A történetírás és a történelemtanítás művelőinek nem kevés dilemmával kell szembenézniük. Generációk nőttek fel a kádári hamis történelemtudat hatása alatt, történeti szakmunkának mondott, nem ritkán az adatok, tények hamisításától sem visszariadó írások százai szolgálták híven a proletárdiktatúrát, melynek toposzai, sőt tárgyi tévedései tankönyvről tankönyvre szálltak és szállnak. A jelenleg oktató történelemtanárok jelentős része az egyetemen még a marxizmus-leninizmus mellett és alapján tanulhatta a történelmet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy e kollégák ne követték volna a szakirodalom és a továbbképzések segítségével a tudományterületen bekövetkezett változásokat, így a letérést a lenininek titulált kádári útról.
Írta: Galambos István.
A közoktatásban azonban mégis tapasztalható időnként, talán gyakrabban is, mint gondolnánk egy-egy szaktanár esetében az elbizonytalanodás különösen néhány kritikusabbnak tartott téma tárgyalásakor vagy éppen kihagyásakor (1). Jelen írásban két ilyen kritikus korszakkal – a Tanácsköztársasággal, valamint az 1956-os forradalommal és szabadságharccal – foglalkozom röviden a történetírás és a történelemtanítás szempontjából.
Magyarország szovjet megszállása alatt (2) rendesen a marxi vagy pontosabban mozgalmi alapú (3) történetírás bizonyos történelmi korszakokra, történésekre – mint az őszirózsás forradalomra, még inkább a tanácsdiktatúrára vagy az 1945 és 1947 közötti ún. „koalíciós” időszakra –, mint előremutató, „haladó” eseményekre tekintett, mivel ezek a párt szócsöveiként működő szerzők által áhított proletárdiktatúra megvalósítása irányába hatottak.
A mozgalmi alapú történetírás számára az őszirózsás forradalom igen fontos előrelépés volt, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra – amely ugyan csak nevében volt proletár, ám kétségkívül diktatúra –, pedig e szerzők számára maga volt a megvalósult álom, az áhított cél. A vörös terror, a diktatúra egyes intézkedéseinek megítélése ugyan a rendszer bukásának – amit neveznek rendszerváltásnak, illetve rendszerváltozásnak is – előestéjén árnyaltabbá vált, ám az események értékelése alapvetően pozitív maradt. A szovjet megszállók kivonulását követően mind a demokratikusnak beállított, valójában önbeiktatás révén hatalomra került Károlyi-rezsim, mind a Tanácsköztársaság megítélése némileg új értelmezést kapott, a mozgalmi történetírás hatása azonban nem szűnt meg. Pók Attila 2010-ben megjelent munkájában a magyar történelem összesen öt „ideáltipikusnak tekinthető” végiggondolásáról írt harminc éves, javarészt tehát a szovjet megszállás idejére eső tapasztalatai alapján (4). Az első megközelítést – a véleményem szerint összeférhetetlen – kurucosan romantikus, osztályharcos, dogmatikus nacionalista, kincstári optimalista jelzőkkel, a másodikat enyhén labancos (sic!) szociologizáló-realista, nemzeti illúzióoszlató, melankolikus-tragikus minősítésekkel, a harmadikat pedig liberális-demokratikus, októbrista optimista köztársasági jelzőkkel illette, ugyanakkor a negyediket keresztény-nemzeti-humanista-hazafiasként írta le, míg az ötödik szerinte lényegében posztmodern, relativizáló, mikrotörténeti, társadalom- és mentalitás-történetre koncentráló felfogás (5). A történetírónak, aki egyik vagy másik felfogásnak kívánna megfelelni a felsoroltak közül, bizony nehéz lenne a dolga. Az ilyesfajta elkülönítéseknek az 1918 és 1919. évi történések megítélésénél személy szerint nem látom sok értelmét, sőt kérdésesnek tartom egyáltalán azt is, lehetett-e a Károlyi-érát és a Tanácsköztársaságot a szovjet megszállás ideje alatt objektíven vagy legalább tényeknek többé-kevésbé megfelelően értékelni a hivatalos történetírásban.
A Károlyi-kormányra leggyakrabban, (6) mint a demokrácia, a szabadság, a polgári szabadságjogok letéteményesére tekintettek(7), – ami már önmagában is megkérdőjelezhető, hiszen egy kormányt nem csupán azon elvek minősítik, amiket hirdet, hanem az a valóság is, amellyel a társadalom az uralma alatt szembesül –, a vörös terrort a szerzők, főként a tankönyvszerzők többsége már elítélte, ám a Tanácsköztársaság védelmére sok érvet hoztak fel, legutolsóként talán azt, hogy elsőként vállalkozott az ország megszállt területeinek fegyveres visszafoglalására. Még ez az állítás sem teljesen állja meg a helyét, a Forradalmi Kormányzótanács elsődleges célja ugyanis nem a megszállt országrészek felszabadítása volt, hanem az egyesülés az Oroszországért harcoló, testvérinek tartott bolsevik Vörös Hadsereggel. Kun Béla maga is kijelentette, hogy a proletárdiktatúra nem áll a területi integritás alapján és nem tartja fontosnak a határok kérdését (8).
A marxi alapokon nyugvó történettudomány szemlélete a mai napig meghatározó a történelemtanításban, és ez immáron nem abban mutatkozik meg, hogy kötelező lenne Marx, Engels, esetenként Lenin idézetekkel teletűzdelni egy értekezést vagy a tankönyveket. A nemrégiben bevezetett, kétszintűnek nevezett, a maga húsz százalék már elégséges értékű érettségi követelményei között, bármily meglepő, ott szerepel kompetenciaként (4.7.), hogy a diák tudjon különbséget tenni történeti fejlődés és változás között. Ez nem a marxista történetírás kritikájára adott lehetőség, hanem éppen a mozgalmi történetírás egyik sarokpillére. A fejlődés és változás közötti különbségtétel ugyanis egyértelműen abból a Marxtól eredeztetett alaptételből táplálkozik, hogy a világtörténelem az elnyomók és elnyomottak küzdelmének, egyszersmind a forradalmaknak a története és minden eseményt – legyen az forradalom vagy a kormányzati forma egyéb módosulása – mérlegelni lehet, sőt mérlegelni kell abból a szempontból, hogy előremutatónak, haladónak tekinthető-e az ideálisnak tartott állam- és hatalomgyakorlási forma, a proletárdiktatúra szempontjából. E tanítás szerint minden olyan esemény fejlődés, ami a későbbi (ideálisnak tartott) proletárdiktatúra megvalósulása felé mutat, annak előzményének tekinthető, ugyanakkor minden más eseményt csupán változásnak kell tekinteni. A fejlődésnek mindig létezik valamilyen iránya, amíg tehát a kompetenciák között ez a tétel fennáll, a közoktatásnak meg kell határoznia az eredményt, a célt, ahova a fejlődés tart.
Ez a felfogás nem pusztán azért elfogadhatatlan, mert a marxi történetírás egyik fontos eleme, hanem sokkal inkább amiatt, mivel a társadalmakat olyan mai szempontok alapján értékeli, melyek idegenek a kortól. Nem kérhető számon a hettita nagykirályoktól vagy az Árpád-házi uralkodóktól az általános és titkos választójogot, a két világháború közötti választójogi törvényt pedig nem a mai, hanem legfeljebb a korabeli európai törvényekkel lehet összevetni. Jelenkori, a modern társadalom szelleméből fakadó elvárásokat visszavetíteni korábbi korszakokra vagy más fejlődési utat bejáró társadalmakra véleményem szerint mindig hamis képhez vezet. Egy társadalmat pusztán azért értéktelenebbnek minősíteni, mivel kormányzati formája vagy kultúrája nem hasonló a mienkéhez vagy éppen fejlődés csúcspontjának tartott proletárdiktatúrához valójában tehát helytelen kérdésfeltevésből fakad. Ugyanakkor éppilyen helytelen, amit a mai liberális történelemtanításban egyre gyakrabban tapasztalhatunk, ha a proletárdiktatúrát egyszerűen csak kicseréljük a demokrácia szóra, ugyanis rossz kérdésre csak rossz válasz adható. Ennek ellenére természetesen beszélhetünk az egyes társadalmak, civilizációk technikai fejlettségéről, katonai jártasságáról vagy az intézményrendszerük hatékonyságáról, ebben az értelemben létezhetnek fejlett, kevésbé fejlett vagy akár fejlődés korai szakaszában lévő, primitív társadalmak is.
A szovjet megszállás napjait idéző szemléletet tükröző és a párttörténészek hagyományait követő, elfogult történeti munkák várhatóan még évtizedekig közforgalomban lesznek, ám napjainkban már módunkban áll – megvetés kiváltása és egyéb következmények nélkül – visszanyúlnunk a két világháború között készült munkákra és számos korszerű munka is rendelkezésünkre áll. Jelenkori dilemmáinkkal is szembesülünk, miközben a Tanácsköztársaság helyét keressük Magyarország történetében és valamiféle értékelését kívánjuk adni az eseményeknek (9).
Azt gondolhatnánk, hogy az állampárt 1956-ot érintő hazugságaival, nyilasokat vizionáló propagandájával nem érdemes vagy nem szükséges manapság, a XXI. században különösképpen foglalkoznunk, holott ez korántsem igaz. Az 1956-os események Kádár-rezsim által megformált képét, amely hazugságokra és hamisításokra támaszkodott, a magyar társadalomnak, a történetírásnak és a történelemtanításnak nem is olyan könnyű meghaladnia. Elég arra gondolnunk nemrégen még akadt olyan országgyűlési képviselő, aki szerint 56 ellenforradalom volt, amikor nyilas bandák grasszáltak az utcán, ártatlan párttagokat és zsidókat gyilkolgatva (10).
A kádári propaganda termékeiként megszületett történeti munkák még akkor is, ha a tényszerűen közölték a történéseket, azok minősítése, magyarázata, a résztvevők motivációnak indoklása és a következtetések tekintetében nem szakadtak el a diktatúra által kreált koncepciótól, sőt ellenkezőleg a tényanyaggal szemben is annak igazolására törekedtek.
Fontos megértenünk, az 1956-os eseményekkel kapcsolatban jelenleg sem a pártfunkcionáriusoknak, a – Brusznyai Árpád, a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnökének szavait idézve „gyilkosoknak” kell igazolniuk tetteiket (11), nem az ő szavaikat, bizonyítékaikat tekintik sokan alapvetően megkérdőjelezhetőnek, hamisnak, hanem a forradalmároknak és szabadságharcosoknak – vagy a történeti igazságot fontosnak tartó kutatónak – kell bebizonyítani, hogy az ellenük felhozott vádak koholtak. Érdekes vonása ez a hazai történetírásnak, hiszen egy olyan korszakban keletkezett jegyzőkönyveket, vallomásokat, ítéleteket tekint mindaddig teljesen hitelesnek, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét, amelyről többször megállapította már, hogy mindezeket tudatosan, a változó koncepcióknak megfelelően hamisították. A köztörvényes bűnözőként elítélt és kivégzett Tóth Ilona orvostanhallgató ártatlanságát, aki a vádban foglalt gyilkosságot ott, akkor és úgy nyilvánvalóan nem követhette el, ahogy ezt M. Kiss Sándor és Kiss Réka A csalogány elszállt című könyvükben bebizonyították, ám akadt szerző, aki – mivel a bizonyítékokkal már nem nagyon lehetett vitatkozni – még 2008-ban is próbálta megvédeni a pártállam rendőri-, ügyészi, és bírói alkotását, arra hivatkozva, hogy az államhatalomnak nem állt érdekében a hamisítás.
Azokkal a törekvésekkel, melyek 1956-os eseményekben egy kis októberi szocialista forradalmat kívánnak látni és láttatni, jelen sorok szerzője ugyancsak nem ért egyet, legkevésbé talán a szocialista jelző miatt. Az iratanyag alapján is úgy tűnik, hogy a Kádár-rezsim az eseményekben résztvevőket két csoportra osztotta, a fasiszta hatalomátvételt előkészítő reakciósokra és a megtévesztettekre, az utóbbiak mentségére hozva fel, hogy ők csupán az (ellen) forradalmárok által hangoztatott „szocializmust”, „demokráciát” stb. követelésekre figyeltek és nem voltak tisztában a valódi célokkal. Ezekre, a valóban használt jelzőkre alapozva megalkotható a kis októberi szocialista forradalom mítosza, ám véleményem szerint a korábbi pártirodalom egyéb állításaihoz hasonlóan megkérdőjelezhető. Ez a téma külön tanulmányt érdemelne, ám ki szeretném emelni a „szocialista”, illetve a „demokrácia” szavakat, az előbbit ugyanis rendesen módhatározóval egészítették ki, az utóbbit pedig valószínűleg a legtöbb helyen jelző nélkül értették. A veszprémi fiatalok a szocializmust csak „magyar módon” követelték, amikor demokráciát emlegettek ott volt a diktatúrára utaló „népi” jelző tagadása, azaz „Jelzők nélküli demokráciát” szerettek volna.
Egy másik, ma már egyre kevésbé hangoztatott 56-os mítosz szerint a forradalom szinte kizárólag Budapest ügye volt, a vidéki városoknak vagy falvaknak vajmi kevés befolyása volt az eseményekre. Budapest kiemelt, fontos szerepét természetesen nem is lehet vitatni, ám le kell szögeznünk, hogy sem a forradalmi események, sem a második szovjet katonai intervenció, sem pedig a későbbi megtorlás nem korlátozódtak a főváros területére. A MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége nem Budapesten, hanem Szegeden alakult meg, az első sortűz nem a pesti Magyar Rádió előtt dördült el október 23-án éjjel – ahogy ezt a kádári hatalom sokáig hirdette –, hanem aznap délután Debrecenben. A forradalom első napjaiban azonban az ország közvéleménye elsősorban valóban a fővárosi eseményekre figyelt, október 25-én és 26-án azonban sorra megalakultak a megyei, városi és falusi Forradalmi Bizottmányok, Nemzetőrségek és éppen ez, az országos jelleg és az önszerveződés révén létrejött forradalmi intézmények bizonyultak döntőnek, csak ezzel magyarázható, hogy a nemzeti ellenállás tovább élt a fegyveres felkelések leverését követően is, miközben a kádári megtorlás már szedte áldozatait. Néhány nap alatt a forradalom, mind a fővárosban, mind vidéken lebontotta a kommunista diktatúra államigazgatását és megszervezte saját igazgatását.
A forráskritika különösen fontos az 1956-os iratanyag tanulmányozásakor. Az iratanyagban ugyanis elenyésző a nem befolyásolásra szánt források aránya. A fennmaradt források zömében a vádlottak és a tanúk eleve a hatóságok, bíróságok vagy a közvélemény befolyásolásra törekedtek, így a peranyagokban szereplő adatokat sem foghatjuk el kritika nélkül. Azt sem szabad elfelednünk, hogy 1956-1957-ben a rendőrség és a bíróságok elsődleges célja többnyire nem az igazság feltárása, hanem bűnbakok találása és a megtorlás volt (12). A nyomozati és egyéb hatósági iratok gyakran eleve meghatározott koncepció szerint készültek, így tartalmukat eleve erős kritikával kell fogadnunk, ám a koncepción kívül egy vallomást befolyásolhatott akár a tanú személyes ellenszenve is. A bíróságok munkájára pedig komoly hatással volt a vádlottak származása, azaz „osztályhelyzete”, „az ítélkezés mindenben egyenes folytatása Rákosi osztálybíráskodásának” (13). A vádlottak, tanúk írásba foglalt vallomásainál sem mindig tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy a vallomás melyik részét mondta valóban a vádlott vagy tanú, mi az, amit kényszer hatására írt alá és esetleg mindehhez mit írt hozzá az államvédelem. A várpalotai Rezi József például, a nagy bányászper I. rendű vádlottja a bíróság előtt is kijelentette, hogy a vallomásáról készült jegyzőkönyvet nem is látta, aláírását kikényszerítették (14). A Néphadsereg alakulatainak jelentéseiben és alakulattörténeteiben szereplő adatokat, eseményeket és minősítéseket ugyancsak kritikával kell kezelnünk, hiszen ezek célja sem az események tárgyilagos elbeszélése, hanem leginkább az alakulat, illetve az egyes tisztek tevékenységének, sőt helytállásának igazolása. A sajtóban megjelent cikkeket ugyancsak kritikusan kell szemlélnünk, ezeket ugyanis eleve az olvasók befolyásolására szántak.
Talán nem véletlen, hogy jelenlegi közéletünknek az 56-os események értékelése és megítélése egyik kulcskérdése, amelyről az utóbbi évtizedekben számos könyv és tanulmány jelent meg, de ha arra gondolunk, hogy 2007-ben a már említett szabadságharcost, Tóth Ilonát gyilkosként beállító színművet tíz perces vastapssal ünnepelte a közönség, könnyen beláthatjuk, minden újabb adalék, amely hozzájárulhat a történések hiteles krónikájához, nem lehet hiábavaló vagy felesleges.
JEGYZETEK:
(1) www.huszonevesek.hu A honlapon a fiatalok elsősorban a rendszerváltással kapcsolatos emlékeikről és megtanultakról számolnak be, ám az is kiderül, hogy nem ritkán ér véget a történelemtanítás a 2. világháborúnál. (Utolsó letöltés: 2011.03.22)
(2) 1944-45 – 1991. június 19-e között. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Magyarországról kivont Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én, délután három óra egy perckor hagyta el az országot, a záhony-csapi hídnál átlépve a határt.
(3) A munkásmozgalmi megjelölés ugyan az időszakban gyakorta használt, ám csak kevéssé indokolt volt, hiszen a szovjet megszállókat kiszolgáló hatalomnak csekély köze volt a munkásokhoz.
(4) Pók Attila: A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben. In. Krausz Tamás- Vértes Judit (szerk.) 1919. A Magyarországi Tanácsköztársaság és a kelet-európai forradalmak. Budapest, L’ Hartmann Kiadó – ELTE BTK., 2010., 11-12.
(5) Uo. 11.
(6) Krausz, Hajdú, Kende, Litván, Ormos, Romsics stb.
(7) „a demokratikus forradalom a századelő demokratikus reformtörekvéseit emelte kormányprogrammá.” Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 121.
(8) Gratz i.m. 95.
(9)Krausz – Vértes 26.
(10) „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen forradalmároknak nevezni. Ahogyan a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.” Havas Szófia országgyűlési képviselővel készített interjú, HVG 2007/40.
(11) [44.] Izsák Erika: Értelmiségi ankét Veszprémben. In. Veszprém Megyei Népújság 1956. október 14. (a továbbiakban Izsák i.m.)
(12) Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Zrínyi, Budapest, 1993. 53 p.
(13) Uo. 53.p.
(14) VmL XXV.151. 23. csomó Bül 428/1957. 46.sz. Rezi József és társai ügyben 1957. június 24-én készült tárgyalási jegyzőkönyv