelgősség fokozása, amely megnöveli a félelmet sokkal gyakoribb, mint az átszellemülés, mely a félelemtől megszabadít.
A mértékből és a módból, ahogyan a szellem átadja magát a pániknak, ismerszik meg annak méltósága.
Az ember menekülés iránti vágya nem a semmiből érkezik. Minden kijáratnál ott vár ránk. A menekülés önmagában, mint mozgás, végzetes lehet.
A remény emberi-földi és a tökéletlenség jele. Ám az már egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenséget felismerik. Amit ma haladásnak hívunk, szekularizált remény: célja földi és jól beláthatóan időbeli.
A megbánás pozitív formája az elszalasztott alkalmakra irányul.
Elvesztettük az önmagunk iránti tiszteletet, és ezzel vette kezdetét minden gonoszság az emberek között.
A hallgatás gyakran erősebbnek tűnhet az ellenkezésnél, különösen olyan személy esetén, akinek sok mondanivalója van.
Néhányan többet képesek kifejezni hallgatásukkal, mint mások az ékesszólásukkal.
A hallgatás egyetlen pillanata minden szavakkal elmondhatónál mélyebb harmóniát teremthet.
A hallgatás mélyebbre elér a szónál.
Fordította: Németh Bálint.
(*) Forrás: Ernst Jünger – Tagseite, Nachtseite – Maximen und Gedanken aus dem Werk; Ausgew. v. Katharina Ayen; 1996.