E sorok írásakor még erősen a mély gyász perceit éljük. Egy hete sincsen, hogy elment közülünk az örökös királyunk és sokan vagyunk megtelve azzal az egyszerű kérdéssel, hogy üzen-e nekünk valamit a király a halála után? Kell-e valamire gondolnunk a gyász perceiben, óráiban, hogyan éljük meg a fájdalmunkat legméltóbban? Csak az ima marad? Hogyan gondoljunk rá?
Sokan megtorpantak talán azon, hogy Ottó főhercegnek sok címe volt, és sokan nem akarták szólítani valós címein őt. Mindez persze leginkább a mostani idők szavai, semmiképpen sem valamiféle „valóság”, amellyel foglalkozni kellene hosszútávon. Megzavarodhatunk akkor is, ha arra gondolunk, hogy Ottó soha nem kérte magának ezeket a címeket a megszólításkor, igaz nem emelt szót ezek ellen sem. A világ leginkább ma is legforradalmibb, legrepublikánusabb, profán módon szólítja őt: Habsburg Ottó. Talán az „elnök úr” kifejezést teszi csak hozzá, mert ennyit tud értelmezni az emberből, aki egy birodalom örököse és nekünk az apostoli királyunk lehetett volna. A „Habsburg Ottó” név valahol a jóérzésű magyar emberek számára nemtelenül hangzik, olyan mint amikor a francia királyt „Capet Lajosnak” hívták a pre-kommunista republikánus francia forradalmárok és kényszerítették, hogy mellére kitűzze a kokárdát a király. Így legyen a nép részese, az az ember, aki megtestesített egy egész országot.
Habsburg Ottó – van ebben a kifejezésben valami forradalmian infernális. Kiráz a hideg.
Pokolba vele, legalább most, legalább ezután! Ottó koronaherceg, Ottó magyar királyi herceg, Ottó trónörökös, II. Ottó örökös magyar király. Ez volt ő nekünk magyaroknak, és nem rajta múlott, hogy nem lehetett több! Halála után adjuk meg neki a tisztességet, amelyet megérdemelt volna mindig is.
Van okunk erre gondolni. Szíve Magyarországra, Pannonhalmára kerül. Régi Habsburg hagyomány, hogy olyan kolostort, templomot szemelnek ki az elhunyt uralkodónak, hercegnek, ahol igazán pihenni kíván, teste azonban a Kaisergruftba kerül, a kapucinusokhoz Bécsbe. Bencés diák volt, igen, az volt, de nem biztos, hogy ez mindenre magyarázat. Bencés tanárai az emigrációban a magyar trónra készítették fel és tették művelt magyar emberré, amelyről megbizonyosodhatott bárki is, aki két percig beszélt vele. Nem tiszteletkör volt ez, hanem egy tudatos felkészítése a trónörökösnek a bencések részéről, amelyben az akkor élő magyar királyné Zita is részt vett. Szíve most egykori tanárai székhelyén őriztetik majd. Ez a trónörökös határozott kérése volt, Mihály herceg rendezte ennek a helyét két évvel ezelőtt személyesen.
Koporsóján pedig az Osztrák-Magyar Monarchia egyesített címere nyugszik, fekete-sárgában úszva. Nem az EU lobogója, nem a Nemzetközi Páneurópai Mozgalomé. A világ ennyit látott, ennyit tudott befogadni a trónörökös tevékenységéből, de ő mást is gondolt a szívében. Ennyi volt ugyanis a reális tér, amelyben mozogni tudott. Ennyi jutott neki.
De nem ez volt az ő tere és nem ez illette meg őt.
Tőkés László azt mondotta, hogy Ottó herceg tevékenysége és jelleme kapcsán a magyarság és a Habsburg-Lotaringia ház végképpen kibékült. Mi azt gondoljuk, hogy ez legkésőbb Boldog IV. Károlyunkkal kapcsolatban már megtörtént, de nem volt idő és tér arra, hogy ezt bebizonyítsa. Ottó herceg ebben is befejezte édesapja munkáját. Emlékezzünk rá a gyász perceiben ennek megfelelően – örökös királyként, és hívő keresztényként a bebocsátást kér a Mennyek Országába és az örökségének megőrzését.