Ha ma megkérdezünk egy tucatnyi középiskolást arról, hogy ki volt az utolsó magyar király, a tapasztalat szerint talán egy közelít a helyes válasz felé, de többen Ferenc Józsefet említenék. Trianon szomorú évfordulójáról viszont annál többen tudnak. A fájdalom, a szomorúság ott van a közgondolkodásban, de az ezeréves magyar királyság tudata nem. Az iskolai történelemtanítás évek óta küszködik azzal, hogy végre kimondja azt, hogy az utolsó magyar király a Habsburg-Lotharingiai dinasztia tagja, Boldog IV. Károly volt, aki 1916 és 1918 ősze között töltötte be a tisztet (s tette ezt becsülettel) és 1921 őszéig két alkalommal próbált visszatérni magyarországi trónjára. Küszködik a történelemtanár és a magyar közgondolkodás, mert egy az 1950-es éveket idéző dogmatista, marxista „történelemszemlélet” kurucos öröksége kapcsán (a moszkovita Nemes Dezső, Mód Aladár és Andics Erzsébet nyomdokain) Boldog IV. Károly neve hallatán negatív felhangokat hallunk mind a mai napig.
Írta: Vendégh Zsolt (*) .
A sommás végszó végül mégiscsak az: Habsburg volt, nomeg „labanc”. Ezzel a kurucos-plebejus marxista alapokkal rendelkező történelemszemlélettel (amely 1945 tavaszán a földosztáskor majd a sváb- és kuláklista összeállításakor újjászületett, megújult és máig továbbél) találkozhatunk sajnos Biatorbágy mindennapjaiban az önkormányzati döntéshozásban 2011 elején is.
Biatorbágy Város Képviselő-testületének jelenlegi 2/3-os többsége bármit megtehet. Felfüggeszthet érvényben lévő helyi rendeleti szabályozást, így a (167/2007.(10.04.) Öh. sz. határozatot az utcanév-elnevezésről azért, hogy a maga szájíze szerint döntsön. A rendeletek nem arra valók, hogy kövessük őket, hanem azért, hogy alkalmazkodjanak a jelen helyzethez. Érdekes logika.
Szóval az utcanevek a mai Szarvasugrás településrészen. A Biatorbágyi Krónika 2011. januári száma már foglalkozott ezzel a kérdéssel, amelyből kiderült, hogy a református közéleti-egyházi személyekhez köthető utcanevek és IV. Károly elnevezés is törlésre kerül Biatorbágy utcanév-nyilvántartásából. Talán mintha 1949-et írnánk.
Uray Géza, Varga Rektor és Mészöly László kapcsán megtudtuk azt az indoklást, amellyel az egyik előterjesztő szóban (természetesen csak szóban!) magyarázta ezt saját körzetében, hogy úgymond ezek biaiak voltak, mit keresnek Torbágyon. Hoppá! Ezek szerint nem kell Topa Lajos indítványa Bia és Torbágy kettéválásáról, mégiscsak létezik egyesek fejében a két, egymástól elváló településrész. Azaz a Múlt továbbél mégis. Mintha még mindig 1966-ban vagy korábban volnánk. Bár az indoklás egy ígérettel folytatódott: majd Bián kapnak utcanevet. Szép mondat, de előkívánkozik a kérdés. Hol? Melyik utcanév helyett? Talán az elhíresült Disznóláposon? Nomeg, hogy érzi magát az a néhány személy, aki már nem a földről szemléli gyarló világunkat, hogy rakosgatják őket Torbágyról Biára, vagy valahová, amit majd valaki kiötöl? A magyarországi református egyházat is érintő ilyetén önkormányzati döntés mindenképpen előhív civil oldalról egy hivatalos püspöki, hivatali megkeresést, mivel láthatóan helyben csak „lehajtott fej” és erőtlenség fogadja ezt. Pedig a nyakas kálvinisták nem erről híresek.
De menjünk tovább!
S itt van az utcanév-átkeresztelésnek a legindulatosabb, amúgy leszámoló része: (Habsburg) Boldog IV. Károly biatorbágyi esete és megfosztása az utcanév-elnevezéstől. Még mielőtt idéznénk egy 2008-as, fiókban maradt írásból, fontos megjegyezni, hogy ma Európában a történelmi Habsburg-család köztiszteletnek örvend és Boldog IV. Károly fia, Habsburg Ottó főherceg, a magyar trón örököse tevékeny közreműködője volt két évtizeden át (ld. a német CSU) az Európai Unió létrehozásának, bővítésének (Magyarországgal is!), és ezen belül az Európai Néppártnak (EPP), amelynek egyébként magyar alelnöke is van. Hogy is van ez akkor? S szomszédunkban (Sóskúton) élő unoka, Habsburg György pedig a Magyar Vöröskereszt elnöke, aki ott segít, ahol tud, Kolontáron is az elsők között volt ott.
Idézzünk a néhány évvel ezelőtti, sajnos ma is igen aktuális írásomból gondolatmenetünk folytatásaként, amely talán elgondolkoztatja azokat, akik egy idejétmúlt kurucos-plebejus történetszemlélet jegyében nézik még mindig a világot: Bián és Torbágyon.
„A IV. Károlyról szóló utca 2007 őszi elnevezésével kapcsolatban a képviselő-testületi vélemény arra hivatkozik, hogy a magyar történelemnek négyszáz évét ívelte át a Habsburg uralom és ez alatt néhány szabadságharcot vívtak a magyarok a Habsburgok ellen. Négy trónfosztás történt meg a magyar történelemben (1707., 1849. és az 1921-es év mellett idesorol egy 1620-as eseményt is), mindegyik esetben a Habsburgokat fosztottak meg a magyar tróntól. Legutóbbi esetben éppen IV. Károlyt fosztották meg a magyar tróntól. De idézzünk az októberi ülés jegyzőkönyvéből, nézzük a felülvizsgálat érveit: „Már trónra lépésekor kiderült, hogy királynak alkalmatlan volt, amelyet a korabeli krónikák fel is jegyeztek. Későbbi tettei is mutatták sajnos, hogy képtelen volt egybetartani a birodalmat, nem sikerült visszatérése a trónra sem, gyengének mutatkozott országvezetőnek is, függetlenül attól, hogy mennyire gondolták őt békeszeretőnek, béketeremtőnek. Az ilyen jellegű vágyait sajnos nem tudta valóra váltani. IV. Károly országlása olyan időszakot indított el, amely Magyarország sorsát rossz irányba fordította” A gondolatmenet nem tartja jónak, hogy utolsó királyunkról nevezzenek el utcát és kéri az előterjesztés visszavonását.
Nehéz a fenti, igen erőteljes, csúsztatásoktól nem mentes, kurucos nézetekkel vitatkozni, egy fél évvel ezelőtti többségi, képviselő-testületi döntés után. Főként azért, mert első látásra igaza van, de alaposabban szemügyre véve kimondhatjuk, a magyar történelmet nem egy oldalról kell szemlélnünk. Mert a kurucos történetszemléletnek minden dicséretes dinamizmusa ellenére egy nagy hibája van, hogy csak egy szempont alapján – egyfajta „csőlátásban” -, egy irányból vizsgálja a kérdéseket. A IV. Károly személyét kifogásoló érdekes módon pont olyan magyar történelmi személyeket javasol 2008 tavaszán utcanévcsereként, mint Teleki Pál és Bethlen István grófok. Akik közül az első 1921 tavaszán éppen az első restaurációs kísérlet idején, IV. Károly Horthy Miklós által elutasított első visszatérése után mondott le miniszterelnökségéről a királykérdés miatt (!), s utódja Bethlen István az 1921 októberében, a második restaurációs kísérlet napján azt mondta Pécsett, hogy a kormányzat a trónfosztó 1920. I. törvénycikk alapján áll, de „vis maior” (pl. forradalom) esetén a király legitim joga nem szűnik meg, s a királyi jog gyakorlásának feltételeit tárgyalás útján lehetséges rendezni. Egyszóval olyanokat jelöl meg (más ősmagyar nevek mellett egyébként), akik támogatták, pártolták utolsó magyar királyunk visszatérését.
A második restaurációs kísérletet lezáró, elhíresült budaörsi csatában javarészt egyetemistákból álló „katonaság” állította meg IV. Károlyt. S tudni kell azt is, hogy minden jóravaló katonatiszt és katona királypárti volt, esküjük és lelkületük ezt kívánta meg. IV. Károly életéből lehet meríteni ilyen-olyan apró, elmarasztaló elemeket, de az összkép arról szól, hogy olyan uralkodóval állunk szembe, akinek kevés adatott meg időben, bebizonyíthassa, alkalmas a rá kiszabott feladatra. 1916-os trónra kerülése után már a háborúból való kilépés foglalkoztatja 1917-ben, ilyen irányú diplomáciai lépései erőtlenek, de a történelem ekkor már másfelé halad, egy új korszak nyitányán vagyunk. Az antant és új csatlósainak szándékai már az Osztrák-Magyar Monarchia szétveréséről szólnak. 1922 tavaszi halála pedig tragikusan korai, mindössze 35 évet élt meg. Mi az, ami számunkra, Biatorbágyon élőknek fontos utolsó magyar királyunk, IV. Károly örökségéből, személyiségéből? Első királyunkat a katolikus egyház szentté, és az utolsót, IV. Károlyt pedig boldoggá avatta 2004-ben. Ez utóbbit példamutató valláserkölcsi felfogása, a jogrend visszaállításának szükségességébe vetett hite okán. Politikai pályafutásának egyik utolsó epizódja városunkhoz köthető. 1921. október 23-én az akkori torbágyi állomáson megáll a Budapest felé tartó, IV. Károly híveit szállító vonatszerelvény. A vonaton utazók utolsó szabadtéri miséjüket, melyet Dávid páter celebrált, itt tartják. A sínen térdepelő királyi pár képe a magyar történelem képcsarnokának egy közismert s megrázó dokumentuma.
S aki ma Biatorbágy főterén végigsétál, az a korábbi torbágyi vasútállomás peronjain halad át. A XX. századi magyar, nevezzük trianoni magyar katasztrófa egyik epizódja zajlott itt, ahol Károly és felesége, Zita királynő térdepeltek. Ez önmagában már egy Trianon-emlékmű.
Idézve a kérdéssel foglalkozó mai történészi gondolatot, IV. Károly tragédiája „a legutolsó aranyágacska letörése” volt a magyarság történetében. Mert 1921 végére a világ gyökeresen megváltozott itt Közép-Európában, a történelmi Magyarország erőszakos szétverése ekkorra véget ért, IV. Károly öröksége számunkra a királyság emlékét jelzi. 2008-ban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar közgondolkodásban erőteljesen benne van a királypártiság, a legitimista gondolat, a királyság emléke: itt Biatorbágyon is. Erre figyelt a gondos előterjesztés még múlt év őszén a IV. Károllyal kapcsolatban. S ezeken a tényeken nem változtat semmilyen kurucos-plebejus vélekedés sem.”
Zárógondolatként a jövőt illetően: jó lenne, ha egyes kérdésekben szakavatott történészek véleményét is kikérnék a döntéshozók pl. az utcanevek kérdésében. S talán átszólhatna végre valaki a szomszéd kispadra: „Fiúk, már új meccset játsszunk! 2011-et nem 1949-et írunk!” És még egyet kérdezünk a fentiek tükrében. Ha nem IV. Károly, akkor miért nem a Kecskés László – jelenleg is biai (!) – települési képviselő által 2008-ban javasolt Teleki Pál vagy Bethlen István grófok? Talán mert grófok voltak? S akkor inkább jöjjön a magyar őstörténet eposzi őshomálya, Szarvasugrás helyett Csodaszarvas?
P.S.: Biatorbágy jelenlegi képviselő testületének tagjainak az összetétele itt olvasható.
(*) a Szövetség Biatorbágyért Egyesület titkára.