Mindszenty József 34 évvel volt fiatalabb Prohászka Ottokárnál. E kettőjük között fönnálló bő emberöltőnyi korkülönbség – figyelembe véve személyes találkozásaikat – csak fokozhatta a későbbi bíboros szemében Prohászka tekintélyét; akiről mindig a legnagyobb tisztelet hangján szólt. Homíliáiban, beszédeiben számos alkalommal utal a nagy püspökre. A Beke-féle szentbeszédgyűjtemény indexe szerint Szűz Mária, Szent Péter és Pál, Szent Gellért, a nagy árpád-házi szentek és Pázmány után Prohászkát említi legtöbbször.
Írta: Ft. Orvos Levente.
Legtömörebb és legkifejezőbb méltatását talán Emlékirataiban találjuk, amikor egy helyütt a megkínzott bíboros „a szentéletű Prohászka Ottokár püspök, a magyar Egyház dísze és egyik legnagyobb lángelméje” (1) álmatlanságára gondolva merít erőt saját szenvedéséhez. Az ÁVÓ börtönében elszenvedett egyik legkegyetlenebb kínzás az volt tudniillik, hogy a rabot nem engedték aludni. Kevésbé tömör, ám szintén beszédes jellemzés hangzott el tőle 1947. április 13-án, Prohászka halálának huszadik évfordulója alkalmából megrendezett székesfehérvári emlékmisén, ahol a bíboros az alábbi szavakkal emlékezett: „Ki is volt ez az Isten szolgája? […] Isten dalnoka, a Szentlélek földre küldött hárfája, ünnepi harang, a nemzet országjáró apostola, lélekgyújtogatója, a jozefinizmus és szabadelvűség poshadt levegőjét a magasból kitisztító villám. A nemzet legmélyebb fájdalmainak megszólaltatója, a biztatás és jövő reményének angyala, akinél szebben, áldásosabban nem szólt magyar ajak. […] [A]z evangéliumi szociális igazságok meghirdetője és cselekvője, megvalósítója. Nagy szív, hősi áldozat, a közért két végén meggyújtott életgyertya.” (2)
Találkozások
Mindszenty már középiskolás korában találkozik az akkor már országos hírű Prohászka írásaival, különösen a Regnum Marianum Zászlónk című folyóiratának hasábjain. Később, mintegy harminc év távlatából vallja diákéveiről, hogy a nagy püspök, benne éppúgy mint az egész magyar ifjúságban, az „eszményiség lobogójaként élt akkoron”(3). Kiváltképp Prohászka „magyar sorskérdések” iránti fogékonysága érdekelte, sőt „izzította” (4) őket.
Mindszenty ugyanebben a beszédében szól Prohászkával történt személyes találkozásairól, először 1911-ben, amikor Prohászka Szombathelyen tartott nagyböjti konferencia-beszédet, és amelyet ő, a végzős gimnazista, mindenki máshoz hasonlóan „megkövülten hallgatott” (5). Második alkalommal Mindszenty már felszentelt papként láthatta Prohászkát, akivel a szombathelyi vasútállomáson futott össze véletlenül. A püspök a menetrendről kérdezte a fiatal káplánt, aki megilletődött boldogsággal tájékoztatta s kísérte őt vonatához. Harmadik találkozásuk a Szociális Missziótársulat zalaegerszegi gyűlésén történt Prohászka halála előtt néhány héttel. Az apátplébános elnökölt, Prohászka pedig az ünnepi szónok tisztét töltötte be. Kifejező, hogy Mindszenty a személyes találkozás élénk színekkel ecsetelt benyomásain túl az elhangzott gondolatok közül éppen egy szociális vonatkozásúra emlékezett vissza még így sok év után is.
Nem kimondottan találkozás, mégis ide tartozik, mert személyes gesztusként értékelhető a következő epizód. Mészáros István hiteles tanúkra hivatkozva említi(6) , hogy a bíboros „a puszta földön térdepelve” „hosszú időn át imádkozott” a Faludy György költő és elvbarátai által ledöntött Prohászka szobor széttört darabjai mellett. A szoborledöntés egyértelmű válasz volt Prohászka püspök halálának 20. évfordulóján tartott országos ünnepségre.
Prohászka hatása
Prohászka egész magyar egyházra kiterjedő apostoli működése 1882-ben teológiai tanár-rá történő kinevezésével és első terjedelmesebb írásának az Új Magyar Sion (1887 után Magyar Sion) című lapban való közlésével vette kezdetét. A szentéletű teológus és esztergomi spirituális legintenzívebb befolyást értelemszerűen a liberalizmustól meg nem fertőzött ifjúságra, főként a papnövendékekre gyakorolta. Közéjük tartozott a „prohászkás lelkületű, modern tanár” (7) Rogács Ferenc (1880-1961), későbbi pécsi megyéspüspök is, a kispap Mindszenty tanára és gyóntatója, akit elismerése jeléül bíborosként maga szentel majd püspökké 1948-ban. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy „Mindszenty József leg-kedvesebb püspöktársa” (8) az a Shvoy Lajos, aki Esztergomban hat évig volt Prohászka lel-ki gyermeke, később pedig püspökutóda. Shvoy önéletrajzában megemlékezik erről az időszakáról. Beszámolója nemcsak saját rajongásának okaira világít rá, hanem a kispap-társak, vagyis az egész jövendő magyar egyház lelkivilágának is hiteles tükre:
„Neki köszönök legtöbbet papi életemben. Katonás egyénisége, fegyelmezett, komoly és mégis kedves, leereszkedő modora egészen hatalmába kerített. Eleinte – mint gimnazista kispap – hetenként nála gyóntam, a teológián azután mint tanárom – mint a dogmatica specialis tanára – éppen úgy megfogta és lenyűgözte lelkemet. Ez az időszak volt életem legboldogabb szakasza. Előadásai magával ragadtak, elbűvöltek. Épp akkor írta az «Ég és Föld» című könyvét, magyarázatai de Deo et Trino (9) olyan érdekesek voltak, hogy elfelejtettünk jegyezni, csak ittuk a nagyszerű gondolatokat és eszméket. Punktái pedig – amelyeket esténként adott –, és vasárnapi exhortációi – amiket tartott – oly gyönyörűek voltak, hogy nem egyszer álmélkodva hallgattuk a Szellemóriásnak csodálatos szavait és előadásait. Senki se akart elmenni Pestre a Centráléba (10), vagy Bécsbe a Pazmaneumba. Elégséges tanulókat kellett odaküldeni. Pedig engem is fenyegetett a veszedelem.” (11)
Prohászka írói, pásztori, papnevelői munkásságának hatására a tízes-húszas évektől kezdődően egyre nagyobb számban kerültek ki a szemináriumok padsoraiból prohászkás lelkületű papok. Nincs tehát semmi különös abban a feltételezésben, hogy legtöbb kortárs paptestvéréhez hasonlóan a vértanú bíboros is Prohászka eszméinek különös befolyása alatt állt. Az ugyanakkor már sajátságosabb szempont, hogy a bíborost egyházi státusa illetőleg egyedi történelmi helyzete szinte determinálta, hogy a prohászkai hagyomány ki-emelkedő örököse, hovatovább beteljesítője legyen – amint ezt róla közvetlen munkatársa Maróthy-Meizler Károly megállapítja (12).
Maróthy-Meizler meglátása szerint Prohászka próféta, akit a Gondviselés még idejében, vagyis évtizedekkel a kommunista hatalomátvétel előtt azért küldött, hogy fölrázza tespedtségéből a magyar egyházat. Ám Magyarország apostola és tanítója egymaga csak a programot hirdethette meg, az elvek gyakorlati alkalmazását a maga mélységében és általánosságában véghezvinni már nem tudta; éspedig azért nem, mert noha programja „napszámostól a hercegprímásig” (13) az egész nemzethez szólt, hangja lényegében csak a keresztény értelmiségig jutott el. Ennek az értelmiségnek lett volna feladata, beleértve az egyházi vezetést is, hogy életét a próféciához igazítsa, a tanítást pedig, főként annak gyümölcseit közvetítse a dolgozó osztályok felé, ám erre öt évtized is kevésnek bizonyult. Az egyház belső átalakulását így már csak az 1945 utáni új hatalmi rend tudta kieszközöl-ni, részint épp azáltal, hogy Mindszenty személyében öntudatlanul és akaratlanul Prohászka reformelképzelései iránt fogékony főpapot segített a prímási székbe. Maróthy-Meizler kiemeli, hogy Mindszenty nemcsak abban az értelemben lett Prohászka életművének jeles folytatója, hogy a legmagasabb egyházkormányzati hatalom birtokában képes volt annak elveit a legfelsőbb szintről érvényre juttatni, hanem azért is, mert származásá-nál, jelleménél fogva el tudta érni, meg tudta mozgatni az alacsonyabb néprétegeket is.
Konkrét párhuzamok
Azt mondhatjuk tehát, hogy Mindszenty József Prohászka-tiszteletét nem elsősorban a nagy püspök érdemeinek illetve saját mélységes lelki kötődésének hangsúlyozása, mint inkább pásztori és egyházkormányzati cselekedetei jelzik. Ami természetes is, hiszen a bíboros számára nem Prohászka személye volt a fontos – bár ezt igen nehéz különválasztani –, hanem maga a tanítás, amely jóllehet tisztán krisztusi, mégis Prohászka színre lé-pése nyomán vált igazán vonzóvá. Elvek és a belőlük forrásozó gyakorlati, azaz vallási illetve közéleti alapállás – e kettő harmonikus egysége. Ez volt tulajdonképpen az egykori székesfehérvári püspök tanításának lényege, melyet Mindszenty is programjává tett.
Szociális kérdés, magyar sorskérdések
Mindannyiunk által ismert történelmi adottságok folytán kétség-kívül a legfeltűnőbb programszintű párhuzam Prohászka és Mindszenty felfogásában a szakadék szélére sodródott magyarság sorsa iránti érzékenység, illetőleg a szociális kérdés végre-valahára történő rendezésének szándéka. Említettük, hogy a fiatal szombathelyi gimnazista már Prohászka olvasatában került kapcsolatba az akkortájt napirenden lévő problémákkal, „a magyar kivándorl[ás], a nemzeti érzés, a testi és lelki tisztaság”(14) körüli kérdésekkel, ám csak plé-bános korában nyílt lehetősége arra, hogy tevékenyen is hozzájáruljon a rábízottak szel-lemi-lelki ínségének és fizikai nyomorúságának enyhítéséhez. Zalaegerszegen nagysza-bású apostoli, népnevelői, szociális tevékenységét püspöke különböző címek adományozásával honorálta, melyet Mindszenty nem önmagában a kapott rang miatt értékelt, hanem – ahogy Emlékirataiban vallja – „mert ezáltal könnyebben értem el gyakorlati eredményeket megyei, állami hivatalokban, vagy sok esetben éppen a kormánynál”(15).
A keresztényszocialista országgyűlési képviselő, Maróthy-Meizler Károly idézett monográfiájában bőségesen ír Mindszenty politikai, nevezetesen keresztényszocialista elkötelezettségéről, melyet Prohászka hatásának tulajdonít. Rögtön hozzá kell tenni, hogy Mindszenty Prohászkához hasonlóan nem rajongott a pártpolitikáért, sőt eltekintve attól, hogy tizenkilenc után kényszerűségből elvállalta a Keresztény Párt (KNEP) Zala megyei elnöki posztját, teljesen kivonta magát belőle. Emlékirataiban kifejti ez irányú álláspontját, miszerint a papságnak – azzal együtt, hogy a politikus papok „válságos időkben és kivételes helyzetekben olykor használhattak is Egyháznak és hazának” – nem szerencsés részt vennie a hivatásos politikában. Bár a hatékonyabb érdekérvényesítés miatt a közéleti szereplés egyéb formái, például az „országrontók ellen tollal és szóval” való küzdelem vagy a keresztény politikusok „határozott és világos” támogatásának nemes feladata sem mellőzhetőek. (16)
Mindszenty szociális gondolkodásának jellegzetes sarokpontja éppen az a földreform, amelyet Zichy Nándor és Prohászka már a 19. század végén szorgalmazott és amelynek általános rendezésére sohasem került sor egyházi részről. Hű képet fest Mindszenty föld-kérdésben elfoglalt álláspontjáról, hogy Tátray Istvánnal (1893-1941) még a szociáldemokraták agrárprogramja előtt, a húszas évek végén kidolgozott egy birtokpolitikai tervezetet, melyet később módosításokkal mind az Imrédy-, mind a Teleki-kormányzat felhasznált (17) . Nem rajta múlt, hogy elgondolása a nagybirtokos osztály tiltakozása miatt még ebben a felpuhított formában sem jutott el a megvalósulásig; az pedig egyenesen a magyar egyház tragédiája, hogy mindössze fél évvel az előtt, hogy hercegprímásként 1945. augusztusá-ban kormányzati pozícióba került, már megtörtént a földosztás, ráadásul a Parasztpárt és a kommunisták forgatókönyve alapján, vagyis minden korábbi elképzelést felülmúló formában. Ennélfogva beiktatása után tizenegy nappal kiadott püspökkari körlevelében Mindszenty már csak a rendelet súlyos igazságtalanságai ellen tudott szót emelni, elérve ezzel azt, hogy politikai ellenfelei paradox módon a földreform ellenségének bélyegezzék.
Mindszenty más tekintetben nem emelt kifogást a kialakult helyzettel szemben, sőt nemsokkal a történtek után, 1945. december 6-án XII. Pius pápához intézett levelében (18) a Szentatya hozzájárulását kéri, hogy a kódex vonatkozó, „az egyházi vagyon világiak kezébe kerüléséről” szóló rendelkezése alól felmentést adhasson azon gazdák számára, akik az egyházi birtokokból jutottak földterülethez.
A konkurens Mindszenty szociális elkötelezettségét a kommunista rendszer – amúgy érthető módon – igyekezett kétségbe vonni, ezért a főpap életének ez a szegmense arány-lag ismeretlen. Hasonló okokból, viszont épp ellenkezőleg került hangsúlyozásra a „reak-ciós vagy harcos soviniszta” (19) bíboros, „a nép ellensége” (20) – következésképp tevékeny hazaszeretete, fokozott érzékenysége a nemzeti sorskérdések iránt általánosan ismert ma is. Ennek elemzésére tehát most nem szükséges kitérnünk.
Egységtörekvés
Prohászka és Mindszenty ökumenikus irányultsága lenne a másik hangsúlyos párhuzam, amelyre oda kell figyelnünk. Hogy Prohászka nemcsak elkötelezte magát a keresztény fe-ekezetek közötti kiengesztelődés előmozdítására, de sokat és hatékonyan tett is e cél érdekében, azt különösen Ravasz László református püspök (21) illetve Reményik Sándor (22) evangélikus költő méltatásai bizonyítják legékesebben.
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy ehhez a viszonylagos közeledéshez a Tanács-köztársaság és nyomában Trianon tragédiája teremtette meg a kiindulási alapot. Világossá tette ugyanis, hogy a korábban kibékíthetetlennek hitt katolikus-protestáns ellentét eltörpül a nemzet- és egyházpusztulással fenyegető radikális irányzatok keresztényellenességéhez képest. Ezt az argumentumot már használja Prohászka is, ám a „Pannonhalma és Debrecen, Esztergom és Eperjes közti” „aranyhidak” víziója, vagyis „a közös nagy ellen-ség, a keresztény kultúra megmételyezői, keresztény magyarságunk sírásói[val]” (23) szem-beni összefogás égető szükségessége csak 1945 után, nem utolsósorban épp Mindszenty törekvéseinek köszönhetően lesz kézzelfogható valósággá.
A közös ellenséggel folytatott küzdelem, különösen a prímásnak a keresztény feleke-zetekhez tartozó hitvallásos iskolák és a kötelező hitoktatás megmentésére irányuló harca meghozta az eredményt legalábbis ökumenikus szempontból. Gondolhatunk arra, hogy a hercegprímás beszédein, körmenetein nagy számmal jelennek meg protestánsok is, vagy hogy a közös célok és üldöztetés példás egységbe kovácsolta a nagy keresztény egyhá-zak hitvalló vezetőit (Mindszenty, Ordass Lajos, Ravasz László).
Mindezeken túl Mindszenty egyedülálló gesztusaként értékelhető, hogy 1946. november 30-án Debrecenben, a kálvinista Rómában szenteli püspökké Bánáss Lászlót. Talán Prohászka aranyhídja járt az eszében amikor meghozta egyháztörténelmi jelentőségű döntését. A gesztus mindenesetre nem maradt szó nélkül. A reformátusok valóban irá-nyukban tett lépésként értékelték a kardinális debreceni útját – az egyik református hetilap még „egyetlen magyar kálvinistá[nak]”, „tiszteletbeli kálvinistá[nak]” (24) is kikiáltotta Mindszentyt. Ravasz László püspök szintén szükségesnek látta viszonozni a prímás látogatá-sát, melyre az Új Ember szerkesztőségében került sor. Mindszenty azonban ismét lépés-előnybe került, mivel felajánlotta Ravasz püspöknek azt a lehetőséget, hogy a jövőben protestáns cikkek, közlemények jelenjenek meg a katolikus hetilapban.
Mészáros István a Mindszenty-leveleskönyvben a bíboros két Ravasz László püspök-höz címzett személyes hangvételű levelét is közli. Az egyikben a református püspök „nemes lelkű hitvesének elhunytáról” értesülve fejezi ki együttérzését, és biztosítja őt mind az elköltözöttért mind az őt gyászolókért végzett imáiról. A másik levélben sorstársaként köszönti a 90 éves püspököt, akivel közösen mond dicséretet a hosszú életet adó Istennek, mert – mint mondja – „eszközei lehettünk nemzetünket intő terveiben”.
Levelek
Mindszenty egyházkormányzati tevékenységének nem elhanyagolható részét alkotja prí-mási levelezése. Több Prohászkával kapcsolatos leveléről tudunk, melyek további adalékokkal színezhetik az eddig tárgyaltakat.
Sorrendben az első jelentősebb levél (26) 1946. január 7-i keltezésű . Ebben a prímás Tildy Zoltán miniszterelnöktől kéri, hogy vegyék le a Magyar Miniszterelnökség sajtóosztálya által közzétett A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzékének listájáról Prohászka Diadalmas világnézet című írását. „Ez a mű – érvel Mindszenty – a magyar katolikus irodalom legnemesebb alkotásai közé tartozik, az összes európai nyelvre lefordították. Ha éppen az eredeti nyelven semmisítik meg, jóvátehetetlen szellemi és erkölcsi kárt okoznak ezzel.”
Időrendben a következő levél (27) keletkezési dátuma 1946. augusztus 16. A tárgy ismét egy kérelem, de címzettje ezúttal XII. Pius pápa. A hercegprímás ebben a legnagyobb tisztelettel arra kéri a Szentatyát, hogy törölje Prohászka 1911-ben indexre került három művét a tiltott könyvek listájáról. Hat pontban foglalja össze érveit, bár a levéltári adatok alapján úgy tűnik, hogy ebből ötöt Schütz Antal fogalmaz és csak az utolsó származik Mindszentytől. E hatodik pontban a bíboros arra hivatkozik, hogy a „bolsevisták” a teljes Prohászka-sorozatot betiltották és ezért „a Szentszék nemes gesztusa” lenne, ha az emlí-tett művek lekerülnének az egyházi indexről, „annál is inkább – fogalmaz a kardinális – mi-vel [Prohászka] kanonizációja Tóth Tihamér püspökkel együtt sokak számára kívánatos lenne”. Meg kell jegyezni, hogy a Prímási Levéltárban található levélmásolaton ez az utol-só sor – valószínűleg Tóth Tihamér miatt – ki lett húzva. Nem tudjuk, hogy végül is át lett-e fogalmazva, vagy enélkül ment el, mint ahogy a Szentszék válaszáról sincs információnk, ennek ugyanis nincs semmiféle nyoma.
Mindszenty kérelme főleg előde, Serédi Jusztinián hozzáállásának tükrében kontrasztos igazán. Shvoy Lajos már 1942-ben lépéseket tett Prohászka boldoggá avatásáért, en-nek érdekében országos mozgalmat is életre hívott. Törekvései azonban Serédi bizonyos „aggályain” (28) zátonyra futottak, aki Prohászka indexen lévő művei miatt nem tartotta idő-szerűnek Shvoy kanonizáció irányában tett lépéseit, sőt úgy vélte, hogy Róma esetleges negatív visszajelzése miatti „felsülés” (29) káros következményekkel járhat az egész magyar egyházra s Prohászka hírnevére nézve is. Serédi gyanúja igazolódott ugyan, amikor Shvoy érdeklődésére a Szentszék azt a tájékoztatást adta, hogy az indexügyön kívül más „súlyos problémák” (30) is akadnak Prohászkával, azonban nem világos, hogy ez mennyiben indokolta a „Prohászkáért” elnevezésű társadalmi egyesület megszüntetését, minthogy ezt a Püspöki Kar 1943. októberében Serédi indítványára elrendelte. (31)
A harmadik levél a bíboros elfogatása előtt egy hónappal keletkezett (1948. november 5.). Ebben az őt ért „egyre erősödő, igaztalan támadások[ra]” utalva köszöni meg a szé-kesfehérvári püspök és egész egyházmegyéje „jóleső együttérzését”, majd így folytatja: „A nyugodt lelkiismeret, és a nemes lelkek, köztük Ottokár püspök egyházmegyéjének papsága és hívei megértő szeretete a támaszom és erősségem.” (32)
Végezetül az utolsó rendelkezésünkre álló levelét (33) 1972. november 27-én már Bécs-ben fogalmazza Mindszenty. A levélben, melyet Paolo Bertoli bíborosprefektushoz intéz, arról kér tájékoztatást, hogy „megindult-e, illetve hogyan áll a következők boldoggá avatási ügye”. Itt több nevet felsorol, köztük Prohászka Ottokárét is.
Ahogy fentebb megjegyeztük, nem tudni, hogy Róma végül is válaszolt-e a bíboros Prohászka ügyében még 1946-ban előadott kérésére. Az sem ismeretes, hogy erre a mintegy harminc évvel későbbi levélre érkezett-e érdemi reakció. Ám témánk szempontjából ennek nincs túl nagy jelentősége, hiszen Mindszenty József bíboros válasz nélküli fel-terjesztései önmagukban is mutatják, hogy szívesen látta volna Prohászka Ottokár püspököt a kanonizált szentek sorában.
LÁBJEGYZETEK
(1) Mindszenty, J., Emlékirataim, Budapest, 1989., 266.
(2) Beke, M. (ed.), Egyházam és hazám – Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei, I-III., Esztergom, 1991-1997., II., 44. Vö. Mészáros, I., A rózsafűzér bíborosa. Mindszenty-pillanatképek, Budapest, én. (2003), 28-29.
(3) Beke, M., i. m., II., 34. Vö. Mészáros, I. (2003), i. m., 24.
(4) Beke, M., i. m., II., 34.
(5) Beke, M., i. m., II., 34.
(6) Vö. Mészáros, I. (2003), i. m., 31.
(7) Maróthy-Meizler, K., Az ismeretlen Mindszenty, Buenos Aires, 1958., 52.
(8) Kovács, G., Isten embere – Szemtől szembe Mindszenty bíborossal, Budapest, 2005, 56.
(9) Az Istenről és a Szentháromságról – latin.
(10) Értsd: A Központi Papnevelő Intézetbe.
(11) Mózessy, G. (ed.), Shvoy Lajos: Önéletrajz. Források a Székesfehérvári Egyházmegye történetéből I., Székesfehérvár, 2002. (elektronikus kiadás: http://www.ppek.hu/k317.htm – hozzáférés: 2009. március)
(12) Vö. Maróthy-Meizler, K., i. m., 69.
(13) Maróthy-Meizler, K., i. m., 69.
(14) Beke, M., i. m., II., 34.
(15) Mindszenty, J., i. m., 32.
(16) Vö. Mindszenty, J., i. m., 28.
(17) Vö. Maróthy-Meizler, K., i. m., 179-180.
(18) Vö. Mészáros, I., Mindszenty-leveleskönyv. Gondolatok a bíboros leveleiből 1938-1975, Budapest, 1997., 23.
(19) Közi Horváth, J., Mindszenty Bíboros, München, 1980., 84.
(20) Közi Horváth, J., i. m., 58.
(21) Vö. Ravasz, L., A Tábor hegy ormán, Budapest, 1928., 126-128.
(22) Vö. Frenyó, Z. (ed.), Prohászka Ottokár: Modern pünkösd, Budapest, 2005., 536-537.
(23) POÖM, XX., 311.
(24) Maróthy-Meizler, K., i. m., 316.
(25) Mészáros, I. (1997), i. m., 36. 74.
(26) Mészáros, I. (1997), i. m., 24.
(27) Prímási Levéltár, 5281/1946. Vö. Mészáros, I. (1997), i. m., 31.
(28) Meszlényi, A., Magyar szentek és szentéletű magyarok, München, 1976., 183.
(29) Meszlényi, A., i. m., 183.
(30) Barlay, Ö. Sz., Prohászka Ottokár életének titka, Székesfehérvár, 2008., 116. A feljelentés bizonyára „túl jól” sikerült… Bővebben lásd itt: Adriányi, G., Prohászka és a római index, Budapest, 2002. Vö. Meszlényi, A., i. m., 183.
(31) Vö. Barlay, Ö. Sz., i. m. 117.
(32) Székesfehérvári Püspöki Levéltár, No.5866
(33) Mészáros, I. (1997), i. m., 76.
Orvos Levente honlapja itt található más írásaival.